Elly története
(Darbareye Elly, Irán, 2009, Asghar Farhadi)

Egy újabb "ordibálós" dráma, ezúttal Iránból. Egy teherániakból álló társaság tengerparti kirándulással egybekötött "feleségmustrát" tart, egyikük (Sepideh) a nemrég elvált Ahmadot szeretné összehozni gyermeke tanárnőjével, Ellyvel. A dolgok jól haladnak, egészen addig, amíg Elly egyik pillanatról a másikra nyomtalanul el nem tűnik. Köszönés nélkül távozott volna? Elbújt a szekrényben, hogy mesterséges feszültséget generáljon? Vagy meghalt? A beköltözés és a felhőtlen kikapcsolódás érdektelen pillanatait egy kis suspense váltja fel, Elly rejtélyes eltűnését követően elkezdődik az ujjal mutogatás, emelkedik a hangszín és a szereplőkkel együtt a néző is ideges lesz. Részben azért, mert fogalma sincs, hogy ki kivel van, csak repkednek a nevek a levegőben és megpróbálják a másikat felelősségre vonni vagy valami okosat mondani. Amúgy meg, ki az az Elly, aki miatt így elszabadultak az indulatok? Ja, hogy azt senki sem tudja. Akkor megérte 2 órát az ő történetével foglalkozni. 
Elolvasom

Revans
(Revanche, Ausztria, 2009, Götz Spielmann)

Ami nem sikerült tegnap Ole Bornedalnak a thriller műfajának keretein belül, azt ma Götz Spielmann sikeresen véghezvitte ebben az Oscar-jelölt drámában. Pedig a kezdet nem is olyan biztató, a Revans a drogok-kurvák-stricik szentháromsággal indít, majd egy ártalmatlannak induló bankrablással evez komolyabb vizekre és válik igazán érdekessé. A kapcsolatháló bonyolódik, a sorsok összefonódnak, a gyászoló szerelmes és az önmarcangoló gyilkos életét egyaránt végigkövethetjük. A ráérős történetmesélés segítségével a rendező nem várt mélységekbe merészkedik és egy hajszálpontos karaktertanulmánnyal örvendeztet meg bennünket, csak sajnos elfelejti befejezni filmjét. De így is erős darab. 
Elolvasom

Szerdán este ünnepélyes nyitógálával indult tizenhetedik útjára Magyarország legtöbb nagyjátékfilmet felvonultató, legtöbb fizető nézőt vonzó, legszínvonalasabb nemzetközi filmes eseménye, a Titanic Filmfesztivál.

Elolvasom

Che: Part One (2008)

Steven Soderbergh nagyszabású Che Guevara-tablója végre eljutott hozzánk is. Egyenlőre csak a közel 4,5 órás monstrum első részét lehet nagyvásznon megtekinteni, de egy csúfos bukás után az is csoda, hogy nem DVD-n jött ki. A kritikák és nézői vélemények egyaránt megoszlanak, abban viszont mindkét tábor egyetért, hogy a címszerepet alakító Benicio Del Toro viszi a hátán a produkciót. Elég rizikós vállalkozás egy ilyen nagyformátumú egyéniségről hiteles portrét festeni, egy egész életpályát szinte lehetetlen a játékidőt érintő kompromisszumok nélkül megjeleníteni (Scorsese Aviátora erre a legjobb példa, közel 3 órában is összecsapottnak tűnik), így marad az életútból kiragadott pár év és egy-egy fontosabb esemény részletes ábrázolása. Soderbergh nem aprózza el, több oldaláról mutatja be a pólókon virító ikon mögött álló embert, láthatjuk az orvos Ernesto Guevarát, a gerillaharcost és a politikus Che-t. Fidel Castro nélkül elég nehéz lenne elképzelni a kubai forradalmat, így a Commandante és Che kapcsolata adja a történet mozgatórugóját. A Che: Part One elképesztően tömény, de hiteles porté egy mindig remek Benicio Del Toro-val, néhol viszont már annyira aprólékos, hogy ez az élvezhetőség rovására megy. Kíváncsian várom a folytatást.

Où est la main de l'homme sans tête (2008)

A Dardenne-fivérek után egy újabb ígéretes belga rendezőpáros, akikre érdemes lesz a továbbiakban figyelni. Hatalmas felütéssel nyit a film, Eva Sanders műugrónő egy sikeresen kivitelezett gyakorlat után csúnya balesetet szenved és 15 napra kómába kerül. Édesapja és edzője mindvégig mellette van, a kellemetlen incidens után szeretné lányát mihamarabb a vízben látni, azonban sikerorientáltsága már a józan ész határain is túlmegy. Eva csak egy kis nyugalomra vágyik és a testvérére bízott macskáját szeretné visszakapni, azonban a család fekete bárányának tartott bátyja rejtélyes körülmények között eltűnik (fontos szerephez jut még a Koekelbergi Bazilika, ami köré gyakorlatilag a filmet írták). Az igazsághoz vezető út hosszú és kétségekkel teli, a játékidő előrehaladtával az apa-lánya viszony is új alapokra helyeződik. A fejetlen ember keze egy precízen kivitelezett thriller erős atmoszférával, de a társrendező által is kiemelt hangulatváltással sajnos jócskán veszít értékéből, hiába áll össze a kép a végére olyan szépen. 

Brúðguminn (2008)

Úgy látszik az idei filmfesztivál a színpadon már többször bizonyított alkotásoké. A gerilla-filmkészítés tökéletes mintapéldájának tekinthető román Felvonó után Baltasar Kormákur ülteti át sikeresen Csehov Ivanovját szülőföldjének sajátos közegébe. Jon, az egyetemi professzor élete nagy napjára készül, egyik volt diákját vezeti napokon belül az oltár elé. Elindul a készülődés, alaposan felforgatják a csendes(nek tűnő) sziget átlagos mindennapjait. Változatos karakterek árasztják el a vásznat: "majdnem operaénekes lettem"-apuka, Jason Lee Earl-jének izlandi reinkarnációja, gonosz anyós, saját magára allergiás pap, érzelmileg labilis ex-feleség, énekes-alkoholista jóbarát és egy furcsa lány. Elképesztő szituációk és őrülten humoros jelenetek váltják egymást ebben a sajátos hangulatú keserédes izlandi csodában, aminek a Csontdarálóval és Az üldözővel egyetemben a versenyfilmek között lett volna a helye.

Edison and Leo (2008)

Ha stop-motion animáció, akkor Nick Park és Wallace & Gromit, eddig még senki sem közelítette meg a hóbortos feltaláló és hűséges ebének egészestés kalandját (bár olyan sok jelentkező nem is akadt). Legutóbb Henry Selick próbálkozott, ezúttal azonban Neil Gaiman neve sem jelentett garanciát a minőségi szórakozásra, a végeredmény egy technikailag tökéletesen kivitelezett, ám felettébb unalmas alkotás lett. Kanadában gondoltak egy merészet és úgy döntöttek, hogy csatlakoznak az egészestés stop-motion technikával készült animációs filmek kisszámú mezőnyéhez. Bár ne tették volna. Tavaly napvilágot látott egy feltűnően hasonló történet, de már az Igort sem övezte osztatlan lelkesedés, pedig minden szempontból felülmúlta az Edison és Leót. Neil Burns rendezőnek fogalma sem volt, hogy milyen stílusú filmet szeretne készíteni, így pár eltalált geget leszámítva fárasztó humorú, feleslegesen erőszakos, ásítós túlélőmozi lett belőle. Technikai szempontból is jócskán hagy kívánnivalókat maga után, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ebből a forgatókönyvből Brad Bird és Nick Park is csak hosszas erőfeszítések árán tudott volna valami nézhetőt alkotni. Totális csőd, megy a Cápamese és a Cincin lovag mellé az animációs filmek szégyenfalára.

Peur(s) du noir (2008)

A Fél(ek) a sötétben egy animációs rövidfilmekből álló horror-antológia, melyben elismert képregény-rajzolók és illusztrátorok jelenítik meg vélt vagy valós félelmeiket. A hat eltérő történet mindegyike magas színvonalat képvisel, az összképet egyedül Norman McLaren munkásságát idéző absztrakt animáció rontja. Bizarr bogárszelem, japán szamurájhorror, kutyákat sétáltató Joker, gyilkos krokodil és az ijesztő sötétség, elég széles a repertoár a para-faktor feltornászásához. A zsigeri félelem beköltözött a moziszékek közé, egy-két helyen már az elviselhetetlenségig feszítve a húrt, egy jó ideje előszereplős filmnek sem sikerült annyira kikészítenie, mint ennek a horror-antológiának. Ha nem erőltették volna a történetek egybefűzését és az absztrakt animációs szegmens a vágószobában végzi, akkor az utóbbi évek legjobb horrorja, így csak egy piszkosul erős darab.

Le Tueur (2007)

Ha francia bűnügyi film, akkor Jean-Pierre Melville neve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Cédric Anger elsőfilmes rendező megpróbál a nagy előd által kitaposott ösvényen haladni, de ez csak hellyel-közzel sikerül neki. A történet nem valami egetrengető, Dimitri Kopas azt a megbízatást kapja, hogy minél előbb végezzen a pénzügyi befektetésekkel foglalkozó Leo Zimmerman-nal. Profi bérgyilkosunk fel is deríti a terepet, gyorsan leszervez egy találkozót a leendő áldozattal. Az erőteljesen paranoid hajlamokat mutató befektetési szakember viszont egy olyan alkut ajánl neki, amit elég nehéz visszautasítani. A cselekmény tartogat egy-két meglepetést és a hangulat is jól eltalált, valami mégsem stimmel. A bérgyilkost alakító Grégoire Colin leginkább egy falusi disco helyi keménylegényére hasonlít, játékával sem képes rátermettségét bizonyítani, így szerepében teljesen hiteltelenné válik. Hiába erős Zimmerman karaktere, a bérgyilkos nem tud felnőni az áldozathoz és ezen még egy feltűnően csinos oldalborda sem segít.

Dark Floors (2008)

A szombati nap Odalenn indult, legalábbis a színvonal tekintetében. A Lordi névre hallgató finn metálbanda két koncert között átruccant egy tucathorrort készíteni, amit rajongóik nyilván kitörő lelkesedéssel fogadtak. Promóciós célokra tökéletesen megfelel az alkotás, filmes szempontból viszont erőteljesen megkérdőjelezhető létjogosultsága. Pete Riski a létező összes horrorfilmes sablont felhasználja, van itt kötelező néger biztonságiőr, dögös szőke ápolónő, pofátlanul sármos apuka, autista hosszúhajú kislány, öltönyös megmondóember, látnok hajléktalan és még csak a karaktereknél tartunk. Az elhalálozási sorrend előre borítékolható, a kesze-kusza cselekményt mégjobban taccsravágó idézőjeles befejezés pedig már csak hab a tortán.

Sauna (2008)

Ismét a finnek, ezúttal egy testvárpár 16. századi kalandozásait követhejük nyomon. Eric és Knut feladata a Finnország és Oroszország közötti határvonal kijelölése, azonban küldetésük során egy ártatlan lány életét veszti. A testvérpár egy eldugott kis faluban próbál bűnei alól feloldozást nyerni, de a lány szellemét ez egy kicsit sem hatja meg. Az erőteljes képivilág sem tudja feledtetni a forgatókönyv hiányosságait, a cselekmény irdatlan lassan vánszorog és a párbeszédek még a korrekt jeleneteket is képesek lenullázni. A bűnökkel együtt sikerült az élvezhetőségtől is megszabadulni.

Chugyeogja (2008)

Az üldöző című dél-koreai thrillert már tavaly sikerült megtekintenem, ennek ellenére lélegzetvisszafojtva vártam hazai nagyvásznas bemutatkozását. Na Hong-jin elsőfilmes rendező elképesztő magabiztossággal vezényeli le kiforgatott sorozatgyilkosos történetét, a Memories of Murder fojtogató atmoszféráját ötvözi Oh Dae-su könyörtelen bosszúhadjáratával. Már a szereposztás egyfajta főhajtásnak tekinthető Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának középső darabja (Oldboy) előtt, a stricivé vedlett ex-rendőr és a gyilkos párosa külsőre is feltűnően hajaz Choi Min-sik és Yu Ji-tae kettősére és nem véletlenül kerültek bele a filmbe a kalapácsos jelenetek sem. A tiszteletadás azonban nem merészkedik tarantinói magasságokba, a történet saját jogon is helyet követel Bong Joon-ho és Park Chan-wook mesterműve mellett.

Eom Joong-ho egykor a rendőrség kötelékében szolgált, azonban kétes üzelmei miatt elbocsátották, újabban hölgyeket közvetít a szeretetre éhes kuncsaftoknak. Az üzlet nem megy jól, a lányok sorra tűnnek el, a manager pedig tehetetlen. Már a játékidő első harmadában fény derül az elkövető kilétére, ezután a rendőrök cselekvőképtelensége és a bizonyítékok előkerítése kerül a középpontba. A rendező a feszes akciójeleneteket cinikus humorral és temérdek helyzetkomikummal ötvözi, a végeredmény pedig egy technikailag tökéletesen kivitelezett, megalkuvások nélküli mestermű. Már most nyugodtan kijelenthetem, hogy a fesztivál legjobb alkotása. 

Tahaan (2008)

Tahaan egy nyolcéves kisfiú, aki bármit megtenne a család szamaráért Birbalért. Nagyapja halála után családja eladósodik, így a helyi uzsorás készpénz hiányában Birbalt viszi magával. Tahaan átkel hegyen-völgyön legjobb barátjáért, útközben pedig érdekes emberekkel találkozik. A Tahaan egy gyönyörűen fényképezett tanmese, ami egyszercsak kilép a jól felépített mesevilágból és a gyermeki naivitást hátrahagyva elkezd politizálni. Ez az a pont, ahol az eddigi bájos momentumok átértékelődnek (a néma anyuka karaktere elképesztően hatásvadász) és egy új film kezdődik. Innentől meredeken zuhan a színvonal és még épp időben ér véget egy közepes érdemjegyhez.

Elevator (2008)

Egy fiú és egy lány bent ragad egy gyárépület teherliftjében. A történetet egy újságcikk ihlette, ami később egy 75 perces színdarab képében öltött formát. A forgatókönyv ehhez még hosszátesz tíz percet, George Dorobantu a végtelenül egyszerű alapötletből egy igazi klausztrofób hangulatot árasztó kamaradarabot készített, a liftet csak néhány flashback erejéig hagyjuk el. A Felvonó költségvetésé mindössze 200 euro volt, a stáb a rendező állítása szerint 5 (két színész, rendező, forgatókönyvíró, producer) + 2 fél főből állt (zeneszerző, utómunkálatok felelőse), a 18 napos forgatást követően közel két évig tartottak az utómunkálatok, a film terjesztését pedig még csak most kezdték el. A kész alkotáson maximálisan tetten érhető az alkotók elhivatottsága és a költségvetési deficitet is sikerült előnyükre fordítani. A film egy percig sem ül le, végig képes a  feszültség fenntartására, nagyrészt a színpadi változatban is játszó két remek színésznek köszönhetően. A vetítés végén egy idős bácsi megkérdezte, hogy a lift tekinthető-e egyfajta metaforának a román nép bezártságára vonatkozóan és van-e valami mögöttes politikai tartalma a Felvonónak. A rendező válasza rövid volt, őt pusztán csak a liftben ragadt két fiatal története érdekelte. Ahogy engem is, öröm volt végre egy politikai felhangoktól mentes vegytiszta román zsánermozit látni.