Jack Black és Kyle Gass harmadik albuma május közepén jelenik meg, és ahogy azt ti is a saját fületeken tapasztalhatjátok, a duó egyszerre élteti és temeti a rockzenét, miközben nem túl etikus humorbombákat sütögetnek hol kifelé ("Legyünk mi a világ legjobb zenekara! Hagyjuk állva azt a kibaszott Arcade Fire-t is!"), hol befelé, s mint az előző két LP esetében, mindehhez ismét Dave Grohl asszisztál (a dobok mögött).

Kevesebb cikibb dolog van a könnyűzene történetében, mint a 80-as évek stadionrockja: tudjátok, az a kor, melyben a fiúkat és a lányokat alig lehetett megkülönböztetni egymástól - sem a színpadon, sem a színpad előtt. Itt volt hát az ideje megemlékezni erről a sötét korszakról... Next up: a 90-s évek és happy rave!

Nem is értem, miért kellett ilyen sokáig várnunk arra, hogy valaki filmet forgasson a zene történetének legrosszabb évtizedéről: és hogy ez a film ráadásul musical lesz, hát ez maga a megsavanyodott tejjel folyó Kánaán. Ha füldugóval is, de ezt a filmet mindenképp látni akarom!

Nem vagyok up-to-date ezzel a videóval, mert valószínűleg még mindig nem tértem magamhoz a sokktól, de komolyan: mi ez a szar?! (FYI: A RHCP december 7-én lép fel Bécsben; a jegyárak 30.000 Ft-nak megfelelő eurótól indulnak...)

Véleményalkotásban szerintem az a minimum, hogy az ember kipróbál valamit, mielőtt megmondja róla a tutit. Ez így leírva talán axiómának tűnhet, de ne tudjátok meg, hányan osztják az észt arról, amiről fogalmuk sincs. Teszem azt, mindenkinek megvan a véleménye a Twilight-filmekről és -regényekről, de vajh hányan fogták a kezükbe Meyer kisasszony regényét, hányan dolgozták keresztül magukat R-Patz és K-Stew pillantásain, mielőtt szétfikkantották volna? És hányan mentek el egy 30 Seconds to Mars (rajongóknak csak 30STM) gigre, mielőtt kijelentették volna, hogy ez szar?

Meglepetésekben bővelkedett a harmadik nap - és nem mindet a fellépők szerezték. Úgy tűnik, a legnagyobb változásokon én magam mentem át, és még csak nem is sejtettem.

Bár Dave Grohlról kiderült, hogy utálja a filmeket ("ha van egy szabad két órám, akkor ezer dolog előbb eszembe jut, mint hogy leüljek egy film elé"), ettől függetlenül jó arc, és ezt már nem egyszer bizonyította. A banda legújabb albuma, a Wasting Light jó részét Dave Grohl garázsában rögzítette, ennek örömére a Foo Fighters különleges garázsturnéra indult, melynek keretében elzarándokoltak fél tucat szerencsés rajongóhoz, és lezavartak egy koncertet az illető garázsában. Igen, jól olvastátok. Az egyik nyertes történetesen egy nóném punkegyüttes gitárosa, és beszállt Grohl mellé gitározni. Ez jobb, mint Bono mellett feküdni, miközben valamelyik balladáját énekeli neked, vagy összefutni Trent Reznorral a Szigeten, nem igaz?

Íme az első kép a Rock of Agesből, amely a 80-as évek amerikai rockszínterére (tupírozott haj! válltömés! szintetizátorgitár!) tesz zajos látogatást olyan arcok közreműködésével, mint Paul Giamatti, Russell Brand, Alec Baldwin, Catherina Zeta-Jones, Malin Akerman, Bryan Cranston és természetesen Tom Cruise, aki a zseniális nevű Stacee Jaxx bőrjakójába bújva süvölt majd mindenféle keménykedős sületlenséget. Hogy kicsit lehűtsem a kedélyeket: a rendező. Tom Cruise klikkre méretes lesz.

Jared Leto süvöltős rockzenekara élén írt egy dalt a békéről, melyben rendkívül mélyenszántó gondolatok vannak, s amelyhez most pedig egy elgondolkodtató videoklipet is forgattak. Leto és bajtársai különböző fegyvereket sütnek el különböző szögekből (néha naplementével a háttérben, néha lassítva), aztán történik egy sci-fibe illő momentum, végül pedig - spoiler - meglátjuk isten szemét, hogy megszálljon minket a mennyei béke.

E-mail címed megadásával ingyen elsajátíthatod a majdnem full-feka TV On The Radio új nótáját, melyre nem lehet ülve is segget rázni.

Honlapjuk szerint 13 évnyi zenélés után a mai nappal a The White Stripes hivatalos formájában megszűnt létezni. Meg és Jack White (akik a hiedelemmel ellentétben nem testvérek, hanem ex-házastársak) többé nem adnak ki közösen új szerzeményeket és nem lépnek fel élőben, ugyanakkor eddig nem publikált zenékkel, felvételekkel Jack White kiadója jelentkezhet a jövőben.

A hír szomorú, de kevés embert érhet váratlanul, hisz a duó 2007 óta nem lépett fel élőben és nem is adott ki új dalokat tartalmazó albumot - akkori turnéjukat a Meg egészségi állapotának leromlása miatt mondták le.

A zenei élet egy könnyen beazonosítható, minimalista és tehetséges punk/rock/blues-zenekarral lett szegényebb. Trivia: Neked melyik a kedvenc TWS-dalod (már ha van ilyen)?

2010 folyamán több új albumot hallgattam meg, mint bármelyik ezt megelőző évben, ennek megfelelően az évvégi (illetve év eleji) toplistám is minden eddiginél vaskosabbra sikerült. 30(+3) lemezt válogattam ki műfaji megkötések nélkül (bár a filmzenéket és az EP-ket nem vettem figyelembe, így maradt ki Trent Reznor mindkét lemeze és a Daft Punk is), és hősies küzdelem árán még rangsorolni is sikerült őket - bár ez utóbbi elég képlékeny, úgyhogy a számokat tessék zárójelben kezelni. A listát január hátralévő részében, három darabban fogom közzétenni, jöjjön az első tizes:

30. Eels - End Times + Tomorrow Morning

Mark Oliver Everett idén két nagylemezzel is megajándékozta az Eels rajongókat, és bár hangulatukban a lehető legszélsőségesebben különböznek, mégis nehéz lenne szétválasztani az LP-ket: az End Times a lehető legmélyebb érzelmi árok elérése, a szakítás utáni csalódás és teljes kétségbeesés krónikája; míg a Tomorrow Morning a következő lépés, az újrakezdés lehetősége és reménye.

Mr. E már-már karikaturisztikusan szélsőséges hangulatú dalszövegeket halmoz az egyes lemezeken, aminek köszönhetően sablonmentes gondolatokat nem, csak atmoszférát képes közvetíteni. Szerencsére zenei ötlettára nehezen apad, a dalok jók, együtt hallgatva pedig a két album kioltja egymás egyhangúságát.

Egészen megdöbbentő, hogy már több, mint tíz éve, hogy a SPACED első része adásba került a brit televízióban. Edgar Wright, Simon Pegg és Jessica Hynes két évadot megélt szerelemgyermeke nem csak a Wright-Pegg kettős és Nick Frost zseniális munkakapcsolatának első állomása, de önmagában is figyelemreméltó darab: egy egész generáció popkultúrájának összefoglalása, mely a humor és a tisztelet tökéletes keverékével közelít a hetvenes-nyolcvanas évek összes meghatározó amerikai filmjéhez és képregényéhez.

Bár a SHAUN OF THE DEAD és a HOT FUZZ sem szűkölködött hommage téren, ilyen szintű korszakos átfogó jellegre egyik sem törekedett, és első ránézésre ez a Scott Pilgrimre is igaz. Esztétikájában megidézi ugyan a képregény- és videojátékkultúra legfontosabb pontjait, de konkrétumokban nem bővelkedik. De nincs is szüksége rá: olyan lényegretörően, őszintén, de mégis játékosan fogja össze a mai fiatalok legfőbb szorongásait, közös álmait és alapvető gondolkodásmódját, hogy nem csak a SPACED egyenes ági leszármazottjának tekinthető, de... egye fene, leírom végre:

Véleményem szerint a SCOTT PILGRIM VS THE WORLD nem csak az év filmje, de az új évezred generációjának egyik legfontosabb alkotása is.

Elolvasom

Igazából már időszerű volt, hogy valaki filmet forgasson Freddie Mercury-ról, a világmindenség legjobb hangjáról (aki bizonyos szexuális interakcióknak köszönhetően idejekorán távozott erről a világról), s talán az sem baj, hogy ez a valaki Peter Morgan, a THE QUEEN írója lesz (ééérted), az a casting news viszont talán adhat okot némi kétkedésre, hogy a producerek Sacha Baron Cohent szeretnék megnyerni főszereplőnek. Oké, Brian Mayt meg játszhatná Weird Al Yankovic... A tervezett film a banda 1985-ös Live Aid performanszával zárulna, szóval Freddie halála nem lenne téma.

Punks Not Dead. A Young@Heart kórus tagjai egytől-egyig nagymamák és nagypapák: a legfiatalabb tag 75, a legidősebb 93, és ez csöppet sem akadályozza őket abban, hogy kis- vagy nagyközönség előtt The Rolling Stones, Talking Heads, Radiohead, The Clash vagy - kapaszkodj meg - Sonic Youth dalokat adjanak elő. Hamisan, pofátlanul amatőr módon, de olyan lelkesedéssel, hogy nem lehet nem szeretni. Így volt ezzel a brit Stephen Walker is, aki, miután elcsípte a banda egyik fellépését, elhatározta, hogy filmet forgat az örökifjakról.

A 2004-es kvázi feloszlásuk óta most először hallat magáról Maynard James Keenan (úgy egyébként a Tool énekese) és Billy Howerdel közös projektje, az A Perfect Circle. Egyelőre új albumról szó sincs - a banda Amerikában turnézgat (mindössze öt állomáson, de azokon speciális gigek formájában), ugyanakkor Keenan már tavaly is arról suttogott, hogy az APC talán hamarosan újra visszatér a stúdióba. Nos, minden kezdet nehéz.

Néhány friss élmény egy(-két) szóban.

Klaxons - Surfing the Void: Tanácstalan majomkodás.
Robyn - Body Talks Pt. 2: Szerethető giccs.
Arcade Fire - The Suburbs: Kalandozó. Hippi vs Abba.
Interpol - Interpol: Szomorkodás félálomban.
Scissor Sisters - Night Work: Kompakt diszkó helyett nyúlós-mállós house.
Korn - Korn III: Fejetlen zajongás.
Temper Trap - Conditions: Szegény ember Coldplaye.

Bealudt a basszer?

Kell egy nap együttlét... Eleinte úgy éreztem magam, mint akit lefokoztak: napijegyes lettem, vasárnapi szigetelő (a szó szoros és átvitt értelmében értve), mondhatni kívülálló. Ráadásul még az A38-as sátrat is sikerült összekevernem a Headbangers Balléval. Szégyen. De erről majd később. A továbbiakban csapongó beszámolót olvashattok...

Nemrégiben hívták fel a figyelmem az alábbi együttesre, amely, mint kiderült, egy külön műfajban kalandozik, a geek rock (más néven nerd rock) világában. A lényege, hogy punk rock-szerű alapokra írnak olyan nótákat, amelyben tudományos tényeket közölnek a tisztelt publikummal, pl.: miért süt a nap, kik éltek Mezopotámiában és hasonlók. Igazán bevezethetnék az iskolákba.

38 éves korában holtan találták Paul Gray-t, a SlipKnoT egyik alapítóját. A halál oka egyelőre ismeretlen (de gyanítható, hogy köze van a drogokhoz).