Ó, a nosztalgia! Az a kincset érő pillanat, mikor könnybe lábadó szemmel révedsz a múltba és a rosszakból jók, a jókból eszmények lesznek, miközben a jelen minden gondját és esetleges örömét feledve emlékszel vissza egy szebbnek tűnő korra...Na, ez az, ami engem nem befolyásolt a First Blood megtekintésekor.
Rosszkor születtem, kérem, talán rossz helyen is, én nem tehetek róla; töredelmesen bevallom, nem volt szerencsém egyetlen alámondásos kalózvideóhoz sem, ez a kor engem pont elkerült, mint ahogy John J. Rambo sem költözött be a nappalimba és az életembe - egészen eddig. Utóbbi persze nem teljesen igaz, hiszen Stallone hőse nem csupán filmes ikon, igazi popkulturális jelenséggé, fogalommá nőtte ki magát, lassan már szótárakba is bekerül (’mean indestructible motherfucker’, írhatnák), de hogy miért – erről eddig csak utalásokból értesültem.
Az akciófilmek alappillére és egy örökérvényű karakter elindítója (igen, tudok a könyvről, de az önmagában édeskevés lett volna az ultimate übermensch imidzsének kialakulásához), valami ilyesmi képet keltettek bennem a fórumokon és utcákon suttogott, illetve harsogott legendák, szuperlatívuszok, de sajnos be kellett látnom, Rambo nem karizmája miatt lehetne az ellenpólusom: ő jókor volt jó helyen.
Nem kívánok kitérni az amerikai bemutató idejének szociálpszichológiai hátterére, tanult kollégák ezzel már kimerítően foglalkoztak, én inkább arra koncentrálok, amit láttam. Zs-film ez, a legtisztább fajtából, sallangmentes, igazi magyar kertévés gyakfesztivál. Túlzok persze, mint ahogy az minden hatásvadász recenzőrhöz illik, hiszen legyen bármennyire is dimenziótlan Ted Kotcheff rendezése, néhány dolog kiemeli a tucatakciók közül: minimálisra redukált bodycountja merész, akár öngyilkos húzás is lehetne, hiszen alapjainál ragadja tökön a műfajt, megfosztva barbár nézőjét a különféle halálnemeken való gyermeki szégyentelenséggel való szórakozástól. Rambo egyetlen skalpot gyűjt csak be, azt sem direktben, mert ő feljebb áll a hasznavehetetlen amerikai törvényen, a seriff és csapata nem méltóak rá, hogy bemocskolja velük a kezét.
Halkszavúsága kezdetben izgalmas titokzatossággal ruházza fel, majd mikor a misztikusságot tovább fokozó kés az azt megillető kézbe kerül, egészen más, eszmeibb szintre kerül hősünk (a birtokos rag itt különösen fontos: akármennyire is távol álljon tőlem, tőled: tőlünk világa, ügyét, sértettségét magunkénak érezzük, ő az igazi szuperhaver). A potyogó testek helyett a gerillahadviselés meglepetései, csapdái, meg persze a jól irányzott késszúrások szolgáltatják a bűnös szórakozást, melyből még a rossz megvalósítás sem tud mindent elvenni.
Ha háttérként nem is, de a dramaturgia fontos részeként muszáj megemlítenem a vietnámi-tematikát, mely szeretne álszent határvonalként fényleni a First Blood és a késő esti szupermozik között, a gond azonban az, hogy az először csúnyán elnagyolt és erőltetett (Hűha, ő egy veterán! Hűha, kísérti a múlt (vágóolló képében)! Szarrá lő egy egész várost? Elnézem, hisz Vietcongokkal álmodik), majd pedig egy giccsként induló, végül Stallone kiejtésének köszönhetően komikus, már-már parodisztikus hangnemben tündöklő monológként tud csak megjelenni, mint ahogy az északiak erdei gerillahadviselését alkalmazó amerikai katona is inkább megmosolyogtat, semmint gondolkodásra késztet.
Talán a fenti bekezdés szemlélteti legjonnan a First Blood legnagyobb hibáját: görcsösen próbál többnek látszani annál, ami, mintha szégyellné, hogy csak egy puszta akciófilm, felnagyítva tárgyát, hősét, eseményeit – a lencse torzításával mit sem törődve. Hiszen ahogy Rambo sem isteni lény, úgy az én barokkos körmondataim is csupán a hatásvadászatot szolgálják, általában az egyszerűbb kifejezőeszközök a működőképesek: ez csak egy őrült, ostoba gorilla, aki baromságokkal próbálja igazolni, hogy egy idióta trigger-happy nép sarja. ’Ők kezdték’, kiáltozza Rambo és a cím egyaránt, pedig Johnnykám baszd meg, ki kért rá, hogy indulj vissza a hídon? Aki hülye, haljon meg – mondanám, de értelmetlen lenne. Ő elpusztíthatatlan.
a dominó-effektusban hisz, címszereplője is csak egy dominó a sorban, akit meglöknek, de csak annyira, hogy fellkjön másokat. az élvezetből néha-néha kizökkentő patrióta maszatolás ellenére a showműsor hibátlan, még annak ellenére is, hogy voltaképp a schindler listáját láthatod újra, csak színesben és explicitebb szövegeléssel.
univerzumában nem létezik ez a mondat. rambo nem bassza el a dolgokat, rambo mindent nullára redukál, s innen csak pozitív irányba lehet elmozdulni: feltéve, ha vannak túlélők, akik meg tudnak mozdulni.
