A kelet-afrikai Wadiya első embere, Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) hogy népe lőtt bizonyítsa nagyszerűségét, nukleáris töltet fabrikálásába fog, mellyel természetesen magára haragítja a világ csendőreit. A háború elkerülése végett kénytelen New Yorkba utazni, hogy szándékairól nyilatkozott az ENSZ előtt. Csakhogy odaát merénylet áldozata lesz, amely fejétől ugyan nem, de nemes szakállától megfosztja, ezért aztán a kutya sem ismeri fel, s miközben Manhattan utcáit rója, addig egy imposztor egy olyan békeszerződés aláírására készül, amely véget vetne a diktatúrának Wadiyában. Ez pedig tűrhetetlen.

Barnabas, a vámpír (Johnny Depp) 200 év kényszerpihenő után a hetvenes években tér magához, és nem igazán tud mit kezdeni a korszak trendjeivel. Kb. ennyiben ki is merülhetne a Depp/Burton páros 827-ik közös projektje, de ennél több is, kevesebb is.

A címszereplő Nathalie (Audrey Tautou) létezésének tituláris szakasza azután köszönt be, hogy munkahelyén összehozza a vakvéletlen(?) a Svédországból származó Markus Lundllel (François Damiens), aki jámbor, csendes, és nem meglepő, ám mulatságos módon olyan az ábrázata, mint egy svédnek: nem előnyös.

"Szezonális Jason Statham-adagunkat add meg nekünk, ó, Uram!", emeli magasba kezét a világnak egy kis, de konstans szelete, amely a mai napig eltartja az egykori műugró-bajnokból lett akciósztárocskát. Az eme körön kívül esőnek csupán akkor nyújthat szórakoztató perceket a Safe, ha nem különösebben zavarja, ha egy filmben teherautóval ugranak meg egy cápákkal teli medencét.

A puszta energiát tartalmazó Tesseractra hajtó Loki egy idegen fajjal szövetkezve indít inváziót Földünk ellen. Mese nincs, össze kell hívni a világ legkiválóbb hőseit, a Bosszúállókat.

"A legjobb szuperhős-film a The Dark Knight óta. A legnagyobb látványfilm az Avatar óta." Ezzel kommentáltam TheHungarian kritikáját. Súlyos szavak, tudom. Gondolhatnád, hogy az a pillanatnyi hév szülte őket, amely a moziból kifelé jövet adrenalint párologtatott minden látható testnyílásomon keresztül, s olyan vigyort mázolt az arcomra, melyet utoljára akkor produkáltam, mikor hátulgombolósként megkaptam az első legó űrbázisomat (fuck, yeah!). Az adrenalinszint azóta lecsillapodott, az érzés viszont megmaradt: az utóbbi évek egyik legjobb blockbusterét köszönthetem a The Avengersben, amely tényleg a legjobb, tényleg a legnagyobb, ám ez nem jelenti azt, hogy ne nélkülözné a hibákat.

Kisképernyő vagy nagyvászon? Ma a televíziós sorozatok –és a televíziókészülékek– minden korábbinál nagyobb vetélytársat jelentenek a mozinak, hiszen az amerikai csatornák nem átallanak filmméretű költségvetéseket biztosítani egy-egy presztízsértékűnek (szánt) széria számára. Mi több, minden magára valamennyit is adó színész igyekszik egy menő sorozatfőszerepet csípni magának – néhány évtizede, sőt pár éve még másképpen állt a helyzet; nem a főszereplő tette jelentőssé a produkciót, hanem fordítva. Így nyílt új, a korábbiaknál tagadhatatlanul fényesebb fejezet William Petersen, David Caruso vagy éppen Kiefer Sutherland karrierjében, még régebbre visszanyúlva pedig, így indult be Johnny Depp pályafutása. A tengerentúlon ugyanis a 21 Jump Street egy elég népszerű sorozat volt az 1980-as évek második felében, mi azonban hírét se hallhattuk. Ha csak feleannyira jó volt, mint a belőle készült film, akkor bánhatjuk.

Ha a Földet nem is mentjük meg, tutira bosszút állunk.

Jó lenne most visszaröppenni a '90-es évekbe, azokba a szélessávú internet-mentes időkbe, amikor a nagyszabású filmekről az újságokból, magazinokból, tévéműsorokból tájékozódhatott az emberfia. Akkor lenne igazán mérhető, mekkora várakozás előzi is meg valójában a Bosszúállókat. Nagy – nyilván nem olyan nagy, mint az ebben verhetetlen Baljós árnyakat, de még az sem lenne meglepő, ha a kisóvodások körében is beszédtéma lenne. Régóta ismeretes elkészülte, alaposan fel lett vezetve az elmúlt években és máris az IMDb top 250-jében leledzik, pedig még egyetlen mozi sem játssza sehol a világon. Az elsöprő méret a film minden szegletét áthatja, és ez az a szituáció, amikor az egész könnyen összerogyhat a saját súlya alatt.

Nevezhetjük tapasztalatnak vagy sznobizmusnak, és még az is lehet, hogy csak „öreg vagyok már ehhez a szarhoz”, de amikor döntésre születik az ötlet, akkor viszketni kezd a kardot markoló kezem. A siker generálta folytatások nagyon nem az én világom, de amikor ellenpéldát kell hoznom, valahogy mindig a Halálos fegyver 2. ugrik be először. Az már önmagában elég szörnyű, hogy közel negyed százada ugyanazzal a filmmel próbálom púderezni a szörnyű valóságot, de aztán eszembe jut a Halálos fegyver 3. és egy kicsit elbizonytalanodok. De csak egy kicsit...

Tudósok egy csoportja jelet küld az űrbe, mire válaszképp néhány űrhajó érkezik, melyek a Csendes-óceánba csapódnak, nem messze Hawaiitól, és ami még fontosabb, néhány gyakorlatozó hadihajó közelébe, melyek legénysége hamarosan rádöbben, hogy ezek a srácok nem békés szándékkal jöttek. Hamarosan olyan intenzív piff-puff veszi kezdetét, amely nem igazán hagy időt arra, hogy eldönthesd, ki lőtt először.

Mi sem bizonyítja jobban az 1987-es Halálos fegyver általunk is hangoztatott, meghatározó szerepét a hollywoodi akciófilm történetében, minthogy megannyi hasonszőrű, főszereplő-párosára építkező akció-vígjáték született a későbbiekben. A legjobb "koppintás" kétség kívül maga a Halálos fegyver 2. volt.

Kosarat ad?

25 évvel ezelőtt egy szép (igazából mittomén milyen) márciusi napon ismét mozitörténelem íródott: bemutatták Amerikában a Lethal Weapon első részét. Az időközben franchise-zá duzzadt film rövid idő alatt műfajának, a buddy movie egyik sarokpontjává vált, megpróbálták leutánozni és megismételni, s ha ez nem ment (és hát nem igen ment), akkor legalább kifigurázni; gegjeit világszerte számtalanszor megidézték (néha fizikai valójukban), Gibson sörénye pedig az évtized legmenőbb frizurájává vált. És persze aligha akad olyan filmrajongó, kinek szívében Riggs és Murtaugh ne rendelkezne öröklakással. Ilyenek vagyunk mi is, ezért döntöttünk úgy, hogy a Lethal Weapon-franchise 25. évfordulója alkalmából mind a négy epizódot kivesézzük; szerkesztőnként egyet-egyet, úgy heti rendszerességgel. Meg is adom hát a szót Coriolanusnak. - AE

Nem szeretném, ha csak azért romlana tovább a mozik látogatottsága, mert bizonytalan vagy abban, mit érdemes megnézni a napokban, úgyhogy íme néhány villámítélet az újdonságokról.

- SPOILERMENTES -

A távoli jövőben a néhai Egyesült Államok romjain egy diktatórikus állam emelkedett, melynek fővárosa egy olyan gladiátor-játékkal szórakoztatja és egyben tartja sakkban az őt kiszolgáló kerületek lakosságát, melyben a kerületekből véletlenszerűen kiválasztott, 12-18 éves fiatalok folytatnak minden évben vérre menő, "csak egy maradhat" harcokat. Az Éhezők viadalának elnevezett tornába csöppen bele Katniss (Jennifer Lawrence), és jön rá, hogy a túlélésért nem elég küzdeni: mindeközben jól is kell mutatni.

A Fehér pokol első pillantásra egyszerűbb filmnek tűnik, mint egy első osztályos számtanpélda. Szép lassan ráébredünk azonban: a megoldáshoz mégis több kell egy abakusznál.

Kisvállalkozó vagy. Megélsz belőle, eltartod a családod. Pár éve még csempészetből tettél szert pénzre, de végleg elhagytad a bűn útját. Sógorod intelmeid ellenére a keményekkel kezd és felsül. Halállal fenyegetik. Mit lépsz?

Mi is kell egy működő bulihoz? Kell a jó társaság, a mindent átható hangulat és a nagy poénokkal tarkított emlékezetes momentumok sem maradhatnak el. És mi is kell egy működő filmhez? Az, hogy legalább igyekezzen beváltani azt, aminek világra szólóan nyilvánítja magát.

John Carter, a kincskereső polgárháborús veterán egy nap rossz helyre kerül rossz időben, és miután lepuffant egy fura kopasz figurát, aki egy ragyogó kék késsel ront rá, és megbirizgálja a haldokló kezében szorongatott kék kütyüt, a Marson találja magát, méghozzá - a változatosság kedvéért - egy polgárháború kellős közepén, melynek hamarosan maga is kulcsfigurája lesz. Hát így fest egy száz éve íródott blockbuster sztorija.

Válság. Közel hatmillió találatot ad ki a Google keresője erre a kifejezésre. Felkapott szó lett az utóbbi pár évben, gyakran szolgált magyarázatként, indokként, okként, ürügyként. Arról azonban ritkán értekeztek a hétköznapi embernek, az ő nyelvén, hogy ezen állapotot mi idézte elő.

Mallory Kane az a típusú zsoldoskatona, akire fps-franchise-okat és akciófilmes karriereket szokás építeni: kőkeményre edzett, hidegvérű, gyors, és gyakorlatilag megtörhetetlen; szóval csak a szokásos. Egy dolog azért megkülönbözteti túlzsúfolt kasztjától: Mallory Kane nőből van, méghozzá olyanból, akiről el is tudod hinni, hogy kőkeményre edzett, hidegvérű, gyors, és gyakorlatilag megtörhetetlen. Ennek ellenére a megbízói elkövetik azt a hibát, hogy elárulják. Jaj lesz nekik.

Holnaptól a mozikban egyebek mellett Franciaország különféle helyeire (egy '30-as évekbeli pályaudvarra vagy kortárs diáklányok hálószobájába) és egy sem időben, sem térben nem oly messzi háborús övezetbe látogathatunk el, de csak saját felelősségre...