Antal Nimród kitör a védelem gyűrűjéből, megforgatja az emberét, ziccer, és… hazagurít. Hm. A produceri kar elégedetten hátradől. A döntetlen garantált.

Elolvasom

Elege van az egypálcás lövöldözős játékokból? Nem okoz gondot a THM dekódolása, és még a bort is szereti? Ordas szerencséje van, hiszen a Got Game Entertainment Wine Tycoon-jában ön beárazhatja csúcsküvéjét 3 euró alá, hadd sírjon a Château Pétrus. Oltson tőkét, építsen borgazdaságot, tervezzen termékpiramist, majd szüretelje le munkájának gyümölcsét! Glicerin add-on Vincze Béla ajánlásával.

Én és a soccer valahol ott intettünk könnyes búcsút egymásnak, amikor Iaquinta egy meccsen félreérthetetlen jelekkel kommunikálta le túlspilázott taknyolását követően a csapatorvosnak: nincs semmi bajom, csak megjátszom - ápoljatok, vigyetek le, húzzuk az időt. Az eset időpontja nem érdekes; maga a jelenség náció-független és abszolút nem egyedi, engem viszont éppen ez a jelenet dekázott anno a kocsmai vetélkedők norvég másodosztály tranzakcióinak topikkirályi címétől (mely szerénytelenség nélkül egy volt csak az ezernyi futball-kvízben szerzett bajnoki titulusom közül) a focit kapirgáló női átlagtudás színvonalának környékére. Kapcsolatunk ekkor és ezzel ért szomorú véget. Elolvasom

Néhány visszaeső eltérít egy metró kocsit. A jegy nélkül utazó túszokért cserébe váltságdíjat követelnek, melynek késedelmes teljesítése esetén azok dinamikus és ütemes kivégzését helyezik kilátásba. Erre egyébként semmi felhatalmazásuk: bár kinézetük alkalmassá tenné őket, ők nem ellenőrök. A menetrendszerű (ha más nem is az) bkv-botrány hátterében azonban egy sokkal komolyabb számjegyű üzelem folyik...

Egy remake elkészítése egyszerre lehetőség és kockázat. Lehetőség, mert ha van esze a producernek kipróbált, jó anyaghoz nyúl; a rendező tobzódhat az eltelt idő technikai vívmányaiban; ha bátor, újraértelmezheti a koncepciót, történelmileg aktualizálhat, vagy akár új kontextusba is helyezheti a sztorit. Ugyanakkor mindig ódiuma lesz ezen projektnek a végeredmény eredetivel való szigorú, szentimentalizmustól fűtött összemérése. Ahogy mondani szokás, a címhez a bajnokot nem elég megverni: nagyon meg kell verni... S ha a mérleg az előd felé billen, az bizony komoly foltot hagy a résztvevők pedigréjén. Persze Tony Scottnak nem kell megijednie: a The Taking of Pelham 1 2 3 teljesen felesleges újrázása nem dönti romba popcornnal gazdagon megszórt filmográfiáját: olyan nagyon nem tartja azt számon senki sem...

Elolvasom

Öt huszonéves Star Wars fanatikus nekivág, hogy behatoljon Lucas kaliforniai szentélyébe, s fél évvel a hivatalos bemutató előtt megtekintse a trilógia első prequel-ének szánt, a The Phantom Menace-nek nyers kópiáját. Gyermeki ötletüket egyikük halálos betegsége nemesíti férfias tetté, mely tény mellesleg a vállalkozást is legitimálja (de nem legalizálja azt, hogy a klasszikus is jóllakjon). A fiatal x-wingek tehát nyakukba veszik az országutat, néhányszor megütköznek a második legnagyobb sci-fi franchise őrjárataival, szerelembe esnek és csalódnak, felfedezik egymást és tenmagukat, s ami a legfontosabb: a végére mindegyikük begyűr valami igazán emberes tanulságot porlepte tarisznyájába. Classic.

Azt valószínűleg senki sem vitatja, hogy a Star Wars filmeknek (Han) szóló egyedülálló rajongás már vaskosan megérdemelt egy szurkolói mozit; azt is megteszem hármas befutóra, hogy a vígjáték zsánerében kezdett volna bármelyikünk is, ha arra vitte volna jó sorsa; azt viszont erősen kétlem, hogy mi is hormonzavaros Apatow-kreatúrákat zavartunk volna ki egy minden évben minimum hat hollywoodi produkcióban ellőtt road tripre, amikor pénz, paripa, és fegyver híján is fél kézzel kultot lehetett volna összefércelni a hegy méretű immateriális jóból. Kyle Newman eltévesztette a házszámot, és tini-vígjátékot installált a harmincas hardcore SW-fanoknak. Egy idők vasfogának ellenálló, éltes univerzumhoz nyúlt a méltatlanul népszerű műfaj-tinédzserizálás eszközeivel, holott a Potter-rajongókon innen, és a Gyűrűk urának hívein túl, Lucas mesterművének sokat próbált b-közepe nem szenved egzisztenciális gondoktól, nem áll válaszúton az élet kurva nagy erdejének egyik elágazásánál sem, és nem őrlődik a határozatlanság malomkövei között; ellenkezőleg, fajtánk határozott, erős akaratú és snejdig. Mely karakterisztikák tökéletes alapmotívumai lehettek volna egy súlyosabb, kidolgozottabb hommage-koncepciónak.

A Fanboys nem egy jó projekt közepes megvalósítása, hanem egy igazán izgalmas téma kevésbé okos oldalról történő megközelítése. Amit vállal, azt leszállítja, de az alapvető SW-os reflexek beindításán túl sajnos meg sem próbálkozik a korai trilógia által létrehozott komplex világ kibontásával. Végig megmarad az idézetekkel és kikacsintásokkal átszőtt ökörködés szintjén, tinédzserekkel - tinédzsereknek.

Az viszont elvitathatatlan tőle, hogy minden porcikájában elkötelezi magát a SW-franchise-nak, megtekintése már csak ezért is kötelező. És ha behozza a költségeit, talán egyszer, egy távoli galaxisban megszületik majd a Fanmen is.

 (Atyánk promója itt, még nincsenek elkésve!)

Georgia (Nia Vardalos) turistacsoportokat kísér Göröghon történelmi romjai között. Idegenvezet ő. Teszi mindezt céltalanul és kiégve, belefáradván a film frappáns alapmotívumának szánt felütésébe, miszerint a műveletlen tengerentúliakat jobban érdekli a metaxa, és Zeusz falloszának kulcstartóra optimalizált plasztik reprodukciója, semmint az ókori romok, a filozófiai bölcseletek, vagy a hellén mitológia. S miközben az újabb kaotikus, barbár csoport a végső lökést is megadja számára a felmondólevél megírásához, ugyanez a horda, élén a bájos nagyapóval (Richard Dreyfuss) vissza is rángatja őt az életbe, annak is vitathatatlan esztétikai epicentrumába, a bundesligás fürtök hullámzó örvényébe.

A film tökéletes példája a prekoncepció megvalósulásának. A főszereplő Nia Vardalos védjegyéhez méltóan túljátszik, a nem különösebben tehetséges direktor, Donald Petrie monoton módon leltározza le a zsáner minimumkészletét, a forgatókönyvet jegyző, Simpsonékon edződött Mike Reiss pedig igyekszik menteni, ami menthető, néhány, már-már vállalható dialógussal. Kockázat nélkül jelenthettük volna ki anno, ez bizony már a produceri asztalon sem ígért sok jót.

Az alkotás kritikájának szüzséje egyetlen igekötőbe koncentrálható: „túl". Az eklektikus turistacsoport tagjai túltipizáltak, egy-egy jellemzőjük túlexponált, ellenben ugyanaz a karakterisztikusságra épülő geg legalább négyszer-ötször visszajátszásra kerül, mert Petrie szerint a Foster's-t felböfögő ausszinál csak a Foster's-t kirókázó ausszi a viccesebb. A történet jobban belátható, mint a Hortobágy január közepén, és kiszámíthatóbb, mint a skót bajnoki cím. A műfaji kellékek közül semmi eredeti nem bukkan fel, a görög akkordok és tájak pedig egyedül kevesek, hogy elfedjék az ügyetlen tréfanepper kezét: itt bizony ugyanaz a szerény humorhalom van többször eladva. Az ötlettelenség különösen jól meglátszik a film utolsó harmada során, amikor is logika szerint legalább négyszer várható már az end credit, s bukkan fel ennek ellenére a nem visszatapsolt séf, sodrófával, nyújtódeszkával, meghosszabbítandó a nézői szenvedéseket. Az idegesítően tahó turistáknál ugyanis csak a szentimentálisan segíteni igyekvőek az idegesítőbbek.

Bár a produktum a filmek univerzumában nyilvánvalóan értéktelen, a nyári limonádék és agyatlan romkomok naprendszerében azért van helye. Akad benne egy-két valóban minőségi poén, és sikeresen elkerüli a mediterrán életérzés ezerszer elrebegett frázisainak ismétlését is. Vardalos magánszáma a görög munkamorálról és precizitásról pedig üdítően nem megalkuvó.

Van olyan, hogy a nézőnek ez és ennyi kell?

Röpke négy év telt el a produceri lázálom óta, melyben a madár csontozatú Elijah Wood két nap kiképzést követően emberes Millwall szurkolókat szántott a betonba - most íme, újabb haknira gyűlik a banda, amolyan LGT-sen, búcsúkoncertesen, mert elfogyott a pénz mert a jóból sohasem elég. Illetve dehogy a banda, hiszen ez már nem a régi csapat: Lexi Alexander édes gyermekét továbbpasszolta a rókabőr-nyúzó b-szekciónak, akik a folytatás kontinuitását az egy szem, az előző részben mellékszereplőként minden prím képkockán (gy.k. ritkán) előforduló Ross McCall leigazolásával megoldottnak is tekintették. Nyilván könnyebb egy jól csengő cím mögé bekarcolni a kettest, mint felépíteni egy spin-off marketingjét, de elnézve a két film stábjának közös halmazát, valamint a folytatás sztoriját... az első ember, aki eszembe jut az a fogyasztóvédelmis Kathi Attila.

Tetszenek emlékezni: ott hagytuk abba, hogy könnyes drámai csúcspont ide vagy oda, a háttérben azért csak bekasznizta derék drukkereinket a yard. A folytatás első képsorai ezért gyorsan helyre is teszik az időt és teret: a börtönben vagyunk, ahol a műfaj klasszikus amerikai kliséi, a rasszok és ideológiai közösségek helyett most üde újdonságként a soccer szolgáltatja a kohéziós erőt, és a horogkereszt vagy a Korán helyett a West Ham, a Chelsea és a Millwall címere alatt szerveződnek a seregek. A háromtagú Hammers-különítményért izgulhatunk, akik az első résszel történő átfedettség hiányának köszönhetően érzelmi nullszaldóról indulnak, így maximum azért szerethetjük őket jobban, mert kisebbek, mint az átlag Millwall-troll, és kétharmaduk rendelkezik a sajátos környezetben a kopaszsághoz képest civilizáltságot sugalló fejszőrzettel (ha sztereotip, akkor is).

Ami a fantasy-nek az ork, az a futball-filmeknek a Millwall-szurkoló, így nem meglepő módon hőseink feszt velük kerülnek a közös kerengőre. Az akciókat, dialógusokat az Oz leghumánusabb epizódja is természetesen a fogai közül piszkálná ki, jelen esetben viszont nem a tini bunyók silánysága az, amely a nézőt fanyalgásra készteti, hanem az egyszerű felismerés: a koncepció hibás, a szurkolói szubkultúra rácsok mögé kényszerítése pontosan azoktól a jellemzőktől fosztja meg a jelenséget, amelyek alapjáraton érdekessé teszik. A prequel ügyesen nyúlt a fél-militarista huligán szerveződésekhez, bemutatva azok hiánypótló funkcióját agresszió, testvériség, valahová tartozni vágyás terén; az összecsapások előtti készülődést (sörrel), az utcán lefixált csatákat, és a harcok utáni megérdemelt ünneplést (még több sörrel). A folytatás, bár új elemet visz a börtönbeli csoportba szerveződés mozgatórúgóinak kínálatába, ezen felül semmilyen új motívumot nem képes felmutatni. A nézőnek pedig édes mindegy, hogy felekezeti okokból tuszkol-e le egy tízkilós súlyzót az egyik elítélt a másik torkán, vagy csak azért, mert az a White Hart Lane környékén lakik, és történetesen le is jár a stadionba.

A Green Street Hooligans 2 egy „egyhurkapálcás" börtönfilm. Kiégett zsánerpetárdákkal, méltatlanul lejáratva a bratyót. Nem mellesleg olyan befejezéssel, amelytől végképp sírva fakadunk. A szánalomtól.

Munkaadók béklyójában senyvedő férfitársaim öklei lendültek a magasba, midőn nemünk talpköves alapzsánere, a western, az utóbbi idők könnyedebb hangvételű Maverick irányából visszakanyarodott végre az igaz útra, a véres-szagos realizmus felé, s Bon Jovi betétdalok dúdolgatása helyett, ismét valódi kalapos hősökből erőt merítve indulhattunk meg a főnök irodája felé, fizetésemelésért. The Proposition, Jesse James, Yuma - jó idők jártak a gyermekkorból fennmaradt plasztik seriff csillagot máig a fiókban őrizgető gyermeklelkű műfajkedvelőkre. Szikár, emlékezetes alkotások, ráadásul a tetszetős nyomvonal nem megvetendő hozadékként az álomgyár műanyag szekcióját is lepattintotta a témáról.

Aztán a horizonton feltűnt Ed Harris kontúrja. Tenmagukat rendezgető színészek esetén mindig összeszűkül a gyomrom: kevés kivételtől eltekintve könyékig benyalják a csapdákat, s vagy steril panelraktárat rettyintenek, vagy rommá művészieskedik a végterméket. Nos, az Appaloosa műfaj-eklektikájáról annyit, az első tíz percet paródiára adtam...

Klasszikus teríték: két felbérelt vándormarsall dzsanáz be a tízházas porfészekbe, melyet a konglomerátum határán basáskodó földesúr terrorizál. Szófukar hőseink secpec rendet raknak, s hiába bérel fel Jeremy Irons a visszavágás céljából préri szerte ismert - és elismert - pisztolyhősöket, a rendíthetetlen párost csak egy asszony képes kibillenteni az egyensúlyából. Az egyszerűségében megkapó, más szóval unalmas történetet pedig egészen kivételes kísérlet kövezi: Ed Harris, az ötcsillagos veterán, a legendás párbajhős, az igazság bátor bajnoka nem kisebb ellenféllel kel birokra, mint a férfi menopauza. Kitalálják? Veszít.

Hamarabb fogok megemészteni egy transzcendentális mélyfilozófiai betétet egy Adam Sandler moziban, mint hogy elfogadjak egy western hőst, aki szánalmasan vergődik kurválkodó szerelmének pórázán, ahelyett, hogy beleengedné a tárat. Tény, hogy a zsánerben nehéz újat mutatni, de más a drámai elemek finom adagolása, és más vasbetonból felhúzott műfajaxiómák egyikének be-grafitizése: a ló megbotlik egyszer, a ló megbotlik kétszer, de a harmadik botlásnál a lovat bizony lelövik.

Szerencsére Viggo Mortenssen az epilógusban felcsillant még valamicskét a műfaj vegytiszta szépségéből, de a végeredmény a film erényei ellenére is lehangoló. Hiába az újdonság erejével üdítően ható csalfa megélhetési hajadon (idegesítő, de unikum), vagy a borostás férfibarátság ismételten megénekelt csendes balladája: egy western elé ülve a néző hősök és gátlástalan marhatolvajok szögegyszerű párbajárára kíváncsi, kétmondatos szabálykönyvvel, sekélyes moralizálással - mert megalkuvásból, megalázottságból jut minden hétköznapra, köszönjük.

Azt már megszokhattuk, hogy a „Csajom csöcse pöcs alakú - avagy miért ciki a pöcs alakú csöcs" című egybites ökörségek simán helyet kapnak a hazai forgalmazók égisze alatt, ugyanakkor azon Mulder is elmerengene egy évadnyit, miért tűnik el az illetékesek Bermuda-háromszögében egy Oscaron is megfuttatott kiváló dráma, miért kap vászon helyett korongot, és miért bólint rá bárki is a magyar címre, amikor az „Apu vad napjai" fordítás a film kontextusában pontosan annyira kompetens, mint mondjuk a „Laska gombák identitása", vagy az „Aszfaltmókus"?

Tamara Jenkins ingoványos talajra merészkedik, amikor a kamaradarabok szegényes kelléktárával felvértezve, az apjuk elhelyezése apropóján összekényszerített testvérek szintjére szúrja le a kamerát, bepillantást engedve azok szürke, talán karikírozottan is hétköznapi életébe. Láttunk már hasonló, egyszerűségében megfogó zsánerkísérleteket csúnyán bedőlni (Buscemi - Interview), vagy saját magát is elunni (Ceylan ­- Three Monkeys), szóval nehéz az ügy, a komolyabb dobást most abszolváló író-rendező viszont egészen meglepő ügyességről tesz filmjével tanúbizonyságot. A kedves humorral fűszerezett dialógusok megkímélik a nézőt a faltól falig komolykodástól, ugyanakkor a lényeg sem veszik el - az szerencsére harsogás nélkül, nyugodt melankóliával fúrja be magát a lélekbe. A korrekt dramaturgia mellett képi világában sincs miért szégyenkeznie az anyagnak: amikor a színész és a történet van porondon, természetesen csak a háttérben szolgál, ellenben üresjáratban parádés (és meglepő!) többletet is képes szervírozni, mint amilyen az arizonai sivatagban felhúzott instant mintatelep - egy Marsra költöztetett nyugdíjas-kolónia allegóriája, mint a társadalom számára haszontalan öregek távoli lerakata.

Mind Philip Seymour Hoffman, mind Laura Linney kitűnően hozza az érzelmileg és karrierjében is egy helyben topogó, begubózott értelmiségit, aki kelletlenül ugyan, de legalább morálisan próbál megfelelni a társadalmi normának, amit a tehetetlen szülők elhelyezése jelent. A közös cél kikényszerítette együttlét természetesen konfliktusoktól terhes (ezek a legjobb részek), de szerencsére Jenkins ennek ábrázolásában is követi a filmen végighúzódó manírmentes, realisztikus színészvezetést, és egy-egy teátrális attrakciótól eltekintve inkább csendes, néhol kifejezetten csak a gesztikulációra hagyatkozó játékot követel aktoraitól. Az érzelmi amplitúdókat keskeny sávban tartó rendezés pedig eléri célját: a végeredmény egy végig kézben tartott és hangulatos alkotás, amely apu vad napjait nyomokban sem tartalmazza ugyan, de az életdarálta harmincasok azért kapnak általa egy kis gondolkodnivalót. Nem apuról.

Mondjuk, hogy még nem láttad a filmet, én meg csak sorolom a tényeket. Hotel Ruandával már borogató Terry George, aki jelen esetben rendezőként adaptál, de tilts el egy írót attól, hogy belefirkáljon a szkriptbe. Tökéletes drámai preparátum: séta a baleset és vétlen gyilkosság szürkületbe burkolózó határán, egy hétköznapi tragédia apropóján, mely veled is megtörténhet, bárhol, bármikor. Generációjának két igen kiváló színésze, Mark Rufallo, és a megpendített visszavonulása okán lassan minden filmben megbecsülendő Joaquin Phoenix. És akkor most képzelj el egy udvart, ahol a tökéletesen komponált, krómozott Cadillac-alkatrészekből egy böszme zetort rak össze az élet. Illetve dehogy az élet. A dilemma egyszerű: Terry George ennyit tud, és a míves Ruandát egyszerűen csak vak tyúkként jegyzi; vagy a korábbi a sztenderd, legfrissebb munkája pedig baleset. Abból is a cserbenhagyásos fajta. Válasz a következő filmjében, én drukkolok.

A sokat ígérő alapanyagokon túl az első fél óra is mintaszerűen összerakott. Egy kisfiút halálra gázolnak, a tettes továbbhajt. Pillanatok alatt feláll a szín, a sokkoló veszteség feldolgozásával birkózó mintacsalád, és az elkövető, az egy szem fiának élő elvált apa. Az érzelmi tónusok felerősítése végett alkalmazott karakter-tipizálás pedig érdekes hozadékkal kedveskedik: a szuperboldog família szuperfájdalmától mindössze egy snittre a védhető és érthető sunnyogás - s ahol ilyen rövid idő alatt cserélhetjük az ügyész szerepét az ügyvédére, ott bizony emocionálisan igénybe van véve a szervezet. Csak hát erre nem fizet az átlagjúzer. Hollywoodnak szaftos tagline-ok kellenek a plakátokra, úgyhogy a finoman drámázó első etapot lelakott thrillerklisék egész sora váltja. A műfajváltás senkinek sem tesz jót: Rufallo és Phoenix tanácstalanul téblábolnak, Terry George a számára idegen terepen négy méteres sablonokkal imitálja a munkát, a szépen ívelő dramaturgia pedig Duna-deltába vált, szánalmas mocsárrá változtatva a korábban még büszke folyót.

Finom illat, szájban telt íz, majd dugó és keserű lecsengés. A Cserbenhagyás ennek ellenére sem automatikus lefolyó, mert a téma egyedi, ijesztően hétköznapi, és a még ép rész ezt nagyon szépen körbejárja. Úgyhogy az öt pont jelentse most a félig teli poharat, ne a félig üreset.

 

Ha minden igaz, Mickey Rourke nagyobb menetelésbe kezdett, mint Mao anno. Barázdált arcélű grandiózus visszatérőnk pillanatnyilag cirka tíz filmbe lógatja a pecát, s teszi mindezt egy Oscaron is megfuttatott, hazánkban is hamarosan bemutatásra kerülő The Wrestlert követően - ergo nem csak snecizik. A Killshotot ennek ellenére én visszadobnám. A partra.

Az várható volt, hogy az árokból ismét az aszfaltra kormányzó Rourke-kal most aztán minden testhezálló szerepet eljátszatnak majd, az évi húsz bérgyilkosos film limitbe is beférünk, de a szoláriumozott fejű Mickey-hez, mint navaho származású hitman-hez azért javaslom a támlás szék bekészítését. A havas környezetben pláne rikító pigment-kontraszt felesleges és nevetséges, cserébe viszont a kétes származás pozitív hozadékkal is bír, így hősünk befont varkocsa, az indián spirituszt a modern öltözködéssel elegyítő extravagáns kinézet, valamint a recsegő padlózaton autentikusan dübögő vasalt veszkócsizma mind-mind a sötét oldalra átállt Seagalt idézi - a szentimentális harmincasok nagy örömére. A mozi elején ráadásul John Madden rendező is főzött kávét kaphatott: gyilkológépünk friss, ropogós akcióra dünnyögi fel foglalkozásának filléres kódexét, ami persze gáz, de a dramaturgiai dinoszaurusz Rourke orgánumával és a klipszerűen mutogatott kivégzésekkel ekkor még kifejezetten életképesnek tűnik.

Majd rekord idő alatt mumifikálódik. Embert régóta hoztak ennyire kínos helyzetbe, mint amelybe Madden kényszeríti klisészerű, ennek ellenére élvezhető antihősét, apránként széthordva annak karizmából, kíméletlenségből és hideg profizmusból épített talapzatát. A logikai baklövések, a súlytalan kartonfigurák, az anyátlan színészvezetés, ad abszurdum az egész mű komolyságának kvintesszenciáját pedig mi is fejezhetné ki jobban, mint a kérges lélekbe vérrel beírt mottó hamarosan kiegészülő lábjegyzete: „aki látta az arcodat, vesznie kell - ...de ha nincs kedved hozzá, akkor az sem baj".

Azon már meg sem lepődünk, hogy a nyámnyila befejezéssel rendezőnk a pótvizsgán is elhasal.

Azt manapság már minden valamit is magára adó borsznob tudja, hogy az amerikai produktum nem ciki, mi több a Napa Valley, mint brand, már jó ideje odahúzta székét a legexkluzívabb pókerasztalhoz, ahol közvetlenül Bordeaux, Burgundia és a toszkán dombok társaságában szivarozgathat. De nem volt ez mindig így. A francia borhegemóniát megtörő, 1976-os „Judgment of Paris" eredetileg egy gall ítészek által a status quo-t újra kinyilatkozató happeningnek indult, amolyan éves-rendes arisztokratikus erőfitogtatásnak, de helyette pofára esés lett, miután a vakteszt mind chardonnay, mind kabszav fronton kaliforniai bort hozott ki győztesnek. Bortörténelmi monumentum, mondhatnók. Hordó-obeliszk. Parasztosan Bottle Shock.

Rutinos néző már egy ideje nem dobálja magát a posztereken „igaz történet" feliratot látván, az viszont még így is vaskosan ciki, ha a napjainkban is élő főszereplő, a 67 éves Steven Spurrier úgy nyilatkozik az adaptációról, hogy kábé két szó igaz belőle. A filmet látván erre egyébként magunk is rá fogunk jönni: tőkék közti fészerben háló kikapós borászlány, pajtában „Callasizált" szuper-vörös, barna trutymóból arany tónusba váltó chardonnay - csak néhány a tucatnyi bulvár-ízű, feelgood túlkapásból, miközben aláfestő zeneként kétforintos filozofálgatást hallgathatunk az ereiben is merlot-t cirkuláltató, huszonéves mexikói kistücsöktől. A jenkik hozzák a rájuk jellemző patrióta jegyeket, és az igazi zamatokat agyonbarrikolva romantikus hőseposszá faragják a sztorit, olyan remek színészt küldve ezzel a túlexponált karikatúrák erdejébe, mint Alan Rickman, aki lassan le is védethetné sokszor megcsodált fennhéjázó arckifejezését. Zárójelben hozzátéve, ennél azért ő jóval többet tud.

A Bottle Shock egy tökéletes darab arról a hollywoodi szalagról, amely lelkiismeret nélkül amerikanizálja és önti fröccsbe a világból összelopott meséket. Plasztik testvéreivel ezáltal állja a versenyt, de valójában csak egy rommá szódázott hosszúlépés. Fogyasszák tehát mértékkel!