...az első film, amit megnézel?
...az első sorozatepizód, amit megnézel?
...az első szám és/vagy album, amit meghallgatsz?
...az első könyv, amit elolvasol?
...az első játék, amivel játszol?

...az utolsó film, amit láttál?
...az utolsó sorozatepizód, amit megnéztél?
...az utolsó szám és/vagy album, amit meghallgattál?
...az utolsó könyv, amit olvastál?
...az utolsó játék, amivel játszottál?

Posztoltunk már egy jó kis áttekintő montázst. Ez jobb.

Ebben a közel 8 perces, igen csak hangulatosra vágott klipben majd minden film kap egy szeletet, amire idén odafigyeltünk. Ezekben a montázsokban pedig az a jó, hogy miután megnézted, elkönyvelheted magadban, hogy nem is volt olyan rossz ez az év...

Eszem ágában sincs keresztbe tenni tanult kollégám remekbe szabott szlogenjátékának, úgyhogy ez a poszt nem komoly, csupán egyszeri és még tétje sincs (azt leszámítva, hogy rettenetesen szórakoztató :), apropója viszont az, hogy Zsé egyik legjobb barátnője tegnap élte meg a leánybúcsúját, és sok jó tulajdonsága mellett azon ritka nők közé tartozik, akik sci-fiken, sorozatokon és a maguk korában coolnak, ma már cikinek számító maszkulin akciófilmeken lógnak naphosszat. Szerény személyemet érte a megtiszteltetés, hogy összeállítsak neki egy nem túl hosszú, nem túl kemény, de testre szabott kvízt, melyet a tegnapi nap hevében kellett kitöltenie és melyet most ti is megoldhattok (Google-t, IMDb-t, ilyesmit használni tilos - a megoldások jöhetnek kommentben). Hajrá!

Elolvasom

...az első film, amit megnézel?
...az első sorozatepizód, amit megnézel?
...az első szám és/vagy album, amit meghallgatsz?
...az első könyv, amit elolvasol?
...az első játék, amivel játszol?

...az utolsó film, amit láttál?
...az utolsó sorozatepizód, amit megnéztél?
...az utolsó szám és/vagy album, amit meghallgattál?
...az utolsó könyv, amit olvastál?
...az utolsó játék, amivel játszottál?

A Popcrunch összeállítása nem néhány feledésbe merült igénytelen b-film hangsávját eleveníti fel, hanem azokat a hollywoodi effekteket gyűjti össze, melyeket pontatlanságuk ellenére is újra meg újra bevetnek a jobb hatás érdekében. Akad köztük olyan, mely hallatán ma már csak legyint az ember (a pittyegő számítógépeknél szerintem sokkal viccesebb azok vizuális oldala, hiszen a filmekben minden PC és mobil olyan oprendszeren fut, mely teljes képernyőn, óriási betűkkel írja ki az üzeneteket a felhasználó számára), de a második helyezetten például kifejezetten jót derültem.

Antal Nimród kitör a védelem gyűrűjéből, megforgatja az emberét, ziccer, és… hazagurít. Hm. A produceri kar elégedetten hátradől. A döntetlen garantált.

Elolvasom

Nézzétek az eget.

Nyilvánvalóan sokak vizionálnak majd kést a hátamba, de hiába, uraim, kénytelenek vagyunk belátni, hogy a XX. század egyik legfontosabb találmánya/felfedezése nem az atomenergia, nem a mozi és nem is az általános relativitáselmélet, hanem a modern nő. Mióta világ a világ, minden fontos esemény mögött az XX kromoszóma lapult, és csak idő kérdése volt, hogy ez a létezést determináló, borzalmas erő egyszer öntudatra ébredjen. A nő a maga ellenállhatatlan bonyolultságával természetesen félt mindettől, ezért a gyengébbik nem (?) fűzők által szorítva, kalapok által rejtve tökélyre fejlesztette mindazt a manipulatív magatartást, ami a látszólagos kiszolgáltatottságot egyetlen hanyag mozdulattal transzformálta lépéselőnnyé. Évszázadok alatt a férfiak uralta zord világban ezen beidegződés fokozatosan préselődött bele a megtestesült szépségbe, de a váz az 1900-as évekre szilánkosra tört, mi pedig annak rendje és módja elvesztettük a csatát. Talán a háborút is...

...de a COCO AVANT CHANEL nem boncolgatja ezen kérdéskört az előző fejezetben karcolgatott mértékben, hanem egy közepes sodrású életrajzi drámaként betartja a zsáner minden írott és íratlan szabályát. Már a sajátos címválasztás is arra utal, hogy az alkotás nem lesz az emancipáció, azaz női nemiség explicit térhódításának filmje, hanem csendes rezignáltsággal mesél egy elhagyott francia lányról, aki a férfiak között vergődve arról ábrándozik, hogy egyszer sikeres lesz. Ez a legnagyobb baj vele. A nagyívű, ráeszmélésekkel terhelt genezishez minden szükséges hozzávaló rendelkezésre állt, de Anne Fontaine rendezőnő sok helyen elveszik a hangulat, valamint a század elejének szociális miliőjének skiccelésébe. A kérdéses jeleneteket még az sem menti meg az érdektelenségtől, hogy ezeket a forgatókönyv, mintegy utólag észbe kapva dramaturgiai funkcióval hitelesíteni akarja.

A biopicek esetén kritikus kérdés, hogy a mű a kivételes személy életútjának mely fragmenseire reflektál, ezeket milyen módon fűzi össze, majd a kész alkotással milyen konzekvenciát von. Jelen esetben az események fordulópontjai sok esetben túldetermináltak, a film többek között a nő korlátok nélküli, odaadó és messzemenően idillikus szerelmét hangsúlyozandó ágyjelentből is a szükségesnél kettővel többet tartalmaz. Az alapanyag volumenéből, jelentőségéből fakadó elvárások érezhetően ránehezednek az alkotóra, aki a nagy igyekezet ellenére (vagy éppen emiatt) ritkán találja meg a helyes arányokat. Nem igazán képes szintézist teremteni Coco magánéleti vonatkozásai, és az ebből összeálló, egyetemes mondanivalót közvetítő eseményláncolat között.

Mind a divatvilág első számú női ikonját, mind minden idők egyik legnagyobb díváját Franciaországtól kaptuk, így több szempontból is érdemes összehasonlítani a pályafutásukról mesélő mozikat.
A PIAF indokolatlanul zaklatott időkezelése darabokra törte a karrierábrázolás ívét, de minden egyes kockáját a főszereplő rezdüléseinek rendelte alá, a káprázatos Marion Cotillard pedig, a sminkesekkel vállvetve ugyan, de még a csillagokat is lejátszotta az égről. Egyik produkció sem kerülhette el az Akadémia figyelmét. A COCO AVANT CHANEL ezzel szemben precíz linearitással szeli a kilométereket, de a tapasztalatot helyettesítendő túlzott odafigyelés miatt csupán bukdácsol az úton. A felsorolt hibák dacára azért Audrey Tautou menti a menthetőt, és a játékidő 80%-ában elviszi a vállán a művet, de a felelősség terhe azért az ő homlokát is összeráncolja. Kétlem, hogy Audrey egyszer az életben képes lesz AMELIE mosolyának skatulyáját levetnie magáról, mert ez a filmtörténelem szerves részeként már mélyen beleégett a nézők retinájába, de mindenképpen üdvös, hogy a személyiségéből áradó kellem és báj mellé egyre szofisztikáltabb és érzékenyebb színészi jelenlét is társul. Jelen esetben a maszkulin vonal szükségszerűen háttérbe szorul, ezért a nagybetűs szerelmet megtestesítő Alessandro Nivola fájdalmasan egysíkú karakterré degradálódik, Benoit Poelvoorde nevére viszont lassan érdemes lesz emlékeznünk, mivel alakításának komikus körvonalai ellenére is elegánsan ábrázolja az érzelmei által kiszolgáltatottá váló férfit, aki végül már önnön büszkeségét (vagyis mindent) is hajlandó lenne feláldozni a hattyúvá nemesedő Coco megtartása érdekében.

A technikai oldalra igazán nem lehet panasz. Chrisophe Beaucarne beállításai szemet gyönyörködtetőek, sőt, megkockáztatom, hogy az emocionális tetőpont után a válaszút elé sodródott nő gondolatainak ábrázolása egyenesen az év legszebben komponált felvétele. Alexandre Desplat zongorára exponált vonósai ezúttal is megnyugtatóan és megszokottan zseniálisak, lassan az Akadémia is rádöbbenhetne, hogy a SE, JIE és a BENJAMIN BUTTON zeneszerzője valójában a kortárs komolyzene egyik legprominensebb képviselője. Csak az a vágóolló csattoghatott volna gyakrabban, vagy legalábbis konzekvensebben. Kár érte.

A mű befejezése az előzmények lassú hömpölygése után meglepően összecsapottnak hat, a zárómontázs funkciója célt téveszt, de a konklúzió tudattalatt valahogy mégis célba ér. A bevezetőben felkorbácsolt miértre igenis létezik válasz: a modern nő alakját a férfiak tökéletlensége és gyarlósága rángatta be a reflektorfénybe, az azonban továbbra is örök kérdés marad, mihez kezdünk a nemek, illetve szerepek közötti, bántóan éles, egyenesen az anyatermészet által húzott határvonallal.

Röpke négy év telt el a produceri lázálom óta, melyben a madár csontozatú Elijah Wood két nap kiképzést követően emberes Millwall szurkolókat szántott a betonba - most íme, újabb haknira gyűlik a banda, amolyan LGT-sen, búcsúkoncertesen, mert elfogyott a pénz mert a jóból sohasem elég. Illetve dehogy a banda, hiszen ez már nem a régi csapat: Lexi Alexander édes gyermekét továbbpasszolta a rókabőr-nyúzó b-szekciónak, akik a folytatás kontinuitását az egy szem, az előző részben mellékszereplőként minden prím képkockán (gy.k. ritkán) előforduló Ross McCall leigazolásával megoldottnak is tekintették. Nyilván könnyebb egy jól csengő cím mögé bekarcolni a kettest, mint felépíteni egy spin-off marketingjét, de elnézve a két film stábjának közös halmazát, valamint a folytatás sztoriját... az első ember, aki eszembe jut az a fogyasztóvédelmis Kathi Attila.

Tetszenek emlékezni: ott hagytuk abba, hogy könnyes drámai csúcspont ide vagy oda, a háttérben azért csak bekasznizta derék drukkereinket a yard. A folytatás első képsorai ezért gyorsan helyre is teszik az időt és teret: a börtönben vagyunk, ahol a műfaj klasszikus amerikai kliséi, a rasszok és ideológiai közösségek helyett most üde újdonságként a soccer szolgáltatja a kohéziós erőt, és a horogkereszt vagy a Korán helyett a West Ham, a Chelsea és a Millwall címere alatt szerveződnek a seregek. A háromtagú Hammers-különítményért izgulhatunk, akik az első résszel történő átfedettség hiányának köszönhetően érzelmi nullszaldóról indulnak, így maximum azért szerethetjük őket jobban, mert kisebbek, mint az átlag Millwall-troll, és kétharmaduk rendelkezik a sajátos környezetben a kopaszsághoz képest civilizáltságot sugalló fejszőrzettel (ha sztereotip, akkor is).

Ami a fantasy-nek az ork, az a futball-filmeknek a Millwall-szurkoló, így nem meglepő módon hőseink feszt velük kerülnek a közös kerengőre. Az akciókat, dialógusokat az Oz leghumánusabb epizódja is természetesen a fogai közül piszkálná ki, jelen esetben viszont nem a tini bunyók silánysága az, amely a nézőt fanyalgásra készteti, hanem az egyszerű felismerés: a koncepció hibás, a szurkolói szubkultúra rácsok mögé kényszerítése pontosan azoktól a jellemzőktől fosztja meg a jelenséget, amelyek alapjáraton érdekessé teszik. A prequel ügyesen nyúlt a fél-militarista huligán szerveződésekhez, bemutatva azok hiánypótló funkcióját agresszió, testvériség, valahová tartozni vágyás terén; az összecsapások előtti készülődést (sörrel), az utcán lefixált csatákat, és a harcok utáni megérdemelt ünneplést (még több sörrel). A folytatás, bár új elemet visz a börtönbeli csoportba szerveződés mozgatórúgóinak kínálatába, ezen felül semmilyen új motívumot nem képes felmutatni. A nézőnek pedig édes mindegy, hogy felekezeti okokból tuszkol-e le egy tízkilós súlyzót az egyik elítélt a másik torkán, vagy csak azért, mert az a White Hart Lane környékén lakik, és történetesen le is jár a stadionba.

A Green Street Hooligans 2 egy „egyhurkapálcás" börtönfilm. Kiégett zsánerpetárdákkal, méltatlanul lejáratva a bratyót. Nem mellesleg olyan befejezéssel, amelytől végképp sírva fakadunk. A szánalomtól.

Munkaadók béklyójában senyvedő férfitársaim öklei lendültek a magasba, midőn nemünk talpköves alapzsánere, a western, az utóbbi idők könnyedebb hangvételű Maverick irányából visszakanyarodott végre az igaz útra, a véres-szagos realizmus felé, s Bon Jovi betétdalok dúdolgatása helyett, ismét valódi kalapos hősökből erőt merítve indulhattunk meg a főnök irodája felé, fizetésemelésért. The Proposition, Jesse James, Yuma - jó idők jártak a gyermekkorból fennmaradt plasztik seriff csillagot máig a fiókban őrizgető gyermeklelkű műfajkedvelőkre. Szikár, emlékezetes alkotások, ráadásul a tetszetős nyomvonal nem megvetendő hozadékként az álomgyár műanyag szekcióját is lepattintotta a témáról.

Aztán a horizonton feltűnt Ed Harris kontúrja. Tenmagukat rendezgető színészek esetén mindig összeszűkül a gyomrom: kevés kivételtől eltekintve könyékig benyalják a csapdákat, s vagy steril panelraktárat rettyintenek, vagy rommá művészieskedik a végterméket. Nos, az Appaloosa műfaj-eklektikájáról annyit, az első tíz percet paródiára adtam...

Klasszikus teríték: két felbérelt vándormarsall dzsanáz be a tízházas porfészekbe, melyet a konglomerátum határán basáskodó földesúr terrorizál. Szófukar hőseink secpec rendet raknak, s hiába bérel fel Jeremy Irons a visszavágás céljából préri szerte ismert - és elismert - pisztolyhősöket, a rendíthetetlen párost csak egy asszony képes kibillenteni az egyensúlyából. Az egyszerűségében megkapó, más szóval unalmas történetet pedig egészen kivételes kísérlet kövezi: Ed Harris, az ötcsillagos veterán, a legendás párbajhős, az igazság bátor bajnoka nem kisebb ellenféllel kel birokra, mint a férfi menopauza. Kitalálják? Veszít.

Hamarabb fogok megemészteni egy transzcendentális mélyfilozófiai betétet egy Adam Sandler moziban, mint hogy elfogadjak egy western hőst, aki szánalmasan vergődik kurválkodó szerelmének pórázán, ahelyett, hogy beleengedné a tárat. Tény, hogy a zsánerben nehéz újat mutatni, de más a drámai elemek finom adagolása, és más vasbetonból felhúzott műfajaxiómák egyikének be-grafitizése: a ló megbotlik egyszer, a ló megbotlik kétszer, de a harmadik botlásnál a lovat bizony lelövik.

Szerencsére Viggo Mortenssen az epilógusban felcsillant még valamicskét a műfaj vegytiszta szépségéből, de a végeredmény a film erényei ellenére is lehangoló. Hiába az újdonság erejével üdítően ható csalfa megélhetési hajadon (idegesítő, de unikum), vagy a borostás férfibarátság ismételten megénekelt csendes balladája: egy western elé ülve a néző hősök és gátlástalan marhatolvajok szögegyszerű párbajárára kíváncsi, kétmondatos szabálykönyvvel, sekélyes moralizálással - mert megalkuvásból, megalázottságból jut minden hétköznapra, köszönjük.

Azt már megszokhattuk, hogy a „Csajom csöcse pöcs alakú - avagy miért ciki a pöcs alakú csöcs" című egybites ökörségek simán helyet kapnak a hazai forgalmazók égisze alatt, ugyanakkor azon Mulder is elmerengene egy évadnyit, miért tűnik el az illetékesek Bermuda-háromszögében egy Oscaron is megfuttatott kiváló dráma, miért kap vászon helyett korongot, és miért bólint rá bárki is a magyar címre, amikor az „Apu vad napjai" fordítás a film kontextusában pontosan annyira kompetens, mint mondjuk a „Laska gombák identitása", vagy az „Aszfaltmókus"?

Tamara Jenkins ingoványos talajra merészkedik, amikor a kamaradarabok szegényes kelléktárával felvértezve, az apjuk elhelyezése apropóján összekényszerített testvérek szintjére szúrja le a kamerát, bepillantást engedve azok szürke, talán karikírozottan is hétköznapi életébe. Láttunk már hasonló, egyszerűségében megfogó zsánerkísérleteket csúnyán bedőlni (Buscemi - Interview), vagy saját magát is elunni (Ceylan ­- Three Monkeys), szóval nehéz az ügy, a komolyabb dobást most abszolváló író-rendező viszont egészen meglepő ügyességről tesz filmjével tanúbizonyságot. A kedves humorral fűszerezett dialógusok megkímélik a nézőt a faltól falig komolykodástól, ugyanakkor a lényeg sem veszik el - az szerencsére harsogás nélkül, nyugodt melankóliával fúrja be magát a lélekbe. A korrekt dramaturgia mellett képi világában sincs miért szégyenkeznie az anyagnak: amikor a színész és a történet van porondon, természetesen csak a háttérben szolgál, ellenben üresjáratban parádés (és meglepő!) többletet is képes szervírozni, mint amilyen az arizonai sivatagban felhúzott instant mintatelep - egy Marsra költöztetett nyugdíjas-kolónia allegóriája, mint a társadalom számára haszontalan öregek távoli lerakata.

Mind Philip Seymour Hoffman, mind Laura Linney kitűnően hozza az érzelmileg és karrierjében is egy helyben topogó, begubózott értelmiségit, aki kelletlenül ugyan, de legalább morálisan próbál megfelelni a társadalmi normának, amit a tehetetlen szülők elhelyezése jelent. A közös cél kikényszerítette együttlét természetesen konfliktusoktól terhes (ezek a legjobb részek), de szerencsére Jenkins ennek ábrázolásában is követi a filmen végighúzódó manírmentes, realisztikus színészvezetést, és egy-egy teátrális attrakciótól eltekintve inkább csendes, néhol kifejezetten csak a gesztikulációra hagyatkozó játékot követel aktoraitól. Az érzelmi amplitúdókat keskeny sávban tartó rendezés pedig eléri célját: a végeredmény egy végig kézben tartott és hangulatos alkotás, amely apu vad napjait nyomokban sem tartalmazza ugyan, de az életdarálta harmincasok azért kapnak általa egy kis gondolkodnivalót. Nem apuról.

Mondjuk, hogy még nem láttad a filmet, én meg csak sorolom a tényeket. Hotel Ruandával már borogató Terry George, aki jelen esetben rendezőként adaptál, de tilts el egy írót attól, hogy belefirkáljon a szkriptbe. Tökéletes drámai preparátum: séta a baleset és vétlen gyilkosság szürkületbe burkolózó határán, egy hétköznapi tragédia apropóján, mely veled is megtörténhet, bárhol, bármikor. Generációjának két igen kiváló színésze, Mark Rufallo, és a megpendített visszavonulása okán lassan minden filmben megbecsülendő Joaquin Phoenix. És akkor most képzelj el egy udvart, ahol a tökéletesen komponált, krómozott Cadillac-alkatrészekből egy böszme zetort rak össze az élet. Illetve dehogy az élet. A dilemma egyszerű: Terry George ennyit tud, és a míves Ruandát egyszerűen csak vak tyúkként jegyzi; vagy a korábbi a sztenderd, legfrissebb munkája pedig baleset. Abból is a cserbenhagyásos fajta. Válasz a következő filmjében, én drukkolok.

A sokat ígérő alapanyagokon túl az első fél óra is mintaszerűen összerakott. Egy kisfiút halálra gázolnak, a tettes továbbhajt. Pillanatok alatt feláll a szín, a sokkoló veszteség feldolgozásával birkózó mintacsalád, és az elkövető, az egy szem fiának élő elvált apa. Az érzelmi tónusok felerősítése végett alkalmazott karakter-tipizálás pedig érdekes hozadékkal kedveskedik: a szuperboldog família szuperfájdalmától mindössze egy snittre a védhető és érthető sunnyogás - s ahol ilyen rövid idő alatt cserélhetjük az ügyész szerepét az ügyvédére, ott bizony emocionálisan igénybe van véve a szervezet. Csak hát erre nem fizet az átlagjúzer. Hollywoodnak szaftos tagline-ok kellenek a plakátokra, úgyhogy a finoman drámázó első etapot lelakott thrillerklisék egész sora váltja. A műfajváltás senkinek sem tesz jót: Rufallo és Phoenix tanácstalanul téblábolnak, Terry George a számára idegen terepen négy méteres sablonokkal imitálja a munkát, a szépen ívelő dramaturgia pedig Duna-deltába vált, szánalmas mocsárrá változtatva a korábban még büszke folyót.

Finom illat, szájban telt íz, majd dugó és keserű lecsengés. A Cserbenhagyás ennek ellenére sem automatikus lefolyó, mert a téma egyedi, ijesztően hétköznapi, és a még ép rész ezt nagyon szépen körbejárja. Úgyhogy az öt pont jelentse most a félig teli poharat, ne a félig üreset.

 

Ha minden igaz, Mickey Rourke nagyobb menetelésbe kezdett, mint Mao anno. Barázdált arcélű grandiózus visszatérőnk pillanatnyilag cirka tíz filmbe lógatja a pecát, s teszi mindezt egy Oscaron is megfuttatott, hazánkban is hamarosan bemutatásra kerülő The Wrestlert követően - ergo nem csak snecizik. A Killshotot ennek ellenére én visszadobnám. A partra.

Az várható volt, hogy az árokból ismét az aszfaltra kormányzó Rourke-kal most aztán minden testhezálló szerepet eljátszatnak majd, az évi húsz bérgyilkosos film limitbe is beférünk, de a szoláriumozott fejű Mickey-hez, mint navaho származású hitman-hez azért javaslom a támlás szék bekészítését. A havas környezetben pláne rikító pigment-kontraszt felesleges és nevetséges, cserébe viszont a kétes származás pozitív hozadékkal is bír, így hősünk befont varkocsa, az indián spirituszt a modern öltözködéssel elegyítő extravagáns kinézet, valamint a recsegő padlózaton autentikusan dübögő vasalt veszkócsizma mind-mind a sötét oldalra átállt Seagalt idézi - a szentimentális harmincasok nagy örömére. A mozi elején ráadásul John Madden rendező is főzött kávét kaphatott: gyilkológépünk friss, ropogós akcióra dünnyögi fel foglalkozásának filléres kódexét, ami persze gáz, de a dramaturgiai dinoszaurusz Rourke orgánumával és a klipszerűen mutogatott kivégzésekkel ekkor még kifejezetten életképesnek tűnik.

Majd rekord idő alatt mumifikálódik. Embert régóta hoztak ennyire kínos helyzetbe, mint amelybe Madden kényszeríti klisészerű, ennek ellenére élvezhető antihősét, apránként széthordva annak karizmából, kíméletlenségből és hideg profizmusból épített talapzatát. A logikai baklövések, a súlytalan kartonfigurák, az anyátlan színészvezetés, ad abszurdum az egész mű komolyságának kvintesszenciáját pedig mi is fejezhetné ki jobban, mint a kérges lélekbe vérrel beírt mottó hamarosan kiegészülő lábjegyzete: „aki látta az arcodat, vesznie kell - ...de ha nincs kedved hozzá, akkor az sem baj".

Azon már meg sem lepődünk, hogy a nyámnyila befejezéssel rendezőnk a pótvizsgán is elhasal.

Azt manapság már minden valamit is magára adó borsznob tudja, hogy az amerikai produktum nem ciki, mi több a Napa Valley, mint brand, már jó ideje odahúzta székét a legexkluzívabb pókerasztalhoz, ahol közvetlenül Bordeaux, Burgundia és a toszkán dombok társaságában szivarozgathat. De nem volt ez mindig így. A francia borhegemóniát megtörő, 1976-os „Judgment of Paris" eredetileg egy gall ítészek által a status quo-t újra kinyilatkozató happeningnek indult, amolyan éves-rendes arisztokratikus erőfitogtatásnak, de helyette pofára esés lett, miután a vakteszt mind chardonnay, mind kabszav fronton kaliforniai bort hozott ki győztesnek. Bortörténelmi monumentum, mondhatnók. Hordó-obeliszk. Parasztosan Bottle Shock.

Rutinos néző már egy ideje nem dobálja magát a posztereken „igaz történet" feliratot látván, az viszont még így is vaskosan ciki, ha a napjainkban is élő főszereplő, a 67 éves Steven Spurrier úgy nyilatkozik az adaptációról, hogy kábé két szó igaz belőle. A filmet látván erre egyébként magunk is rá fogunk jönni: tőkék közti fészerben háló kikapós borászlány, pajtában „Callasizált" szuper-vörös, barna trutymóból arany tónusba váltó chardonnay - csak néhány a tucatnyi bulvár-ízű, feelgood túlkapásból, miközben aláfestő zeneként kétforintos filozofálgatást hallgathatunk az ereiben is merlot-t cirkuláltató, huszonéves mexikói kistücsöktől. A jenkik hozzák a rájuk jellemző patrióta jegyeket, és az igazi zamatokat agyonbarrikolva romantikus hőseposszá faragják a sztorit, olyan remek színészt küldve ezzel a túlexponált karikatúrák erdejébe, mint Alan Rickman, aki lassan le is védethetné sokszor megcsodált fennhéjázó arckifejezését. Zárójelben hozzátéve, ennél azért ő jóval többet tud.

A Bottle Shock egy tökéletes darab arról a hollywoodi szalagról, amely lelkiismeret nélkül amerikanizálja és önti fröccsbe a világból összelopott meséket. Plasztik testvéreivel ezáltal állja a versenyt, de valójában csak egy rommá szódázott hosszúlépés. Fogyasszák tehát mértékkel!

A tavalyi mozis évet könnyen elintézhetném azzal, hogy fos volt, ami részben igaz is, de a dömpingben néhány igazi finomságot is fel lehetett fedezni. Ezen kívül sok mulasztásomat is pótoltam 2008-ban (Stalker, Last Picture Show, Kés a vízben stb), én mégis inkább újabb filmeket tettem be a top 10-be, mert ezek közül néhányból bizony még klasszikus lehet, meg hát a régiségekról lehet írni más postban is (vagy régiséges top 10-et írni?). Nem nagyon szoktam fogadkozni, de azért azért megígérem, hogy az újévben megnézem végre a Miller's Crossingot és több filmről írok véleményt. Jöjjön hát a legjobb tíz!

10. WALL-E (USA, 2008, Andrew Stanton)
Varázslatos science fiction történet a Pixar legújabb filmjében. Éppen jókor, mert nekem sem a Verdák, sem a L'ecsó nem igazán jött be, így a bájos WALL-E igazi felüdülésként hatott, még akkor is, ha az utolsó 10-15 percet nehezen veszi be a gyomrom.

9. Atonement (Anglia, 2007, Joe Wright)
Régivágású történet modern rendezői és írói megoldásokkal, és most még Keira sem annyira idegesítő. Az a bizonyos hosszú jelenet és Vanessa Redgrave öt perce az év legjobb pillanati közé tartoznak.

8. Adams Aebler (Dánia, 2005, Anders Thomas Jensen)
Egy film, amire még a Vatikán (és persze K) is áldását adhatná. Nem hinném, hogy klasszikus lesz a filmből, de ha bármikor úgy szeretnél nevetni, hogy közben el is gondolkodsz, akkor az Ádám almáit válaszd.

7. Tropic Thunder (USA, 2008, Ben Stiller)
A filmben szerepel egy csávó, aki egy csávót játszik, aki egy másik csávót játszik. Már csak ezért is helye lenne a top 10-ben, de ott van még Tom Cruise (és Bill Hader) büntető kameója, a fake trailerek és úgy általában Ben Stiller és Justin Thoreaux beteges humora.

6. Step Brothers (USA, 2008, Adam McKay)
Adam McKay és a Will Ferrell első két közös gyermekét is szerettem már, de ez a komédia mindenen túltesz. Debilebb és tahóbb már nem is lehetne, de a Will Ferrell és John C. Reilly által játszott túlkoros (40 éves!) mostohatesókat nem lehet nem szeretni.

5. The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford (USA, 2007, Andrew Dominik)
Nehezen feldolgozható gyönyörűséges alaptörténet a hírnév utáni vágyról. A hosszú című film legalább annyira a gyáva Bob Ford története, mint az aljas Jesse Jamesé. Nehéz bárkivel is azonosulnod, a film címe is lelövi a poént, mégis érdekel, hogyan és miért teljesedik be a szereplők végzete.

4. In Bruges (Anglia, 2008, Martin McDonagh)
Sajátos hangulatú gengszterkomédia a bűnbánatról és halállal való szembenézésről. Legalább annyira komoly, mint amennyire vicces, de hát az élet is ilyen. Brendan Gleeson, Ralf Fiennes, de főleg Colin Farrell mind-mind remekel, akit remélem, hogy a Főszerkesztő Úr felterjeszt egy Golden Action Boyra. :)

3. 4 luni, 3 saptamini si 2 zile (Románia, 2007, Cristian Mungiu)
Romániában valamit nagyon kitaláltak! Cristian Mungiu technikája távolságtartóan szenvtelen. A helyzet, amiben főszereplői találják magukat egy valóságos pokoljárás, én mégis teljesen átéreztem ezt a fojtogató hangulatot. Hiába játszódik ’87-ben a történet, nagyon aktuálisnak tűnik. Hiába volt Magyarország a legvidámabb barakk, míg Románia a legeszetlenebb szocialista diktatúra valahonnan mégis ismerősek ezek az ismeretlenek. Ez talán köszönhető az életszerű párbeszédeknek és Anamaria Marinca totálisan átélt színészi játékának.

2. The Proposition (Ausztrália, 2005, John Hillcoat)
Idén kiderült – már megint! -, hogy a westernt még mindig kár temeti, főleg, ha egy három éves filmről van szó. Belegondolni is szörnyű mennyi ehhez fogható film jut el három évvel a nemzetközi premier után Magyarországra. De ez legalább ideért! A Nick Cave fejéből kipattant történet átkozottul kegyetlen világot tár eléd, ahonnan csak a gyönyörű operatőri munka, az ausztrál táj, valamint Cave és Warren Ellis karakteres score-ja segítségével tudsz elszakadni.

1. No Country for Old Men (USA, 2007, Ethan & Joel Coen)
A Coen tesók egyik legjobb filmje, melyben az erőszakosság és a gyilkosabbnál is gyilkosabb humor kéz a kézben jár. Külön ki kell emelnem, hogy a tesók úgy nyúltak Cormac McCarthy zseniális regényéhez, hogy szinte teljesen szöveghűek maradtak hozzá, miközben a saját stílusukhoz igazították.

 

És akik most lecsúsztak, de mindenképp említést érdemelnek…

A Hellboy II az év egyik legnagyobb vesztese, sajnos a The Dark Knight árnyéban maradt, pedig több figyelmet érdemelt volna. A 3:10 to Yuma egy olyan remake, ami utálnom kellene, de James Mangold rutinos rendezése miatt egy valóban nagyon jó kis akció-western újrahasznosítás készült. A The Dark Knight bár egyáltalán nem rossz film, de néhány kellemetlenül ostoba momentuma (Two Face ábrázata hogy néz már ki?!, a kompos jelenet vicc akar lenni?, kiugró Batpod?) ami miatt nem érdemli meg, hogy a legjobb tíz között szerepeljen. A Burn after Reading első megtekintésre abszolút csalódást keltett, másodszorra viszont már jókat derültem rajta. T’án a No Country túl magasra tette a mércét? Az Eastern Promises talán az év legbanálisabb befejezésével bír, de Cronenberg a majdnem tökéletes History of Violence után egy nagyon jó kis gengszterfilmez hozott össze az újfent brillírozó Viggo A There Will Be Blood egy kurva jó rendező profin elkészített nagyköltségvetésű filmje. Számomra kissé ironikus, hogy Paul Thomas Andersont akkor kezdik csak felfedezni, amikor elkezd fáradt, nagypapás filmeket készíteni. Csinált ő már ennél sokkal jobb filmet, nem is egyet. Azért a kezdő képsorok, a csodás képek és DDL tökéletes átalakulása mellett nem lehet szó nélkül elmenni.