Közel sem leszek olyan frappáns és játékos, mint a Kraftwerk-giget körbeajnározó megemlékezésemben, amelyben elkövettem azt a hibát, s lerobotoztam magam, pedig csak másnap tudtam meg, milyen is az, ha az ember robotpilótaként közlekedik egy felajzott fesztiválozókkal, homokdűnékkel és árkokkal, valamint rengeteg szeméttel övezett eseményen krónikus alváshiánnyal és alkoholmennyiség feldolgozásával küszködve. Teljesen offtopik, de azért elmesélem, hogy mennyire páratlan élmény egy nem egy, hanem mindjárt két "évkoncertje" jellegű élmény után egy összelegózott kanapéra hanyatlani fél ötkor és fél hatkor arra kelni, hogy a házigazdánk olasz vendégei is megérkeztek, s úgy döntöttek, hogy hangos traccspartival kísért villásreggelit csapnak a fejünk tőszomszédságában (valójában kint az erkélyen, de az érzés és az akusztika olyan, mintha egyenesen a dobhártyába lövöldöznék a szavakat). Summa summarum, jelenleg meglehetősen fáradt vagyok (vasárnap ugyanis inkább már itthon aludtunk, ma pedig korán felvert minket a munkaszellem, hogy rohadna meg), így talán nem fogok olyan szép szófordulatokat lődözni, de megígérem, hogy ezt a bekezdést most lezárom, a következőben pedig már a tárgyra térek.
Szóval az a nagy helyzet, hogy úgy öt évvel ezelőtt összeállítottam egy virtuáis listát azokról az előadókról, akiket mindenképp látnom kell, mielőtt meghalok. Szerepelt rajta az Underworld (pipa), a FSOL (jelenleg esélytelen), meg még a fene tudja mi, s az Orbital. Na most, eme felsorolás megszületése után két perccel a Hartnoll-testvérek bejelentették, hogy köszönik szépen, de ennyi volt. Búcsúzóul még összedobtak egy iszonyat durva koncertkörutat mindenfelé, csak nálunk nem, aztán szevasz. Az akciós csaj telesírta a párnáját, de néhány év alatt összeszedte magát. Nem is hitt a szemének, mikor meglátta, hogy a Groove Armada távolmaradásának hála (isten áldja őket ezért) last minit belépőként bedobták szombat estére az Orbitalt - az akciós csaj ugyanis nem tudta, hogy az öt éves önkéntes száműzetésnek vége, a Hartnollék újra együtt zenélnek, bár új dolgot nem nagyon tudnak felmutatni (válogatáslemez, hagyjuk), de minek is, mikor a háttérben olyan gazdag paletta figyelmez, amit még unokáink is hallgatni fognak.
Vagy nem. Az Orbital kettősére ugyanis baromi kevesen voltak kíváncsiak a BS-en. Aggasztó, sőt, egyenesen ciki volt azt látni szombat este, hogy 3 perccel tíz előtt maroknyi ember lézeng a nagyszínpadnál, miközben odafenn a gépeket heggesztik és "Orbital Test Card" feliratú monoszkópokkal tesztelik a vetítés hátteréül szolgáló fröccsöntött panellapokat. A kezdésre azért már összecsődült némi embermennyiség, sőt, mikor megszólaltak azok a földön és mennyen túli hangok, a nagyszípad környéke végre felbolydult.
Asszem. Mi ugyanis nem nagyon figyeltünk hátra és körbe, hisz ott feszítettünk a harmadik sorban, ahol lökdösődés ugyan nem volt, s még az embersűrűség sem vetekedett egy hongkongi temetőéjével, de a hangulat az nagyon hamar a magasba szökött. Nem könnyű szavakra fordítani az Orbital muzsikáját (keressetek inkább rá a YouTube-on) - amely Kraftwerktől örökölt rendszerességet hordoz magában, s keményen megmozgat, mégis olyan, mintha egy másik bolygó angyalainak harang- és énekjátékát közvetítenék - de azért, mint látjátok, a kedvetekért én megpróbáltam.
A hang belővésével akadtak gondok, de a bő 105 perces megamix (a számok ugyanis össze voltak rakva, nem csak úgy önmagukban, de egymásba is) frenetikus volt, egy-két új nótától eltekintve igazi best of válogatás a BELFAST-tól a CHIME-n át a HALCYON-ig (volt benne Bon Jovi és Belinda Carlisle-betét is, ahogy az egy fesztiváltól elvárható) az örök kedvenc THE BOX-ig. A mezítlábas, harcsabajszú Phil végig kerepelt is integett (ő az extrovertált tesó), sőt a cicás pólós Paul is headbangelt bruttó 47 másodpercet (ő az introvertált tesó), szóval ők és én és Z és zsé biztosan jól érezte magát. Ha a zenélés szarul ment volna, már csak ezért is megérdemelték volna a gratulációt.
