Armadillo (Dánia, 2010, Janus Metz Pedersen)
Valami nincs rendben ezekkel az egyszavas háborús dokumentumfilmekkel. Vegyük például a Restrepót, amiben egy amerikai szakasz Afganisztánban töltött egy évébe nyerhetünk betekintést. A nyögvenyelős kezdetektől, a hősi halottakon át, a várva-várt hazatérésig számtalan ismerős momentummal találkozhatunk, a háborús közhelyszótár oda-vissza megtalálható benne. Tényleg van úgy, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, de néha érdemes ezt inkább hozzáértőkre bízni. Van, amikor a valóság unalmas, vagy épp teljességgel érdektelen, ilyenkor kell segítségül hívni a kreatív elmét, és kiszínezni a történteket. A Restrepo és az Armadillo között első ránézésre csak apró különbségek vannak. Másodikra is. Amerikai helyett dán katonák, egy év helyett fél évig harcolnak Afganisztánban. Mindkét filmben megölnek egy-egy tehenet, aminek az értékét a katonák szépen ki is fizetik a tulajdonosoknak. Szörnyű, ami ott történt, de a mai információközpontú világunkban olyan dózist kapunk ebből nap, mint nap, hogy a mozikban már semmi szükség egy 100 percesre kibővített híradóra. Elég volt. 

Elolvasom