Kisképernyő vagy nagyvászon? Ma a televíziós sorozatok –és a televíziókészülékek– minden korábbinál nagyobb vetélytársat jelentenek a mozinak, hiszen az amerikai csatornák nem átallanak filmméretű költségvetéseket biztosítani egy-egy presztízsértékűnek (szánt) széria számára. Mi több, minden magára valamennyit is adó színész igyekszik egy menő sorozatfőszerepet csípni magának – néhány évtizede, sőt pár éve még másképpen állt a helyzet; nem a főszereplő tette jelentőssé a produkciót, hanem fordítva. Így nyílt új, a korábbiaknál tagadhatatlanul fényesebb fejezet William Petersen, David Caruso vagy éppen Kiefer Sutherland karrierjében, még régebbre visszanyúlva pedig, így indult be Johnny Depp pályafutása. A tengerentúlon ugyanis a 21 Jump Street egy elég népszerű sorozat volt az 1980-as évek második felében, mi azonban hírét se hallhattuk. Ha csak feleannyira jó volt, mint a belőle készült film, akkor bánhatjuk.

Már javában forog sokunk gyermekkorának egyik legmeghatározóbb regényének filmadaptációja: Orson Scott Card 1985-ben megjelent Végjáték című könyve egy (anti)utópisztikus világban játszódik, melyben tehetséges gyerekekből szuperkatonákat nevelnek, hogy a Földünkre támadó idegenek ellen harcoljanak. A regény sikerének titka valószínűleg az volt, hogy főhőse, Ender Wiggin a sci-fi hókuszpókuszok ellenére csak egy átlagos kamasz volt, akivel könnyedén lehetett azonosulni.

Sajna ez nem mondható el Asa Butterfieldről, aki a The Boy in the Striped Pyjamasban és a Hugóban egyaránt egy gyerekszerű robotot prezentált, és sajnálatos módon ő játssza Endert a Gavin Hood (Wolverine) rendezésében készülő filmben. Sebaj, a további szereplőgárda (Harrison Ford, Ben Kingsley, Viola Davis, Abigail Breslin és Hailee Stenfeld) ennél azért sokkal biztatóbb képet mutat.

A most publikált képen láthatjuk Ender monitorját (azt az implantátumot, melynek segítségével Graff ezredes /Harrsion Ford/ nyomon követheti a fiú minden lépését) és a szobáját (amely olyan mint bármely tinédzserfiú szobája, lévén a film egy olyan korban játszódik, ahol a technológia maga többnyire láthatatlan). Az Ender's Game 2013. novemberében kerül mozikba.

Az éhezők viadala minden idők egyik legjobb nyitányát jegyzi.

Miután nevetségessé tette a vámpírmítoszt, Stephenie Meyer új regényével egy újabb szent kultúr-kultuszt betámadva a testrabló-sztorikból farag szenvelgő szerelmi szarakodást... Vagy mégse? A könyvkritikák nem rosszak, de az alapsztoritól már most úgy érzem magam, mintha gyomortájékon összeveszett volna bennem valami. A Földet testrabló idegenek népesítik meg, és egyiküket egy lány (a filmben Saoirse Ronan) testébe ültetik, hogy keresse meg az utolsó életben maradt embereket. Csakhogy a gazdatest olyan kitartóan szereti családját és pasiját, hogy szembeszegül parazitájával, amely ahelyett, hogy kinyomná, mint egy pattanást, elkezd vele és az érzéseivel szimpatizálni... Mindez még nem jön át a teaser trailerből, s volt idő, mikor egy új Andrew Niccol-film hírétől az ember felkapta a fejét, de az már régen volt, igaz se volt.

London a 70-es években. Még javában zakatol (ha lehet ilyet mondani) a hidegháború, s mikor kiderül, hogy az MI6-be beépült egy szovjet ügynök, George Smiley-nak (Gary Oldman), az egykori kémnek vissza kell térnie nyugdíjából, hogy kiderítse, ki a tégla.

Ha valaki járt az elmúlt években könyvesboltban és rápillantott a Twilight-szekcióra, annak bizonyára megakadt a szeme néhány elszórt klasszikuson (Üvöltő szelek, Rómeó és Júlia) a sok vámpíros, vérfarkasos vagy egyéb misztikus románc között. Talán nem járunk messze az igazságtól ha azt feltételezzük, hogy valami ilyesmi adhatta meg a kezdő lökést Charlotte Bronte regényének majdnem harmincadik filmadaptációjához is. Mert ha gótikus szerelemi történet kell a népnek, akkor adjunk nekik azt. Csakhogy most jön a csavar: mióta Bella paranormális édeshármasa divatot teremtett, most először került értelmes alapanyag tehetséges emberek kezébe.

Én már elég előzetest láttam, de ha ti továbbiakra vágytok, hát íme a nemzetközi, feltehetően sztori-taglalgató trailer.

Egy fiú 9/11 során elveszíti édesapját (Tom Hanks), majd a hátrahagyott dolgai között talál egy kulcsot, amely mentén olyan útra indul New York-szerte, amely segít feldolgozni saját és édesanyja (Sandra Bullock) gyászát, valamint újra megtalálni önmagát. Jonathan Safran Foer (a Minden vilángol szerzőjének) könyvére szeretik azt a jelzőt biggyeszteni, hogy "posztmodern", ami kb. annyit takar, hogy nehezen besorolható, ugyanakkor a trailer alapján nekem a "dagályos tanmese" körülírás jutna eszembe, de tény, hogy a trailereknek az a dolguk, hogy hatásvadászok legyenek. Stephen Daldry (Billy Elliot, The Hours) filmjének főszerepét egyébként egy filmes újonc alakítja, akit a tévénézők viszont jól ismerhetnek: Thomas Horn egészen fiatalon vált Jeopardy!-nyertessé.

Harry Potter még meg sem vívta utolsó nagy csatáját, miközben a Warner fejesei már azon gondolkodnak, mihez kezdjenek a varázslótanonc, és a belőle befolyt tengernyi pénz nélkül.

A megoldást egy francia fizikusból lett ifjúsági író (Eli Andreson) ötrészes sorozatában látják, aminek középpontjában - nagy meglepetésre - egy tizenéves fiú, Oscar Pill áll. Az amerikai stúdió gyorsan fel is vásárolta a jogokat és a Harry Potter-szériát is készítő HeyDay Filmsre bízta a kivitelezést.

A sorozatról nem sok mindent találni (egyelőre), de annyi biztos, hogy egy kisfiúról szól, aki megtudja, hogy a Médicusok közé tartozik, akik örök harcban állnak a Pathologusokkal. De ez még nem minden, mert a kis Oscar Pill arra is rájön, hogy képes belépni más emberek testébe, és ezzel meg is kezdődik az öt világon átívelő kaland, melynek során meg kell találnia a következő szintre vezető érmet, amik egyre közelebb viszik apja gyilkosaihoz.

A TRUE GRIT-et bárki megrendezhette volna. Nem csak azért, mert Charles Portis regénye már negyven éve a könyvesboltok polcain várja, hogy másodszor is rátaláljon a filmvilág (a John Wayne főszereplésével készült első adaptáció már egy évvel megjelenése után elkészült), de történetének univerzalitása miatt is: a vadnyugat mocskossága ellenére a TRUE GRIT alapvetően egy magával ragadó kaland, egy olyan őszinte bosszútörténetbe oltott coming-of-age sztori, mely valamilyen szinten mindenkivel rezonál.

A TRUE GRIT-et így csak a Coen testvérek tudták volna megrendezni. Kritikusok és nézők tömegei állnak értetlenkedve a rendezőpáros választása előtt, mely szerintük az egyedi hangot háttérbe szorítva egy szimpla zsánerfilm kamerája mögé állította őket, de ez a mozi semmivel sincs jobban műfaji skatulyába szorítva, mint amennyire a vadnyugati környezet maga azt alapvetően megköveteli. Lovak, lasszók és sarkantyúk között játszódik ugyan, de a TRUE GRIT egy ízig-vérig Coen film.

Elolvasom

Miután kitombolta(?) magát Hollywoodban, a földkerekség egyik legegyénibb rendezője ismét független & fura produkciókra összpontosít - az egyik ilyen lehet az Ubik, Philip k. Dick egyik legelborultabb, egyben legnagyobbra tartott regényének filmadaptációja. A regényt ismerve a hollywoodi adaptáció mindig is kizárt volt, hisz a halál és élet közötti élet (a fél-élet, vagy ahogy a regényben hívják: a félet), valamint a múlt, a jelen és a jövő összemosásával játszó szürreális krimi túl drága mulatság lenne az álomgyárnak, a Tesco-gazdaságos eszközökkel dolgozó, mégis elképesztően kreatív Gondrynak viszont kézenfekvő projekt lehet, és nagyon remélem, hogy az is lesz, különben valakit lefújok Ubik sprayjel.

Hollywood nem adja fel. Ugyan Kinget filmre adaptálni legalább annyira halva született ötlet (hol minőségileg, hol anyagilag, hol mindkét aspektusban), mint bármilyen videojátékot, az Álomgyár újra meg újra bepróbálkozik a horror irodalom nagymesterével.

Kinggel utoljára 2007-ben találkozhattunk a moziban (mármint külföldön): a The Mist ugyan tökös mozi lett, de a mozikban nem sok vizet zavart; ugyanakkor legalább nézhető volt, nem úgy mint a Secret Window, a Dreamcathcer vagy a Hearts in Atlantis - hogy csak az elmúlt tíz év mozit is megjárt King-adaptációit említsem.

Mindez, úgy tűnik, nem akadályozza meg a CBS-t és a Warnert abban, hogy megpróbálja mozifilmmé dolgozni King egyik legjobban szeretett művét, a monumentális hosszúság, poszt-apokaliptikus világban játszódó The Standet, melyben az emberiség nagyjával egy halálos vírus végzett, a túlélők pedig egy antikrisztus-jellegű figurával kénytelenek megmérkőzni. A könyvből már készült egy négyrészes minisorozat, amely rendelkezik a korabeli minisorozatok összes rákfenéjével (kis költségvetés, néhány főbb szerepet leszámítva vacak színészek, faforgács ízű párbeszédek, stb.), ettől függetlenül egész tűrhető.

Na most, én szívesen viszontlátnám a The Standet, de vagy egy többrészes franchise vagy egy mai színvonalon elkészített minisorozat keretében.

Julie Taymor a TITUS után ismét visszakanyarodott William Shakespeare-hez, akinek egyik utolsó művét vitte vászonra meglehetősen eklektikus szereposztással övezve. A fesztiválok látogatói nem vágták hanyatt magukat a filmtől, a trailer alapján talán sejthető, hogy miért. Mindenesetre a rendezőnő filmjeinek mindig érdemes figyelmet szentelni - bad buzz ide vagy oda.

Az idei Oscar-szezon egyik zászlóshajója lehet ez a film, melyről már többször is cikkeztünk, így most befogom és inkább megosztom veletek csak ezeket a hangulatos karakterplakátokat.

A következő díjszezon egyik legígéretesebb résztvevője trailert már kapott - mostantól egy poszterrel is büszkélkedhet, melyen már a következő Pókember neve is kiemelt helyet kapott, ugye.

A film alapjául szolgáló regényt, amely nálunk is megjelent, a Time anno beválasztotta az évszázad száz legjobb irodalmi munkája közé.

Csütörtökön érkezik az amerikai mozikba Az utolsó léghajlító. M. Night Shyamalan filmje vitán felül az év egyik legkockázatosabb vállalkozása, egyúttal a Paramount első 3D-s nevezése.

Egyik szkeccsében Eddie Izzard arról értekezik, hogy a regényekben érthető okokból nincsenek autós üldözések ("megy... megy... belenéz a visszapillantóba... megy... megy... eltekeri a kormányt... megy... megy..."), ennek ellenére James Sallis Drive című regénye egy autósofőrről szól, aki napközben filmek kaszkadőrjeleneteinél, éjszaka pedig rablásoknál asszisztál. A regényben rengeteget vezetnek és még többet (anti)moralizálnak, és valahogy így lesz a filmben is, amely nem rég még egy Neil Marshall/Hugh Jackman produkció volt, de mint a poszter is sugallja, azóta gazdát cserélt, méghozzá nem is rosszul.

Extra infó: Harrison Ford nem ég kijelentette, hogy Nicolas Winding Refnnel tervez dolgozni. Extra kérdés: hozzánk mikor jut el végre a BRONSON? Nem tudja valaki?

A független filmes fronton évek óta hánykolódó NEUROMANCER-hez jó néhány művész nevét hozzácsatolták már - maga Gibson például azt nyilatkozta eonokkal ezelőtt, hogy csak Chris Cunninghamet tudná elképzelni a rendezői székben (akitől még azóta is várjuk az eső egész estés bemutatkozást). Még múlt héten is úgy volt, hogy Joseph "TORQUE" Kahn adaptálja az adaptálhatatlant (pontosabban a tucatnyi más film által kifosztottat), ám a jogokat birtokló Fire Development Inc. a héten azt jelentette be, hogy Vincenzo "CUBE, SPLICE" Natali dirigálja majd a kultuszkönyv filmváltozatát. Ez a párosítás már jóval izgalmasabbnak tűnik, a kérdés már csak az, hogy van-e még értelme filmre adaptálni azt, ami lassan a mindennapok része lesz.

Hogy a címben megjelölt talányra reagáljak: leginkább Spike Jonze fejében vannak vad dolgok. Kaotikus, esetleges, önző gondolatok - csak úgy, mint főszereplője buksijában, aki képzeletbeli világba menekül a mindennapok kirekesztettségéből, hogy aztán odaát tanulja meg értékelni a valóság biztonságát. Vagy valami ilyesmi. Konkrétan nem értettem ezt a filmet, mármint azt, hogy miért úgy mesél, ahogy; a dialógusoknak, eseményeknek miért nincs kvázi értelme, végső soron pedig miért jön ki egy százszor elmesélt tanulságsztori ebből a kétségkívül szépen fényképezett (és megénekelt), de nehezen szerethető összevisszaságból.

*egyperces filmkritikák a megemlékezés oltárán.