Kulturális örökség ide vagy oda, egyszer mindent fel kell újítani, különben bedől az egész. Zúgolódhatnak az őstrekkerek, ahogy klingon maszkjuk által polarizált torkukon kifér, de a STAR TREK franchise a NEMEZIS-t követően tetszhalott állapotba került, s csupán egy teljeskörű generálszerviz menthette meg. Szóval, ha nincs ráncfelvarrás, nincs STAR TREK se.

Még szerencse, hogy a Paramount egyik házi csatlósát JJ Abramsnek hívják, aki jó 30 évvel ezelőtt a nagymenők által pályaszélre küldött kiskópéként falta a popkultúrát - igaz inkább a STAR WARS-ot, de még neki is borsózott a háta, mikor Ricaldo Montalbannak hála kiteljesedett Khan haragja az eddigi legjobb egészestés TREK-ben, az izé... THE WRATH OF KHAN-ban. Ugyan elsősorban Zack Snydert szokták vizionáriusnak címkézni, de nem őt kérték fel a Wirednél vendégszerkesztőnek, hanem az igazi jövőlátó Abramst, aki előbb az ALIAS-szal, aztán a LOST-tal gyártott médiavihart és -szenzációt a tévék képernyőjén, majd letudott egy tömör-gyönyör franchise-epizódot (a jócskán alulértékelt M:I III formájában), tulajdonképpen feltalálta a víruskampányt s még azt is elérte, hogy az egész mögött ne lufi, hanem egy korrekt szörnyfilm legyen (CLOVERFIELD). Végül pedig jelezte, hogy szívesen asszisztálna a mozgóképes történelem egyik leghosszabb életű sorozatának felfrissítésénél.

A Paramountnak nem kellett kétszer mondani, Abrams kezeiben pedig újjászületett a franchise. Ahogy azt a rendező is jelezte, a mai iPhone társadalomnál nem könnyű elérni, hogy komolyan vegye a trikódert, ugyanakkor a fézert sem lehet BFG-kre cserélni, hisz akkor a film sem lenne többé STAR TREK. Így is történt: megnyugtatok mindenkit - nem csak az űrszekereken utazókat, hanem úgy általában a filmrajongókat - Abrams műve tiszteletteljesen bánik az univerzummal, de legalább ennyi figyelmet fordít a mai mozigeneráció igényeire is. Így az új STAR TREK elképesztő sebességgel pörög, dinamikus, vitális és szexi, ugyanakkor ízig-vérig STAR TREK: telis-tele van olyan finom utalásokkal és csemegékkel, melyeken a trekkerek derülhetnek és nosztalgiázhatnak kedvükre. Annyit mondok: Kobayashi Maru.

A frissítés a figurákat sem hagyta érintetlenül. Chris Pine-tól senki se várjon shatneri manírokat: a srác inkább afféle szegény ember Brad Pittjeként funkcionál - csibészes, maszkulin és érti a csíziót -, de csöppet sem göcsösen. Zachary Quinto Spockja szintén dinamikusabb, mint Nimoyé, ugyanakkor a két fajtól öröklött génjei továbbra is érdekfeszítő harcot vívnak benne, így (hál'istennek) a hegyesfülü vulkáni továbbra is megmaradt a STAR TREK univerzum legérdekesebb figurájának. A többiek egyelőre típusfigurák, akiknek nincs sokkal több dolguk, mint megfelelni az ikonoknak, de hogy árnyékot növesszenek, ahhoz még kelleni fog néhány rész.

Mert azt már most borítékolom, hogy ezzel a sikerre ítéltetett filmmel új sorozat indul, ezt előlegezi meg az új irányba hajló történet is, amely Doc Brown Uhura szavaival élve alternatív univerzumot nyit kezdve mindjárt Kirk születésének és famíliája sorsának gyökeres megváltoztatásával. A húzás ügyes - főleg, hogy a XXIII. századi történelem menetének módosítása nem sunyi húzás, hanem fontos részét képezi a cselekménynek - a kivitelezés viszont hordoz magában néhány logikai buktatót. No de melyik időutazós sztori nem?

Erre a TREK-re viszont nem a sztori miatt fogunk emlékezni. Eric Bana bosszúálló romulánja színtelen figura, leléptetése pedig még nagyobb hiányérzetet kelt, az idős Spock pozíciója is erőltetett, ráadásul a film MacGuffinja - azaz az a bizonyos adalék, ami a sztori mozgatórugója - közel sem annyira érdekes, mint amit az ember elvárna.

No, de ezzel a rövidke bekezdéssel ki is fújt a vitriol: látvány, akció, párbeszédek és poénok terén a film felveszi a versenyt a legjobb blockbusterekkel, s hogy mennyire lesz belőle sci-fi, azt majd a jövő eldönti. Addig is én hosszú és eredményes életet kívánok neki, mert megérdemli.

Ismét kikötött a Titanic és kezdetét vette a 11 napos non-stop mozimaraton, remélhetőleg sok értékes alkotással. Nézzük, hogyan is telt az első nap.

Sajnos Borat most nem tudott eljönni, de sikerült rávennie a Kazah Cenzúrásái Hivatalt, hogy a Rekitir (A behajtó) című gengszterfilmet nevezzék a fesztiválra és ezáltal képviseltessék magakut a soknemzetiségű mezőnyben. Főhősünk Szaján sosem volt jó tanuló, de a box mindig is érdekelte és fiatalkorától fogva megmaradt neki elsőszámú szerelemnek. Az évek előrehaladtával egyre jobb eredményeket ért el a ringben és egy szép napon felfigyelt rá Ruszlan, a helyi pénzbehajtó, aki munkát ajánlott neki. Rövid mérlegelés után Szaján úgy döntött, hogy csatlakozik Ruszlan "családjához" és kamatoztatja sportolói múltját, meg is bizták őt a védelmi pénzek beszedésével. Ruszlan "üzelete" idővel egyre jövedelmezőbbnek bizonyult, de az ismertségnek megvannak a maga hátulütői, főleg ebben a szakmában. A szokásos gengszterfilmes sablonok szinte kivétel nélkül visszaköszönnek, mégis annyira megnyerő a film egyszerűsége, hogy nem tudok rá haragudni. Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek miatt érdemes megtekinteni A behajtót: (Ruszlan és Szaján ülnek a szobában, háttérben klasszikus zene szól) - Szomorú ez a zene. - Nem szomorú, komoly.

A fesztivál nyitófilmje az olasz Gomorra volt, ami a nápolyi maffia (Camorra) működéséről rántja le a leplet. Pontosabban csak próbálkozik vele, ugyanis a híresztelésekkel ellentétben szó sincs semmiféle műfajdefiniáló mesterműről. Hiába megnyerő a dokumentarista stílus, de az 5 szálon futó cselekmény képtelen összeállni egy kerek egésszé, az antipatikus és jócskán alulírt karakterek csak növelik az elhibázott narratíva által keltett közömbösséget. Ha már a játékfilmes forma mellett döntöttek, akkor nem ártott volna hozzá egy épkézláb forgatókönyv vagy a könyv alapján készíthettek volna egy tisztességes dokumentumfilmet. A Gomorra a maga 137 percével semmi olyat nem mutat, amivel eddig ne találkozhattunk volna jobb megvalósításban, ezt pedig néhány jól sikerült jelenet kivételével (a lenti képen látható az egyik) sajnos rendkívül unalmasan és érdektelenül teszi.

A nap végére maradt a Der Knochenmann (Csontdaráló) című, műfajilag nehezen behatárolható osztrák film. Aprólékosan kidolgozott karakterek, váratlan fordulatok, groteszk jelenetek, látatlanba egy ízig-vérig dán mozi képe körvonalazódott, azonban nagy meglepetésemre egy német nyelvű mozgókép nyújtotta mindezeket. Wolfgang Murnberger alkotása leginkább a Kiss Kiss Bang Bang-gel és az In Bruges-zsel rokonítható, egy elképesztően cinikus ex-nyomozó nem mindennapi kalandjait meséli el, nagy adag fekete humorral és kellemesen beteg momentumok tömkelegével. Már meg is van az egyik idei titkos favoritom, ha lehetőségetek van rá, akkor mindenképpen tekintsétek meg ezt a remek kis mozit, ha másért nem, akkor Gryllus Dorka miatt.

Nem vitás, az idei Oscar-harc két film, egy nagy hollywoodi generációs dráma (THE CURIOUS CASE OF BENJAMIN BUTTON, 13 jelölés) és egy apró, de messzire tekintő független mozi (SLUMDOG MILLIONAIRE, 10 jelölés) között zajlik majd. Ha a statisztikákat nézed, láthatod, hogy általában az előbbi győz, az utóbbi pedig kap egy vígasz forgatókönyv-díjat, de idén más lesz a helyzet, ugyanis egyik film sem az, aminek első pillantásra gondolnád.

Az amerikai filmgyártás büszkeségei, a közönséget és szakmát egyaránt bódulatba ejtő megadrámák nagy eseményekről, nagy pillanatokról és nagy érzelmekről regélnek: így nyertem meg a polgárháborút, így haltam meg a kedvesem karjaiban és így tovább. A BENJAMIN BUTTON-nak nincsenek ilyen nagy pillanatai, melyekre jelenetek egész sorát épít, hogy csalárd módon könnyeket és tapsot zsákmányoljon a befogadóról. Nem: a melankóliába mártott BENJAMIN BUTTON elejétől végéig az elmúlásról regél. Arról, hogy lassan, de biztosan eljön az utolsó bekezdés, s lehet lovagolni azon, hogy FORREST GUMP, meg TITANIC - a felszínes összevetéseken túl ezeket a klaszikusokat semmi sem köti David Fincher (de)konstruktív drámájához.

Benjamin Button ugyanis nem figyelmeztet arra, hogy éld tartalmasan az életed, légy jelen, alkoss hullámokat, szeress és légy szeretve, stb-stb. Buttont már születésének pillanatában leírják, s egész életében a halál veszi körül: nem a dicső vég, hanem az, hogy minden félbeszakad, bármennyire is küzdesz, sem befolyásod, sem dühöd nem lehet akkora, hogy ezen változtass. Szerencsétlen villámsújtotta flótás sem tudja elmesélni mind a hét csapást, Torta úr órája is eltűnik, a filmnek keretet adó Daisy a jelenben sem meleg fénybe ágyazva, szerető családtagok által körülvéve hagyja el az árnyékvilágot, hanem a fenyegető tornádó ridegségében, egyedül.

Furcsa tanítás az egy állítólagos melodrámától, hogy ne küzdj, hagyd, hogy hadd múljon el, mégis érdemes meghallgatni, mert úgy is lehetsz értékes ember, ha halálod után nevedre nem emlékszik senki, ha nem alkotsz maradandót, ha nem cselekszel (hisz Button sosem irányít, sosem veszi kézbe a sorsát, csak sodródik és vár), hanem egyszerűen csak megbékélsz magaddal és a környezeteddel.

Fincher kifordított antieposzt forgatott, fityiszt mutatott az elvárásoknak, amit előbb vele szemben (miért nem sci-fi? miért nem thriller?), aztán később magával a filmmel szemben (miért nem hős? miért nem beszél?) támasztottak. A filmje természetesen nagyívű, egyszerre mesteri és mesterkélt: süt belőle a profizmus - színészi, technikai szinten egyaránt, de a lénye mégis annyira hétköznapi, hogy valószínűleg vereséget fog szenvedni a versenyben.

A négyes pályán ugyanis egy igazi szörnyeteg úszik: rafinált darab a SLUMDOG MILLIONAIRE. Kis költségvetéssel, többnyire obskurus helyszínekkel, nóném színészekkel és olyan kerettörténettel bír, mellyel nehéz rezonálni - Legyen ön is milliomos a moziban? Mi jöhet ezután? Kapcsoltam: A film?

Természetesen egy tisztavérű Sundance-ivadéktól a fenti tételek egyáltalán nem állnak messze, de a SLUMDOG egyáltalán nem ezeken a vízeken hajózik. A függetenség csupán álca: Danny Boyle sorskovácsoló meséje szégyentelen melodráma, faltól-falig tartó giccs, szélsőséges érzelmek, fényese mázolt plakátfigurák örömtánca, és mégis működik.

Mit működik: beránt, megmárt, átmos és a moziból kifelé menet még rakétákat is szerel a hátadra, hogy hazáig lebegj. És emiatt minden gyarlósága, minden trükkje, minden számítása megbocsátható.

Lust for Life. Megmosolyogtató, hogy a SLUMDOG üzenete megegyezik Danny Boyle legnagyobb mesterművének (mert legalább kettő van neki) kicsengésével, pedig a két filmet világok választják el egymástól, s nem csak földrajzilag. A skót sekélyemberek helyett itt igazi típusfigurák láthatók: az elvhű főhős, a gyarló testvér és a szép lány, aki nem több egyfajta jutalomnál, amit az ember felszögel a falra (s abban reménykedik, hogy nem szólal meg, hátha nincs is mondanivalója).

De olyan jó nézni. Olyan jó elhinni, hogy lehetsz nyakigláb, lapátfül, nyitott száj, bamba tekintet, ha kitartó vagy, ha nem adod fel, akkor te is kaphatsz egy ilyet. De a SLUMDOG nem csupán a SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG előtt tiszteleg: a színes-szagos kavalkádba befér egy rész TWIST OLIVÉR, egy rész KOLDUS ÉS KIRÁLYFI és ha hunyorítasz, akkor még a SZÉP REMÉNYEK idealizmusát is felfedheted. Ezek gyönyörű történetek, nem vitás, meylekből bármikor jöhet a repeta, feltéve ha nem borul az egyensúly és az összeszerkeszett testre adott ruha nem csak szép, univerzális, de eredeti is. Ebben pedig nincs hiba.

Szóval talán nem kétséges, ki fog fellépni a pódiumra: a mocsokból jött, de nagy szívdobbanásokkal lépkedő SLUMDOG MILLIONAIRE móresre tanítja majd a THE CURIOUS CASE OF BENJAMIN BUTTON-t, ezt a sokszor látott moziszörnyet, ugye. Dávid kontra Góliát. Azért én csendben drukkolok az utóbbinak, pedig tudom jól, hogy Akadémia soha nem arra a filmre szavaz, amelyik igazán felnőtt.

Bár a vizsgaidőszak miatt pia-, nő- és időhiányban szenvedek, úgy gondoltam, mégis muszáj írnom pár sort a Rock Bandről. Vizsgák ide vagy oda, szilveszterkor áthívtam pár havert egy kis szolíd italozásra. 10 körül érkeztek meg, egészen addig dumáltunk amíg az egyikük ki nem szúrta a szekrény tetején árválkodó hatalmas dobozt, ami a játék hangszereit rejtette. Egyik haverom sem volt az a kocka típus (csak én:D) így nem nagyon tudták, hogy miről is van szó. Elmondtam nekik, hogy ez az egyik legjobb ritmusjáték, dobbal, gitárral, mikrofonnal, és bevezettem őket az irányítás rejtelmeibe. A kezdeti bukdácsolások ellenére hamar belejöttek, bár voltak akik kategórikusan kijelentették, hogy ők nem énekelnek, vagy nem dobolnak, de az idő és pezsgő múlásával ez hamar megváltozott. 11 körül kezdtük és reggel 4-kor hagytuk abba, csak éjfélkor iktattunk be egy negyedórás szünetet:) Végül mindeki úgy távozott, hogy neki kell egy ilyen. Ez a Rock Band.

A ritmusjátékok egészen a Dance Dance Revolutionig vezethetőek vissza, melyben a képernyőn megjelenő nyilaknak megfelően kellet ugrálni a játékos lába alá fektetett szőnyegen. Erre az alapra építkezett a Guitar Hero franchise is, a megfelelő sorrendben lenyomott gombok mechanizmusát ültette át gitárra, később a Rock Band pedig már gitárra, basszusgitárra, dobra, énekre szórta szét a feladatokat.

Pár szó a hangszerekről: a gitár egy gyönyörű Fender Stratocaster utánzat, vezeték nélküli, a pengetője teljesen halk, nem kattog mint a GH-é, bár nem annyira kényelmes. (Fontos tudni, hogy kompatibilis a Guitar Hero gitárjával, de visszafelé ez nem működik.) A dob: négy tányérral és egy pedállal rendelkező masszív szerkezet, Ludwig dobverővel. Sokakat zavar, hogy kopog az ütéseknél, szerintem ez elhanyagolható és kivédhető a zokni moddal :). Az sokkal jobban idegesített, hogy vezetékes, a lábdobbal pedig csak óvatosan, mert törékeny. A mikrofon jó minőségű, de sajnos ez is "wired".

Ez egy partijáték, egyedül is el lehet lenni vele, sőt a Turné mód hónapokig lekötheti az embert, de haverokkal az igazi. A számok nem annyira ismertek és ez nagy kár, a GH3 tracklistje sokkal jobban bejött. Inkább a mennyiségre gyúrtak rá, az eddig megjelent két rész kb. 130 számot tartalmaz, de van még +20 ingyen letölthető dal, + 500 fizetős. A Rock Band második részével játszottuk, és GH-hoz és RB1-hez képest sokkal, de sokkal nehezebb. A dobon és gitáron apró hibákat sem véthetünk, ebből a szempontból elnézőbbek az imént említett játékok. Illetve a játékegyensúly sem tökéletes, Mediumon eljátszom bármelyik számot 100%-on (a GH-s múltnak hála), de Hardon szinte egyiket sem tudom végignyomni. Ami még rossz volt, hogy a Turné módban minden helyszínen csak 2-3 szám van, a többit véletlenszerűen választja a gép. Például a Spoonmant egymásután háromszor is játszottam...

A pár apró hiba ellenére is imádtam, a hangulata leírhatatlan, aki teheti, próbálja ki. Bár itthon elég nehéz beszerezni (a második részt főleg), pár konzolboltban lehet kapni, de az ára elég borsos. Én is koplaltam miatta pár napig, de megérte:)

Egy egyiptomi rezesbandát meghívnak Izraelbe zenélni. A banda útközben eltéved és valahol az isten háta mögött kötnek ki egy olyan helyen, amely kb. Bicske, kertvárosnak felel meg, minusz a feka bevándorlók. A zenekar morózus vezetője kénytelen segítséget kérni egy helyi étterem temperamentumos, de szomorú szemű vezetőnőjétől. A kényszerből aztán barátság lesz, és később talán valami több is...

Az apró csodák. Ezekért érdemes fesztiválokra járni, antikváriumokat túrni vagy még nagyobb kockázatot vállalva láttatlanban berendelni valahonnan a világ másik végéből. Ezekért érdemes ilyen gerallia blogokat is vezetni, hisz nem áltatom magam: tudom jól, hogy egy ilyen film valószínűleg nulla kommenttel fog elsüllyedni a poszterek és előzetesek sűrűjében, de ha ezek a sorok csak egy valakinek felkeltik az érdeklődését, akkor már megérte.

Tény. Senki nem rohanna hanyatt-homlok a moziba, hogy megnézzen egy izraeli filmet, amely egy egyiptomi rendőrzenekar viszontagságairól szól - hiába nyert egy zsák díjat. Mint ahogy hiába is próbálnád rátukmálni a KÖRHINTÁ-t akár a szomszédos népekre, egyszerűen nem érdekelné őket, legyen az bármennyire univerzális.

S tulajdonképpen a film is ezekről az előítéletekhez közeli érzésekről mesél. Szó sem esik az arab-zsidó konfliktusról, ami ezer ziccer és más, profánabb filmeknek hála rendesen tele is van vele a padlás. A népek találkozása ebben a filmben egészen odáig releváns, amíg az alaphelyzet fel nem épül, onnantól kezdve a mese emberekről, félreértésekről, egyetértésekről és alapvetően megértésről szól, mintha Bábel soha nem is létezett volna.

Könnyű nyakába varrni azt, hogy naiv, de a humorral és melegséggel teli helyzeteket keserédes melankólia szövi át, amely olyan ritka, intellektuális zamatot kölcsönöz a műnek, amitől mosolyog a szív és keserű, de jóleső érzés kaparja a tokokat.

Szóval, ha tetszett a THE VISITOR, akkor tudod, mit kell tenned. (trailer)

Michele Soavi filmjének (anti)hőse egyszerű dologra vágyik: a börtönből kijutva szeretne visszailleszkedni a társadalomba. A folyamat hasonlóan letisztult: mindössze zsarolás, rablás és gyilkosság szükséges hozzá. Az Arrivederci amore, ciao egyszerre gúnyosan cinikus és hűvösen objektív mozi: helyenként Kubrick legjobb pillanatait idézi, máskor Fincher rideg képeire emlékeztet (az operatőri munkáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni), a gengszterlét bemutatása pedig Scorsese montázsait iskolázza le - zene, vágás, fényképezés: mind hibátlan. A színészvezetés és a főszereplők játéka is példás: Alessio Boni egyszerre számító, kíméletlen rohadék és szimpátiát keltő tragikus hős, Michele Placido pedig a világ legnagyobb szemétládáját alakítja az őt sakkban tartó korrupt rendőr szerepében.

Soavi az ember és a klasszikus értékek helyét keresi a mai világban, és a lelkiismeret csírájától is mentes Giorgio történetét elnézve a férfias becsület és a női romantika is letűnt korok maradékainak tűnnek: az érvényesülés és a beilleszkedés csak az ördöggel való lepaktálás után lehetséges (akár képletesen beszélünk, akár Placido Aneddáját tekintjük az antikrisztus megtestesülésének), Giorgo csak a pusztítással építheti újra identitását. A film végén még megkísérel egy kétségbeesett próbálozást lelke összefoltozására, de ez a rövid elbizonytalanodás is sokba kerül neki: az erkölcsösség a modern férfinak nem válhat javára. A pillanatnyi zavar utáni introspekció és önelfogadás egyszerre rémisztő és felszabadító (még ha helyenként hajszálnyit didaktikus) katarzishoz vezet: ritka manapság az ilyen.

Az egész filmet áthatja valami leírhatatlanul magabiztos maszkulinitás: a ritkán feltűnő nők áldozatok, elnyomott, kihasznált lények, de a forgatókönyv ambivalenciája talán itt a legerősebb, hiszen az erkölcsi fölény végig az övék marad. Ne higgyük azonban, hogy ez a diadal jelent valamit; Soavi kompromisszumok nélkül, hajszálpontos ívű narratívával, (nem túl) egyszerű szimbólumokkal és nagyon sokáig velünk maradó képek segítségével vázolja fel a magától értetődő, de a lelkiismeret által nehezen elfogadott igazságot: a pisztoly csövébe nézve baszhatod az ideáljaidat.

Különleges érzés kerített hatalmába a film alatt. Ehhez hasonlót utoljára a CIDADE DE DEUS megtekintése során éreztem: számos alkalommal támadt nevethetnékem, pedig nem lett volna szabad. Fernando Meirelles instant klasszikusához hasonlóan az ADAMS AEBLER antihőseivel is csúnyán elbánt a sors, habár erről nekik fogalmuk sincs, s az életet egyfajta következményektől mentes komédiaként fogják fel. A maga szörnyű valójában ez vicces.

A közmunkára ítélt, ezért egy vidéki templomba citált Adam szórakoztató neonáci kliséként érkezik a filmbe: Hiter képét akasztja az éjjeli szekrény fölé, előbb üt, aztán sem kérdez sokat és gyűlöl mindent és mindenkit. Természetesen pillanatok alatt összetűsébe kerül a templom lelkészével, aki viszont az elvakult hívő karikirozott mintapéldányaként mindent megtagad, ami gonosz, a rossz egyedül csak az ördög műve lehet, s tulajdonképpen isten útjai tök világosak. Adam elhatározza, hogy megleckézteti a bigott papot, ám a magasságos számára is tartogat egy-két meglepetést.

Különleges film az ADAMS AEBLER: groteszk, hisz elképesztően messze megy a politikailag inkorrekt viccek gyártásában (a kedvenc: "azért visszük a kölköt Indonéziába, mert ott a Down kórjával nem lóg ki a sorból"), ugyanakkor megrázó is, hisz a morbid témáknak gyakorta egy-egy személyes tragédia szolgál kiindulópontul, vagy éppenséggel végkifejlettel. És természetesen nem szabad elfelejteni a film által felvetett teológiai kérdéseket sem, melyeket más és más válasszal illetsz, attól függően, hogy a vallás melyik oldalán állsz, de elmenni nem fogsz mellettük. A hit és a tagadás találkozik ebben a szemtelenül könnyed hangvételű, mégis "tapadós" filmben, melynek az a legnagyobb tréfája, hogy a hívő és a tagadó személye egyáltalán nem az, akiről első pillantásra gondolnád.

- spoileres írás! csak akkor, ha már láttad. ha még nem láttad, áruld már el, mit csinálsz itt a gép előtt kepesztve... -  

friss moziélménnyel a hátunk mögött egy barátommal a the dark knight problematikájáról beszélgettünk. a fickónak egy bathead van a vállára tetoválva, így vigyáznom kellett, mit beszélek, végül a következőre jutottam: nolan áldozatot hozott. a batman begins szimbolikáját, belső hadviselését szögre akasztva ezúttal egy nagyívű, szövevényes történet tolmácsolására összpontosított, s a cselekmény kibontásának alárendelte jellemeit.

joker és harvey dent egyaránt készen érkezik: az előbbi misztériuma így erősödik, az utóbbi patyolattiszta lelke pedig magában hordozza hasonlóan fényes előtörténetét. nem itt van a probléma. nolan nem adja meg a lehetőséget a nézőnek arra, hogy maga fedezze fel a figurák mozgatórugóit - ők egytől-egyig mindent kinyilatkoztatnak. én ezért jöttem, ezt akarom és ezt fogom tenni, eme cselekedetben neked ilyen és ilyen szerepet szántam, eceterá.

mégsem lenne jogos felróni egy képregényfilmnek a hegyibeszédek dömpingjét, hisz a zsánertől aligha lehet elválasztani énközpontú szónoklatokat, és azt is hiba lenne állítani, hogy nolan hülyének nézi a közönséget, ugyanis a mívesen megművelt, jó erős fénybe fürdetett karaktereit egy összetett (bár elejétől végéig lekövethető) sakkjátszmában veti be, ahol minden mondatnak, minden cselekedetnek adott helye és szerepe van (ahogy az a fentiekben kiderült), ugyanakkor oka és okozata is következetes.

talán itt kellene megemlítenem, hogy ez a precízen felgöngyölített sztori a káoszról mesél. a batman begins már megjósolta azt az anarchiát, amely a the dark knightban explicit tombolássá fajul, s a fejetlenség csúcsán ott trónol joker, a káosz lovagja, aki hiába ábrándozik improvizációról, tulajdonképpen terv szerint végzi a világ dekonstrukcióját, de hogy mi célból, az talán nem is annyira fontos. "csak porig akarja égetni a világot." ennyi motiváció (illetve annak hiánya) bőven elegendő, hogy a céltudatos (=átlag)ember feszengjen.

legalább ennyire enyszerű motivációk vezérlik a város fehér lovagját, harvey dentet, a kerületi ügyészt: jokerhez hasonlóan őt sem lehet megvesztegetni, egyszerűen ki akarja söpörni a mocskot a városból. liberális és vakmerő, a maffia rémálma. gordon, a szintén tisztalelkű rendőrkapitány és batman, a sötét lovag támogatása nélkül valószínűleg már rég kiiktatták volna - bármennyire is tagadja ezt.

a sötét lovag pedig szeretné végre letenni a lantot - nem azért, mert beleunt vagy belefáradt szerepébe, hanem valószínűleg fél attól, hogy túlságosan függővé vált tőle. kapóra jön hát neki dent, akiből olyan hős lehet, kinek végre arca is van, nem csak árnyéka. az már más kérdés, hogy ha batman megsemmisül, akkor mi marad bruce wayne életében?

a válasz: rachel. gyerekkori szerelme jelenleg harvey dent oldalán áll, de ígéretet tett arra, hogy ha bruce wayne felhagy az önbíráskodással, melléáll. (micsoda lotyó! :)

érdekes, hogy ugyanaz az önzés vezérli bruce wayne-t, mint rachel halálát követően harvey dentet: mindkettő ugyanazért a nőért teszi kockára elveit, mi több, gotham sorsát. az előbbinél érthető, de sajna, a joker támadását követően kétarccá torzult ügyész amorális pálfordulása meglehetősen súlytalan - főleg, hogy végső célpontként gordont és családját jelöli meg. dent a kapitányt teszi felelőssé a rendőri szervek korumpálhatóságáért, azaz szerelme, rachel halálának okáért, pedig tudnia kellene, hogy a felügyelő legalább annyira elítéli a korrpuciót, mint ő, de egyszerűen képtelen volt fellépni ellene - érthető és mindenki számára nyilvánvaló okokból. nem ért rá.

nolan tehát hibát vét ezzel a mexican standoffal (batman vs dent vs gordon), ugyanakkor a fehér lovag beszennyezése üdítő egyensúlyt teremt joker káoszpolitikájával szembeforduló gotham mézeskalácsszerű, de mégsem tolakodó morális üzenetéhez képest, hisz valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki úgy állt fel a film után, hogy talán mégsem fogunk mindnyájan pokolra jutni. valaholésközött...

Ez Batman franchise mostanra túlnőtt saját korlátain. Bruce Wayne, ahogy a filmben is elhangzik, nem hős többé, inkább védelmező. Megtépázott hírnevű igazságosztó, akit pont azok tagadnak meg, akiknek éjről-éjre a védelmére kel. A Dark Knight legalább annyira szembemegy a szuperhős filmek konvencióival, mint amennyire ellentmondásossá válik Batman karaktere Gotham lakói számára. De mik is a Sötét Lovag hajmeresztő innovációi, melyek kilométerekkel emelik az eddigi legjobb képregényadaptációk fölé Nolan moziját? Az egyik dzsókere vitathatatlanul Joker maga. A kiszámíthatatlan és pszichotikus gonosztevő az emberi elme legsötétebb oldalának materializálódása. Lenyűgözően karizmatikus figura ő, akivel önös érdekektől mentes, jéghideg motivációi hatására nem lehet nem azonosulni valamilyen szinten.

Amiért viszont végképp megsüvegelem mindkét Nolant az Harvey Dent története. Nem kis hozzáértést, és bátorságot igényel egy igazi hús-vér ember drámájának mesterien kimunkált bemutatása egy ilyen, "bohócokkal" teli közegben. Persze erős túlzás lenne Bruce Wayne-t egydimenziós karakternek nyilvánítani, de ahogy anno a Batman Beginsben főként Wayne alakja volt az, ami testközelbe hozott egy szuperhősmozit, úgy jelen esetben Harvey Dent az összekötő kapocs hétköznapjaink és a képregények lapjain csatázó teátrális hősök és gonosztevők között. Az ifjú, és becsületes ügyész tragédiájának köszönhetően szippant be minket igazán a mozi, az adja érzelmi töltetét, míg Batman és Joker emblematikus harcának az idézhető mondatok sokaságát, és a helyenként torokszorító feszültséget köszönhetjük.

Christopher és Jonathan Nolan tehát tökéleteshez közelítő munkát végeztek. A szkript olyan érzelmi csúcspontokkal szolgál, amilyenekkel eddig egyetlen képregényfilmnek sem sikerült. Gotham városában a jóság jussa pusztulás, az olyan r betűs szavak, mint reveláció, vagy remény, légből kapott fogalmakká válnak, melyek jelentésének puszta emlékét is elsöpri a káosz. Bizony rendkívül negatív, és nyári blockbusterhez képest meglepően érzelemdús film a Dark Knight, melyben tökéletes egyensúlyban van a body count a lerágott körmök számával. Az új karakterek felvezetése hibátlan, csupán régiekre jut kicsivel kevesebb figyelem mint eddig. A hibátlan forgatókönyv mellé ezúttal tökélyre fejlesztett akciójelenetek is társulnak. Heath Ledger utolsó teljes alakítása hosszú ideig emlékezetes lesz, de akik eddig nem is tették ezután biztos eszükbe vésik Aaron Eckhart nevét is.

A Warner Sötét Lovagja nem elégszik meg azzal, hogy felülmúlja várakozásainkat, annál sokkal többre hajt. Nem azt kapjuk amit vártunk, hanem - az apróbb hibák ellenére - sokkal többet annál. A Dark Knight nem csupán egy arányaiban, és tematikájában tökéletes blockbuster, inkább olyan stúdiófilm, melyre már nagyon régóta fenjük a fogunkat. Pesszimista óda a pusztuláshoz, annak okozóihoz és áldozataihoz, valamint a jó és a rossz örök harcához, melyből senki sem kerül ki győztesen. És hogy miként fordulhat elő, hogy midnez egy száznyolcvan millió dolláros közönségfilmben valósul meg? Jó kérdés, de én egy cseppet sem bánom.

(spoiler-mentes kritika) 

Ez a film egy úthenger. Az indulás pillanatában maga alá gyűr, és nem is érdemes a szabadulásra gondolnod – nem tudsz, de nem is akarsz. A Nolan fivérek forgatókönyve iskolapéldája a „seamless”, üresjáratoktól mentes narratívának: minden fogaskereke a helyén van, pontosan annyit mond és mutat, amennyit akar, illetve: amennyit vártunk.

A Dark Knight nem csak kronológiailag, tematikailag is elsőrangú folytatás: arról a társadalmi káoszról és anarchiáról szól, mely a Begins végén már felvillant, de előidézője ezúttal nem holmi vegyi anyag, hanem egy ember. Jobban mondva egy szörnyeteg, egy pusztító hurrikán, ami válogatás és cél nélkül töröl el mindent, ami az útjába kerül, méghozzá jéghideg precizitással. A Joker egy természeti erő, aminek nem csak múltja, jelene sincs. És ettől kibaszott félelmetes. Heath Ledger játékáról pedig felesleges bármit is írni.

Aaron Eckhart Harvey Dentjéről viszont kötelező. A hibátlan és magabiztos alakítás a legfontosabb a filmben, az ambíciózus államügyész karaktere pedig nem csak Gotham városának, de az egész szkriptnek is megingathatatlan alapja. Változó és megszűnő ellentétek, szimbiotikus és gyűlölettől izzó kapcsolatok révén köré épül fel a film érzelmi és narratív alapja egyaránt. A cím ne tévesszen meg senkit – Batman itt csak relatív megközelítésben, a film igazi hőseként álló „fehér lovaghoz” viszonyítva jelenik meg. Dent tragédiája pedig amilyen elkerülhetetlen, annyira megrázó – Eckhart átalakulása saját elménk törékenységére világít rá.

Ez pedig csak Nolan világában elképzelhető. Burton karneváli hangulata (abban a városban nem csak Nicholson volt bohóc), Raimi pattogó rajzfilmfigurái, és Del Toro lenyűgöző fantáziavilága is olyan idegen ettől a Gothamtől, mint a sikátorait lakó figurák egymástól. A film atmoszférája politikától, puskaportól és társadalmi-gazdasági problémák ezreitől bűzlik, ugyanakkor nem tűntek el az apró, de okos poénok, a denevérember arzenálja pedig továbbra is fenntartja a bennünk rejlő kiskölyök lelkesedését is, sőt, a kevés negatívum egyike (egy jól irányzott dobás mellett... tudni fogod, mire gondolok) a suspension of disbeliefet időnként túlontúl kikezdő kütyük bemutatása - és a harmadik részt megmaradásával ellehetetlenítő egyik szupertechnika mondvacsinált elpusztítása.

A fent említett hangulat létrehozásában nagy szerepet játszik James Newton Howard és Hans Zimmer fantasztikus zenéje, mely amellett, hogy megtartotta és továbbfejlesztette az első rész témáit, az újakkal sem okoz csalódást – ezek közül kiemelendő a Zimmer által szerzett Joker tétel, mely biztosít minket arról, hogy a sokat szidott mester még tud újat mutatni. Rideg elektronikus hangszereléssel szólal meg az egyetlen hangból álló téma, mely nem csak hátborzongató, de hűen tükrözi a karakter ürességét. Az atmoszférateremtésnél maradva kötelező szólni a hibátlan rendezésről is: örömteli hír, hogy Nolan megtanult akciót dirigálni, és a közelharcok a Bourne filmeket ezúttal a folytonos kamerarángatás helyett csupán nagyszerű koreográfiájukkal idézik meg.

A rendező filmje legnagyobb inspirációjaként a Heat-et említi. Jobban nem is választhatott volna. Akárcsak Mann filmjében, itt is egy ambivalens párharcra, a hasonló, de szembenálló felek vásznat felperzselő küzdelmére épül a történet, de most nem két ember személyes ellentétéről van szó: Batman és Joker kapcsolata az ember és pszichózisa, te és belső démonaid örökös harcát jelképezik. És őszintén megmondom: nem tudom, ki a győztes.

szerencsétek van, ezúttal mindenkit megkímélek a hoszas ömlengéstől (már csak azért is, mert 3 órán belül a balatonba szeretném lógatni a lábam :).

szóval az a nem túl meglepő hírem van, hogy a pixar ismét csodát művelt. amit művelnek, szinte egyedülálló a kultúrtörténelemben, hisz egy-két művük ugyan kisebbet szólt, mint vártuk, de rosszat még soha nem adtak ki a kezükből. lasseterék mindig érzik, mikor kell tovább lépni egy bizonyos zsánerről, mikor kell elhagyni a vicces állatkákat, mikor kell kihúzni az újabb buddy movie-t a naptárból, mikor kell valami merészet bevállalni.

pl. egy olyan rajzfilmet, melynek első felében senki nem beszél. egy olyan rajzfilmet, amely apró és idétlen poénokkal indít (lásd az előzeteseket), s míg ezeket a "szellemtéseket" végig megőrzi -hogy a kicsik is kacagjanak -, mély üzeneteket tár fel, egyénnek, közösségnek, az egész emberiségnek egyaránt, s mindezt egy gyönyörű románcba foglalva. szó mi szó, rég láttam ennyi humánumot, ráadásul egy olyan filmben, melynek főszereplője egy ócskavas.

Mesélni tudni kell. Hiába van (vagy nincs) megfelelő témája vagy története, a hallgatóság figyelmét nem mindenki tudja maradéktalanul, minden mást elfeledtetve megragadni. Akiket hallgatva nem érdekelnek a mindennapok gondjai, csak a herceg/szegénylegény/emberevő mutáns sorsa miatt aggódsz: ők az igazi mesélők. Richard Kelly közéjük tartozik, és mint ilyen, tudja: a sikerhez nem azt kell néznie, kinek mesél – hanem, hogy mikor.

Időutazás paradoxonok, maró társadalomkritika, tűéles korrajz és szürreális pszichotriller: a Donnie Darko sokat markolt és semmit sem engedett kicsúszni az ujjai közül. Az elsőfilmes Kelly kiválóan értette meg az új évezred fiataljainak igényeit és körülményeit - a művészeti ágak határai elmosódtak, a különböző alkotások nem maradnak egy-egy médium határain belül: a kulcsszó az interaktivitás, a techno-generáció unja a didaktikát, maga akarja felfedezni a teremtett világokat. A Donnie Darko épp ezért nem mutatta meg minden kártyáját a filmvásznon (és a többit is csak egy-egy pillanatra, gondosan összekeverve, hogy csak fokozott koncentrációval és újranézésekkel rakhassuk össze a paklit), az univerzuma – illetve multiverzuma – tovább terjeszkedett az interneten, a dvd-hez csomagolt könyvrészleteken és a korongon található extrákon keresztül. Kelly második filmje, a Southland Tales mindenből többet akar: a témák és műfajok immár megszámlálhatatlanok, a hivatalos honlap mellett ezúttal a film világába illeszkedő áloldalak tömege érhető el, a bemutató előtt pedig napvilágot látott egy három részes képregény, mely csaknem elengedhetetlen a film cselekményének megértéséhez. Az elágazások száma tehát nőtt, a kapaszkodóké viszont csökkent, ez azonban veszélyes lépés: az interaktivitás csak addig jó, amíg a néző nem veszi észre, hogy dolgoztatják. Hiszen azt senki sem szeret.

Cannes, 2006. A kritikusok a Southland Tales premierjéről szállingóznak kifelé. Ők sem szeretnek dolgozni. A fesztivál legalacsonyabb pontszámával kitüntetett film fogadtatására nehéz szavakat találni, a levetített közel három órás minieposzt nemes egyszerűséggel sárba tiporták. Hogy a későbbi újravágás előtt valóban ennyire katasztrofális lett volna az anyag, azt nem tudjuk, de tény, hogy a Donnie Darko által már feszegetett generation gap ezúttal szakadéknyira tágulhat: ez a narráció távol áll még Kubrick vagy Lynch filmjeinek önálló értelmezést kívánó, de az utat mindig kikövező képeitől is. A karakterek és a színészek ráadásul átfogó popkulturális antológiaként működnek, mely Justin Timberlake dalra fakadásával kezdődik, és Dwayne ’The Rock’ Johnson, Sean William Scott és Sarah valami Gellar jéghideg öniróniával átitatott szerepeivel ér véget, miközben apróbb cameokban Christopher Lambert és Kevin Smith is feltűnik. Mint oly sokszor, Kelly saját lépését sem hagyhatja cinikus humora nélkül, hiszen amellett, hogy Philip K. Dick, T.S. Eliot és Robert Frost utalásokat, illetve parafrázisokat is észrevehetünk, a cselekmény maga a Jelenések Könyve analógiájának tekinthető. Ennyit a modern generációról.

A határtalan káoszban meglepően magabiztos rendet teremt a helyenként Jeunet, Burton vagy Gilliam fantáziavilágát, máshol a már említett Lynch-féle szürrealitást is idéző, mégis tökéletesen egyedi rendezés, melyből a színészvezetés külön megemlítendő: elsőre fejvakarásra és heves értetlenkedésre késztetik az embert a képernyőn látott antialakítások, de a forgatókönyv karikaturisztikus jellemeit vizsgálva rájöhetünk, mindez szükséges ahhoz, hogy a színészek önmaguk paródiájaként funkcionáljanak. Rock egy Boxer nevű tehetetlen hollywoodi sztárt alakít, aki mindig a cool factorra játszik, még közönség hiányában is; Gellar karaktere egy a testéből élő ostoba ex-színésznőcske, míg Stiffler rendőre amellett, hogy undercoverként hiteltelen játéka miatt majdnem lelepleződik, egyszerűen csak egy „pimp”. Majdnem elfelejtettem kiemelni a zseniális soundtracket, melyért nagyrészt Moby felelős, de kisebb-nagyobb ideig számtalan nagyszerű betétdalt fedezhetünk fel akár a Musetól vagy a Radioheadtől is, lenyűgöző hangulatfokozóként.

De miről is szól a Southland Tales? Antiutópisztikus jövőkép, dimenziókapuk, párhuzamos univerzumok, időutazás paradoxonok, maró társadalomkritika, szürreális pszichotriller... álljon meg a menet, nem ezt olvastad néhány bekezdéssel korábban?  (a tematikai egyezés mellett számtalan képi vagy narratív motívum található itt a Donnie Darko-ból, elbizonytalanítva a nézőt, különálló-e a két film vagy nemhivatalos folytatásról van szó) Ugyanazt rejti tehát, mint elődje? A kérdésre nehéz válaszolni, de nem is fontos. Hiszen a jó hallgatóság tudja: nem az a lényeges, miről mesélnek neki, hanem az: hogyan.

"Girls just wanna have fun."

az elején ellenálltam és szándékosan nem néztem a sorozatot, mert frusztrált az a média hype, amit azonnal magával hozott.

aztán megtört a jég, és egy pillanat alatt kialakult a függőség. sosem gondoltam volna magamról, hogy barátnőimmel sex és new york-néző estéken fogok részt venni. a sorozat eleve sikerre volt ítélve, mert valamelyik szereplőben biztosan egy kicsit megtaláltad önmagad. a szerző úgy alakította női figuráit, hogy megteremtette bennük a négy alap típust és ehhez a castingosok megtalálták a tökéletes színésznőket és a tökéletes díszlet ugyancsak adott volt: New York.

amíg nem voltam New Yorkban, úgy gondoltam, hogy jópofák ezek a csajok, de hát a helyzetek, a ruhák, a helyszínek teljesen lehetetlenek. amikor ott voltam, rá kellett jönnöm, a sorozat minden szava és szituációja reális. rengeteg Carrie és Charlotte hasonmást láttam az utcákon, az ember úgy érezte, hogy Manhattanben mindenki fashion freak.

mint majd minden rajongó, én is féltem a filmtől és ez a félelem rettegéssé változott, amikor megláttam az előzetest. nem csak vicces nem volt, de a kiragadot részletek szinte fájdalmasan rosszak voltak. elhatároztam, hogy nem nézem meg, de ahogy közeledett a bemutató, addig rágták a fülemet, míg beadtam a derekam, ha szar, akkor is látni kell.

ez csajos program: össze is szerveződtem legjobb barátnőimmel és a moziban szánalommal vegyes csodálattal néztem azokat a férfiakat, akik elkísérték partnerüket. a moziteremben az ivararány már egyértelműen mutatta, milyen film várható.

már az első 10 perc meggyőzött arról, hogy mégsem életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, hogy jegyet váltottam erre a filmre.. minden szereplő és minden szituáció a sorozatot idézte, vicces és szórakoztató volt az első perctől az utolsóig. egyszerre volt ordenáré, romantikus és giccses, de még épphogy nem verte ki a biztosítékot, hogy nyáltengernek nevezzek bizonyos jeleneteket. a két és fél óra úgy telt el, hogy még csak meg sem moccantam a székben, illetve hazudok: előfordult, hogy annyira nevettem, hogy előre-hátra csapódtam a székben és karommal a karfát püföltem. 

mind a 4 szereplő megjárja a maga mennyországát és poklát a film alatt, olyan szituációkba keverednek, amiket nem feltételeztem volna róluk a korábbiak alapján, és szinte szükségszerűen a végén minden visszatér az eredeti, normál kerékvágásba.

sokan azért nevezték hiteltelennek a sorozatot, mert 30-as éveiben járó szingli new york-i nőket játszanak öregecske és csúnya színésznők. persze ez sarkítás, mert kisugárzása révén Charlotte mindig gyönyörű, Miranda tökéletes working woman és lenyűgöző szarkasztikus humora van, Samantha szexualitása vibrál és Carrie a jelenetek 60%-ban tényleg szuper jól néz ki (többször meg is választották a világ legjobban öltözött sztárjának - AE).

persze a másik oldalnak is némileg igaza van: Charlotte időnként hihetetlenül ostoba, Mirandát mintha egy leszbi bárból szalasztották volna, Samantha öregedő, szálkás teste cikin hat a kopulációs jelenetekben és Carrie piszkafa lábai szánalmasak az 500 dolláros cipőcskékben, melyeket épeszű nő nem vesz fel.

a szereplők az eltelt időben nem lettek fiatalabbak, talán botox kezeléseken is csak módjával vettek részt, így kiváncsian vártam, hogyan oldják fel ezt a feszültséget a filmvásznon. nagyon megkönnyebbültem, amikor szinte már önmagukat kigúnyolva élcelődtek korukon és nem próbáltak meg kevesebbnek látszani. sőt, a végén Samantha 50. születésnapját ünneplik egy dinerben. ha jól emlékszem nem nagyon volt jellemző a sorozatra, hogy emlegették volna korukat a szereplők. talán a rendező ezzel is érzékeltetni akarta, hogy igen, az idő múlik, minden megváltozott, csak egy valami maradt meg változatlanul: Carrie, Charlotte, Miranda és Samatha kikezdhetetlen barátsága.

thomas mccarthy új filmje természetesen lélekemelő, realizmusba bújtatott tündérmese, amiről boldog mosollyal és benetton színekben pompázó gondolatokkal jössz ki a moziból, s nincs is ezzel semmi baj. ugyanakkor a the visitor egy nagyon szomorú történet, amely új színben tűnteti fel a new yorki subway - vagy más nagyvárosok földalatti világának - nélkülözhetetlen kellékeit, az őrült zenészeket.

hisz ki az, aki minden nap levonul a koszba, zajba, sötétbe és veri, fújja, pengeti, amíg csak bírja. az ilyen tutira nem normális. vagy csak elege van.

walter wale (richard jenkins) úgy tesz, mintha élne. könyveket ír olyan problémákról, melyeket csak papíron ismer, s órákat ad olyan témákból, melyek nem is érdeklik. egyedül él, se kutyaája, se macskája, felesége jó pár éve meghalt: teljes mellhosszal tombol nála a kapuzárási pánik. aki megteheti, vesz egy sportautót, befesti a haját (a halánték természetesen deres marad, mert az úgy szexi), de mr wale-nek se haja, se pénze, ellenben van egy zongorája, amin valószínűleg soha a büdös életben nem fog megtanulni játszani.

egy nap walter kap egy nemszeretem küldetést: irány new york, s valami konferencia. rég nem látott new yorki appartmanjában betolakodókra lel, s innentől kezdve walter elkezd élni. tarek, a szíriai zenész és gyönyörű párja egyszerű életigenlése átragad az öregedő tanárra. a kultúrákat és korokat átívelő kapcsolat a zenében találtatik meg,s walter hamarosan megtanul muzsikálni, áldozatot hozni és újra szeretni.

thomas mccarthy a the station agent után ismét a kisebbségnek forgatott csendes, ám magával ragadó filmet. hisz a politikailag korrekt, kizárólag tisztalelkű embereket mozgató filmeket manapság elveti magától a nagy átlag. viszont néha-néha készül egy-egy olyan produkció, amely a mágikus realizmus jegyében születik, azaz hiteles keretek között mesél édes-szomorú tündérmeséket. tavaly ilyen volt a once. idén a the visitor segít remélni.

a hívők ellenkezhetnek, ahogy csak a torkukon kifér, de a jesse james keresztény allegoriája szembeötlő: a "magas meséken" felnőtt robert ford szemében jesse maga a megváltó, aki első találkozásuk során bibliai szépségű vonatrablást hajt végre, mintha maguk az angyalok szőnék minden mozdulatát. de robert ford azt még nem tudja, amit a néző igen, hogy ő a júdás, aki elárulja majd a messiást, részben vagyonért, részben hírnévért, de leginkább csak dühében, mert hamisnak élte meg azt a ragyogást, ami korábban megtérítette.

a film elejét övező fénykoszorú abban a pillanatban szűnik meg létezni, hogy jesse james pusztán szórakozásból majdnem megöl egy embert, csak mert nem akart letérdelni előtte. ezt robert ford még nem látja, ugyanakkor james szemében már ott gomolyog az az őrület, amely hamarosan rémületes paranoiává éleződik, s mindent megöl: bandát, legendát, de legfőbbképpen saját magát.

nehéz eledel a jesse james, mint ahogy születése sem volt problémáktól mentes. melankólikus, lassan hömpölygő, ám mindvégig feszült légköre nem sok embernél lelhet társra, különleges atmoszférája, melyben az epikus szépség teremt kontrasztot a lelki mocsokkal, viszont mindenképp megkóstolandó, s ha azt mondom, hogy az egyik címszereplőt alakító brad pitt a kalifornia óta nem volt ennyire gyomorszorítóan antiszociális, még kilométerre állok attól a negatív légkörtől, melyet figurájának kiszámíthatatlan személye sugároz.

abban a pillanatban, mikor robert ford (casey affleck zseniális kígyó) meghúzza a ravaszt, az én ujjam is rátapadt.

ami pedig a westernt illeti: nem tűnt az el, csak átalakult.

harlan coben regényeiért versengenek az amerikai producerek, elsőként mégis egy színészből lett francia rendezőnek nyílt alkalma celluloidra adaptálnia az amerikai bestselleríró egyik művét. hogy hogy sikerült neki? szimplán csak meggyőzte az írót arról, hogy ő a legnagyobb rajongója a földön. filmjéből viszont nem csak az odaadás sugárzik, hanem a hozzáértés és intelligencia ritka keveréke, amely meghozta számomra az utóbbi évek egyik legütősebb thrillerjét.

alex beck (francois cluzet - a szegény ember daniel auteuilje?) feleségét nyolc évvel ezelőtt meggyilkolták. a rendőrök először őt vették elő, s mire bebizonyította ártatlanságát, a nyom kihült, a tettest soha nem kapták el. alex azóta sem dolgozta fel a traumát, s mikor egy ismeretlen címről hírt kap a feleségéről - aki talán mégsem halt meg -, megfordul körülötte a világ.

beck részben hitchcocki karakter, hisz akaratán kívül kerül bele egy jókora disznóságba, amelyből csak úgy tudja kivágni magát, ha bizonyítja ártatlanságát, azaz felgöngyölíti a szálakat. ám a tell no one főhőse nem az eszményi ártatlanság iskolapéldája, akivel bármely néző szívesen azonosulna, sokkal inkább áldozat, aki az eseményekkel sodródva próbál napirendre térni érzelmei felett. tökéletes átlagember, akivel - ha akarod, ha nem - azonosulni fogsz.

és mikor ez megtörténik, akkor a sztori is magával ragad. jobban is jársz, ha egy hullámhosszra kerülsz a "hőssel", ugyanis a cselekmény meglehetősen kusza; gondolkodásra, töprengésre késztet, néha csak a zárat mutatja, máskor pedig a kulcsot - a kapcsolatot beckkel együtt neked kell megtalálnod, ráadásul minden egyes ajtó felnyitásával újabb és újabb problémák vetődnek fel - egészen az elegáns befejezésig, amely kikezdhetetlen választ ad valamennyi kérdésedre. és hidd el, messze nem "látom a halottakat" szerűt.

frappáns. lebilincselő. magvas szórakozás. (trailer)

Tavaly egy kisebbfajta csoda történt, az "olasz csődör" ismét régi fényében tündökölt és Stallone sikeresen hozta vissza a sírból egyik emblematikus karakterét. Rocky diadala bizakodásra adott okot és John Rambo újabb kalandjának várakozási indexe is rohamosan megnőtt (ezt csak fokozták a durvábbnál durvább előzetesek és tv-spotok).

Mit is vár el a néző egy Rambo-filmtől? Sok-sok fegyvert, még annál is több vért, egyszemélyes hadsereget és persze a nélkülözhetelen fejpántot. Stallone tisztában volt rajongóinak kívánságaival és filmjét ezen célok szem előtt tartásával készítette el. Sly egyszemélyes hadseregként ostromolja a stúdiók által generált vér- és káromkodásmentes, akciófilmként eladott alkotások képét és jól beint a fősodornak. Nagyon is jól teszi, ugyanis kevés kínosabb dolog van egy "Yippee-ki-yay, motherf*****"-nél. Rambo nem szarozik, ritkán beszél, de akkor legalább csillagok nélkül teszi azt.

Az öreg John Rambo főállású kígyóvadászként éldegél a dzsungelben, amikor eseménytelen mindennapjait egy önkéntes misszionáriuscsapat látogatása zavarja meg. A végtelenül naiv kiscsapat Burmába szeretne menni, hogy segítsenek a rászorulókon, természetesen fegyverek nélkül (könyvekkel és gyógyszerekkel). John nem rajong az ötletért, végül mégis beadja a derekát és elhajózik a maréknyi csoporttal a kívánt úticél felé. A sikeres hajóutat követően a misszonáriusok elég hamar a gonosz ellen fogságába kerülnek. A folytatás elég nyilvánvaló, Rambo bepöccen és megtizedeli a burmai rosszfiúkat a mellé adott öt zsoldos katona segítségével.

A hangsúly természetesen nem a fordulatos cselekményen vagy a szívszaggató drámán van (Rambo belső vívódását azért nem hagyja figyelmen kívül), Sly sokkal inkább a realisztikus akciókra és az ember állati mivoltának bemutatására összpontosít. Fegyverfetisiszták, slasher-kedvelők, akciófilm rajongók, valamint Rambo feltétlen hívei széles mosollyal fogják fogadni a változatos halálnemeket és csonkolásokat, rá is írhatták volna a plakátra a "Mel Gibson ajánlásával" szöveget. Burmában a nőket megerőszakolják, a kisgyermekeket könyörtelenül meggyilkolják és még a kutyákat is kivégzik, Sly nem fél mindent megmutatni.

A forgatókönyv megírásánál is a "dicső 80-as évek" lebeghetett színész-rendezőnk szeme előtt, a karakterek szájába adott dialógusok segítségével a hangalámondásos VHS-éra legszebb pillanatai elevenednek meg. Rambo szórja az idézhető egysorosokat és a misszionáriusok pacifista gondolatai is inkább megmosolyogtatóak, mint komolyak. A rendezői szándék így utólag már nyilvánvaló, de először nem tudtam hova tenni az "alulírt" szövegeket. A párbeszédek szándékosan viccesek, Stallone ismét önironikus, ha úgy tetszik direkt ostoba.

Glen MacPherson operatőri munkája lélegzetelállító, vásznon ábrázolt nyers erőszak sosem volt még ennyire gyönyörű. Az intenzív akciójelenetek mellett szebbnél-szebb tájképekben gyönyörködhetsz, az esőben játszódó jelenetek pedig Conrad L. Hall utolsó munkája (A kárhozat útja) előtti főhajtásként tekinthetők. Ugyanez igaz Brian Tyler filmzenéjére is, aki Jerry Goldsmith munkássága előtt tisztelegve egy elképesztően jó akciózenével örvendezteti meg a rajongókat.

Stallone ezennel bebizonyította, hogy a legendák újraélesztéséhez nálánál jobban senki sem ért. Remélem ez a nyerőszéria nem szakad meg és a Biggie & Tupac-filmhez is olyan alázattal és tisztelettel nyúl, mint saját kultikus karaktereihez. Addig is fel a fejpántokkal, elő a műanyag pisztolyokkal és irány a mozi!