2012. február 9., csütörtök

» kritika: jurassic park (1993)

Minden idők egyik legjobb és legsikeresebb blockbustere 19 év után sem veszített fényéből: ha most kerülne mozikba (némileg upgradelt trükkökkel, és kevesebb ripoffal a hátvízén, ugyanúgy megrengetné a földet, mint egy jól megtermett T-Rex.

John Hammond (Richard Attenborough) - foglalkozását tekintve: multimilliárdos nagyapó - a világ legdrágább ajándékával kívánja meglepni unokáit és úgy általában a világ összes gyermekét: egy őslényparkkal, melyet a géntechnológiának köszönhetően feltámasztott őshüllők népesítenek be. Az átadás előtt meginvitál a szigetre egy szakértőkből álló csapatot, hogy jóváhagyásukkal igazolják a park biztonságát. A paleontológusból (Sam Neill), paleobotanikusból (Laura Dern) és matematikusból (Jeff Goldblum) álló küldöttség először természetesen elámul a szauroszok láttán, ám elképedésüket idővel kétségek váltják fel: van-e joga az embernek istent játszva belepiszmogni az evolúcióba? Félelmeik hamarosan beigazolódnak, emberi hibából kifolyólag a dinók elszabadulnak, és kezdetét veszi a prehisztéria.

Spielberg mindig is nagyon jól tudta, mit csinál: amint Michael Crichton égetően aktuális kalandhorrorjának első példányai kikerültek a könyvesboltok polcaira, azonnal lecsapott a megfilmesítési jogokra. A nyári blockbuster-szezon feltalálója már lassan 4 éve nem gyártott igazán sikeres filmet, Crichton könyvében pedig mindazok az elemek szerepeltek, melyek filmvászonra ültetve hatalmas tömegeket képesek becsalni a moziba. No persze, az sem mindegy, hogy adaptálunk, de mint említettem, a szakállas érti a dolgát.

Az autentikus feldolgozások rajongói mindenesetre ezúttal is sipákolhattak: Spielberg és David Koepp, a forgatókönyvíró rendesen átgyúrta Crichton regényét (eme a szobrászatban maga az író is részt vett). Először is kiszórták a filmből a könyvben alaposan, ámde meglehetősen hosszadalmasan tárgyalt tudományos értekezéseket, kicsit visszavettek a vérfürdőből is, hogy a film PG13-kompatibilis, azaz merchandising-ösztönző legyen. Az emberi faktor nem titkoltan másodlagos a Jurassic Parkban; Spielberg fel is áldozta színészeit a látvány oltárán, de nem csupán a jellemfejlődést vette minimálisra (Alan Grant hátulgombolósok iránti ellenszenvének meghasonulásával), hanem az épkézláb történetvezetést is hanyagolta, hisz a film cselekménye végső soron nem áll másból, mint szüntelen menekülésből.

De nem hinném, hogy volt olyan ember, akit ez 1993-ban különösebben izgatta volna. Lazán felskiccelt, de szellemes karakterek, filmes üzenet, szép háttér kipipálva: egy szó sem érhette a ház elejét, s mikor az első dinoszaurusz becsattogott a képbe, a néző jó időre elfeledkezett a film összes kétlábú szereplőjéről, és tátott szájjal, hitetlenkedve meredt a vászonra.

Azóta ugyan nem nagyon készítettek blockbustert, melyben ne lett volna minimum egy CG-szereplő, de a Jurassic Park trükktechnológiai jelentősége a mai napig elvitathatatlan. Ma már nincs olyan egyorrú, aki ne mosolyogna az 1933-ban készült King Kong stop-motion trükkjein, de akkoriban az emberek sikoltozva menekültek a moziból attól félve, hogy az a nagy szőrös huligán mindjárt lemászik a vászonról. Ray Harryhausen trükkjei fölött már eljárt az idő, és a TON-ban és Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisában bemutatkozott, James Cameron két filmjében asszisztáló, és a Jurassic Parkban főszereplővé előlépő CGI is természetesnek hat napjainkban; az pedig már az ezredfordulón bebizonyosodott, hogy a jövő érző szívű, hiteles játékra képes CG figuráké (A két torony) és virtuálisan sokszorosított színészeké (Mátrix: Újratöltve). A számítógépes trükkökbe jogosan belefásult néző a Jurassic Parkot látva mégis azon kapja magát, hogy hevesen dobogó szívvel kapaszkodik a karfába, pedig már vagy századszor nézi újra Spielberg dinós filmjét.

Miért is van ez? Dennis Murren és Stan Winston teremtményei ugyan mozognak és lélegeznek, de soha nem lennének olyan hatásosak, ha nem a suspense századvégi nagymestere vette volna kezelésbe őket. A filmet megtekintve gondolnátok azt, hogy a CG dinók mindössze 6 percet szerepelnek a film 2 órája alatt? Hisz a film második feléből csak úgy fröcsög az adrenalin, és a sztori észrevétlenül háttérbe húzódik, hogy teret engedjen a végletekig leegyszerűsített túlélő kalandnak: előbb minden őslények királya, a zsarnokgyík rendez népirtást a visongó áldozatok között - kényesen ügyelve arra, hogy a fontosabb szereplők azért életben maradjanak -, majd az emberibb méretekkel rendelkező és talán pont ezért ijesztőbb raptorok teszik tiszteletüket a fiesztán. Spielberg pedig mesteri beállításokkal, felejthetetlen filmes trükkökkel fokozza a néző rémületét - a visszapillantóból tükröződő T-Rex száj vagy a pohárban rezgő víz igazi mozimomentum!

Crichton könyve az író kedvenc témáját dolgozta fel: tudományos felfedezésnek tesznek keresztbe üzleti érdekek. A film mindössze halványan sugallja, hogy a világ leghatalmasabb élőlényeinek feltámasztása nagyon-nagyon rossz dolog, Spielberg be is éri azzal az áttetsző tanítással, hogy az ember kapzsiságának és csillapíthatatlan hatalomvágyának esik áldozatul.

A Jurassic Park idejének legsikeresebb filmje lett, világszerte igazi dinóhisztériát indított el, a 900 millió dolláros bevétel mellett ki tudja, hány milliárd folyt be a merchandisingból és más jogok értékesítéséből. Spielberg filmjét azonban nem lehet lélektelen portékává degradálni. A rendezőzseni belevitte filmjébe mindazt a gyermeki rajongást, amely első munkájától, a Párbajtól kezdve végigkíséri pályáját (mi több, a T-rex üvöltését részben a Párbaj végén kimúlt kamion halálhörgéséből mixeltette össze). Talán ma már inkább csak kísérletezget, de 1993-ban Spielberg még nagyon jól tudta, mi rejtőzik az ágyunk alatt és a szívünkben egyaránt.

kövess minket facebookon és twitteren!

2012. január 14., szombat

» kritika: az ördögűző [the exorcist] (1973/2000)

9:35 | mozi | aeon_flux | 21 komment

A The Exorcistot bemutatása idején két szlogen kísérte. Az egyiket, a népszerűbb „minden idők legrémisztőbb filmje” titulust vállrándítással el lehet intézni: ez csak egy marketinghúzás, melynek célja az, hogy minél több embert vonzzon a mozikba. Mondanom sem kell, hogy a reklámszakemberek A The Exorcist esetében tényleg kitűnő munkát végeztek: csak úgy tódult a nép a filmszínházakba, hogy lássa azt a filmet, amelyről azt olvasta a bulvársajtóban, hogy olyan rossz hatással volt az emberekre, hogy elájultak, szívrohamot kaptak, a terhes nők lebabáztak, meg ilyesmi. Ezek a sztorik ma már hozzátartoznak a film mitológiájához, hagyjuk is ennyiben. Ami személy szerint engem sokkal jobban izgat, az a film másik szlogenje: „a filmet valós események inspirálták”.

A Washington Post korabeli cikksorozata szerint 1949-ben egy marylandi fiún (nevét nem hozták nyilvánosságra) több alkalommal is ördögűzést hajtottak végre. A furcsa elváltozások a kisfiú viselkedésében és természetében akkor jelentkeztek, mikor a fiú nagynénje meghalt. A fiú imádta a nénit. A család szerint az asszony médium volt, a környékbeli lakosok viszont nem fogalmaztak ilyen finoman: szerintük a nő lepaktált az ördöggel. Halálát követően a kisgyermek egyre különösebben viselkedett, s ehhez még poltergeist jelenségek is társultak: recsegő padló, repkedő tárgyak, táncoló ágy, stb. Miután a fiú állapota rosszabbra fordult, s a természetfeletti események is állandósultak a házban, a hívő család a helyi lelkészhez fordult segítségért. A lelkész katolikus papot hivatott a kisfiúhoz; a pap később azt vallotta, hogy a gyermek láztól tüzelő testén különböző feliratok váltak olvashatóvá. A család elköltözött a szellemjárta házból, ám az jelenségek új otthonukba is követték őket (ráadásul a család nagyot hibázott: az új lakhelyük az elhalt néni háza volt), így ismét az egyházhoz fordultak. A katolikus egyház engedélyezte az ördögűzést (erre a 20. században nem nagyon akadt példa), mely első alkalommal nem járt sikerrel. A szeánszot levezénylő papok szerint a fiú ordított velük, mocskos szavakat kántált, maszturbációt imitált, hányt és maga alá csinált. Második alkalommal a fiú egy szent alakját öltötte magára, s azért könyörgött, hogy űzzék ki belőle a démont. A szeánsz sikerrel járt, a gyermek meggyógyult.

Ismerősnek hangzik? A fenti események kísértetiesen emlékeztetnek a film történetére… A georgetowni egyetem hallgatóját, bizonyos William Peter Blatty-t teljesen lenyűgözte ez a sztori, s előbb az egyetemi újság számára írt cikksorozatot az ördögűzésről, majd regény írásába fogott. Közel húsz évig dédelgette a sztorit, amely végül 1970-ben jelent meg, s országos bestseller lett belőle. Blatty tisztában volt a különböző médiumok jelentősségével, így hamarosan forgatókönyvre vitte saját művét, s elkezdett házalni a nagyobb stúdióknál. Hollywood azonban visszarettent a könyv durvaságától, s blaszfémiától félve a producerek visszadobták a szkriptet. Végül a Warner vásárolta meg a jogokat, s meglepő módon szabadkezet adtak Blatty-nek, aki maga választhatta ki a rendezőt (William Friedkin személyében a The French Connectionnel öt Oscart nyert csodagyereket) és a színészeket. No, ez utóbbiba már Friedkinnek is volt beleszólása, aki a gyermekmodellek között kutakodva lelt rá Linda Blairra, valamint ő hívta meg Max von Sydowt is Skandináviából.

Nem mondhatnám, hogy a forgatás simán ment: Friedkin és Blatty állandóan hajba kapott minden kis apróságon, s a nézeteltérések már-már tettlegességig fajultak. Friedkin pl. nyomdafestéket nem tűrő jelzők kíséretében dobta vissza Blatty első forgatókönyv-tervezetét, mivel az csak nyomokban hasonlított az eredeti könyvre (sokak szerint részben ezt a szkriptet használták fel a rossz emlékű Exorcist 2 forgatása során), mire fel a földühödött Blatty kirúgta Friedkint. Később kiderült, hogy ehhez nem igazán volt joga, úgyhogy a direktor szépen visszaült a rendezői székbe, s színészein élte ki felgyülemlett dühét. A szereplők természetesen folyamatosan panaszkodtak. Állítólag Friedkin azzal próbálta ráhangolni őket a film vérfagyasztó hangulatára, hogy pisztolylövésekkel ijesztgette őket. Hogy Regan szobája hidegnek tűnjön, a rendező szabályszerűen megfagyasztotta a díszleteket, s a színészek egyre-másra dőltek ki a sorból megfázás miatt.

A The Exorcist végül számtalan nyersvágást (ezek játékideje 90-től 150 percig terjedt) követően 1973 karácsonyán (!) került mozikba, a slasher-invázió előtt álló közönség pedig zabálta a filmet: közel 200 millió dollárt keresett Amerikában, amely még ma is szép összeg. A filmet 10 Oscarra és 7 Golden Globe-ra jelölték, a külföldi kritikusok meg is választották az év filmjének. Ugyanakkor az egyház tiltakozott ellene, de ez csak olaj volt a tűzre.

Ugyan sokan kimenekültek a film vége előtt, de újra és újra visszamerészkedtek a moziba, hisz most majd biztos kibírják a végéig... Ennyire hatásos lenne ez a film? Akkoriban mindenképp. Manapság viszont már nem lenne akkora esemény. Korunkban Gaspar Noé és Larry Clark botrányfilmjein sem botránkozunk meg, és minden hétre jut egy tortúrapornó, meg egy emberi százlábú. Mi a fene folyik itt?

40 évvel ezelőtt még egészen máshol volt az emberekben az ingerküszöb. A The Exorcist sikerének titka abban rejlik, hogy az emberek azelőtt még soha nem láttak olyat, mint ebben a filmben. A téma ugyan nem volt új keletű: Polanski és Rosemary gyermeke vagy az 1971-es The Devils már körbejárta a bukott angyal földre jövetelét, de ott felnőtt emberek küzdöttek meg a gonosszal, a The Exorcist 12 éves kislányának viszont esélye sem volt arra, hogy szembeszálljon a démonokkal. Se a film, sem a regény nem próbálta megmagyarázni, miért pont Regant választotta ki az ördög arra, hogy megszállja: a filmben teljesen hétköznapi emberek váltak természetfeletti jelenségek áldozatául. A néző pedig úgy érezte, hogy ez akár vele is megeshetett volna, s egyre kisebbre húzódott össze székén.

A film azonban jóval több kétségkívül hatásos, de egyszerű rémisztgetések sorozatánál, annak ellenére, hogy Friedkin azt nyilatkozta, hogy az ember azzal távozik a The Exorcist megnézését követően, amit magával vitt a filmre. Azaz a produkció nem véleményformáló, csupán katalizáló eszköz, s hiába szedik darabokra kritikusok százai, nem lesz több annál, mint ami a vásznon látható. A Regan szobájában feltűnt Pazuzu-szobor, s az itt-ott bevillanó fehér arc metaforikus értelmezése, Karras és Merrin atya lélegzetébe beleképzelt démoni arcok csupán recenzőri találgatások. Ellenben a hitét vesztett atya vívódása, kislánya és saját lelki épségéért küzdő anya, valamint a racionalitás és az irracionálitás harca nagyon is jelen van a filmben, még ha ezek többnyire tényleg csak arra szolgálnak, hogy előkészítsék az elemi terrort: Az ördögűző mai szemmel is kifogástalan mechanikus trükkökkel, maszkokkal, kontaktlencsékkel ruházza fel a démont, és elképesztő atmoszférával tölti fel a szobát, melyben Lucifer rendez lelkekből zsibvásárt. Az operatőri munka, a megvilágítás és a vágás pedig még rá is tesz egy szeneslapáttal a pokol tüzére.

Melyik a beszaratósabb?

Eredeti változat (1973)

Rendezői változat (2000)

A The Exorcist nem 2000-ben került először restaurátorok markába. Bemutatásának 25. évfordulóján egyszer már felújították - s külhonban ki is adták a film speciális verzióját DVD-n -, de a rá két évre moziba kerülő változat, „A verzió, amit még soha nem láthattak” volt az, amely széles körben újraélesztette az Ördögűző-lázat. Az ezredfordulón bemutatott film 11 perccel hosszabb, mint az eredeti verzió; az új jelenetek sajna nem sokat tesznek hozzá a The Exorcist élményéhez, inkább elvesznek belőle: sajnos kissé meg is törik 73-as változat következetesen épített íve (gondolok itt pl. Regan korai dühkitöréseire). A híres-hírhedt pókjárás során a megszállt lány elhagyja szobáját: ez a jelenet ki is kezdi a film dramaturgiáját. Friedkin szerint anno csak azért vágták ki, mert nem voltak megelégedve a trükk minőségével, a jelentősen feljavult digitális technológiáknak hála az ezredfordulón ez már ez nem okozhatott gondot, így visszakerült a filmbe. Ám a pókjárás során Regan új területekre merészkedik, elhagyja birodalmát; a szobát, ahol a film valamennyi borzalma összpontosult: a pókjárás során mondhatni, a Sátán kilép szerepéből.

Azért a 2000-es változatban nem minden újdonság vált a film kárára: a digitális restaurálás és a hang újrakeverése teljes mértékig megfeleltette a filmet a kor elvárásainak, a néző el is felejthette, hogy egy 30 éves filmet néz. A Friedkin által eszközölt apró digitális és optikai trükkök, szűrők pedig nagy mértékben hozzájárulnak a film hangulati fokozásához. Ugyanakkor ehet, az ezredforduló közönsége hangosan kuncog a Linda Blair alakította démon fura szokásain, s popcornnal hajigálják a vásznat, no de kíváncsi lennék arra, milyen hatással lenne a The Exorcist Kis Pistára, ha egy téli estén, egyes-egyedül nézné meg a filmet egy jó házimozi rendszer tálalásában. Én konkrétan összecsíkoztam a nacim.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. december 22., csütörtök

» kritika: fifti-fifti [50/50] (2011)

7:35 | mozi | aeon_flux | 3 komment

Adam (Jospeh Gordon-Levitt) 27 éves és rákos. Ahogy a cím is mutatja: túlélési esélyei 50% körüliek. Vagy igen, vagy nem.

Szóval ez egy vígjáték a rákról. Ingoványos talaj, meg kell hagyni: ha a merész ötletükkel zsonglőrködő alkotópáros (Will Reiser író, Jonathan Levine rendező) nem vigyáz, könnyen a fejükre eshet minden bábú, hogy aztán velük együtt süllyedjenek el az ízléstelenség körbeprotestált mocsarába. S tulajdonképpen ez akár be is következhetett volna, hisz mielőtt a kemoterápiának alávetett hősünk legjobb barátja, Kyle (Seth Rogen) hajvágójával leborotválja a fejét, arról diskurálnak, hogy az utóbbi vajh mire használja, mert hajvágásra nem, az biztos.

A kulcs az emberségességben rejlik: lehet, hogy első pillantásra úgy tűnik, hogy mindenki félvállról veszi a diagnózist, vagy egyenesen humorforrásként tekint rá, a film mégsem bagatellizálja el a betegséget, ugyanakkor nem is csinál belőle szombat esti Hallmark-csodát. A néző úgy érezheti, hogy a szereplők végig megmaradnak a realitás talaján - s a sors iróniája, hogy ehhez néha kell egy-két jól megtekert spangli.

Vagy olyan színészek, mint Joseph Gordon-Levitt, akit mostanság indie fronton és a hollywoodi elitben egyaránt kézről kézre adnak, ami nem is csoda: megjelenéséből csak úgy árad a közvetlenség, szerepeit jól választja meg, és játékos könnyedséggel teljesíti azokat, s egyre több nézőnél képes azt elérni, hogy úgy távozzon a filmjeiről, mintha az egyik legjobb barátjával találkozott volna. Szóval könnyen lehet belőle a tízes évek Brad Pittje.

Az ember bizonyos dolgokat szeret elnézni a barátjának, de jelen esetben még erre sincs szükség. A humor bűnös, de baromi jól esik, a dráma pedig ne pöffeszkedő: ezúttal nincsenek sem kirohanások (még az aggódó anyát alakító zseniális Anjelica Huston is megússza), sem nagy összeveszések (pedig Kyle figurája szinte adja a "fordulatot"), sem durván sulykolt mondanivaló; a film üzenete szinte magától értetődő: ha történik veled valami, ne sajnáltasd magad, hanem oldd meg a helyzetet. Mire vársz még?

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. december 13., kedd

» kritika: az élet fája [the tree of life] (2011)

7:22 | mozi | limupei. | 25 komment

Izgalmas, érdekes, vicces, megható, látványos. Valószínűleg ezek lennének a leggyakoribb válaszok, ha rendeznénk egy közvélemény-kutatást a „Milyen a jó film?” kérdéssel. Igen, a többség számára a film egyenlő a bestsellerrel, ami elmesél egy jó történetet. Ez a nézői elvárás pedig nem csak a fősodorbéli, hanem a kisebb független- és művészfilmekre is rátelepedett, és az amerikai filmművészetből szinte teljesen kiveszett az a típus, amely a történet helyett a képekkel mesél. Ilyen helyzet mellett nem csoda, hogy a kritikusok örömtáncba kezdtek, mikor felbukkant a színen a Meek's Cutoff, majd a Drive - Gázt!, aztán Az élet fája – megadva a reményt, hogy létezik még Amerikában lírai film.

Legmesszebb ezek közül jelen írásunk tárgya merészkedik, amely mondandójában, kivitelezésében, szimbólumrendszerében és megjelenésében olyan hatást ér el, ami legtöbbek szerint csak a 2001: Űrodüsszeiához mérhető.

A történet pofon egyszerű: egy férfi (Sean Penn), testvére halálának évfordulóján visszaemlékszik gyerekkorára, melyet egy texasi kertvárosban élt át két testvérével, túlzottan engedékeny anyjával (Jessica Chastain) és szigorú apjával (Brad Pitt). A fiúban hamar kialakult egyfajta ifjonti dac; apjával nem tudott kijönni, anyját megbántotta, angyalian jó testvérét pedig más módon gyötörte. Azt a testvért, aki sosem volt rossz, és aki egyaránt megfelelt anyja és apja elvárásainak – és aki tizenkilenc évesen életét vesztette. Ennek a tragédiának az emléke indítja el azt a gondolatfolyamot, ami megidézi a férfiban a jóbi kérdést: Miért engedi Isten, hogy a jó emberekkel rossz dolgok történjenek?

Az emlékképek felidézik a gyerekkort, melybe belekeverednek a világmindenség kialakulásának képei. Ahogy Isten Jóbnak, úgy Terrence Malick is megmutatja a nézőnek az univerzumot, ami a semmiből jött létre. És bár a film a Jób könyvéből vett idézettel nyit („Hol voltál, amikor a föld alapjait megvetettem?”), a teremtés szekvenciája a darwini élet fájával zárul, ami tovább is visz a következő gondolatra. A férfi visszaemlékszik arra, amit az apácák tanítottak neki: az életnek két útja van, a természeté és az isteni kegyelemé. Az első út az apa képével, utóbbi az anyáéval kapcsolódik össze, miközben a kisfiú rádöbben, hogy mindaz benne is megvan, amit apjában gyűlöl. Ez a felismerés adja meg számára a kegyelmet, ami egy apokaliptikus vízióba torkollik. Malick viszont itt megáll, nem akar választ adni a kérdésekre – azokra, amelyekre valószínűleg nem is lehet.

Az ő célja az volt, hogy feltegye ezeket a kérdéseket, amire aztán majd a néző válaszol saját magának. Szóval itt most nem a „mit”, hanem a „hogyan” érvényesül. De nem kell megijedni, a film gyönyörű képei, pazarul megkomponált jelenetei, zenéi és belső monológjai mindenkiben el fogják indítani a főhősben is futó gondolatokat – de persze csak akkor, ha hagyja. Mert nehéz film Az élet fája, viszont mindenki számára érthető. Nem kell hozzá Bibliaismeret, nem kell vallásosnak lenni, ez mind csak plusz élményt ad. A metaforák e nélkül is világosak, és a mondandó is kristálytiszta (néha túlságosan is az). Úgyhogy akinek van valamilyen képe a világról vagy az életről, az szerintem hagyja, hogy magába szippantsa a film és garantálom, hogy egy ritka filmélményben lesz része.

2011. november 7., hétfő

» kritika: nader és simin - egy elválás története [jodaeiye nader az simin] (2011)

7:27 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Ashgar Farhadi Arany Medve-díjas filmje jelenleg az IMDb összesített toplistájának 164-ik helyén tanyázik. Iráni film ilyen magasságokba még soha nem jutott, főleg nem egy olyan toplistán, ahol minden átlagosnál jobb blockbuster meghódít - azokról a "született klasszikusokról" nem is beszélve, melyeket itt is nagyon szeretünk. De a Nader és Simin nemzetközi "törtetésén" nincs is mit csodálni: ha a kvázi négy(plusz egy meg egy)személyes dráma résztvevőit (elszenvedőit?) kibontjuk a csadorból, a kezükben szorongatott Koránt Bibliára vagy akár parasztbecsületre cseréljük, ez a történet nem is lehetne univerzálisabb és aktuálisabb.

Sőt, akár veled is megeshet. Talán már meg is esett valami hasonló: egy olyan konfliktus, amely az ember társas lényi mivoltából, gyakorta ráerőltetett felvilágosultságából vagy öröklött bigottságából, és az ezzel adódó erkölcsi, etnikai és egyéb ellentétekből adódik akár olyan mikroszinten is, mellyel nem lehet címlapra kerülni, amelyből nem forgatnak tévés drámát a Hallmarkra, és talán még a Családi Kör is passzolná, hisz a téma túlságosan érzékeny, delikát és mindennapos ahhoz, hogy izgalmas legyen a péntek esti vacsora mellé.

Éppen ezért is üt akkorát ez a film: nincs feldúsítva olyan teátrális elemekkel, melyek a családi drámák velejárói - a párbeszédekben nincs semmi művi (improvizálnak?), a rendezés, az operatőri munka és a vágás nem áll a történet útjába, mégsem lehet azt mondani, hogy "olyan mintha nem létezne", hisz a filmben minden a helyén van - nincs egyetlen fölösleges momentum, egyetlen oda nem illő snitt sem. Van ellenben négy igen erőteljes színészi alakítás, melyek ereje leginkább abban rejlik, hogy nem is tűnnek alakításnak.

A cím alapján - teljesen jogosan - hihetnéd azt, hogy a film két ember válásának krónikája: veszekednek a javakon és az utódokon, kifordulnak magukból, befordulnak magukba, aztán jól kibékülnek, és mehet az üdítő sírás-rívás, vagy pedig végleg elválnak, és akkor ezért telik meg a zsebkendő. Nem. A válás már a film első jelenetében eldöntetik, s a történet még csak nem is az utóhatásokra fókuszál, hanem egy olyan következményről, melynek magvait már a válás előtt elültették, csupán eme megváltozott életkörülmények kellettek ahhoz, hogy kivirágozzanak.

Nader és Simin válását követően Nader, a férfi kénytelen felvenni Razieh-t, az ápolónőt Alzheimer-korban szenvedő apja mellé: elejtett szavakból kiderül, hogy a törvény nem engedné, hogy férje engedélye nélkül Razieh munkába álljon, de nem is ez a lényeg - a nő várandós, és állapotának hála nem is alkalmas erre a munkára, de muszáj elvállalnia, mert férje nem csupán állástalan, de rengeteg pénzzel tartozik. Mikor egy nap Nader arra jön haza, hogy apját az ágyhoz kötözve találja, az ápolónőnek nyomát sem látja, és mintha a családi kasszából is hiányozna, olyan haragra gerjed, amely beláthatatlan következményekkel jár.

Elképesztő és egyszerre zavarba ejtő, hogy mennyire pártatlan ez a film: a néző kénytelen beleképzelni magát mind a négy fontosabb karakter - a válást átvészelő világi pár és a pénztelen, de mélyen vallásos Razieh és férje - szerepébe, és egyszerűen nem tud ítéletet hozni felettük. Illetve megteszi, de aztán olyan titkokra, igazságokra és hazugságokra derül fény, amely mindent új megvilágításba helyez. És letaglózóan feszült lezárásától eltekintve a film nem is kínál feloldozásra alkalmas pillanatokat - sem drámai zenével megtámogatott redempciót, sem nagybeszédet, sem színvallást. Csupán négy nagyon is valóságos, nagyon is átlagos ember csendes gyötrelmét: egy szeletke életet.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. október 2., vasárnap

» kritika: star wars - a klasszikus trilógia [the original trilogy] (2004)

9:50 | mozi | aeon_flux | 5 komment

Prequel vagy original? Jar jar vagy Chewbacca? Bábok vagy pixelek? Mítosz vagy midikloriánok? Jó filmek vagy rosszak? Legutóbb az előzmény-trilógiáról írtam egy kifejtőset, úgyhogy az a minimum, hogy az eredeti filmeket is nagyító alá vegyem - hasonlóan érzelmes stílusban, de egészen más kicsengéssel. A BD-megjelenés alkalmából folytatódik a nosztalgiázás. (Ez az írás eredetileg 2004-ben, a klasszikus trilógia DVD-változatának debütálásakor született. Most kissé átdolgozva olvashatjátok.)

A legtöbb kritikus az első bekezdést annak szenteli, hogy mikor és hol és kivel látta először a Star Warst, és utána hányszor nézte újra, mert hát a Star Wars-filmek nem egyszerűen filmek, ezek események. Mérföldkövek az ember életében, ha úgy tetszik, egy válaszvonal, mert vannak olyanok, akik már látták a Star Warsot, s vannak olyanok, akik még nem. Ők a furcsák.

No, de kanyarodjunk vissza a kiindulóponthoz, és essünk gyorsan túl a formaságokon: tehát, ha emlékeim nem csalnak, 1982 vagy 1983 lehetett, mikor a komáromi moziban megnéztem édesapám társaságában a The Empire Strikes Backet. Megpróbáltam vele leegyeztetni a dolgot telefonon, de már ő sem emlékszik pontosan, hogy melyik évben volt, és benne sem sok maradt meg az első nézetből, ám van egy közös emlékünk, amely mindkettőnkbe beleégett: Chewbacca elkapja az áruló Lando nyakát, felemeli az égbe és a fazon barnából már kezd lilára váltani, mikor az az állat Leia unszolására végre elengedi. Emlékszem, hogy azokat a szőrös mancsokat én is ott éreztem a nyakamon. Nagyon féltem tőle. Senkitől sem féltem ennyire, sem a Császártól, sem Vadertől, csak attól az óriásmajomtól. Mindenképp meg akartam tudni, hogy honnan jött és hová tart. Hát így lettem én is Star Wars-fogyasztó. Egy óriásmajom miatt, melyről végül nem tudtam meg semmit.

Két évtizeddel és két szörnyű prequel epizóddal később, a DVD-megjelenés küszöbén azon morfondíroztam, hogy hogyan válhatott George Lucas dilettáns sci-fijéből népjelenség. Okolhatnám a vietnámi háborút és az amerikai társadalom addigi legnagyobb pofára esését: kellett valami, ami mögé el lehetett bújni, amihez el lehetett menekülni, ugyanis sem a flower-power, sem a női egyenjogúság előretörése nem okozott általános megkönnyebbülést; Updike és Vonnegut könyveitől sokan fáztak, a Disney történetének legnagyobb mélyrepülését produkálta épp, és könyörgöm: az évtized egyetlen normális sci-fijét valami orosz ürge forgatta a világ másik felén, oda pedig nem megyünk, maximum háborúzni. Mit mást lehetett tenni, mint felfedezni Tolkien világát, lefektetni az Dungeons & Dragons első szabályait, vagy nézni az eget, nézni a csillagokat, és álmodozni.

George Lucas is álmodozó volt. De nehogy azt higgyétek, hogy egyből csillagrombolókkal és lézerkardokkal fantáziált: a kisvárosi fiatalember ennél sokkal földhözragadtabb volt. Imádta az autókat, a száguldást, a képregényeket és a nőket – először autószerelő szeretett volna lenni, aztán festő (és természetesen képregény-rajzoló), végül egy autóbalesetet követően a filmek felé fordult. Lucasnak nem volt kiterjedt filmes tapasztalata, nem falta a videókat, mint Quentin Tarantino és nem lógott be a stúdiókba, mint Spielberg, a filmek látványvilága sokkal jobban izgatta, mint történetük – ez a hozzáállás végül teljes életpályájára rányomta bélyegét.

A Dél-Kaliforniai Filmegyetem elvégzését követően Lucas volt segédrendező, animátor, még bestboy is, és közben San Francisco-i filmesekkel haverkodott (többek között John Milius-szal), Walter Murch-csel közösen pedig rövidfilmet forgatott, a furmányos című Electronic Labyrinth: THX 1138; 4EB címűt, amelyet a Warner pályázatát megnyerve később egész estés produkcióként is újraforgattak (és természetesen már ebből is létezik egy felújított, kiegészített változat). Ebben a projectben már Francis Ford Coppola is részt vállalt, Lucasszal közösen alapított vállalatuk, az American Zoetrope produkciójában készült a film, tehát a pénzt adó Warner Bros csak kívülről felügyelte a gyártás menetét – aztán végül csak kivágattak a kész filmből öt percet, öt teljesen jelentéktelen percet: ám sem a vágott változat, sem a hét évvel később bemutatott rendezői változat nem volt sikeres. Ellenben a Universal szigorú felügyelete alatt gyártott önéletrajzi ihletésű American Graffiti végre meghozta a várva várt anyagi és kritikai sikert. Lucast kikiáltották csodagyereknek, a Foxot képviselő Alan Ladd Jr. pedig mindent megtett azért, hogy a szakállas filmes náluk forgassa a következő filmjét. Ez volt a Star Wars.

Szívesen lennék azok között, akik 1977 májusában láthatták a Star Warsot, akik mindenféle elvárásoktól és előtanulmányoktól mentesen, csupán önmaguk értékítéletének vezérletével ülhettek be a filmre, hogy először éljék át John Williams felejthetetlen taktusait (hogy még véletlenül se a vászonra beúszó zagyva prológusra koncentráljanak), hogy aztán a mindig is unalmasnak és csendesnek tartott űrt szinte kettévágja egy csillagromboló, és ebben a szempillanatban filmtörténelem íródjon.

Nem, minket előbb ért utol a Star Wars-jelenség, mint a film maga: könyvek, képek, cikkek (ó, a Pajtás felejthetetlen írásai!) és mindenek előtt a szóbeszéd, amely teljesen belengte a gyerekkorunkat. Így aztán mikor először szembesültünk a filmmel, jó erősen markoltuk a karfát: tudtuk, hogy mire számítsunk. És még így is teljesen elvarázsolódtunk.

Pedig nekünk nem volt vietnámi háborúnk, habár a fásultsághoz elegendő volt a nyugati kultúra megtagadása és KGST-kompatibilis mesék – valljuk be – sokkal egyhangúbb sulykolása (na jó, a Noszov féle Nemtudomka kalandjai engem még a Skywalker családfánál is jobban izgattak). De a Star Warsnak még a vörös szigor sem tudott ellenállni; egy kicsit késleltette, megkerülni viszont nem tudta. Ment a vérmes protezsálás, de mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy az amerikai kritikusok a filmet fogadták. „Darabos és ostoba történet, sekélyes karakterek” – sikoltotta egyikük. Ezek a felszínes megnyilvánulások teljesen hidegen hagyták a közönséget, ám a kritikusok sértődése bizonyos fokon érthető: a Star Wars után többé már semmi sem lehetett ugyanolyan. Bemutatását követően a film kicsit lassan, aztán őrjítően gyorsan vált minden idők legjövedelmezőbb produkciójává, és ezzel egy időben a klasszikus hollywoodi film ki is múlt. A közönség Spielberg Jawsától és Lucas Star Warsától kezdve hanyagolta a Keresztapa-jellegű filmeket, a nyár szépen feltöltődött látványmozikkal, és ezek hozták a legnagyobb pénzeket a konyhára.

Nem csupán a hollywoodi naptár rendeződött át teljesen, a stúdiók újra felfedezték a franchise-ban rejlő lehetőségéket, és egyre-másra nyíltak a produkciós irodák, melyek saját tőkéből finanszírozott filmeket gyártottak, s a nagy stúdiókkal csupán forgalmazási szerződéseket kötöttek. És persze újra divatba jött a tudományos fantasztikum: beviharzott a nyolcadik utas, a Disney átbukdácsolt A fekete lyukon, a Universal (az a Universal, amely az American Graffitti sikere ellenére sem kért a Star Warsból) gyorsan összetákolta a Battlestar Galacticát, és Dino De Laurentiis is megvalósította a Flash Gordon filmváltozatát, amelybe jól bele is bukott. Ő biztosan nem olyan tudatosan, hidegfejjel építkezett, mint Lucas, aki annak idején maga is Alex Raymond képregényét szerette volna vászonra adaptálni, végül ott kötött ki, hogy megalkotta a saját univerzumát.

Tagadhatatlan, hogy Lucas létező (és meglehetősen kopottas) ötletek felhasználásával alakította ki a maga birodalmát; a Star Wars struktúrája ötvözte a gyermekmesék, régi kalandregények és különböző népek mitológiáinak legfőbb ismérveit. Ezekben a legfontosabb közös pont a helyszín volt: a mesékhez hasonlóan a mítoszok is „az üveghegyen és a kerekerdőn túl” játszódtak, különleges, ismeretlen birodalmakban, melyekben a talpraesett parasztlegény vagy katona megküzdött a gonosz rezsimmel, vagy teljesített egy egyszerű, de veszedelmes küldetést, melynek végén elnyerte méltó jutalmát. Lucas ezt az alapötletet modernizálta: a történetet és hőseit a világűrbe teleportálta, ahol John W. Campbell és Ray Bradbury teremtményei mellett még bőségesen akadt hely egy színpadias történet harsány előadására (talán innen származik az űropera titulus?).

Bár John Ford hatása az Attack of the Clones esetén jobban érezhető, a The Searchers egy-két ismérve már a Tatooine-on ragadt Luke Skywalker és Owen bácsi ellentétéből is visszaköszön. A filmet ezen felül is áthatja némi cowboy-érzés, a bunyó a Mos Eisley-i kocsmában, Kenobi és Vader összecsapása fénykardok helyett coltokkal is elképzelhető, Han Solo pedig a törvényenkívüli bandita sztereotípiája – caskhogy ő fénysebességű paripán lovagol. Darth Vader a klasszikus gonosz mintaképe, fekete ruhájában és álarcban a középkor háborús uraira emlékeztet, hátborzongató légzése és ellentmondást nem tűrő hangja pedig azt a benyomást kelti, hogy ezt az embert(?) a fájdalom ígéretével nem lehet megtörni.

S hogy miről szól a Star Wars? A nagy kalandról, természetesen. Űrcsatákról, kardpárbajokról, a jó és rossz harcáról, a szerelem erejéről, a barátság és a testvériség szentségéről, meg egy űrmajomról, amely nagy és szőrös és nem értem, mit hadovál! A film pofonegyszerű történetét átitató Erő misztikuma jelentette azt az adalékanyagot, amely a meséből mitológiát varázsolt. Mint ahogy Tolkien világát az Egy Gyűrű, Artúr király legendáját az Excalibur, a Csillagok háborúját az Erő mozgatja. Az Erő két oldala az, melyet azóta megannyiszor körbejártunk, de a The Phantom Meance bemutatásáig nem sikerült megfejtenünk. Ez a titok élteti, ez adja a Star Wars galaxis sava-borsát.

Legalábbis az első rész esetében még így volt. Aztán a zseniális folytatásban – amelyben kevesen hittek – valami egészen más tényező, egy teljesen hétköznapi, de nagyon is jelentős dolog került előtérbe: mégpedig a család. Az 1980-ban bemutatott The Empire Strikes Back olyasmit művelt, melyet látványmozi sem előtte, sem utána nem tudott megismételni (talán James Cameron munkásságának bizonyos fejezeteit leszámítva): mélységet adott a karakternek, áthangolta a történetet, s lám, megszeretette azt a kritikusokkal. Mi, nézők jártunk a legjobban, hisz a Star Wars csodás univerzuma a második részben újabb dimenziókra lelt. Nem merült ki új helyszínek, ellenfelek, járművek bevetésével, hanem továbbgondolta a mesét. Mondhatni, magasabb szintre lépett.

Az biztos, hogy Lucasban már akkor ott érlelődött a folytatás (egyesek szerint egy kilenc epizódból álló saga) gondolata, mikor lefirkantotta a film első, 14 oldalas tervezetét. De hogy miről szóljon a folytatás, az csupán a Star Wars bemutatása után kezdte el foglalkoztatni a rendezőt. Könnyen megtehette volna, hogy kiadja kezéből fejőstehenét, hogy onnantól kezdve egyik csecsén lógva, hátratett kézzel élvezze az életet, de Lucas nem így tett. Arról viszont szó sem lehetett, hogy még egyszer előadja ugyanazt a mutatványt, ezért forgatókönyvírójával, Lawrence Kasdannal közösen elhatároztak, hogy áthangszerelik a történetet. A folytatás nem csupán anyagi (Lucas saját zsebből fedezte a forgatást), hanem erkölcsi kockázata is sorsdöntő volt: ha az új kép beválik, a Star Wars kozmosz ajtaja szélesre tárul, a lehetőségek tárháza pedig kimeríthetetlenné válik; de ha a közönség nem eszi meg az új módit, akkor Lucas tönkremegy.

A The Empire Strikes Back gyönyörűen nyit: a Hoth jégbolygóján a birodalmi lépegetők ellen megvívott csata máris egy új és izgalmas oldaláról mutatja be a Star Wars világát: sok nézőben ekkor tudatosul csak, hogy a csillagok közt tényleg háború dúl. Ezt a csatát a Birodalom nyeri; hőseinknek menekülniük kell, méghozzá külön utakat járva: míg az A New Hope a nagy találkozások filmje, az Empire az elválásoké. Luke, Leia és Han bejárja a poklok poklát, az út végén csalárdság, keserűség és egy szörnyű felismerés várja őket. Klasszikus momentum és nem várt drámai fordulat a könnyen belakható galaxisban. Lucas oda ütött, ahol a legjobban fájhatott: intergalaktikus családi drámát faragott a mesefilmből. A nézők puhára főzve csüngtek a film végén. A reménysugártól szerencsére nem fosztottak meg a nézőt (végtére is valamiből össze kell rakni a harmadik részt), de nem is ajándékozták meg a tündérmeséket záró teljes megnyugvás elégedett érzésével. Az egyszeri ember kérdésektől zsongó fejjel támolygott ki a moziból: olyan kérdésektől, melyekre a The Return of the Jedi válaszol majd.

Az Empire feszült mozi, fantasztikusan jól felépített struktúrát követ: a trilógia szíve, egyszerre szedi rendbe az első film csintalan játékosságát, és meghatározó mértékben hat ki a harmadik film menetére. Lucas jóval nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, mint az első film esetében: annak olcsóságát gyors vágással és szerény beállításokkal álcázta (gondolj csak Mos Eisley-re vagy kifejezetten a kocsmajelenetre - ma már egy fan-movie is grandiózusabb); a rendezést magára vállaló Irvin Kershner - Lucas egykori tanára - vezényletével a kamera most jóval nyugodtabban mozog, hajlamos elveszni a részletekben, és van is miben! A The Empire Strikes Back látványvilága ragadott a legjobban magával: Bespin lebegő városai, a verhetetlen aszteroida-mező vagy Dagobah mocsarai.

Kár, hogy az 1983-as The Return of the Jedi már nem tudta hozni ezt a színvonalat. Gyerekfejjel mindenképp ez az epizód a legélvezetesebb: az Empire kiszámíthatatlanságával szemben (hisz ki gondolta volna, hogy Yoda olyan lesz, amilyen, Lando pedig nem is olyan politikailag korrekt figura, mint gondolnád) ez a bejárt utat követi: ha úgy tetszik, elismétli az előző filmek emblematikus jeleneteit felnagyított formában. Jellemfejlődést csupán a Mark Hamill alakította Luke Skywalker tud felmutatni (hol van ő már az első rész bohém suhancához képest?), az új helyszínek varázslatosak, kár, hogy a benépesítésük felemás (az ewokok szerepeltetése minden kétséget kizárólag merchandise-okokból történt). A lezárás viszont nagyon erősre sikeredett – a trilógia a Star Wars saga legérzelmesebb jelenetével ér véget, és ez így van rendjén, hisz amint a könnyek felszáradtak, az ember legszívesebben máris visszatért a messzi-messzi galaxisba…

Ezzel én is így voltam, s ezúttal már a majomtól sem rettegtem.

Kapcsolódó anyag:
Star Wars: The Prequel Trilogy - kritika
Star Wars The Complete Saga - BD-teszt

2011. szeptember 5., hétfő

» kritika: biutiful (2010)

18:15 | mozi | samlowry | 1 komment

Néhány évvel ezelőtt a Babel saját magát kárhozatra ítélő párhuzamos narratíváját és magát gyorsan parodisztikussá redukáló tragédiaáradatát elszenvedve meggyűlöltem Alejandro González Inárritut. Jogosnak is tűnt a döntés, mivel a süppedős érzelmi fekáliában hempergés és az egyenként helyüket még tán meg is álló epizódok egyre mesterkéltebb összekapcsolása a zseniálisnak is nevezhető Amores Perros után csak filmenként újabb méterrel kalapálta mélyebben a földbe a művek szerzőjét.

A Biutiful azonban a felismerés filmje, mind szerzői, mind nézői oldalról és bár szerzői filmeseknek pályájuk derekán nem szokása kibújni a már levedlett, de még használható bőr alól - és ez Inárritura is igaz - a manírrá silányult kézjegy átértékelése mindenképp szimpatikus húzás. Az érzelmi fekália persze visszaköszön és hempergünk is benne szorgalmasan, de a Biutiful főszereplőjébe és főleg halálhoz fűződő viszonyába több potenciál verődött, mint az idáig vezető út bármely bemutatott kálváriájába.

Hősünk, Uxbal válogatott tehetségek embere és egy szembeszökően jó szív birtokosa. Ha egy picivel szebb világ szemétdombján kapirgál, minden bizonnyal ország szerte ismert tévés sarlatán lenne, mivel remek kommunikációs készségei a frissen elhalálozott emberekre is kiterjednek. Ám hányattatott életében ő nem lehet ilyen hívságok embere, otthon két éhes száj várja a kínai és afrikai bevándorlók után szerzett napi betevőt és amikor egy nap menthetetlen, előrehaladott stádiumú prosztatarákot állapítanak meg nála, végképp kénytelen felhagyni minden reménnyel. A fennmaradó időben Uxbal igyekszik rendezni a káoszt, mely utána marad. Mindenkire kiterjedő méltóságteljes figyelmességgel, amolyan szegény ember "szupermenjeként" segít, ahol tud, gesztusai viszont végül csak pusztulást hoznak.

A történet egyszerűsége a bukott Teréz anyáról teret enged minden nemű esztétikai élményfokozónak, van itt transzcendens sík, mely mindent keretbe foglal, képzőművészi igénnyel megkomponált szekvenciák és ólomsúlyú epizódszerepek, melyek külön-külön történetszálakat is elvinnének a vállukon, de a nagyvonalúság jegyében ezúttal nem teszik. És ez az amiért Javier Bardemmel egyetemben minden búbánatra szomjazó nézőjelölt hálás lehet, hisz Inárritu egyik karaktere sem volt még olyannyira életszagú, mint ez az ember, aki a halálra készül.

Világos, hogy az életmű eddigi fő témáival való szakítást nem a Biutiful jelenti és még az is merész állítás lenne, hogy a kulturák súrlódása idegen talajon és a halál motívumai kimeríthetetlen kincstárat jelentenének egy rendezői életműre nézve, pláne ha az a bizonyos rendező ilyen következetesen vési kőbe egy évtizeden keresztül koncepcióját, de ezutóbbi munka jó mentség az önismétlésre, átfogalmazza mindazt, ami korábban már elmondattatott és olyan szívfacsaró anekdotákkal szolgál, melyeket a filmtörténet bármely nagy mesélője büszkén mondhatna magáénak. Abszurd és kegyetlen ítélet ez hit, halál és jószándék felett.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. június 26., vasárnap

» kritika: aliens - a bolygó neve: halál [aliens] (1986)

9:44 | mozi | aeon_flux | 22 komment

"This time, it's war" - szólt az Aliens angol nyelvű plakátszlogenje (magyarul ez kb. annyit tesz, hogy "ez alkalommal háború lesz"), s a legtöbb promóciós szöveggel ellentétben ez tényleg nem túlzott. James Cameron filmje nem egyszerűen folytatja Ridley Scott nagysikerű űrhorrorját, az Alient, hanem totálisan újraértelmezi, mi több, áthelyezi egyik zsánerből a másikba. Rémfilmből akciómozi lett. Degradálás esete forogna fenn? Nem egészen. Az Alien kapcsán már megemlítettem Hitchcock bomba-teóriáját; az adott szituban Cameron nem szőrözne, felrúgná az asztalt és kib*szná a bombát az ablakon, mert szerinte EZ akció.

A világ nagyobbik fele egyetért. A Rombolás Nagymestere (újabban a Világ Ura, legújabban pedig Mr. Tizenkét Év Hiátus Után Is A Világ Ura) impresszív filmográfiája olyan, mint több világháborút megjárt hős zubbonya: filmjei óriási sikerrel mentek szerte a világon, úgy tűnik, Cameron pontosan tudja, mi kell a népnek: nem egyszerűen csak rombolás, hanem kvintesszenciális, dimenziókat kitágító pusztítás. De mindez értelemmel és érzelemmel felruházva.

Az Aliens tökéletes mintapéldánya a cameroni mozinak; nagyszabású látványmozi, egy robogó kamion, amelyből valaki kitépte a féket. Legutóbb még az űr még elnyelhette a sikolyokat, ezúttal azonban robbanások sorozata szaggatja fel az időtlen csendet. A nagy hangzavarban odalett volna a tökéletes egyedüllét paranoiája? Nem. Inkább átalakult. A paranoia megmaradt, csak új testet öltött: az egyedüllét félelmét felváltotta a tömeges invázió rémülete. Ráadásul a széria mindkét főszereplője, Ripley és az Idegen is mutat tetszetős újdonságokat, s ezek azok a dolgok, melyek kiemelik az Alienst a lelketlen folytatások tengeréből.

A mentőkabin 57 éve sodródik az űrben. Fedélzetén a Nostromo teherhajó egyetlen túlélője, Ripley (Sigourney Weaver) alszik mélyhűtött állapotban, ha hihetünk Cameronnak, akkor lidércnyomástól mentesen. Csak a vakszerencsén múlik, hogy felfedezik hajóját, mielőtt az kisodródna az ismert űrből. A hadnagyot nem a szép új világ fogadja: családja, barátai már rég halottak, egykori munkaadója, a Társaság rajta kéri számon a Nostromo pusztulását, s éjszakánként immáron rémálmok gyötrik. Megdöbbenése óriási, mikor megtudja, hogy a bolygóra, ahol az idegen tojásokat találták, telepesek költöztek: terraformálók, akik lakhatóvá szeretnék varázsolni a planétát. Azon már csöppet sincs meglepve, mikor a Társaság embere, a simulékony Burke (Paul Reiser) közli vele, hogy elveszítették a kapcsolatot a telepesekkel. A Társaság katonai kommandót szervez a probléma kivizsgálására, s Burke arra kéri Ripley-t, hogy tartson velük. A nő először nemet mond, de sokadik, péniszfejű barátja közreműködésével készült rémálmából ébredve rádöbben, hogy csak akkor tudja legyőzni félelmét, ha újra szembenéz vele.

Az állig felfegyverzett katonákat, technikusokat magába foglaló csapat célja halálosan szimpla: kutasd fel és öld meg! Hozzáállásuk sem kevésbé primitív, pláne nem (ön)veszélyes: miért is hallgatnának arra az egyetlen emberre, aki találkozott már valaha az idegenekkel? Durva ecsetvonással felvázolt zsoldosok ők, G.I. Joe ivadékok, akik tesztoszteront reggeliznek és adrenalint szarnak. Ripley természetesen kívülállónak érzi magát a csapatban, s egyre sápadtabban veszi tudomásul, hogy még a vezetés is életveszélyesen naiv. A bolygóra megérkezvén természetesen azt találják, amire a még a hátsó sorban smúzoló párocska is helyesen tippelt volna: a telepesek bázisát idegenek rohanták le, túlélőknek semmi nyoma. Egyetlen túlélőre bukkannak csupán, egy kislányra (Newt szerepében az egyszer használatos Carrie Henn), aki varázslatos módon túlélte az inváziót. A katonák behatolnak a bázis mélyére, s valami olyasmit találnak, amire még Ripley sem volt felkészülve.

Ők talán nem, de nem úgy a néző. Az Aliens az a típusú film, ami az első percétől kezdve kiszámítható: nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy az ember kijelölje a lehetséges túlélőket, s ezzel a film totális ellentéte elődjének, ám mégis magával ragadó. James Cameron hozzáértő rendezésének, egyensúlyérzékének és maximalista módon tökélyre vitt trükktechnológiájának hála (mínusz egy-két csúnya vetített háttér) a film látványvilága még napjaink CGI-jal feldúsított filmgyártásában is megállná helyét. Beleélhetőség szempontjából pedig a látványvilág színvonala kritikus fontosságú. A néhai Stan Winston és csapata az idegen lények megalkotásában ugyan a létező összes eljárást bevetette (talán csak a stop motion maradt ki), ám az okos vágásnak köszönhetően nem lehet eldönteni, hol kezdődik a miniatűr modell, hol végződik a maszk: a címszereplők rémületesen valósághűek.

Megvalósítás szempontjából ez az idén 25 éves (gondoltad volna?) film igazi mestermű. S a tempóra sem lehet panasz. Az Aliens utolsó egy órája alig hagyja levegőhöz jutni nézőjét: Cameron képkockáról képkockára értelmezi újra az eseményfilm jelentését. És talán ez a cameroni mozi titka: a határok újraértelmezése; olyan ambíciók, melyeket addig hajszol, míg meg nem tudja őket valósítani.

Persze, mint minden filmje esetében, ezúttal sem csak a látványvilágon múlt a siker, hisz az egész összecsapás nem lenne az igazi, ha nem Ripley állna szemben a "dögökkel". A Sigourney Weaver Oscar-jelölést hozó figurája az előző részhez képest jelentős változásokon ment át: az Alien idején még követte a parancsot, méghozzá meglehetősen pragmatikusan, most viszont a rendben és a rendszerben csalódott lázadó. És még annál is több: egy anyatigris, aki újra megtalálja elveszett gyermekét.

Cameron filmográfijában mindig is fontos szerepet játszott az erős női karakter. Linda Hamilton kezdte a sort, mikor gyűlölettől és őrült örömtől ittas tekintettel nézte végig, ahogy a halálosztóból kisajtolódik az energia; őt követte Ripley, majd Mary Elizabeth Mastrantonio, aki víz alatti bázisok tervezése mellett pszichopata zsoldosokkal verekszik, idegenekkel szövetkezik és minden bizonnyal nagy befolyással volt Ed Harris karakterének idő előtti kopaszodására is. S ezt követően tornászták be magukat a képbe a Terminator 2 izomtól duzzadó She-Ramboja, Jamie Lee Curtis maszkulin vágyai, a viktoriánus értékek ellen fellázadt Rose Bukater (Kate Winslet), legutóbb pedig egy öntudatos macskalány, akivel azóta számos tinédzserfiú megülte virtuális nászát...

A regnáló Reagan-kormányban újra és újra csalódni kényszerült nézőknek épp kapóra jött ez a határozott női karakter, amely a változás szelét hordozta magában. Persze Cameront sem ejtették a fejére, hogy totálisan szembemenjen a konvenciókkal: a politikai korrektség jegyében Ripley-t anyai ösztönökkel ruházták fel, társul pedig egy all-american hőst (Hicks) és egy androidot adtak, aki az amerikai kisebbséget hivatott szimbolizálni. Maga a címszereplő talán egy kissé sértve érezheti magát. Megértem az aggályait, hisz az első epizódban ő volt a tökéletes organizmus, egyfajta anti-istenség, amely elpusztíthatatlanságával csak könyörtelensége versenyezhetett, James Cameron változatában viszont lepottyant a tápláléklánc csúcsáról, de mielőtt egyszerű ágyútöltelékké változna, maga is beveti a fajtájúnak nagyágyúját, Ripley inverzét, a kicsinyeit féltő anyakirálynőt. És ez az a pillanat, amikor tényleg kitör a háború.

kövess minket facebookon!

Rendezői változat

Cameron úgy hívja, hogy a definitív változat. Én inkább a "Mikor Jönnek Már A Dögök" verziónak hívnám: ez a vágás közel 20 perccel hosszabb (hosszadalmasabb), mint a moziban látott adrenalinfröccs, s a beillesztett jelenetek többsége a film első harmadára jut, és inkább nevezném őket érdekeseknek, mint érdekfeszítőnek. Láthatod például a telepesek bázisát az inváziót megelőzően (s eme miniatürizált világban most már tényleg kilóg a lóláb), valamint az első találkozót az idegenekkel: hát nem éppen Newt szülei azok, akik a végzetes felfedezést teszik? A rendezői változat kedvéért újra fel kellett kutatni az első rész patkószerű hajóját, amely nyolc éve porosodott egy londoni filmraktárban - gondolom a Frigyláda tőszomszédságában.

Később láthatsz még automata fegyverek által lekaszabolt idegeneket, de előbb egy képet Ripley lányáról (akit valójában Weaver édesanyja testesít meg), csak hogy nyomatékosan is érezd azt, hogy ez a nő elveszített mindent. Nem csoda, hogy táptalajukat vesztett anyai ösztönei szinte azonnal a kis Newt felé fordulnak.

Ez a rendezői változat igazándiból csak a rajongóknak nyújthat többletet, illetve a legfiatalabb generáció hazánkban jobbára csak ezt a változatot ismerheti, hisz az utóbbi években VHS-en, DVD-n a rendezői változat volt hozzáférhető. Szerencsére a legújabb változatokon már a moziverzió is elérhető, részemről az Alienhez hasonlóan megint csak arra szavaznék, hisz úgy pörög, ahogy az egy James Cameron-filmtől el is várható.

2011. június 21., kedd

» szókátrány: hanna, the ward, the loved ones, red hill, etc.

8:35 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Hanna

A művészcsaládban felnőtt Joe Wright valószínűleg kilométerekről látható örömtüzeket tudna gyújtani a hozzá elküldött díjvadász/kosztümös forgatókönyvekből, ezért aztán csinált egy akciómozit, amibe belevizualizálhatott minden olyan filmes csínt meg bínt, amit a korábbi rendezéseiben megismert viktoriánus Anglia nem biztos, hogy elbírt volna. S ahogy ezt a kísérleti akció-arthouse thrillerizét elnéztem, Wright jó régóta gyűjtögethette az ideákat, mert a Hannából végül valódi ötletbörze lett, amiből tucatnyi olyan filmet lehetne összerakni, amelynek egymástól jól elkülöníthető, egységes stílusa lenne, de egyetlen nagy masszaként nehezen fogyasztható. Részeiben tehát sokkal jobban működik, mint egészében: tisztára mint egy trip azonnal jelentkező mellékhatásokkal. Annak viszont nagyon örülök, hogy már csak egy évet kell várnom, hogy színt valljak Saoirse Ronannak.

The Ward

John Carpenter visszatért! És ugyanazt a szart csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Már eleve nem kecsegtetett túl sok jóval, hogy a tíz év hiátusból megtért "master of horror" nem csupán egy új játékfilmre fordítható pénzt alig tudta összekaparni, de utána még forgalmazóra sem nagyon lelt. Eme produktumot látva nem is csoda: a The Ward sokszorosan elcsépelt helyszínével (villámcsapások által bevilágított elmegyógyintézet Ratched nővér hasonmásokkal és dögös bentlakókkal), loncsos hajú démonlányával és lapos slusszpoénjával csupán néhány évtizedet késett. Szerencse vagy nem, de Carpenter napjaink felgyorsított rémületfaktorainak meglovagolása helyett a régi iskolát idéző módon, öreges tempóban, éppen ezért teljesen kiszámíthatóan paráztat, vállalható képi világa ellenére a filmet mégis valóságos kínszenvedés végignézni, hisz szemmel láthatólag minden közreműködő halálra unta magát a forgatáson.

The Loved Ones

Ami miatt a Hanna hátast dobott, az Sean Byrne ausztrál tortúra-filmjét már-már zseniális szintre emelte. A kulcs a mértéktartó zsánerpukkasztásban rejlik, és ez az alig másfél órás csemege ugyan arra törekszik, hogy kitágítsa a műfaj határait - konkrétan úgy fest, mintha a Texas Chainsaw Massacre találkozna a High School Musicallel egy aggasztóan beteges, de szellemes elmében -, de az audiovizuális harcsolás helyett inkább arra törekszik, hogy narratívájában legyen kiszámíthatatlan (hol elképesztően durva, hol hisztérikusan vicces), így sikerül friss vért pumpálnia egy olyan zsánerhajtásba, amely sokak szerint már eleve holtan érkezett.

Red Hill

Szintén ausztrál, szintén műfaji hibrid, ugyanakkor ez a western/slasher mixtúra olyan meggyőződéssel lapátolja stílusos halomba a két választott zsánerének közhelyeit, hogy végül önkéntelenül is műfajparódiává csuklik össze. Új seriff-helyettes érkezik egy istenháta mögötti kisvárosba, és nem elég, hogy alig tudja kivívni a helyi rendfenntartók bizalmát, de még egy csúnyán megégett néma rémmel is számolnia kell, aki megállíthatatlanul tör előre (ha kell, Jason módjára teleportálgatva), hogy beteljesítse titokzatos bosszúját, ami összeköti módszeresen kivégzett áldozatait. Már a film harmadánál sejteni fogod, hogy valójában ki a hunyó, így simán eltöprenghetsz azon, hogy a seriffet és az embereit leszámítva vajon hova tűnt mindenki a városból.

Cedar Rapids

Az Up in the Airhez hasonlóan a Cedar Rapids főhősét (Ed Helms, a The Hangover fogdokija) is kirángatják jól belakott világából, hogy végre rádöbbenjen: a mesterségére épített életén túl is akadhatnak örömök. Ugyanakkor ez a muksó se nem szexi, se nem magabiztos, a többnapos szakmai találkozón szerzett tanulságait pedig szomorkás elmélkedés helyett alkoholmámoros ökörködésben és gyakorlati alkalmazásban (új cég! új nő! új élet!) éli ki. Lehet vele is rezonálni, de még inkább John C. Reilly-vel, akinek már most odaítélnék egy jó kis Oscart és aki világra szóló partiarcként segít kimozdítani szegény emberünket a szürke status quóból. Ahhoz viszont, hogy eme film lehesesn a következő Oscar-szezon "kis szellemes függetlenje", túlságosan vicces. Nem mintha ez baj lenne.

The Fourth Kind

Ismét egy zsánerújító próbálkozás, amely az (ál)dokumentumhorrorok népszerű hullámát meglovagolva kíván friss hajtást növeszteni. Sajnos Olatunde Osunsanmi filmes kísérlete, melyben színészek rekonstruálnak valósnak beállított - és a filmben nem ritkán a "megrendezett" jelenetekkel párhuzamosan vetített - eseményeket, melyekben földönkívüliek ragadnak el embereket (asszem...), túlságosan zavaros, finomkodó és visszafogott (értsd: dögunalmas) ahhoz, hogy kénytelenek legyünk megjegyezni szellemi atyjának nevét. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz hír.

The Lincoln Lawyer

Matthew McConaughey-nak soha nem kellett volna lemennie kutyába: a helyében két lábbal rúgtam volna ki Kate Hudsont és a többi hollywoodi miszpicsát, a meztelen bongósnak ugyanis sokkal jobban fekszik ez a simulékony ügyvédszerep, aki simán lyukat dumál egy motoros banda kollektív sörhasába, zsebében van a fél város és vannak ügyek, melyeket úgy old meg, hogy a kocsijából sem kell kiszállnia. Persze, akadnak érzelmei is (exnejével még mindig imádják egymást és csak azért mentek szét, mert a bíróságon külön padsorból osztják az észt), ezért lehet érte szorítani, mikor egy egyszerűnek tűnő ügyből életveszélyes kalamajka lesz, ami aztán egy csapásra lebontja körülötte a maga által emelt cukorpalotát. Vérbeli tárgyalótermes thriller ez; az a fajta, ami 15 éve még elcsépeltnek, ma már retrósan coolnak számít. Nem tagadom, teljesen beszippantott, de a végső, tévés krimiket idéző pisztolyrántós, nagy monológos befejezés úgy tüsszentett ki, hogy majdnem megütöttem magam.

2011. május 20., péntek

» kritika: winter's bone - a hallgatás törvénye [winter's bone] (2010)

9:00 | mozi | limupei. | 4 komment

Mint minden országnak, az Egyesült Államoknak is van egy olyan oldala, amit nem raknak karácsonyi üdvözlőlapokra, és ami a filmvásznon is csak elvétve jelenik meg. Ez az a világ, ahol elkorcsosult emberi lények mészárolják le az arra tévedt nagyvárosi fiatalokat és ahol rosszarcú gyerekek zengik bendzsódallamaikat. Ez a vadon, az örök térerőtlenség birodalma, ahol Carrie Bradshaw két nap alatt elpusztulna. Ez az a hely, ahol a gyerekek egy álomvilág helyett a hadseregben látják a kiutat. Itt játszódik a Winter's Bone, aminek főszereplője egy pontosan ilyen gyerek.

Ree Dolly tizenhét éves. Anyja emberi roncs, apja kábítószert főz, kisebb testvéreinek csak ő maradt; meg egy szánalmas viskó. A ház, ami veszélybe kerül apja miatt, aki letétként használta azt, mikor óvadék ellenében szabadlábra helyezték, majd megszökött a törvény emberei elől. Ree Dolly-nak nincs sok ideje, hogy megtalálja a férfit, különben mindenük elveszik.

Ez lenne hát maga a sztori, ami mögött nem csak egy üdvtörténet, hanem egy kőkemény szociográfiai esettanulmány is kibontakozik. A háttér most nem csak díszlet, a film minden képkockája mesél valamit egy olyan vidékről, ahol a modern idők tanúja csupán néhány ócska teherautó. A gyerekek tévénézés helyett egy trambulinon ugrálnak, a gyöngyfűző szakkör helyett pedig mókusvadászat a lecke. Ezen a kietlen vidéken megkérgesedett arcú emberek dagasztják a sarat: elharapott félmondatokban kommunikálnak, saját íratlan szabályaik szerint élnek és aki nem közülük való, annak csak jelzője van, neve nincs. Közéjük indul útnak Ree, hogy házról házra járva elutasítást kapjon. Ő tudja, a környékbeliek tudják, és a néző is tudja, mi lesz a válasz, de ő csak megy kitartóan, míg ez a sivár tél el nem hozza neki a megváltást: itt maradhat ebben a nyomorúságban.

A film rendezője, Debra Granik hihetetlen stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, ahogy egybeolvasztja ezt a magasztos fejlődéstörténetet a nyers és naturalista háttérrel. A lassabb tempó mellett hagyja a nézőjét, hogy elmerüljön a részletekben, miközben a finoman megrajzolt kálvária minden állomása fenntartja a feszültséget. Ebben persze nagy segítségére van a tökéletesen összeválogatott színészgárda, élükön Jennifer Lawrence-szel, aki a színészmesterség legmagasabb fokát mutatja ebben a filmben. Egyetlen pillantásában ott tükröződik Ree Dolly minden vívódása, ugyanakkor ő az a fajta esendő hős, akivel lehet azonosulni. Nem mindenható, nem hibátlan, neki fáj, ha megütik. És Lawrence-ben benne van mindez, amihez foghatót Gabby Sidibe Precoius-béli fellépése óta nem láthattunk a vásznon. De nem mehetünk el szó nélkül John Hawkes nem kevésbé kiváló alakítása mellett, aki Dale Dickey-vel karöltve újradefiniálta a "white trash" szerepkört, ami jó időre tananyag lesz a hasonló karakter bőrébe búvó színészeknek.

Ez tehát a Winter's Bone, a tavalyi év legnagyobb angol nyelvű fesztiválszenzációja, ami plázaközönségnek könnyű altató lesz, de mindenki másnak igazi kis gyöngyszem.

2011. május 2., hétfő

» kritika: erőszakos múlt [a history of violence] (2005)

9:23 | mozi | aeon_flux | 17 komment

Néhány évvel ezelőttig mi sem volt egyszerűbb, mint beskatulyázni David Cronenberget. Ám a férfi, aki szívesen elnézne egy szépségversenyt, amelyben a legszebb belső szervek vonulnak fel, valójában sosem szerette, ha a biohorrorok királyaként tisztelegtek előtte. Annak ellenére, hogy az erőszak, a szex és a szenvedély mindig is kiemelt szerepet töltött be filmjeiben, látószöge pedig egyszerre volt gyermekien rácsodálkozó, ördögien szarkasztikus, idegborzolóan merész és zavarbaejtően naturalisztikus, de hát melyik az a film, amely eredendően ne az erőszakról és a szexről mesélne? Ahogy egy régi cimborám mondaná: „a moziban vagy megdugnak, vagy megölnek.” Alapigazság.

Persze, az ember nem lehet ilyen szűklátókörű, ha Cronenbergről van szó, még akkor sem, ha – a Dead Zone-t leszámítva – épp a legközérthetőbb filmjét boncolgatja. Közérthetőt mondtam volna? Hát persze. A felszínt karcolgatva az A History of Violence nem több kisvárosi akciófilmnél, amelyben a szerény főhős a körülmények hatására (amerikai) hőssé avanzsálódik. A „kísért a múlt” témájú filmekkel is Mississippit lehet rekeszteni, túlzottan nem is kell messzebb menni Clint Eastwood Unforgiven című Oscar-díjas westernjénél.

S már meg is érkeztünk ahhoz a zsánerhez, amely legjobban jellemezheti az Erőszakos múlt flóráját és faunáját. A film ráérős, nehézkes forróságba dermedt nyitányában (szándékos a képzavar) két zavarba ejtően könyörtelen figurával ismerkedünk meg, ahogy képükön rezignált sivársággal épp elhagynak egy útszéli hotelt, melynek teljes személyzetét lemészárolták. Kik ők? Tolvajok, rablók, gengszterek? Nem. Törvényen kívüliek: egy előző kor élőhalott mementói, akiket látva az ember előbb nyúl a winchesterért, s csak a hullákhoz hívja ki a rendőrséget – már ha túléli a találkozást.

Emberünk, Tom Stall (Viggo Mortensen) egy csendes kisváros vendéglőse (kocsmárosa... de még inkább seriffje), aki akaratán kívül szembetalálkozik a banditákkal, s miután pillanatok alatt végez velük, a városka ünnepelt hőse lesz. Az igazi gondok csak ezzel kezdődnek, hisz napokon belül beállít a büfébe egy kellemetlen úriember (Ed Harris), s azt állítja, hogy Stall nem az, akinek vallja magát: régebben a vad bandával lógott…

Talán nem meglepő, de hamarosan ismét a fegyvereké lesz a szó. Könnyen rá lehetne vágni, hogy e csambarák villámcsörtéit idéző gyors tűzpárbajok a film csúcspontjai, de ezek a más filmekből már jól ismert szcénák csupán arra szolgálnak, hogy felfűzzék a mű igazi mondanivalóját, amely, mint sok más Cronenberg-film esetében, ismét az átváltozásról mesél egyszerre szemérmesen és szemérmetlenül: amikor az ember erkölcseit, társadalmi konvencióit levetkőzve valami teljesebbé, elementárisabbá, tökéletesebbé nemesül. Cronenberg kozmoszában ez az eszményi létforma lehet egy légy, vagy a testi egyesülés, a szexuális szabadosság, megint máskor a valódi, jóval ösztönösebb, erőszakosabb éned életre hívása.

Mikor Stall felesége (a kitűnő Maria Bello) először szembesül a férj valódi arcával, félelemtől vegyes izgalommal kerülgeti őt, egyszerre retteg az ismeretlen múlttól és a felismert jövőtől, ugyanakkor szinte beleszédül a lehetőségekbe: unalmas, semmitmondó élete hirtelen új fordulatot vehet, s ezért „csupán” emlékeit és világképét kell feláldoznia, lecserélnie egy erőszakos múltra.

A melodrámával kokettáló, de azokat ügyesen elkerülő ki- és összeborulások mögött azonban újabb probléma kezd testet ölteni: az USA-ban gyökeret vert erőszakkultúra még a legártatlanabb helyekre is beszivárog, s tipikusan amerikai reakciókat vált ki: vágyat, kiváncsiságot, büszkeséget.

Az A History of Violence alapját egy képregény szolgáltatja: habár Cronenberg ezt nem tudta, mikor elolvasta John Olson forgatókönyvét, a figurák szembeötlő karakterjegyeit elnézve nem lehet csodálni, hogy a kockások sarkított világából jöttek. A szótlan hős, a tenyérbe mászó, hidegvérű opponens (aki a sebhely kapcsán akár egy Bond-gonosz is lehetne), az aggódó ara, az inkompetens serif, stb. mind jól ismert figurák a sakktáblán – ám a felszín alatt sötét szenvedélyek, kegyetlen vágyak és gusztustalan titkok rejtőznek.

Cronenberg visszafogott, elégikus rendezésének és színészei bámulatosan „finomhangolt” teljesítményének hála az átalakulás szemmel követhető. Maria Bello és Viggo Mortensen zseniális. Akcentusok, tekintetek, apró mozdulatok, légzések, pozíciók változnak jelenetről jelentre, s a fejemet csóválom értetlenül, hogy az Akadémiának pont William Hurt ripacskodáshoz közeli vendégszereplését kellett Oscarra jelölnie, amely talán kilóghat a filmből, de a szálak elvarrása szükségszerű a cselekmény szempontjából, a film már-már hipnotikus erejű befejezéséhez pedig nélkülözhetetlen az erőszakos előjáték.

kövess minket facebookon!

2011. április 19., kedd

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 7. nap: 1:27 | mozi | Brumi | 0 komment; Vadember (Savage, Svédország, 2011, Martin Jern-Emil Larsson)

A vademberek Svédország déli részén élnek. Sokat gyúrnak, szívesen bokszolnak, kevés a pénzük, és ami van, azt sem feltétlenül heti 40 órás munkával keresik meg. Szeretnének normális emberként élni, de sötét múltjuknak és karakteres külsejüknek köszönhetően erre esélyük sincs. Kim frissen szabadult a börtönből. Hasznos tagja akar lenni a társadalomnak: lelkiismeretesen dolgozik, szabadidejét barátnőjével tölti. Úgy tűnik, jó útra tért. Jespernek nincs ilyen szerencséje. Egy lakókocsiban él, internetes pornóval keresi kenyerét, számláit hosszú késéssel sem képes kifizetni. Kim és Jesper barátok, Kim bűnöző apja révén ismerik egymást. Normális életük csak akkor lehet, ha kiszakadnak az őket ellehetetlenítő közegből. Megpróbálják…

Érdekesmód Svédországban állami támogatással is készülhetnek filmek. Sőt, az adott évben készülő összes (kb. 20-30) nagyjátékfilmet támogatja az állam! Lehet, hogy a nyugdíjrendszer mellett a filmkészítésben is érdemes lenne megfontolnunk a svéd modell alkalmazását. Na, de vissza a kőkemény valóságba! A Vadember egy percig sem hazudtolja meg címét, könyörtelen, dühös, kilátástalan mozi, amit a helyi konditermekből összeszedett amatőr színészek még inkább hitelesítenek. A fiatal rendezőpáros ritkán látott helyekre kalauzolja a nézőt, Kim karakterén keresztül megmutatják, hogyan jut el egy ember ahhoz a ponthoz, amikor már képtelen cselekedetein uralkodni, és „elmennek nála otthonról”. A versenyfilmes szekció legjobbja.

Néma csönd (The Silence, Németország, Baran bo Odar)

A 80-as évek Németországában tizenpáréves biciklis kislánynak lenni sem életbiztosítás. Előfordulhat, hogy épp a közelben autókázik egy pedofil, aki szeretné beteges hajlamát kiélni. Megeshet, hogy az erőszak hevében elveszíti a fejét, és végez az ártatlan lánnyal. Lehet, hogy van egy társa, aki tétlenül végignézi mindezt. A tizenhárom éves Pia halott, a tettes(eke)t sosem kapták el. Huszonhárom évvel később ugyanazon a helyen találnak egy biciklit, a tizenhárom éves Sinikáé. Baran bo Odar nyílt lapokkal játszik: az elkövető(k) kiléte már az első pillanattól fogva egyértelmű. Nem az a kérdés, hogy ki tette, hanem, hogy elnyeri-e érte méltó büntetését. Fincher ZODIAC-jához hasonlóan tobzódunk a karakterekben és a cselekményszálakban, közülük még sincs egy sem úgy előtérbe helyezve, mint Gyllenhaal megszállott nyomozója. Gyakorlatilag mindenki főszereplő. Ezáltal a külön-külön is remekül működő személyes drámák hatványozottan zúdulnak az ártatlan néző nyakába, és akkora katarzist okoznak, hogy csak na.

Árnyékban (In the Shadows, Németország, 2010, Thomas Arslan)

Thomas Arslan biztos látta párszor a LE SAMOURAI-t. Igaz, filmje nem annyira hűvös és kimért, mint Melville alkotása, nem játszik benne Alain Delon, de egy - elvileg – profi bűnöző ugyanúgy rendkívül amatőr húzásaival borzolja a kedélyeket. Persze, hogy van benne visszavonult bűnöző, aki elvállal egy utolsó utáni küldetést; persze, hogy okosnak tűnik a korrupt zsaru, közben ostoba és kapzsi; persze, hogy a terv szerint megvalósult rablás után nem úgy történnek a dolgok, ahogy kellett volna; persze, hogy most sem hagyják a rosszfiút nyerni. Persze, hogy még heist-filmnek is gyenge.

Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. április 15., péntek

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 5. nap

3:51 | mozi | Brumi | 0 komment

Simon Werner eltűnése (Lights Out, Franciaország, 2010, Fabrice Gobert)

Simon Werner 4 napja hiányzik az iskolából. Mindenki csak találgat, senki sem tudja, hogy mi történt vele. Egy nappal később eltűnik Laetitia. Következő nap Jean-Baptiste Rabiernek is nyoma vész. Mindhárman osztálytársak. Pusztán merő véletlen? Benne van a pakliban. A négy különböző nézőpontból elmesélt történet jó kirakós játékhoz hűen szépen fokozatosan bontakozik ki, a perspektívaváltásoknak azonban a cselekmény előrelendítésén túl a karakterek árnyalásában is rendkívül fontos szerep jut. Bárcsak minden amatőr színészekkel eljátszott elsőfilm ilyen lenne!
Lights Out Csodagyerek (Boy Wonder, USA, 2010, Michael Morrissey)

Reszkess KICK-ASS, új kihívó érkezett! Christopher Nolan két zseniális Batman-moziján kívül sajnos még mindig nem tobzódunk „földhözragadtabb” szuperhősfilmekben. Felemás kísérletnek ott volt a DEFENDOR, ahol a készítők nem tudták eldönteni, hogy komolyan vegyék-e karakterüket, vagy viccet csináljanak belőle, így inkább az arany középutat választották. A forradalom elmaradt. A KICK-ASS legyen bármennyire ütős mozi, azért néha jócskán elrugaszkodik a realitás talajától – persze ez semmit sem von le az élvezeti értékéből.

Lehet, hogy furcsa, de a BOY WONDER nem képregényadaptáció: Michael Morrissey 11 éve írta meg a bosszúszomjas tinédzser történetét. Sean (Caleb Steinmeyer) édesanyját 10 éves korában a szeme láttára lőtték le. Olyan mély nyomot hagyott benne ez a trauma, hogy azóta megszállottan keresi a gyilkost. Napközben kitűnő tanuló, éjszaka önjelölt igazságosztó. Egy harcművészetekben jártas, intelligens fiatalember, aki gondolkodás nélkül kockáztatja életét másokért. A rosszfiúk hullanak, mindenki örül. Egyvalakit kivéve.

Kőkemény pszichothriller-köntösbe öltöztetett, remek akciójelenetekkel megtűzdelt moralitásjáték, ami krimiként is kifogástalanul működik. Ha azt hitted, hogy nincs új a nap alatt, akkor nagyon meg fogsz lepődni. Ide a rozsdás bökőt, hogy kult lesz belőle!
Boy Wonder

Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. április 14., csütörtök

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 4. nap

1:49 | mozi | Brumi | 0 komment

A ház (The House, Csehország-Szlovákia, 2011, Zuzana Liová)

Eva (Bárdos Judit) elégedetlen az édesapja által neki szánt sorssal. Délután hazaérkezik az iskolából, átöltözik, és irány az építkezés. Az apa fejébe vette, hogy mindkét lányának épít egy-egy házat, természetesen önerőből, a jelzáloghitel szóba sem jöhet. A szűkös anyagi források miatt a projekt Fogarasi Árpád atombunkeréhez hasonló stádiumba kerül, az apa mégis makacsul ragaszkodik lányainak tett ígéretéhez. A helyzetet tovább bonyolítja az apa és az idősebb lánytestvér közötti feszültség, ráadásul Eva megismerkedik egy férfival, aki – mint később kiderül - házas, és mellesleg a lány új tanára. Szép kis család, mondhatom.

A sejtelmes című csehszlovák alkotás akár kishazánkban is játszódhatna. Zuzana Liová rendezőnő egy hozzánk (is) oly közel álló problémát vesz górcső alá: a vidéki élettől szabadulni vágyó emberét. Eva megelégelte édesapja rabszolgatartó-mentalitását, nővére félresiklott életét látva (alkoholista férj, három gyerek, teljes anyagi csőd) csak egy dolog lebeg a szeme előtt: minél hamarabb kimehessen Londonba babysitterkedni. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, akkor szüleihez és nővéréhez hasonló, perspektívák nélküli, megkeseredett élet vár rá. Beleszeret egy helyi fiúba, beköltözik a befejezetlen házba, szül egy-két gyereket, és eladó lesz a helyi boltban. Kell ennél több? Egy kis humor mondjuk nem ártott volna…

The House
Hajszál híján úriember (A Somewhat Gentle Man, Norvégia, 2010, Hans Petter Moland)

A tékozló fiú hazatért. Jó látni, hogy Stellan Skarsgård megannyi hollywoodi alkotás után vissza-visszatalál a kisebb lélegzetvételű, de nem kevésbé értékes filmekhez. Egy igazi úriember, aki tiszteli a közönségét. Pont, mint Torrente. Ha a szükség azt kívánja, akkor étkezés után rögtön átengedi magát a testi örömöknek – bár ez inkább csak „érett korú” főbérlőnőjének öröm. Hiába közli vele újdonsült főnöke, hogy egyetlen kolléganőjük tabu, gondolkodás nélkül rámozdul az elvált nőre. 12 év börtön után meglátogatja ex-feleségét, étkezés és szex itt is kéz a kézben járnak. A felmerülő konfliktusok nála fejben dőlnek el, a másik fél vérző orral ritkán szokott ellenkezni. Tánctudását a fiatalok is megirigyelnék, és biztos, hogy rajta kívül nincs még egy ember a világon, aki egyszerre eszik és dohányzik fogmosás közben. Hajszál híján úriember.
A Somewhat Gentle Man

Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

A ház (Dom, Csehország-Szlovákia, 2011, Zuzana Liová)

2011. március 3., csütörtök

» kritika: 127 óra [127 hours] (2010)

8:46 | mozi | samlowry | 13 komment

Danny Boyle egy rocksztár a filmrendezők között. Egyszerű akkordokat penget, sodró lendülettel, frázisai könnyen megjegyezhetők, a végeredmény pedig minden esetben intelligens, de nem várja el, hogy te is az legyél. Hősei rendszerint olyan sarkantyúval a farpofáik közt világra jött hétpróbás túlélők, akik hatalmas köveket görgetve törnek előre, hol izzadva, hol szellemes egysorosokat ontva, de mindvégig töretlenül. Boyle műveinek sorában a változás a körülmények és az egyén viszonyában megy végbe.

A Trainspotting önpusztító, önimádó, drogos hipszterei még saját maguk alkotta pokol által szenvednek, és kitörni abból nem sokuknak van esélye, ezzel szemben a Sunshine asztronautái mártírok, a Slumdog Millionaire Jamalja pedig egy úthenger, aki a adott sanyarú körülmények ellenére úgy megy végig a számára kijelölt úton, mintha zsinóron húznák. A változásra irányuló vágy nem a konfliktus forrása többé, hanem a cselekmény megkérdőjelezhetetlen mozgatója. Ennek a tematikának akár ars poetica-ja is lehetne Aron Ralston, a sziklák közé szorult, majd a szabadulásért fél jobb kezét levágni kényszerülő hegymászó története.

Aron egyszerű figura. Amellett, hogy találékony mérnök, elcseszett kapcsolatok sora áll mögötte, az anyját ritkán hívja vissza, és egy hiperaktív adrenalinfüggő. Hétvégéit általában sziklákon ugrálva tölti, de nem afféle extrém sport gurmán ő, inkább csak mindenevő megszállott, aki ha elesik feláll, röhög egy nagyot, aztán rohan tovább. Egy rossz mozdulat azonban megállásra kényszeríti, 127 óra kényszerpihenőre egy sziklakanyonban, karjával egy méretes kődarab és a kanyon fala közé szorulva. A reménytelen helyzet először elkeseredett próbálkozásokat, majd mérnöki pontossággal megtervezett szabadulási kísérleteket eredményez.

Néhány nap alatt azonban Aron eljut a lehangoló felismerésig: elvesztette jobb alkarját. A fájdalmas műveletet megelőzi a felismerés, a jelenet pedig több mint kellemetlen. Boyle diszkrét realizmussal ad órát anatómiából és amputálásból, ami igazán karunkba csalja a fájdalmat az Rahman fülsiketítő elektronikus sikolya, amit csak kevesen hallottak életükben, de mindenki tudja mit jelent. A pár másodperc órák hosszú sorának tűnik, de Aron szabadulását jelenti az embertelen körülmények közül- emberként.

James Franco kultusza Amerikában jelenleg John Lennonéval vetekszik. Ha azt mondom nagyszerű alakítást nyújt, épp úgy hazudok, mintha azt, hogy Oscart érdemel, vagy húsz milliós gázsit filmenként. Úgy uralja végig a vásznat, hogy egyszerre az idegenvezetőd, a legjobb haverod és Aron maga. A dolga nem egyszerűen színészet, sokkal több annál. Eladhatóvá tesz egy olyan történetet, melyben jóformán egyedül ő szerepel, és rajta keresztül tud kilépni a történet egy motivációs poszter dimenziójából.

A végeredmény a Slumdog parafrázisaként sem utolsó, de önmagában is épp úgy megállja a helyét. Boyle és két operatőre ritkán látható alázattal állítják újszerű és egyedi képi világukat a történet szolgálatába, a film – noha nagy része egyetlen helyszínen játszódik néhány flashbackkel tarkítva – a most trendinek mondottnál is tovább gyorsul, épp olyan nyughatatlan adrenalin-bomba, mint hőse, de legalább annyira magával ragadó is.

2011. február 6., vasárnap

» kritika: a nagy john carpenter filmantológia

18:44 | mozi | tv | aeon_flux | 40 komment

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!

2011. január 11., kedd

» kritika: zöld hentesek [de grønne slagtere] (2003)

23:09 | mozi | dvd | Rainbow | 1 komment

„Mindig is érdekelt a kolbász. Annak a mítosza, hogy egy döglött állatot a saját végbelébe dugunk fel, és ezt meg lehet enni.”

Eme sorokban foglalja össze Anders Thomas Jensen második egész estés filmjének, a 2003-as Zöld hentesek egyik főszereplője a hentes-lét életfilozófiáját, miközben kéjes boldogsággal szolgál ki egy vevőt, aki éppen a bolt specialitását, a „kóbászt” várja a filozofáló tulajdonostól.

És valóban, hentesnek lenni sokkal több annál, mint húsvágó bárddal odacsapni a mócsingra. Hentesnek lenni életforma, melynek legelemibb összetevője a páclé. Éppen ez a fundamentum és a kiállhatatlan ideológus főnök juttatja odáig Svendet (Mads Mikkelsen) és Bjarne-t (Nikolaj Lee Kaas), hogy sutba dobják az alkalmazotti státuszukat és főnökük orra alá fricskát nyomva saját vállalkozásba kezdjenek, melyet a kezdeti kudarc után nem az arany betűkkel nyomott névjegykártyákra kiélezett marketingstratégia, hanem egy fatális véletlen tesz elsöprően sikeressé. Csakhogy míg szóróanyagból gyerekjáték az utánnyomás, a véletlenül felfedezett slágertermékből korántsem olyan könnyű napról-napra frisset biztosítani a kígyózó sorokban várakozó vásárlóknak. Így aztán Svendnek és Bjarnénak fel van adva a lecke, de a két kényszervállakozó az előremenekülést választja, a szerencsét eztán pedig már ha kérnék sem szegődne el mellőlük.

Amikor megkérdezték a film főszereplőit és rendezőjét arról, hogy miről is szól ez a film, némi töprengés után olyan válaszok születtek, hogy "a szeretetől", "két emberről, akik hisznek önmagukban" vagy éppenséggel nemes egyszerűséggel annyi, hogy "két hentesről". Snasz replikák, de igazak. Svend és Bjarne története nem a húsfeldolgozó ipar propagandafilmje és/vagy sikertörténete, hanem két, a társadalom perifériáján élő, egymásba kapaszkodó baráté, akik az eddigi életükben átélt traumák hatására a másik támogatásában vagy a munkában keresik a sikert, a pozitív visszajelzéseket és a lehetőséget, hogy végre ők is lehessenek valakik. Persze, ebben a filmben a társadalmat arctalan és nevenincs vevők képviselik csupán, hiszen szinte minden szereplő az átlagembereknek fenntartott szőnyeg szélén áll és a lábujjuk hegye éppen csak kívülről érinti a képzeltbeli szőnyeg rojtjait.

De mondhatom ezt sokkal egyszerűbben is, ebben a filmben – a szó pozitív értelmében véve, hiszen ne felejtsük el: egy komédiáról beszélünk – senki sem normális. És ez a mi szerencsénk! Ennek köszönhetjük a temérdek képi és verbális poént, előbbiből többszöri megnézésre is találunk még újat – az üzlet megnyitásakor az úton átslisszoló fekete macska megvan? –, utóbbiból sajnos a magyarításnak köszönhetően feltételezhetően több is vesztett erejéből, de a nem kevés maradékon is gurulva fogunk nevetni, hiszen a Zöld hentesekben még az iskolai bántalmazásokról is úgy beszélnek a főszereplők, hogy a nézők azt is inkább komikusnak, mint tragikusnak fogják tartani, hála a kellő irónikus komolysággal megírt párbeszédeknek.

Svend, Bjarne, Eigil, két nő, egy kattant ex-főnök, egy különc pap, egy zsiráf, a kóbász és a páclé. Szeretet, szerelem, elfogadás, tolerancia,elégtétel, siker. Kulcsszereplők és kulcsszavak egy filmből, melyről poéngyilkolás nélkül nagyon nehéz bármit is írni, és amit kihagyni egyszerűen vétek lenne. Bár vegetáriánusok azért gondolják meg...

kövess minket facebookon!

2010. december 24., péntek

» kritika: tokiói keresztapák [tokyo godfathers] (2010)

9:49 | mozi | aeon_flux | 3 komment

Derceto remek írásával az idén elhunyt rendezőzseni, Satoshi Kon előtt tisztelgünk, no meg témája miatt megágyazunk az ünnepeknek is. Boldog karácsonyt!

Sokan azt mondják, csodák nincsenek, csak véletlenek. De ha véletlenek egész sorozata esik meg két nap alatt, méghozzá karácsony két napján, akkor talán mégiscsak valamiféle csodáról beszélhetünk.

Három hajléktalan a karácsonyi guberálás közben egy elhagyott csecsemőt talál a szemét között. Elhatározzák, hogy a rendőrség helyett egyenesen a szülőkhöz viszik vissza a gyermeket, hiszen tudják, milyen az utcán élni, és nem akarják, hogy Kiyoko, a baba is oda kerüljön. Ezzel kezdetét veszi egy kalandos és fordulatos utazás Tokió városában, amely során feltárul szokatlan hőseink múltja és életük is örökre megváltozik.

Valljuk be, a főszereplők – első hallásra – nem éppen olyanok, akikkel a néző könnyedén szimpatizálna. Gin alkoholista, Hana meleg transzvesztita, Miyuki pedig egy nagyszájú szökött tinédzser. A zord külső mögött azonban három szenzációs karakter rejtőzik, akik „nincs mit vesztenem” alapon hihetetlen dolgokat visznek véghez. Még a néző szívét is meghódítják.

Régen a népmeséket a felnőttek találták ki saját szórakoztatásukra. No, nem a királyfis-tündéres mesékre gondolok, hanem inkább a humoros, nem ritkán pajzán történetekre, melyekhez a mesélők saját életükből, közvetlen környezetükből merítettek ihletet. Kon Satoshi filmje is valami hasonló. Egy modern mese felnőtteknek, amely a nagyvárosban játszódik, tele meseszerű fordulatokkal, mégis mindvégig a valóság, a hihetőség határán belül marad. Humoros jelenetekből sincs hiány (a Tokiói keresztapák talán a legviccesebb anime mozifilm, amit láttam), ugyanakkor a hajléktalanok nem éppen vidám mindennapjainak bemutatása néha sokkolóan realisztikus.

Kon Satoshi harmadik alkotása még az anime műfajának igencsak tág határaihoz képest is különleges. Csak azokat nem fogja igazán meglepni, akik látták az író-rendező első két moziját: a Perfect Blue című animációs pszicho-thriller mai napig egyedülálló a maga műfajában, a Millennium Actress pedig a Mementó óta a legeredetibb, legfurfangosabb módon elmesélt történet, amely egyben egy különleges élet krónikája. Mindkét film a szokatlan koncepció mellett a bravúros rendezési stílusnak is köszönheti a megkülönböztetett figyelmet. (Sokak szerint Kon életműjére a Paprika című film tette fel a koronát, melyben álmok keverednek a valósággal, mindez elképesztő vizuális és narrativ körettel megtámogatva. Ötödik egész estés filmjének befejezését már nem érhette meg - a rendező idén nyáron, mindössze 47 évesen elhunyt. - AE)

Bár a Tokiói keresztapákban Kon inkább írói tudását csillogtatja, egyes részeiből még élőszereplős filmeket dirigáló kollégái is tanulhatnának. Ha cinikus lennék, azt mondanám, Kon most először használta ki, hogy rajzolt szereplőkkel dolgozik. Ellentétben korábbi filmjeivel, itt a karakterek jellegzetesen rajzfilmes arcot kaptak, az eltúlzott gesztikulációk kihangsúlyozzák a szereplők érzelmeit, és fokozzák mind a komikus, mind a drámai hatást. Sikeresen. A film a valódi, emberi érzelmek egész tárházát vonultatja fel, olyan helyeken is, ahol a legkevésbé számítunk rá. Legyen szó haragról, szeretetről, elkeseredésről, örömről, megbánásról vagy félelemről, mind-mind a rajzfilm műfajától szokatlan intenzitással hatnak a nézőre.

A film leginkább a véletlenekről szól. A véletlenekről, amelyek humoros, drámai, vagy éppen kínos, de mindenképpen sorsdöntő találkozásokhoz vezetnek. Sajnos ez egyben a film legnagyobb gyengéje is, mivel többszöri megnézés után sem a poénok, sem a fordulatok nem hatnak úgy, mint első alkalommal, sőt, kissé fárasztóvá is válnak. Ebből a szempontból mind a Perfect Blue, mind a Millennium Actress maradandóbb élményt nyújt. Persze azért nincs minden veszve, a Tokiói keresztpákban számos rejtett geg várja az éles szemű poénvadászokat. Az egyik ilyen felfedéséhez keressük meg azt a jelenetet, ahol Gint megtámadja néhány suhanc, majd koncentráljunk a háttérben kivilágított ablakokra (és jusson eszünkbe kedvenc verekedős játékunk)!

Akárcsak a film, a zene is különleges. Konnak mint mindig, most is határozott elképzelése volt a zenei aláfestésről, és egyedi hangzást akart. Suzuki Keiichi pattogós muzsikája remekül illeszkedik a filmhez, bár inkább érdekes, mint fülbemászó. Beethoven Örömódáját japán reggae-változatban hallani páratlan élmény.

kövess minket facebookon!

2010. november 26., péntek

» kritika: the walking dead s01e01

20:10 | tv | aeon_flux | 16 komment

Először csak annyit akartam írni, hogy "wow", mert hogy kb. így tudnám körülírni az AMC pilotját, de azért a megilletődöttségen túl egy-két szót megérdemel az ígéret eme rothadó, de tartalmas földje - anélkül, hogy túlragoznám, hisz ebből a bűvös nyitányból még simán lehet négy fal közé szoruló szappanopera, amihez itt-ott bekandikáló élőhalottak asszisztálnak.

Az első dolog, ami szembeötlik, az az, hogy a produkció bámulatos méretekkel rendekezik - gyakorta egész estés filmek sem bírnak ilyen pompás maszkokkal (Greg Nicotero in the house) vagy impozáns díszletekkel, mint ez a sorozat. Persze, hollywoodi szabály, hogy a pilotba ölni kell a pénzt, mert az adja el a szériát, aztán elő lehet venni a különböző tévés trükköket (vajon hányadik évadban kerül elő a nagybetűs Amnézia? :). Ez esetben viszont biztató, hogy az első évad mindössze hat részes (a folytatás már hosszabb lesz), így szűkösebbre vett keretek között mozogva sűrűbben is ki lehet osztani a javakat.

A második, ami feltűnt, hogy a film... szóval a sorozat mennyire tisztelettudóan követi a zombifilmek narratíváját, és mindezt anélkül teszi, hogy kicsit is fáradtnak tűnne. És egy-két apró ötlet képes úgy felvillanyozni a sztorit, mintha épp a spanyol viasz feltalálása zajlana a szemem előtt.

Továbbá hálás vagyok az első epizódot tévére alkalmazó és rendező Frank Darabontnak is, aki minden olyan trükköt mellőz, melyek csúnyán megfertőzték az utóbbi évek horrorfilmes termését (nem csoda, hogy jókora fejtörést okoz az értékelhető darabok összevadászása); gondolok itt a túlvezérelt hangeffektusokra, az idióta vágásra és más epilepsziás rohamokat idéző esztétikákra. A rendezés és a tempó méltóságteljes és határozott - nem vánszorog, ellenben nem is úgy rohan, mintha üldöznék.

Apropó rohanás: a THE WALKING DEAD zombijai nem ettek bolondgombát. És ez jó dolog.

2010. november 19., péntek

» kritika: antikrisztus [antichrist] (2009)

12:45 | mozi | samlowry | 6 komment

A cselekmény egy házaspár heves szeretkezésével veszi kezdetét. Az aktus szenvedéllyel teli és bensőséges. Egyfajta rítus, melybe a még alig tipegő kisfiuk nyer beavatást a véletlen folytán. A gyerek érdeklődő természetű, de nem képes értelmezni a látottakat, így figyelmét könnyedén eltereli a kicsapódó ablakon beáramló hó. Néhány másodperccel később a férfi és a nő elélveznek, a gyerek ekkorra már halott. Bár tragédiáról lévén szó, Trier egészen lírai szépségűre festi meg a jelenetet. A slow motion, a steril fekete-fehér képek, valamint Handel egy áriája, mind nyugalom és biztonság benyomását keltik. A tény, hogy valami helyrehozhatatlan történt, csak a gyászmenet láttán tudatosul.

A bűnben látszólag mindkét szülő egyenlő arányban osztozik, mégis a nő fizikai és szellemi egészsége készül összeomlani. A férfi szomorú, de racionális, a nő viszont egyre messzebbre sodródik a józan ész határaitól. A férj a nő természettől való félelmének felszabadításával próbál segíteni feleségén, így hamarosan erdei faházukba indulnak. Az addigi sötét tónusú, fakó, közeli képeket élénk, kontrasztos totálok váltják, de nem sokáig hihetjük el, hogy az erdő valóban meggyógyít bármit. Hosszú, melankolikus nappalok és éjszakák váltják egymást, a nőn pedig egyre jobban elhatalmasodnak ösztönei.

Lars von Trier már-már legendás nihilizmusa és embergyűlölete ezúttal sem marad le a vászonról, noha az Antichrist rendelkezik egyfajta nagyon szabadon értelmezett keresztény felütéssel. Trier antikrisztusa nem kívülről jön, nem ölt zavarbaejtően megalomán alakot, nem történik semmi apokaliptikus. Trier antikrisztusa nem ismer el semmilyen ördögöt, vagy istent, mert Trier antikrisztusa a nő és a nőiesség maga. A gyászoló anya karaktere nem gonosz, csupán összeroppantja a vállán ülő bűntudat, és elméjének szerepét ösztönei veszik át, míg a férj nincs is tudatában annak, hogy felesége akit azelőtt ismert egyre távolabb sodródik tőle.

"Káosz uralkodik" - mondja a róka önmagával folytatott bizarr haláltusája közben. Az emberi hangon szóló állat bizarr, szuggesztív természete arra sarkall minket, hogy higgyünk neki, és a mondat valóban jól összegzi a film első két harmadát, melyben a két szereplő természetétől, magától a természettől, de leginkább egymástól függve próbálta fenntartani a józanság látszatát. Az emberi tulajdonsággal felruházott állat szavai azonban elindítanak egy folyamatot, melyben ez a függés átalakul. A hétköznapok, a realitás már nagyon távoli fogalmaknak tűnnek, a nő fékezhetetlen szexualitása és őrült agressziója közvetlen ok-okozati viszonyban állnak, és emiatt nem engedheti meg magának hogy elveszítse férjét, aki képes kielégülést nyújtani szexuális éhségére.

A drasztikus lépés, az önzésből fakadó hiba tehát elkerülhetetlen, épp úgy mint annak hasonlóan ellentmondást nem tűrő megoldása, mikor a nő rájön, hogy saját természete bábként mozgatja és készteti borzalmas dolgok elkövetésére. A megszállottság alól való szabadulás, azonban inkább frusztráló, mint felszabadító. Ez a felszabadulás nem a normalitás visszatértét idézi elő, csak a felismerést mindkét fél részéről, hogy már rég elhagyták azt a pontot ahonnan még vissza lehet térni a hétköznapi életbe. A két reményvesztett, ám haraggal teli ember pedig már rég kitalálta kié lesz a halál és kinek jut az élet.

Trier-t jópárszor felelősségre vonták a Cannes-i premier óta, filmjének végletekig explicit brutalitása miatt. Való igaz, hogy Dánia legnagyobb egojának hála valószínűleg széplelkű cenzorok százai döntöttek a korai nyugdíjazás mellett, de ez akkor sem lenne másként, ha Trier tabukat nem ismerő ábrázolásmódja bármilyen jelentőséggel bírna a film szerteágazó filozófiájának kibontakoztatásában. A leglazább gátlásokhoz, normákhoz fűződő zsigeri ellenszenv azonban azt eredményezi, hogy a borzalmak minden egyes milliméterét gondosan megvizsgálhatjuk. Ez először letaglózó, de hatása gyorsan illan, és hamar öncélúvá válik. Az Antichrist címével, képeivel és témájával egyaránt botrány után sóvárog, melyet talán pszicho-horrorból gornoba ívelő hajtűkanyar nélkül is megkapott volna, a legmagasabb adható pontszámmal együtt.

ready for the action now, danger boy?

kritikák

hálózat

hazai bemutatók

beszélt

filmes naplók

csillagok, csillagok

társadalom

bratyizok velük

150 jó film

statik

hasznos

keresés

régi dolgok

kategóriák

blog rss

2012. február 9., csütörtök

2012. január 14., szombat

2011. december 22., csütörtök

2011. december 13., kedd

2011. november 7., hétfő

2011. október 2., vasárnap

2011. szeptember 5., hétfő

2011. június 26., vasárnap

2011. június 21., kedd

2011. május 20., péntek

2011. május 2., hétfő

2011. április 19., kedd

2011. április 15., péntek

2011. április 14., csütörtök

2011. március 3., csütörtök

2011. február 6., vasárnap

2011. január 11., kedd

2010. december 24., péntek

2010. november 26., péntek

2010. november 19., péntek