Mi sem bizonyítja jobban az 1987-es Halálos fegyver általunk is hangoztatott, meghatározó szerepét a hollywoodi akciófilm történetében, minthogy megannyi hasonszőrű, főszereplő-párosára építkező akció-vígjáték született a későbbiekben. A legjobb "koppintás" kétség kívül maga a Halálos fegyver 2. volt.

Kosarat ad?

Évek múlva, ha valaki rákattint az IMDb-n a 2011-es esztendőre, a következő két filmet találja majd a megjelenő lista elején: Drive - Gázt! és A szégyentelen.

Minden idők egyik legjobb és legsikeresebb blockbustere 19 év után sem veszített fényéből: ha most kerülne mozikba (némileg upgradelt trükkökkel, és kevesebb ripoffal a hátvízén, ugyanúgy megrengetné a földet, mint egy jól megtermett T-Rex.

A The Exorcistot bemutatása idején két szlogen kísérte. Az egyiket, a népszerűbb „minden idők legrémisztőbb filmje” titulust vállrándítással el lehet intézni: ez csak egy marketinghúzás, melynek célja az, hogy minél több embert vonzzon a mozikba. Mondanom sem kell, hogy a reklámszakemberek A The Exorcist esetében tényleg kitűnő munkát végeztek: csak úgy tódult a nép a filmszínházakba, hogy lássa azt a filmet, amelyről azt olvasta a bulvársajtóban, hogy olyan rossz hatással volt az emberekre, hogy elájultak, szívrohamot kaptak, a terhes nők lebabáztak, meg ilyesmi. Ezek a sztorik ma már hozzátartoznak a film mitológiájához, hagyjuk is ennyiben. Ami személy szerint engem sokkal jobban izgat, az a film másik szlogenje: „a filmet valós események inspirálták”.

Adam (Jospeh Gordon-Levitt) 27 éves és rákos. Ahogy a cím is mutatja: túlélési esélyei 50% körüliek. Vagy igen, vagy nem.

Izgalmas, érdekes, vicces, megható, látványos. Valószínűleg ezek lennének a leggyakoribb válaszok, ha rendeznénk egy közvélemény-kutatást a „Milyen a jó film?” kérdéssel. Igen, a többség számára a film egyenlő a bestsellerrel, ami elmesél egy jó történetet. Ez a nézői elvárás pedig nem csak a fősodorbéli, hanem a kisebb független- és művészfilmekre is rátelepedett, és az amerikai filmművészetből szinte teljesen kiveszett az a típus, amely a történet helyett a képekkel mesél. Ilyen helyzet mellett nem csoda, hogy a kritikusok örömtáncba kezdtek, mikor felbukkant a színen a Meek's Cutoff, majd a Drive - Gázt!, aztán Az élet fája – megadva a reményt, hogy létezik még Amerikában lírai film.

Legmesszebb ezek közül jelen írásunk tárgya merészkedik, amely mondandójában, kivitelezésében, szimbólumrendszerében és megjelenésében olyan hatást ér el, ami legtöbbek szerint csak a 2001: Űrodüsszeiához mérhető.

Ashgar Farhadi Arany Medve-díjas filmje jelenleg az IMDb összesített toplistájának 164-ik helyén tanyázik. Iráni film ilyen magasságokba még soha nem jutott, főleg nem egy olyan toplistán, ahol minden átlagosnál jobb blockbuster meghódít - azokról a "született klasszikusokról" nem is beszélve, melyeket itt is nagyon szeretünk. De a Nader és Simin nemzetközi "törtetésén" nincs is mit csodálni: ha a kvázi négy(plusz egy meg egy)személyes dráma résztvevőit (elszenvedőit?) kibontjuk a csadorból, a kezükben szorongatott Koránt Bibliára vagy akár parasztbecsületre cseréljük, ez a történet nem is lehetne univerzálisabb és aktuálisabb.

Prequel vagy original? Jar jar vagy Chewbacca? Bábok vagy pixelek? Mítosz vagy midikloriánok? Jó filmek vagy rosszak? Legutóbb az előzmény-trilógiáról írtam egy kifejtőset, úgyhogy az a minimum, hogy az eredeti filmeket is nagyító alá vegyem - hasonlóan érzelmes stílusban, de egészen más kicsengéssel.  A BD-megjelenés alkalmából folytatódik a nosztalgiázás. (Ez az írás eredetileg 2004-ben, a klasszikus trilógia DVD-változatának debütálásakor született. Most kissé átdolgozva olvashatjátok.)

Néhány évvel ezelőtt a Babel saját magát kárhozatra ítélő párhuzamos narratíváját és magát gyorsan parodisztikussá redukáló tragédiaáradatát elszenvedve meggyűlöltem Alejandro González Inárritut. Jogosnak is tűnt a döntés, mivel a süppedős érzelmi fekáliában hempergés és az egyenként helyüket még tán meg is álló epizódok egyre mesterkéltebb összekapcsolása a zseniálisnak is nevezhető Amores Perros után csak filmenként újabb méterrel kalapálta mélyebben a földbeművek szerzőjét.

"This time, it's war" - szólt az Aliens angol nyelvű plakátszlogenje (magyarul ez kb. annyit tesz, hogy "ez alkalommal háború lesz"), s a legtöbb promóciós szöveggel ellentétben ez tényleg nem túlzott. James Cameron filmje nem egyszerűen folytatja Ridley Scott nagysikerű űrhorrorját, az Alient, hanem totálisan újraértelmezi, mi több, áthelyezi egyik zsánerből a másikba. Rémfilmből akciómozi lett. Degradálás esete forogna fenn? Nem egészen. Az Alien kapcsán már megemlítettem Hitchcock bomba-teóriáját; az adott szituban Cameron nem szőrözne, felrúgná az asztalt és kib*szná a bombát az ablakon, mert szerinte EZ akció.

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Az elolvasom mögött a következő filmekről olvashatsz velőseket:

• Hanna
• The Ward
• The Loved Ones
• Red Hill
• Cedar Rapids
• The Fourth Kind
• The Lincoln Lawyer

Mint minden országnak, az Egyesült Államoknak is van egy olyan oldala, amit nem raknak karácsonyi üdvözlőlapokra, és ami a filmvásznon is csak elvétve jelenik meg. Ez az a világ, ahol elkorcsosult emberi lények mészárolják le az arra tévedt nagyvárosi fiatalokat és ahol rosszarcú gyerekek zengik bendzsódallamaikat. Ez a vadon, az örök térerőtlenség birodalma, ahol Carrie Bradshaw két nap alatt elpusztulna. Ez az a hely, ahol a gyerekek egy álomvilág helyett a hadseregben látják a kiutat. Itt játszódik a Winter's Bone, aminek főszereplője egy pontosan ilyen gyerek.

Néhány évvel ezelőttig mi sem volt egyszerűbb, mint beskatulyázni David Cronenberget. Ám a férfi, aki szívesen elnézne egy szépségversenyt, amelyben a legszebb belső szervek vonulnak fel, valójában sosem szerette, ha a biohorrorok királyaként tisztelegtek előtte. Annak ellenére, hogy az erőszak, a szex és a szenvedély mindig is kiemelt szerepet töltött be filmjeiben, látószöge pedig egyszerre volt gyermekien rácsodálkozó, ördögien szarkasztikus, idegborzolóan merész és zavarbaejtően naturalisztikus, de hát melyik az a film, amely eredendően ne az erőszakról és a szexről mesélne? Ahogy egy régi cimborám mondaná: „a moziban vagy megdugnak, vagy megölnek.” Alapigazság.

Vadember (Savage, Svédország, 2011, Martin Jern-Emil Larsson)

A vademberek Svédország déli részén élnek. Sokat gyúrnak, szívesen bokszolnak, kevés a pénzük, és ami van, azt sem feltétlenül heti 40 órás munkával keresik meg. Szeretnének normális emberként élni, de sötét múltjuknak és karakteres külsejüknek köszönhetően erre esélyük sincs. Kim frissen szabadult a börtönből. Hasznos tagja akar lenni a társadalomnak: lelkiismeretesen dolgozik, szabadidejét barátnőjével tölti. Úgy tűnik, jó útra tért. Jespernek nincs ilyen szerencséje. Egy lakókocsiban él, internetes pornóval keresi kenyerét, számláit hosszú késéssel sem képes kifizetni. Kim és Jesper barátok, Kim bűnöző apja révén ismerik egymást. Normális életük csak akkor lehet, ha kiszakadnak az őket ellehetetlenítő közegből. Megpróbálják…

Érdekesmód Svédországban állami támogatással is készülhetnek filmek. Sőt, az adott évben készülő összes (kb. 20-30) nagyjátékfilmet támogatja az állam! Lehet, hogy a nyugdíjrendszer mellett a filmkészítésben is érdemes lenne megfontolnunk a svéd modell alkalmazását. Na, de vissza a kőkemény valóságba! A Vadember egy percig sem hazudtolja meg címét, könyörtelen, dühös, kilátástalan mozi, amit a helyi konditermekből összeszedett amatőr színészek még inkább hitelesítenek. A fiatal rendezőpáros ritkán látott helyekre kalauzolja a nézőt, Kim karakterén keresztül megmutatják, hogyan jut el egy ember ahhoz a ponthoz, amikor már képtelen cselekedetein uralkodni, és „elmennek nála otthonról”. A versenyfilmes szekció legjobbja.
Elolvasom

Simon Werner eltűnése (Lights Out, Franciaország, 2010, Fabrice Gobert)

Simon Werner 4 napja hiányzik az iskolából. Mindenki csak találgat, senki sem tudja, hogy mi történt vele. Egy nappal később eltűnik Laetitia. Következő nap Jean-Baptiste Rabiernek is nyoma vész. Mindhárman osztálytársak. Pusztán merő véletlen? Benne van a pakliban. A négy különböző nézőpontból elmesélt történet jó kirakós játékhoz hűen szépen fokozatosan bontakozik ki, a perspektívaváltásoknak azonban a cselekmény előrelendítésén túl a karakterek árnyalásában is rendkívül fontos szerep jut. Bárcsak minden amatőr színészekkel eljátszott elsőfilm ilyen lenne!
Elolvasom

A ház (The House, Csehország-Szlovákia, 2011, Zuzana Liová)

Eva (Bárdos Judit) elégedetlen az édesapja által neki szánt sorssal. Délután hazaérkezik az iskolából, átöltözik, és irány az építkezés. Az apa fejébe vette, hogy mindkét lányának épít egy-egy házat, természetesen önerőből, a jelzáloghitel szóba sem jöhet. A szűkös anyagi források miatt a projekt Fogarasi Árpád atombunkeréhez hasonló stádiumba kerül, az apa mégis makacsul ragaszkodik lányainak tett ígéretéhez. A helyzetet tovább bonyolítja az apa és az idősebb lánytestvér közötti feszültség, ráadásul Eva megismerkedik egy férfival, aki – mint később kiderül - házas, és mellesleg a lány új tanára. Szép kis család, mondhatom.

A sejtelmes című csehszlovák alkotás akár kishazánkban is játszódhatna. Zuzana Liová rendezőnő egy hozzánk (is) oly közel álló problémát vesz górcső alá: a vidéki élettől szabadulni vágyó emberét. Eva megelégelte édesapja rabszolgatartó-mentalitását, nővére félresiklott életét látva (alkoholista férj, három gyerek, teljes anyagi csőd) csak egy dolog lebeg a szeme előtt: minél hamarabb kimehessen Londonba babysitterkedni. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, akkor szüleihez és nővéréhez hasonló, perspektívák nélküli, megkeseredett élet vár rá. Beleszeret egy helyi fiúba, beköltözik a befejezetlen házba, szül egy-két gyereket, és eladó lesz a helyi boltban. Kell ennél több? Egy kis humor mondjuk nem ártott volna…

Elolvasom

Danny Boyle egy rocksztár a filmrendezők között. Egyszerű akkordokat penget, sodró lendülettel, frázisai könnyen megjegyezhetők, a végeredmény pedig minden esetben intelligens, de nem várja el, hogy te is az legyél. Hősei rendszerint olyan sarkantyúval a farpofáik közt világra jött hétpróbás túlélők, akik hatalmas köveket görgetve törnek előre, hol izzadva, hol szellemes egysorosokat ontva, de mindvégig töretlenül. Boyle műveinek sorában a változás a körülmények és az egyén viszonyában megy végbe.

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

„Mindig is érdekelt a kolbász. Annak a mítosza, hogy egy döglött állatot a saját végbelébe dugunk fel, és ezt meg lehet enni.”

Eme sorokban foglalja össze Anders Thomas Jensen második egész estés filmjének, a 2003-as Zöld hentesek egyik főszereplője a hentes-lét életfilozófiáját, miközben kéjes boldogsággal szolgál ki egy vevőt, aki éppen a bolt specialitását, a „kóbászt” várja a filozofáló tulajdonostól.

Derceto remek írásával az idén elhunyt rendezőzseni, Satoshi Kon előtt tisztelgünk, no meg témája miatt megágyazunk az ünnepeknek is. Boldog karácsonyt!

Sokan azt mondják, csodák nincsenek, csak véletlenek. De ha véletlenek egész sorozata esik meg két nap alatt, méghozzá karácsony két napján, akkor talán mégiscsak valamiféle csodáról beszélhetünk.

Három hajléktalan a karácsonyi guberálás közben egy elhagyott csecsemőt talál a szemét között. Elhatározzák, hogy a rendőrség helyett egyenesen a szülőkhöz viszik vissza a gyermeket, hiszen tudják, milyen az utcán élni, és nem akarják, hogy Kiyoko, a baba is oda kerüljön. Ezzel kezdetét veszi egy kalandos és fordulatos utazás Tokió városában, amely során  feltárul szokatlan hőseink múltja és életük is örökre megváltozik.