- SPOILERMENTES -

"Ha jó terméket akarsz, vegyél amerikait!"

Lehet itt rizsázni giallóról, j- és hammer-horrorról, no meg a spanyol vágtázó halottakról napestig, de a rémület igazi magnus opusai Amerikában születtek. A jó öreg slasher az, amely a legközelebb áll az arra fogékony réteghez, és jöjjön bármilyen trend, ez az a zsáner, amely újra és újra feltámad, hogy fáradhatatlanul szórja a vászonra közhelyeit, a néző pedig újra meg újra megeszi ezeket, mert meg kell ennie, hisz mi lenne a vérkeringéssel vérpezsdítő sikolyok és a karfán megfeszülő izmok nélkül? Mi késztetne minket arra, hogy ne duhajkodjunk, ha azt látjuk, hogy a felelőtlen szexért és a tivornyáért súlyos büntetés jár? Mi lenne belőlünk horror nélkül? Zombik, ember, kiszabott zombik.

Íme az Első Nagy Írópárbaj első fordulója, melynek keretében két jelentkező méri össze tudását, továbbá bátorkodnak egy rövid bemutatkozást is megosztani veletek.

A feladat: Írj rövid kritikát egy aktuális, azaz 2012. május 1-je után hazánkban moziban bemutatott filmről!

Olvassátok el a kritikát, beszéljétek ki, ha úgy tetszik, de ami még fontosabb: az író nevének leírásával szavazzatok, hogy a két írás közül melyik nyerte el jobban a tetszéseteket!

Mindszentek többé már nem lesz olyan, mint rég. 1963. október 31-én a mindössze 6 éves Michael Myers egy konyhakéssel megölte nővérét, majd katatón állapotba zuhant. Senki sem tudta megfejteni miért tette, amit tett, és az elkövetkezendő másfél évtizedben meglehetősen ártalmatlannak, mondhatni külvilágra érzéketlennek tűnik. Ez nem akadályozza meg Dr.Loomist (Donald Pleasance) abban, hogy úgy jellemezze őt, mint az elemi gonoszt. S Dr. Loomis született jós.

(Hogy ne csak az én szőrös szívemnek ejakulációját olvashassátok nálunk, íme egy lelkes, de messze nem elvakult kritika Coriolanus jóvoltából. - AE)

- SPOILERMENTES -

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 évig tartó szerelem ért ma révbe. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és ugyan nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se gondold azt, hogy ez csak a film hibája.

Az történt, hogy négy évvel ezelőtt, egy bizonyos nyári napon, miután felkapcsolták a villanyt a veszprémi Cinema City egyik termében, én szótlanul meneteltem a kijáratig, odakint leültem egy padra, és képtelen voltam megszólalni vagy negyed óráig.

Katarzis.

Tim Burton 1989-es Batmanje első élményeim egyike volt: a rongyosra nézett VHS-szalagok, a tengeren túli rokonoktól érkező játékfigurák és a Superman & Batman képregények által kikövezett gyermekkorom rajongása visszatért, hogy felnőtt önmagam igényeit kielégítve söpörjön el mindent az útból. Megint. Schumacher kivéreztette, Nolan feltámasztotta, lerángatta a földre, meghempergette a porban, mélységet adott neki, és bár a harmadik rész magyar premieréig még hátra van néhány nap, jó eséllyel elkészítette minden idők eddigi legjobb képregényfilm trilógiáját. Már mindenki a fináléra kíváncsi, rekordokat vár, kritikákat olvasgat, elborzad a premiert övező tragédiától; az egész világ ismét a Sötét Lovagra figyel. Én most viszont azt idézem fel, hogy mi történt négy éve.

Nos, már csak egy hét van hátra, és lezárul korunk talán legnépszerűbb mozis filmtrilógiája, Christopher Nolan Batman-hármasa, melyet a Warner lazán csak Legendaként becéz. A bemutató örömére újra elővettük az első két filmet - a BB-t jómagam vesézem ki mindjárt, a TDK-t pedig Coriolanus fogja a napokban -, és lesz majd még egy meglepetésünk is. Lássuk hát (újra) minden idők legszarabb című legjobb filmjét!

TheHungarian besztof listáján felbátorodva, meg ebben a laza nyári, sörözgetős-pancsolós melegtől megihletődve úgy éreztem, rizsázok egy kicsit a 90-es évek egyik legfontosabb filmjéről.

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a Prometheuson kívül más filmekről már nem is veszünk tudomást, íme néhány rövidke véleménysütemény frissen bemutatott vagy éppenséggel bemutatás előtt álló filmekről.

- SPOILERMENTES! -

2089. Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) archeológus-páros megdönthetetlennek látszó bizonyítékokat talál arra, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Két évvel később a Weyland Corp. megbízásából felfedező csapat indul eme bizonyíték feltérképezésére. 2093-ban érkeznek meg az LV-223-ra, ahol csúnya meglepetés várja őket.

Mi sem bizonyítja jobban az 1987-es Halálos fegyver általunk is hangoztatott, meghatározó szerepét a hollywoodi akciófilm történetében, minthogy megannyi hasonszőrű, főszereplő-párosára építkező akció-vígjáték született a későbbiekben. A legjobb "koppintás" kétség kívül maga a Halálos fegyver 2. volt.

Kosarat ad?

Évek múlva, ha valaki rákattint az IMDb-n a 2011-es esztendőre, a következő két filmet találja majd a megjelenő lista elején: Drive - Gázt! és A szégyentelen.

Minden idők egyik legjobb és legsikeresebb blockbustere 19 év után sem veszített fényéből: ha most kerülne mozikba (némileg upgradelt trükkökkel, és kevesebb ripoffal a hátvízén, ugyanúgy megrengetné a földet, mint egy jól megtermett T-Rex.

A The Exorcistot bemutatása idején két szlogen kísérte. Az egyiket, a népszerűbb „minden idők legrémisztőbb filmje” titulust vállrándítással el lehet intézni: ez csak egy marketinghúzás, melynek célja az, hogy minél több embert vonzzon a mozikba. Mondanom sem kell, hogy a reklámszakemberek A The Exorcist esetében tényleg kitűnő munkát végeztek: csak úgy tódult a nép a filmszínházakba, hogy lássa azt a filmet, amelyről azt olvasta a bulvársajtóban, hogy olyan rossz hatással volt az emberekre, hogy elájultak, szívrohamot kaptak, a terhes nők lebabáztak, meg ilyesmi. Ezek a sztorik ma már hozzátartoznak a film mitológiájához, hagyjuk is ennyiben. Ami személy szerint engem sokkal jobban izgat, az a film másik szlogenje: „a filmet valós események inspirálták”.

Adam (Jospeh Gordon-Levitt) 27 éves és rákos. Ahogy a cím is mutatja: túlélési esélyei 50% körüliek. Vagy igen, vagy nem.

Izgalmas, érdekes, vicces, megható, látványos. Valószínűleg ezek lennének a leggyakoribb válaszok, ha rendeznénk egy közvélemény-kutatást a „Milyen a jó film?” kérdéssel. Igen, a többség számára a film egyenlő a bestsellerrel, ami elmesél egy jó történetet. Ez a nézői elvárás pedig nem csak a fősodorbéli, hanem a kisebb független- és művészfilmekre is rátelepedett, és az amerikai filmművészetből szinte teljesen kiveszett az a típus, amely a történet helyett a képekkel mesél. Ilyen helyzet mellett nem csoda, hogy a kritikusok örömtáncba kezdtek, mikor felbukkant a színen a Meek's Cutoff, majd a Drive - Gázt!, aztán Az élet fája – megadva a reményt, hogy létezik még Amerikában lírai film.

Legmesszebb ezek közül jelen írásunk tárgya merészkedik, amely mondandójában, kivitelezésében, szimbólumrendszerében és megjelenésében olyan hatást ér el, ami legtöbbek szerint csak a 2001: Űrodüsszeiához mérhető.

Ashgar Farhadi Arany Medve-díjas filmje jelenleg az IMDb összesített toplistájának 164-ik helyén tanyázik. Iráni film ilyen magasságokba még soha nem jutott, főleg nem egy olyan toplistán, ahol minden átlagosnál jobb blockbuster meghódít - azokról a "született klasszikusokról" nem is beszélve, melyeket itt is nagyon szeretünk. De a Nader és Simin nemzetközi "törtetésén" nincs is mit csodálni: ha a kvázi négy(plusz egy meg egy)személyes dráma résztvevőit (elszenvedőit?) kibontjuk a csadorból, a kezükben szorongatott Koránt Bibliára vagy akár parasztbecsületre cseréljük, ez a történet nem is lehetne univerzálisabb és aktuálisabb.

Prequel vagy original? Jar jar vagy Chewbacca? Bábok vagy pixelek? Mítosz vagy midikloriánok? Jó filmek vagy rosszak? Legutóbb az előzmény-trilógiáról írtam egy kifejtőset, úgyhogy az a minimum, hogy az eredeti filmeket is nagyító alá vegyem - hasonlóan érzelmes stílusban, de egészen más kicsengéssel.  A BD-megjelenés alkalmából folytatódik a nosztalgiázás. (Ez az írás eredetileg 2004-ben, a klasszikus trilógia DVD-változatának debütálásakor született. Most kissé átdolgozva olvashatjátok.)

Néhány évvel ezelőtt a Babel saját magát kárhozatra ítélő párhuzamos narratíváját és magát gyorsan parodisztikussá redukáló tragédiaáradatát elszenvedve meggyűlöltem Alejandro González Inárritut. Jogosnak is tűnt a döntés, mivel a süppedős érzelmi fekáliában hempergés és az egyenként helyüket még tán meg is álló epizódok egyre mesterkéltebb összekapcsolása a zseniálisnak is nevezhető Amores Perros után csak filmenként újabb méterrel kalapálta mélyebben a földbeművek szerzőjét.

"This time, it's war" - szólt az Aliens angol nyelvű plakátszlogenje (magyarul ez kb. annyit tesz, hogy "ez alkalommal háború lesz"), s a legtöbb promóciós szöveggel ellentétben ez tényleg nem túlzott. James Cameron filmje nem egyszerűen folytatja Ridley Scott nagysikerű űrhorrorját, az Alient, hanem totálisan újraértelmezi, mi több, áthelyezi egyik zsánerből a másikba. Rémfilmből akciómozi lett. Degradálás esete forogna fenn? Nem egészen. Az Alien kapcsán már megemlítettem Hitchcock bomba-teóriáját; az adott szituban Cameron nem szőrözne, felrúgná az asztalt és kib*szná a bombát az ablakon, mert szerinte EZ akció.

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Az elolvasom mögött a következő filmekről olvashatsz velőseket:

• Hanna
• The Ward
• The Loved Ones
• Red Hill
• Cedar Rapids
• The Fourth Kind
• The Lincoln Lawyer