- spoileres írás! csak akkor, ha már láttad. ha még nem láttad, áruld már el, mit csinálsz itt a gép előtt kepesztve... -  

friss moziélménnyel a hátunk mögött egy barátommal a the dark knight problematikájáról beszélgettünk. a fickónak egy bathead van a vállára tetoválva, így vigyáznom kellett, mit beszélek, végül a következőre jutottam: nolan áldozatot hozott. a batman begins szimbolikáját, belső hadviselését szögre akasztva ezúttal egy nagyívű, szövevényes történet tolmácsolására összpontosított, s a cselekmény kibontásának alárendelte jellemeit.

joker és harvey dent egyaránt készen érkezik: az előbbi misztériuma így erősödik, az utóbbi patyolattiszta lelke pedig magában hordozza hasonlóan fényes előtörténetét. nem itt van a probléma. nolan nem adja meg a lehetőséget a nézőnek arra, hogy maga fedezze fel a figurák mozgatórugóit - ők egytől-egyig mindent kinyilatkoztatnak. én ezért jöttem, ezt akarom és ezt fogom tenni, eme cselekedetben neked ilyen és ilyen szerepet szántam, eceterá.

mégsem lenne jogos felróni egy képregényfilmnek a hegyibeszédek dömpingjét, hisz a zsánertől aligha lehet elválasztani énközpontú szónoklatokat, és azt is hiba lenne állítani, hogy nolan hülyének nézi a közönséget, ugyanis a mívesen megművelt, jó erős fénybe fürdetett karaktereit egy összetett (bár elejétől végéig lekövethető) sakkjátszmában veti be, ahol minden mondatnak, minden cselekedetnek adott helye és szerepe van (ahogy az a fentiekben kiderült), ugyanakkor oka és okozata is következetes.

talán itt kellene megemlítenem, hogy ez a precízen felgöngyölített sztori a káoszról mesél. a batman begins már megjósolta azt az anarchiát, amely a the dark knightban explicit tombolássá fajul, s a fejetlenség csúcsán ott trónol joker, a káosz lovagja, aki hiába ábrándozik improvizációról, tulajdonképpen terv szerint végzi a világ dekonstrukcióját, de hogy mi célból, az talán nem is annyira fontos. "csak porig akarja égetni a világot." ennyi motiváció (illetve annak hiánya) bőven elegendő, hogy a céltudatos (=átlag)ember feszengjen.

legalább ennyire enyszerű motivációk vezérlik a város fehér lovagját, harvey dentet, a kerületi ügyészt: jokerhez hasonlóan őt sem lehet megvesztegetni, egyszerűen ki akarja söpörni a mocskot a városból. liberális és vakmerő, a maffia rémálma. gordon, a szintén tisztalelkű rendőrkapitány és batman, a sötét lovag támogatása nélkül valószínűleg már rég kiiktatták volna - bármennyire is tagadja ezt.

a sötét lovag pedig szeretné végre letenni a lantot - nem azért, mert beleunt vagy belefáradt szerepébe, hanem valószínűleg fél attól, hogy túlságosan függővé vált tőle. kapóra jön hát neki dent, akiből olyan hős lehet, kinek végre arca is van, nem csak árnyéka. az már más kérdés, hogy ha batman megsemmisül, akkor mi marad bruce wayne életében?

a válasz: rachel. gyerekkori szerelme jelenleg harvey dent oldalán áll, de ígéretet tett arra, hogy ha bruce wayne felhagy az önbíráskodással, melléáll. (micsoda lotyó! :)

érdekes, hogy ugyanaz az önzés vezérli bruce wayne-t, mint rachel halálát követően harvey dentet: mindkettő ugyanazért a nőért teszi kockára elveit, mi több, gotham sorsát. az előbbinél érthető, de sajna, a joker támadását követően kétarccá torzult ügyész amorális pálfordulása meglehetősen súlytalan - főleg, hogy végső célpontként gordont és családját jelöli meg. dent a kapitányt teszi felelőssé a rendőri szervek korumpálhatóságáért, azaz szerelme, rachel halálának okáért, pedig tudnia kellene, hogy a felügyelő legalább annyira elítéli a korrpuciót, mint ő, de egyszerűen képtelen volt fellépni ellene - érthető és mindenki számára nyilvánvaló okokból. nem ért rá.

nolan tehát hibát vét ezzel a mexican standoffal (batman vs dent vs gordon), ugyanakkor a fehér lovag beszennyezése üdítő egyensúlyt teremt joker káoszpolitikájával szembeforduló gotham mézeskalácsszerű, de mégsem tolakodó morális üzenetéhez képest, hisz valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki úgy állt fel a film után, hogy talán mégsem fogunk mindnyájan pokolra jutni. valaholésközött...

megpróbálok józan maradni, még akkor is, ha a TDK tényleg bámulatosan hatásos film. azt hiszem, nem kell megismételnem a kedves blogger társaimat azzal, hogy heath ledgert méltatom. ledger jokere egy velejéig romlott elmebeteg, akin inkább összeszarod magad, mint nevetsz. ennek ellenére én azért nem sajnálnám le a jó öreg jacket azzal, hogy tulajdonképpen ő a denevérember óta egy szar színész, mert magát játssza. a fikázóknak ajánlanám megtekintésre az about schmidt c. remekművet. joker szerepe hálás volt a nyolcvanas években is, és most, majd’ húsz évvel később is. mindkét színész elronthatta volna, de a film hangvételéhez képest a lehető legtöbbet hozták ki a dologból.

aaron eckhart kiváló harvey dent, ám a two face-es maszkja olyan szinten elbénázott, mintha egy földönkívüli lépett volna ki az ed woodból vagy a támad a marsból, pedig hát tudjuk, hogy azokat a filmeket viccesnek szánták… mindenesetre én örültem neki, hogy dent two face-ként nem sokat szerepelt. egyébként a film talán egyetlen igazán gyenge pontja a two face-szál elvarrása, egyszerre túlírt és elkapkodott és kiaknázatlan, már-már csalódást keltő. 

christian bale fizimiskája most hál’ istennek inkább hasonlít patrick batemanére, mint egy bírkózóéra, és mivel ez már nem egy előzményfilm, magától értetődően jó arányba kerültek a öltönyös-maszkos jelenetek. és bale batmanként egy igazi brutál állat. annyira durván osztja a rosszfiúkat, hogy az ember néha már megsajnálja őket. batman megszűnik klasszikus superhero-nak lenni.  

az semmiképpen nem lett volna jó, ha a marketinghez igazodva minden csak jokerről szólnak. szerintem batman jelenetei ugyanolyan hangsúlyosak és beleillenek a cselekménybe, és nem igaz, hogy csak joker körül forog az egész TDK. talán egy kicsit túlzásba estek a rengeteg hi-tech kütyüvel, persze érthető, morgan freemant is be kellett valahogy vonni a mókába, de akkor is! ne felejtsük el, hogy nolan még a batman begins forgatása idején azt nyilatkozta, hogy az ő verziójában lehetőleg minél kevesebb műszaki bizbaz lesz. no meg még mindig itt van ez az s/m hanghordozás…

a párbeszédek sokszínűek, ijesztőek, humorosak – még akkor is, ha a TDK nagyon komor film -, megjegyezhetőek, egyszerűen sokkal energikusabbak, beillenének martin scorsese egy jobb gengszterfilmjébe is.

örömmel jelenthetem, hogy nolan megtanult akciójelenetet dirigálni! legyen szó autós, motoros vagy bunyós jelenetről mind-mind követhetőek és mozgalmasak. nincs annyi kamerarángatás, és olyan érzésed sem lesz, hogy a felvett anyagot baltával vágták össze. egy-egy batpoddal elkövetett manőver talán megfeküdheti a gyomrod, bár ez már inkább egy hülye ötletnek, mint a kivitelezésnek tudható. a batman beginsben számomra a leggyenbébb láncszemet mindenképpen az akció jelenetek minősége jelentették, jó érzés volt látni, hogy még egy olyan profi rendező is tud fejlődést mutatni, mint cristopher nolan.  

összegezve a the dark knight nagyon közel áll a tökéleteshez. mint minden filmnek, akadnak apróbb hibái, de ezek eltörpülnek vitathatatlan erényei mellett. annyira komor, hogy egy erősebb kampány nélkül valószínűleg nem lehetne olyan sikeres a pénztáraknál. hogy tényleg minden idők legjobb filmje-e? ezt mindenki döntse el maga, én már régóta nem hiszek az imdb-ben. talán, mire ez a kritika kikerül sem lesz első. az biztos, hogy a TDK egy nagyon jó film. hogy mennyire jelentős, azt majd az idő eldönti, a többi meg úgysem számít.

SPOILER-hegyek mindenfelé, csak saját felelősségre!

M. Night Shyamalan hatalmas provokátor. Eredetileg "The Green Effect" címre keresztelt projectje nem kis változtatáson esett át, amíg "The Happening" címmel a mozikba került. Legtöbb nyilatkozatában kiemelte, hogy ezen alkotását csak egy nagyköltségvetésű B-filmnek szánta, ennek ellenére felröppentek olyan pletykák, melyek szerint valami zöld dolog is motoszkál a háttérben (nem, nem Hulk). Az előzetesek biztatóak, a premier dátuma péntek 13-ra esik, úgy tűnt, hogy Shyamalan egy mesés kitérő után visszatér a gyökereihez.

Az indiai rendező, akinek neve egybeforrt a filmjeit lezáró kisebb-nagyobb csavarokkal, ismét átverte a közönséget. A Lady in the Water után immár másodszor csábított be olyan embereket a moziba, akiknek a történet részletesebb ismerete után eszük ágában sem lett volna jegyet váltani a filmre. Utóbbi két alkotása nem végződik semmiféle csavarral, viszont a néző már a film megtekintése előtt meg van vezetve. Ennek oka lehet a szándékos rendezői koncepció vagy szimplán csak egy elhibázott marketingstratégia, a végeredményen azonban ez mit sem változtat, ugyanis a nézők többnyire csalódottak. Sokak szerint Shyamalan alkotói válságba került és egyre gyengébb színvonalú produkciókkal örvendezteti meg a nagyérdeműt, pedig zsenije egy árnyalatnyit sem fakult Haley Joel Osment hatodik érzéke óta.

Felhők úsznak az égen, felcsendülnek James Newton Howard dallamai, ezután pedig elkezdődik az Esemény. Shyamalan nem szórakozik, rögtön belecsap a közepébe, az előzetesből már ismert kötőtűs nyakmasszázst és a ház tetejéről való műugrást csodálhatjuk meg. Marky Mark (Elliot) biológiatanárként okítja a lurkókat, Zooey Deschanel (Alma) pedig bogaras feleségként boldogítja párját, és persze a nézőket. John Leguizamo (Julian) matematikatanár, szerető férj és családapa egyszemélyben, kislányával (Jess) együtt csöppen bele a dolgok közepébe. Négyük segítségével megpróbálunk kiutat találni az egyre nagyobb káoszból, de ahogy a híradósok és a szakértők, úgy mi is csak a sötétben tapogatózunk.

Utunk során találkozunk jópofa botanikussal (aki mindenképp hot dogot akar etetni embereinkkel), belefutunk újabb túlélőkbe, a később háromfősre csökkent csoporthoz pedig még két fiatal srác csatlakozik. A szél előli futkosás úgy kimeríti hőseinket, hogy végül egy kedves öreg néninél (Mrs. Jones) pihennek meg. Aki, mint később kiderül, nem is olyan kedves. Közben Almát folyamatosan hívogatja valami Joey nevű fickó, Elliot pedig állandóan azzal a nyamvadt hangulatgyűrűvel van elfoglalva. Amikor végre eldöntik, hogy a biztos halálba rohannak és kimerészkednek a szabadba, akkor nagy meglepetésükre mégsem lesznek öngyilkosok. Most akkor mi van? Nem úgy volt, hogy kisebb csoportokat nem támad meg a gonosz szél? Mrs. Jones mégis meghalt egyedül, tehát ennek nincs semmi értelme. Ráadásul még a végén az is kiderül, hogy Alma terhes, na azért azt már ne.

A The Happening egy rendkívül buta film, egy igazi B-mozi, legalábbis a felszínen. A lényeg azonban az apró részletekben rejlik. Már a The Host esetében is elég furcsán vette ki magát a hirtelen hangulatváltás, a nézők többsége nem is tudta hovatenni a filmet. Bong Joon-ho mesterien játszadozott a különböző műfajok vegyítésével és egy párját ritkító egyveleget hozott létre. A túljátszott színészi játék a rendezői koncepció részét képezte és remekül szolgálta a történetet. Shyamalan is hasonlót művel, színészei hiteltelenül, természetellenesen játszanak, nyilván rendezői utasításra.

Miről is szól tényleg a The Happening? Az alapkoncepció, miszerint az anyatermészet megelégelte a folyamatos kizsákmányolást és végre elkezd törleszteni, rendkívül ígéretes. Nincs is attól félelmetesebb, mint amikor a gonosz ellen láthatatlan. A növények a túlélés érdekében képesek olyan mérgeket/gázokat kibocsátani, amik csak bizonyos egyedekre vannak hatással (itt konkrétan az emberekre). Miért nem kezdték el az oroszlánok magukat szétkarmolni, amikor bőszen falatoztak a "fertőzött" srácból? Na ugye.

Három lépcsőfok van a "fertőzést" követően: megzavarodás, a beszédképesség elvesztése, halál. Hőseink (Elliot és Alma) "faarccal" menekülnek a játékidő nagyrészében, amikor pedig véletlenül valami mást csinálnak, akkor is természetellenesen viselkednek. Alma ül a kanapén és csörög a telefonja, Joey hívja. Zooey Deschanel úgy reagál a hívásra, mint egy tinilány, csak ül, és nem veszi fel. Marky Mark sem viselkedik felnőtt módjára, az igazgatónő érkezésekor össze-vissza szaladgál a teremben, és különféle grimaszokat vág. Hiába felnőttek mindketten, gyerekesen viselkednek. Erre még jó példa Alma színvallása, amikor a halál torkában kinyögi végre Elliotnak, hogy egyszer munka után együtt sütizett Joeyval és a srác azóta hívogatja. Erre Elliot később válaszol egy elképesztően nagy blődséget (bemegy a gyógyszertárba, csinos lány a pultnál, erre ő majdnem kér egy köptetőt, pedig nem is fáj a torka). Alma és Elliot komolytalanok a párkapcsolatukban, felnőtt létükre abszolút gyerekesen viselkednek. Egyszer azonban minden gyermeknek fel kell nőnie, náluk ez a pont a szócsöves beszélgetés után jön el. Ekkor hoznak egy nehéz döntést, mégpedig a jövőjükre vonatkozóan, ráébrednek arra, hogy életük hátralévő részét együtt szeretnék tölteni (később még gyermekük is születik). Paff, megszűnt a "mérgezés".

Itt jön a képbe a másik fontos tényező, a hangulatgyűrű. Felnőtt emberek mióta hordanak ilyet? Elég gyerekes dolog, viszont jópárszor találkozhatunk vele a film során. A hangulatgyűrű az aktuális lelkiállapotot mutatja a testhőmérséklet változásának segítségével (pl.: sárga - szexuális vonzódás, fekete - stressz, lila - nyugalom). Alma és Elliot szócsöves beszélgetése közben kiderül, hogy már egyikük sem emlékszik a szerelem színére. Pedig a szerelem színe a hangulatgyűrűn a zöld, a szerelem az igazi Zöld effektus (The Green Effect - az eredeti, túl nyilvánvaló címre való visszautalás). A növények úgy alakították ki a "mérget", hogy csak azokat támadja, akik rájuk közvetlen veszélyt jelentenek. Lelkiállapotunk kihatással van testhőmérsékletünkre, így a "méreg" csak azokat pusztítja el, akik negatívak (feszültek, idegesek, ijedtek, gonoszak...). A gyermeki naivitás és a mindent felülmúló szerelem semlegesítette a "mérget", ezért maradhattak hőseink életben.

A csoportos hatás sem elhanyagolható szempont. Ugyanis lehet az egyén akármennyire pozitív (boldog, szerelemes, nyugodt...), ha negatív (ideges, rémült, megkeseredett...) emberek veszik körül, akkor egy idő után ő is alkalmazkodik a csoporthoz, és ezáltal elveszíti egyéniségét. Ezért is haltak meg könnyebben azok, akik nagyobb csoportokban voltak. A két fiatal srác viszont nem önkezével vetett véget saját életének, őket az ismeretlentől való félelem és a mérhetetlen harag (na meg a shotgun) ölte meg. Mrs. Jones a hosszú évek során megszokta, hogy a világ történései az ő életére nincsenek kihatással, a globalizáció csodái hidegen hagyták. Nincs nála áram, még mindig petróleumlámpával világít, saját zöldségeit eszi, személye a "dicső múltat" jelképezi. A kommunikáció hiánya miatt az évek során csak erősödött paranoid hajlama és az elfojtott agresszió végül a "méreg" segítségével a vesztét okozta.

Egyébként feltűnt valakinek, hogy a kommunikációt szolgáló eszközök szinte mind használhatatlanok voltak? Sorra megadták magukat a mobiltelefonok, a televízió sem funkcionált megfelelően, és a rádióadások is zavarosak voltak. Nem véletlenül. Manapság annyira elkényelmesedtünk, hogy szinte csak a legfontosabb dolgokat intézzük személyesen, két kattintással és egy telefonhívással szinte bármit meg lehet oldani. WAP, SMS, MMS, WWW, GSM, csupa hasznos dolog, viszont segítségükkel jócskán leredukálódtak a személyes kapcsolatok, rohanó világunkban az egyén sajnos egyre kisebb szerepet játszik. Körbevesz minket minden szép és jó, már csak azt felejtettük el, hogy hogyan is kell egymással normálisan kommunikálni. Ha a fák és a bokrok képesek összefogni egy közös ellenség érdekében, akkor az emberiségnek ez miért esik nehezére? Talán addig kellene elkezdeni, amíg még nincs késő.

Egy nagy hibát viszont Shyamalan is vétett. Készített egy rendkívül elgondolkodtató filmet a kommunikációképtelenségről és a mindent elsöprő szerelemről, nézőivel valahogy mégsem találja a közös hangot. Egy hatalmas bukta után nem kevés rizikót vállalt ezzel a B-mozival, de neki lett igaza. Van még mit csiszolni ezen a kommunikáció dolgon.

a hollywoodi stúdiók marketingosztályai sürgős átszervezésre szorulnak. jelenleg úgy áll, hogy a nyár legjobb filmjeinek jutottak a leglaposabb előzetesek, a legrosszabbaknak pedig... hát, azok sem állnak jobban. emlékezz csak vissza: anno, azaz első előzetes megjelenésekor alig volt olyan egyorrú, akit kicsit is felizgatott volna a piros-sárga bádogdoboz repülése, s a pandát pofán paszírozó keljfeljancsi látványa is rosszat sejtetett. erre mi történt? vasember büntetett, panda csoki pedig az utóbbi hetek-hónapok legfelhőtlenebb szórakozását tálalta tojásos rizzsel, sok röhögéssel.

a siker titka a 'high concept', azaz egy olyan sztori, amely egy mondatban leírható. ennél már csak az jobb, ha már a cím mindent elmond a filmről: van egy panda, amely kungfuzik. király! máris millióan tódulnak a moziba. na jó, a dolog nem ilyen egyszerű: a 80-nal száguldó buszhoz kell egy keanu, a rükvercfilmhez meg egy nolan, a kung fu panda pedig jól megválasztott elemei miatt működik.

a történet egyszerű, mint a tésztaleves, mondanivalója alig haladja meg egy szerencse süti nívóját, ugyanakkor a tálalás frappáns: a túlsúlyos pandával könnyű azonosulni, főleg azért, mert a szőrös mamlasz nem álmodik nagyot, ő csak látni szeretné grandmaster flasht, izé a furious five-ot, azaz a környék öt legjobb harcművészének bemutatóját, s eszébe sem jutna kungfu harcosnak állni, hisz tudja, mire képes. vagy mégse? természetesen a véletlenek (de hisz nincsenek is véletlenek!) egybeesésének köszönhetően a pandából padawan lesz, s alkalma lesz bebizonyítani, hogy izé... több van a felszín alatt.

de mint említettem, a helyzet korántsem ennyire egyszerű, ugyanis a panda végsősoron nem táltosodik meg, a film végén ugyanolyan esetlen marad, mint a startvonalnál (csupán egy rejtett tulajdonságára derül fény), s talán ez a film egyik legnagyobb erénye: nem hazudozik össze újabb "többre vagy képes" maszlagot, amitől a tartós változásra képtelen néző frusztrált lesz, inkább azt sugallja: használd ki azt, amid van.

és a pdi most a legjobbakat állította csatasorba: a tavalyi shrek elavult látványvilágával szemben a grafikusok most komplett világot építettek, amelynek legapróbb eleme is egy jól összeszedett elképzelést szolgál ki. ezt hívják stílusnak. s ha már a stílusnál tartok: nem kicsit ciki, hogy egy animációs film bunyói leiskolázzák az utóbbi évek legmenőbb harcművészeti filmjeit, koreától kínáig, amerikától andalúziáig (oké, kellett egy a-betűs "ország").

külön öröm, hogy a pandának van mesélni valója, története, amely a mostani animációs filmek javával ellentétben nem afféle alibi vmi fárasztó popkulturális utalás, szóvirág vagy gigantikus hasraeséshez. szellemes és szeretnivaló. és még a szinkron is durvajó. pandát a népnek.

minden gyerek volt már auteur. te is, én is, mindnyájan megrendeztük már a saját filmünket, melyet hol fejben, hol rajzlapon, hol játszótéri vaudeville formájában meg is valósítottunk, és természetesen a főszerepet is mi alakítottuk. jómagam "öltöztetős katonákkal" zongoráztam le az indiana jones filmeket, persze az én verzióm mindig sokkal ötletesebb volt, mert a sztori deréktáján megjelentek az emberevő szörnyek, szellemek vagy űrlények (lucas puskázott). aztán felnőttem, a katonákat elajándékoztam (én hülye) és állást vállaltam egy multinacionális információs konglomerátumnál (ez lenne az aeonflux corp.).

michel gondry viszont megmaradt gyermeknek. talán ő az egyetlen olyan filmes, aki nem csupán jó értelemben vett infantilis fantáziáját és ártatlanságát őrizte meg celluloidhalmozás közepette, hanem eszközeit is. s nincs olyan gondry mű, amely végén ne úgy állna fel az ember, hogy mindjárt átrohan a háztartási boltba, mert ismét le akarja forgatni az indiana jones filmeket, ezúttal kartonból és celofánból.

aztán persze győz a felnőtt logika, meg jön a felismerés, hogy bármennyire szeretém, képtelen lennnék úgy varázsolni, ahogy ő, pedig a be kind rewind csupán rutinmunka a rendező életműben: számos jegye újrahasznosított, mint azok a filmek, melyeket két tékás hőse (jack black és mos def) rimékel, miután egyikőjük véletlenül tönkreteszi az összes videokazettát. egy földhözragadt ember azt mondaná: ebay, de ő nem értené a koncepciót.

filmet készíteni, legyen az bármilyen kisköltségvetésű, óriási móka, s ha csak egy olyan nézőt találsz, akinek tetszik a munkád, már simán megérte. kissé negédes, hollywood-közeli befejezése ellenére, de óriási szíve és lelke miatt a be kind rewind bizony simán megéri a pénzét.

"ez a film nem mindenkinek való" figyelmeztet az empire kritikája. helyesen teszi. az in bruges keserű humor, elviselhetetlenség határát súroló tuskóság és groteszk hangulatváltás mögé rejtett pokoljárás: két, de inkább három férfi megmártózása a tisztítótűzben. sorsuk talán már akkor elrendeltetett, mikor a bérgyilkos szakma mellett ikszeltek a feltéveli lapon: érző lélekből nem lehet mandzsúriai jelölt.

a kálvária előtt azonban mindenkinek kijár egy kiadós tor, még ha olyan helyen is kell megülni, mint a gyönyörű, de végtelenül unalmas bruges. no persze, a helyszín és a mulatság csupán álca: a politikai korrektséget szembehugyozó, guy ritchie-nek fityiszt mutató poénokat könnyedén felemészti a maszkulin melankólia és a sokunk által rettegett végítélet ígérete. kézenfekvő, hogy megpróbáltam utálni, megtagadni magamtól, végül a film nyert. ámen.

a sebhelyesarcú óta nem volt ilyen kiegyensúlyozott a kapcsolat a vallás és a kurvanyázás között.

kénkezelt fagylalt

Csend, kihalt sivatag. A távolban három terepszínű Hummer tűnik fel, miközben diszkrét, fehér nyitó credits jelenik meg a sarokban. A feliratok és az autók tovább haladnak, míg a statikus kamera nyugodtan tárja elénk a képet. Mire hozzászoknánk, gyors vágások kíséretében felcsendül az AC/DC egyik elkerülhetetlen slágere, és találkozhatunk Tony Starkkal.

Ez az eklektikusság nem csak az egyes összetevők előnyeit domborítja meg, de ügyesen fedik el egymás hibáit is, úgymint a végtelenül egyszerű plotot (nem kell Tony Starknak lenni, hogy a trailerekből összerakd) és Gwyneth Paltrow jeleneteit, melyekben az antiszínésznő alakítását tökéletesen ellensúlyozza Robert Downey Jr. jelenléte. Ja igen, ő nem játszik, ő Iron Man. Ennyi, nem érdemel több szót. (Terrence Howard nagyszerű színész, de karakterét csak a folytatásban dolgozhatja majd ki, míg Jeff Bridges rutinból hozza Obadiah Stane egymondatos figuráját.)

Az igazi erőt csak az egyetlen központi szereplő képviseli, de ő világbajnok beszólásaival és háromféle szerkójával egyaránt odacsap. Előbbiről már mindenkinek pontos képe lehet, az akciók pedig látványosak (nagy vállveregetés az ILM-nek), pörgősek, ötletesek, egyedül talán a végső küzdelem mondható csalódásnak, de az eredettörténetek soha nem vetették be az aktuális hős legnagyobb nemezisét (lásd az új Batman, illetve Spiderman franchiseokat, ahol a második, illetve harmadik részig vártak a nagyágyúkkal). A vasember gúnyája egy hozzám hasonló comic-szűz számára baromi jó dolgokat rejt, (a hardcore fanok is megnyalhatják a szájuk szélét a rengeteg belső utalás hallatán, melyek elsősorban a Marvel univerzum nagymúltú ügynökségével, a shield-el kapcsolatosak, de James Rhodes jövőjére is hallani célzást) melyeket szívesen néztem volna hosszabb működés közben is, de az első Iron Man epizód a vasembert csak a végén keresztelte meg, addig Tony Starkkal foglalkozott (akit paradox módon nem szükséges bemutatni). Ugyanez a kettőség írható fel a film egészére is: igaz, tökéletesen kiszámítható, pofonegyszerű receptet követ, de minden perce tökéletes szórakozás.

kissé spoileres... (csak a novella ismeretében olvasd!)

zsibbadt ujjakkal, csontszáraz homlokkal és verítékben úszó tarkóval ülök itt, miközben ezeket a sorokat írom. film rég vert ilyen erővel földhöz, mint frank darabont harmadik king-adaptációja. de én tehetek róla. felkészültem a legrosszabbra: olvastam a novellát, hallottam a film vitatott befejezéséről és előre rázott a hideg attól az ultraortodox némbertől...

aztán mégis lekapott a tíz körmömről. talán azért, mert darabont hisz a folytonos képek erejében; kamerájával nem idegeskedik, hideg fejjel, nyugodtan pásztázik és lefilmez mindent, legyen az valami obskurus szörnymotívum, kingesen szélsőséges jellem-perpatvar vagy pedig egy élőszülés sok száz poronttyal.

a kisregényt olvasva olyan érzésem volt, hogy king félúton ráunt a figurákra: a filmet látva pedig úgy éreztem, darabont soha nem is szerette őket. ugyanakkor azt elérte, hogy közhelyes monológjaik, rossz döntéseik ellenére a klasszikus szörnymozit kedvelő néző drukkoljon értük, hisz küzdenek: egymásért, magukért, az életben maradásért... no, ez a néző baszik rá a legjobban.

egy percig sem csodálom, hogy a the mist nem hozta a tőle elvárt sikert, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy idővel kultikus szintre emelkedik, melyet nyugtanul mocorgó rajongók fognak először távolról, majd egyre közelebbről tisztelni. mint pl. john carpenter the thingjét. 

ha lenne igazság a földön, akkor valamennyi king-adaptciót frank darabont dirigálna, aki még egy középszerű irományból is képes egyedülálló élményt forgatni. olyat, amit egyszerűen nem lehet pontozni.

 

jean-do bauby-t, az elle france főszerkesztőjét 42 éves korában agyvérzés érte, tetőtől talpig lebénult: egyedül csak a bal szeme maradt épp, így pislogással adta tudtára a világnak, milyen érzés a paralízis börtönében, vagy ahogy ő fogalmazott: egy szkafander nyomása alatt vegetálni, miközben az elméje pillangóként szárnyal.

emlékezései alapján készült julian schnabel (basquiat, before night falls) harmadik filmje, amely magán viseli a neo-expresszionista művészből lett filmrendező valamennyi kézjegyét, s ennek köszönhetően lesz a nyomasztó és már számos alkalommal körbejárt téma frissítően új. schnabel a film nagy részében bauby ép szemével láttatja a világot (a napokban gondolkodtam azon, hogy ezt a technikát alkalmazhatták volna a cloverfield esetében is): janusz kaminski operatőr és juliette welfling vágó minden tudásukat latba vetve sikeresen adják vissza a first-person érzést, s ugyan ez a bezártság limitálja cselekményt, bauby hol humoros, hol melankólikus, hol pedig dühös megjegyzései segítségével a néző könynedén verekszi át magát a fenti korlátokon. ebben természetesen sokat segít a bauby-t megtestesítő mathieu amalric hanghordozása is, melynek szinkronjától mentsen meg a jó ég...

bauby egy idő után rádöbben, hogy bezártságával nincs egyedül: apja (a zseniális max von sydow röpke alakításában) lakásának fogja, élete női pedig a kötődés és a reménytelen szerelem börtönéből néznek rá együttérzően. ez a felismerés a kelleténél jobban pürésítve érkezik: mintha az expresszionista direktor úr nem bízna a nézők impresszióiban. :) 

természetesen ahogy a fogyatékos drámáktól elvárható, a szentimantalizmus is gyakorta bekopog az ajtón, de schnabel a picsogással mértéktartóan bánik, s inkább arra a másik két dologra összpontosít, ami bauby testében működőképes maradt: az emlékeire és a fantáziájára.

Épp itt volt már az ideje, hogy a Death at a Funeral kínos poénjai után a brit humor visszaszerezze régi presztízsét. Az új zászlóshajó fedélzetén maga Simon Pegg áll, Albion egyik legnagyobb reménysége. Bejáratott rendezője, Edgar Wright híján ugyan kénytelenek vagy lemondani a műfaj-paródiákról és a poszt-modern kikacsintásokról - a több liter vérről nem is beszélve, ám aggodalomra semmi ok: a Run Fatboy Run még így is vicces.

Még akkor is, ha az alapokat a Vígjáték Klisék Nagy Gyűjteményéből lesték ki: adva van egy óriási lúzer (ki más, mint Simon Pegg, aki kapcsán nehéz eldönteni, hogy a Vaskabátok óta eresztett sörhasa a method acting része, vagy afféle alapkiszerelés), aki vissza akarja hódítani egy jóképű bájgúnárért epekedő ex-kedvesét. Sok-sok galiba és előre kiszámitható fordulatok. No meg egy apró meglepetés: a hasonló témában lavirozó alkotásokkal ellentétben ugyanis a Run Fatboy Run poénjai újszerűek és jók. Pegg pedig egyszerüen zseniális. Úgyhogy térdcsapkodós röhögésre felkészülni! Itt a tavalyi év egyik legjobb vígjátéka!

j.j. abrams úgy találta fel a spanyolviaszt, hogy tulajdonképpen a kotyvasztáshoz felhasznált valamennyi alkotóelem ismert volt, mi több, az unalomig koptatták őket: kézikamerázás? blairtól bourne-ig megvolt. bazi nagy monszter a város ellen? a japánoknál havonta bevetnek egyet. világkatasztrófa az egyén szemszögéből? ezt már spielberg is letudta néhány éve... szóval akkor miért jó a cloverfield?

mert pontosan azt hozza, amit ígér: testközelbe egy monstermovie-t, és nem csupán a kamkóder által. személy szerint baromi unalmasnak tartom az olyan sci-fiket és horrorokat, melyek mindent megmagyráznak. egy invázió, egy szörny, egy gyilkos számomra addig érdekes, amíg nem teregeti ki az összes lapját. nem vigyorog premier plánban, nem kínlódik a gyerekkorával, nem tartozik hozzá semmilyen virtuális prospektus, hogy honnan jött, mit akar és hogy lehet megölni. egyszerűen csak betoppan és felkér táncolni.

a cloverfieldben vannak srácok és lányok, akik a szörnyű jelenés közepette kajtatják a maguk kis (ön)mentőakcióját, s közben kliséket ropogtatnak, de ez csupán a körítés és a "dokumentálás" dramaturgiája, amely leginkább azért hatásos, mert olyan korban élünk, melyben a mindig kéznél lévő mobiltelefonokkal, digitális fényképezőkkel, zsebkamerákkal már bármilyen szörnyűséget rögzíthetünk és körbeküldhetjük a világhálón. már nem csak a kiégett romokat és a letakart hullákat látjuk a hírekben, hanem a tényleges balesetet és az ablakon kizuhanó embereket a youtube-on.

így aztán az is másodlagos, hogy a cloverfield egy jól bejáratott szörnyfilm magját hordozza magában, a filmet a tálalás - amely sokakat fog idegesíteni vagy egyenesen lebetegíteni - miatt fogod kényelmetlenül ismerősnek, már-már nyomasztóan valóságosnak érezni.

meg aztán manhattan szétcirkumveniálásából sosem elég.

ismered azt a viccet, amikor egy fiú, egy lány, egy gitár és egy porszívó találkozik az utcán? ha még nem, akkor hamarosan biztos hallani fogsz róla. hisz melyik volt a tavalyi év legsikeresebb filmje? és melyik film segített spielbergnek túlélni ezt a bizonyos évet? és melyik film alapján foglalom végleg imáimba a fox searchlight nevét? na jó, a megfejtés ott van a címben.

a fiú utcai zenész (és laptopot birtokló porszívószerelő, just for the record), a lány virágárus (és... na jó, neki igazából nincs vagyona, csak egy lánya, meg egy lelécelt férje): a fiú játszik az utcán, a lány hallgatja, beszélgetnek, mosolyognak, impulzusokat váltanak, aztán persze kiderül, hogy együttest kell alapítaniuk, s lőn.

mindenféle hacacáré, nagy érzelem és szenzáció nélkül, maréknyi remek dallal (egy jó és egy kevésbé jó énekessel) is lehet olyan filmet forgatni, amely megtalálja azt a mágikus utat, melyre kevés társa képes: ez az az út, melynek mindenkihez van egy aprócska leágazása. (trailer)

bámulatos ez a film. bámulatos bukás. és mégis kiemelkedő darab. aligha tudnék olyan rendezőt említeni, aki képes lett volna filmvászonra ültetni ian mcewan több részre szabdalt, nyelvezetében, ritmusában, leíró készletében, alle zusammen: stílusában váltakozó művet, s elkerülte volna a "zagyvaság!" vádját. joe wright meg sem próbálkozott ezzel: filmjének elejétől végéig markáns jegyei vannak, nem csupán a kertes-lombos albioni rezidencia, de a háború sújtotta észak-franciaország is varázslatosan fest, és még a haldoklók sóhajaival feltöltött kórház-falak is mesés kalandokat ígérnek.

kalandokat érzelmekről, vágyakról és bűnökről. valahol a második világháború küszöbén a kis briony (saoirse ronan) látott valamit, amit nem kellett volna, de legalábbis nem úgy, ahogy azt 13 évesen, tinédzser álmokkal terhes fejjel értelmezte. briony bűnt követett el, s ezzel néhány ember élete örökre megváltozott. eme tettnek múltját, jelenét és jövőjét tárja fel az atonement epikusan, nagy hatású képek és erőteljes dramaturgia kíséretében (utoljára talán a notes on a scandal volt ennyire feszes), ám mégsem hiánytalanul.

a nyitány elsietett: még szinte meg sem szárad a jellemek felszkiccselésénél használt festék, de már meg is történt tragédia, s mielőtt megtalálhatnád a karaktereken az érzelmi fogodzkodókat, már el is sodorta őket a cselekmény vihara. a könyv ismeretében is úgy éreztem, mintha egy-két lépéssel le lennék maradva - no nem a cselekmény mögött, hisz azt wright kiválóan közvetíti. amit a fiatal direktor és christopher hampton forgatókönyvíró képtelen átadni, az azok az apró nüánszok, gondolatfoszlányok, külső és belső élmények, melyek nem csupán a szereplőket árnyalják, de tetteiket is megmagyarázzák. a kapaszkodót vissza- és előre utaló magyarázatok, jelszavak és elég gyakori szerelmi vallomások szolgáltatják. hangsúlyozom: ötletem sincs, én hogy ültettem volna át ezeket az egyéniségeket a mozgóképes médiumra, hisz a vásznon látható figurák is élnek és éreznek, csak felületesebben.

de a film minden sekélyességével együtt is kiválóan működik. és nem csak a remek történet miatt. joe wright nagyszerű direktor: csodálatosan bánik a látvánnyal és a ritmussal, már játékfilmes bemutatkozása, a büszkeség és balítélet is olyan volt, mintha nem rendezték, hanem komponálták volna: az atonement is végig zenél, még akkor is, mikor dario marianelli fenomenális taktusai épp elhalnak. a dunkirki káoszt bemutató, több száz statisztát mozgató, vágás nélküli képsorok előtt csodálattal hajtok főt - simán az év legnagyobb jelenete. a színészek - még a vészesen lefogyott keira knightley is - meggyőzően pumpálják a vért karaktereik ereibe, s nem először mondom, hogy james mcavoy előtt óriási jövő áll. a film valószínűleg jól fog teljesíteni az idei díjszezonban, és úgy tűnik, a merchant-ivory filmek öröksége  - rendes adag modern színezékkel átmosva, de - jó kezekbe kerültek. (trailer)