• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

 

ready for the action now, danger boy?

2012. február 8., szerda

» kritika: beszélnünk kell kevinről [we need to talk about kevin] (2011)

10:37 | mozi | TheHungarian | 5 komment

Sok mindenről lehetne beszélni a Beszélnünk kell Kevinről kapcsán. Lehetne például aktuális témáját feszegetni. Amiről igazán érdemes, azok a jó döntések. Jó döntés, hogy a címszereplő által elkövetett tett csupán zárójeles, csupán egy (végső) állomás. Jó döntés, hogy ez az emberi lény, aki az Ómen Damienjének a természetfelettitől megfosztott szellemi utódja is lehetne, nem válik azzá, ami, hanem az is volt, a kezdetektől fogva – rémisztő feltételezés. Jó döntés, hogy nincsenek válaszok. Nincsenek miértek.

Az anya, Eva azonban minduntalan kutatja őket. Hol rontotta el? Mennyiben felelős ő fia cselekedeteiért? Magát keresi Kevinben, s aláveti magát a közösség megvetésének. Számkivetettként él, vagy inkább vegetál a létezés peremén, igyekszik észrevétlen maradni. Számunkra azonban ő a középpont, az ő kálváriája a film. Újabb provokatív gondolat: az anyai szeretetnek is van határa. Eva ugyanis gyakran képtelen mit kezdeni a még több éves korában sem szobatiszta Kevinnel, akiből sugárzik a rosszindulat iránta. Egy kisgyermeknél meglehetősen szokatlan – kamaszfiúnál azonban ez bizony mindennapos. A vér színe végigkíséri mindkettőjüket, anyát és fiát: hol paradicsomszósz, hol lekvár, hol vörös festék formájában.

A skót rendezőnő azonban nem pusztán ilyen nyilvánvaló elemekből építkezik. A nyugtalanító közelik, a jól működő váltakozó idejű narratíva és a színészi alakítások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy bárminemű erőlködés nélkül, a hatást lassan fokozva, de sosem vadászva váljon a Beszélnünk kell Kevinről letaglózó és félelmetes filmmé. Nem akar mindenáron szánalmat kiváltani Eva iránt, s eléri, hogy Kevin azon momentumokban legyen a legijesztőbb, amikor illemtudó gyerekként viselkedik – apjával.

A forrást jelentő regény megjelenése óta (2003) csak fokozódott a feszültség témája körül, ami bármennyire is elborzasztó, hálás dramatizációs anyag. Valószínűleg egy egyébként közepes alkotást is jobb színben tüntetne fel ez a problémakör, míg a Beszélnünk kell Kevinről nélküle is megállná a helyét: a tartalom mellé markáns formai jegyek párosulnak, s együtt emelik nehezen feledhetővé. A jövőben nagyobb visszhangot fog kapni, mint most, a bemutatója idején, s ha felvetődik, ott motoszkál majd a nyugtalanító gondolat is: a Kevinek bárhol ott ülhetnek az iskolapadban. A kérdés csak az, a Kevinek miatt vagy az anyákért aggódjunk jobban.

2011. december 31., szombat

» kritika: életrevalók [intouchables] (2011)

10:27 | mozi | aeon_flux | 3 komment

A magyar filmforgalmazók áldásos tevékenységének hála egy nap került moziba két hasonló témát feszegető, merészen zsánert ugró, mi több, még végkicsengésében is megegyező darab. az már csak a néző nyeresége, hogy mind a 50/50, mind pedig az Intouchables kiváló film.

"Röhögj a képébe a tragédiának!" Eme nem túl szofisztikált, ám annál egészségesebb jelmondat jegyében készült mindkét film, s ugyan mindkét darab tulajdonképpen jól bevált közhelyeket épít eme alaptétel köré, a recept működik, hisz a szellemesség nem megy a realizmus kárára, a nélkülözhetetlen humánum pedig nem csordul át érzelgősségbe.

Mint korábban oly sok frank komédia esetében, a humort ezúttal is a társadalmi ellentétek szolgálják: a nyaktól lefelé lebénult Philippe (Francois Cluzet) kifinomult, gazdag, ha úgy tetszik nyársat nyelt polgár a felső 10.000-ből, míg Driss (Omar Sy) egy tapló, életvidám, és könyörtelenül őszinte afrikai bevándorló, akinek nem sok keresnivalója van sem ebben a közegben, sem abban az ápolói állásban, ami véletlenül zúdul rá. De Philippe-nek pont arra a könyörtelenségre, arra a nem megkülönböztetett hozzáállásra van szüksége, amit Drisstől kaphat, ezért felveszi a fickót, akinek végre lesz saját fürdőszobája, és nem utolsósorban csaphatja a szelet Phillipe bombázó asszisztensnőjének. Az ellentétekből, kezdeti botladozásokból hamarosan barátság, kötődés lesz, satöbbi-satöbbi...

Könnyen kiismerhető és kijárható film az Intouchables, s talán nem is baj, hogy nem hoz sem váratlan fordulatot, sem kelletlen drámát, hisz mélységei nem a cselekményében rejtőznek: két főszereplőjéből csak úgy árad a kémia és a természetesség; magától értetődően veszik a máskülönben politikailag inkorrekt akadályokat - a pozíció, a rassz, de mindenekelőtt a betegség kapja az ívet -, hisz kapcsolatuk olyan bensőséges, hogy nekik szabad. Kicsit ugyan féltem, hogy a tulajdonképpen ív nélkül rendelkező film hová fut ki, de végül megtalálta a maga petit révét, én pedig azon kaptam magam, hogy a könnyeim most először nem a röhögéstől potyognak.

2011. december 29., csütörtök

» kritika: muppets [the muppets] (2011)

21:06 | mozi | TheHungarian | 11 komment

A Muppets bizonyos szempontból minden idők legjobb filmje. Sőt, több szempontból is, bár az az igazság, a magyar közönség körében könnyen úgy járhat, mint a Koszorúslányok pár hónapja: a zajos tengerentúli kritikai- és közönségsiker ellenére is erős megosztottságot generált. Ez a mostani film merőben szokatlan a hazai palettán, s hiába van bizonyos fokú ismertségük e szereplőknek, egy "bábfilmre" aligha tévednek be a felnőttek, a családi mozizásnál pedig a gyerekek mondják ki a döntő szót, így Brekiéknek kevés esélyük van...pedig, és ez az egyik indok a korábbi, bátor kijelentésre, a Muppets a tökéletes fúziója a kis-, közepes- és nagykorúakhoz szóló filmeknek.

A kicsiket elszórakoztatják a bolondos bábok és vicceik, a közepeseket a haláli filmes/tévés/akármilyenmás utalások és sztárfelvillanások, a nagykorúak pedig...majd elszórakoznak a két öregen, tudjátok. Kevés film születik, ami mindennemű erőlködéstől mentesen képes korosztályfüggetlen lenni, s ezalatt nem viszi túlzásba a popkulturális beidézéseket (rád gondolok, DreamWorks Animation) sem, ám nem ez az egyetlen érdeme az alkotóknak: ez a Muppets-film egyszerre kötetlen Muppet-show, minden őrültségével, meg nem hazudtolva gyökereit, és infantilizmusba sosem áthajló, teljesen filmszerű mozi, direkt kikacsintásaival együtt is.

Egyszerűen, de nagyszerűen oldja meg a forgatókönyv a szereplők belépőjét: a régi közönség pontosan tudja, kikre kell számítania, az új közönség pedig érdeklődéssel figyeli egy-egy, mulatságosabbnál mulatságosabb polgári elfoglaltságát hátra hagyó Muppet becsatlakozását a történetbe. Az introdukció/re-introdukció kérdése tehát sikerrel megoldott, a konfliktus is csakhamar világossá válik (erről külön gondoskodnak nekünk), s addigra már a dalbetéteknek is átengedte magát a legszívósabb ellenálló is. Igen-igen, ha bárki is elfeledte volna, ez egy musical, ahol a Muppetek és a hús-vér színészek –sőt, elsősorban a hús-vér színészek– időnként dallamosítva adják tudtunkra, hogyan is éreznek éppen, de szerencsére ezt rendre humorba oltva (hogy máshogy? ez most nem olyan Disney-film) és nem minden történetbeli következménytől mentesen teszik. Szóval nem kell megijedni, sőt, a magyarítások is jól sikerültek.

Azt hiszem, még nem kapott elegendő hangsúlyt, mennyire vicces film is a Muppets. Olyan szellemességgel támad minden percben, amit nagyon ritkán látni manapság, s biztosan kevés olyan néző akad, aki mindent képes dekódolni; a magyarok kifejezett hátrányból indulnak (Molly Ringwald, na?), de sebaj, Chris Cooper (és Dörner György) magánszáma arról, mennyire kapzsi is az általa játszott Steksz Tex, vagy az alkalmasint a Csupasz pisztolyt idéző poénok már önmagukban elegendők ahhoz, hogy az esztendő legjobb vígjátékává váljon a világbajnok cameókkal tarkított film. Még a kötelező tanulságokat is elfogadható módon mondja fel – kötelező, mert mégis csak gyerekeknek szóló filmről van szó...nemde? Ördög tudja: a hóbortos, most már bizonyosan örökzöld figurák olyannyira elszórakoztatják a nézőt, hogy az hazafelé tartva a moziból még az élet olyan nagy kérdéseit is felteszi magának, hogy ember vagyok még, vagy már muppet?

2011. december 14., szerda

» kritika: mission impossible - fantom protokoll [ghost protocol] (2011)

12:40 | mozi | aeon_flux | 23 komment

Már megint Ethan Hunt a hunyó. Ezúttal csak egy Bruce Springsteen-pólóra tellett (az egyik jelenetben), de legközelebb húzhatna már egy "ide sározzatok" feliratút, ugyanis a kifogyhatatlan számú külső-belső ellenségek sportot űznek abból, hogy őt tegyék meg bűnbaknak. Ezúttal a sárdobálás odáig fajul, hogy az amerikai kormány beindítja a Fantom protkollt, azaz teljesen felszámolja az IMF-et, melynek éppenséggel Ethan Hunt a legkiemelkedőbb ügynöke. Szerintetek szó nélkül hagyja ezt?

Felesleges lenne süketelni: Tom Cruise-t elég sokan leírták. A hírhedt kanapé-akrobatikájának, kirakatba tett szerelmi életének és szcientológus marhaságainak köszönhetően irigyeinek és a kiéhezett sajtónak már-már sikerült is két vállra fektetni őt, és ez a legújabb munkáinak bevételein is meglátszott - a támadók viszont egy dologról elfeledkeztek: Tom Cruise több mint egy színész, több mint egy utált vagy istenített szépfiú, ő egy intézmény. Mi több, egy természeti képződmény, egy "force of nature", ahogy az angol mondaná; filmjeit totális átéléssel gyártja, mindig mindenhol ott van, nem ritkán ő a producer, ő a kaszkadőr, és még kávét is hoz a rendezőnek, és előtte megkérdi, hány cukorral kéri. Mindeközben egy pillanatra sem hervad le arcáról a húszmillió dolláros mosolya. Így ha valaki képes lesz ilyen támadások közepette talpra állni, az Tom Cruise.

Drukkolok. A Mission: Impossible franchise negyedik tagja ugyanis maximálisan megérdemli a sikert. A fent meghirdetett "nem-süketelés" jegyében meg is mondom rögtön a frankót: a M:I4 az év legjobb popcornfilmje. Igen, jobb az összes szuperhősködő tevékenységnél, jobb JJ Abrams (kor)szellemidézésénél, de még Tintin friszkó-feszkójánál is, tudniillik egy olyan franchise egyik legsikerültebb tagját köszönthetjük benne, amely mindig is a nagyvászonra kívánkozott, hála világjáró kalandjainak, a fényűzésnek és a lányoknak, elrugaszkodott akciójeleneteinek és csalafinta narratívájának.

Ez utóbbiban a M:I4 ugyan kissé gyengélkedik (ezúttal kb. mindenki az, aminek látszik), ám minden egyéb a helyén van, és ez az első epizód, amelyben végre kellő arányban van a "küldetés" a "lehetetlen"-nel, az írók ugyanis nem voltak restek bevetni a lehető legelszálltabb kütyüket, melyek Simon Pegg humoros tálalásának és konstans bekrepálásuknak köszönhetően magától értetődő kellékeivé válnak az elképesztő tempóban pörgő eseményeknek és azoknak az akciójeleneteknek, melyeket látva az ember visszasírja a Craig előtti Bond-filmeket.

Az animációs filmek árnyékából (de mekkora árnyékából!) kilépett Brad Bird pedig fantasztikus karmestere eme kirobbanó nagyzenekarnak, hisz a film minden jelenetéből árad a hozzáértés és a tehetség: a film már első percében beszippant, és szédítő, de a gyomrot kímélő utazásra visz, olyanra, amiért tényleg érdemes moziba járni. Ez a könnyed tánc csak a végén vét egy-két ballépést, de ennyi igazán elnézhető Ethan Huntnak és persze Tom Cruise-nak is, ha már ennyit sározták.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. december 7., szerda

» kritika: pénzcsináló [moneyball] (2011)

17:50 | mozi | aeon_flux | 21 komment

Moneyball, azaz pénzball vagy pénzlabda. Baseball-kifejezés. Egy újfajta játékosállomány-menedzselési stratégiát jelöl, melyet elsőként az Oakland Athletics vezetősége alkalmazott. Alapja egy speciális analízis, melynek lényege a túlértékelt játékosokat eladása és alulértékelt játékosok beszerzése. Segítségével viszonylag alacsony büdzséből egy ütős csapatot lehet összeállítani. Manapság már alig van olyan team - baseballon innen és túl -, amely ne ezt a szemléletet alkalmazná.

Moneyball, azaz Pénzcsináló. Amerikai film. Egészen pontosan az a film, melynek főszerepében Brad Pitt Oscar-díjat fog nyerni. Nagyon meg lennék lepve, ha ez nem így lenne. No, nem azért, mert Pitt élete legjobbját hozza a fenti stratégiát először alkalmazó Billy Beane szerepében - féltucatnyi olyan karaktert tudnék kirázni a rezüméjéből, amely combosabb, emlékezetesebb és nehezebb volt. De kevés olyan van köztük, aki ennyire univerzális és szerethető.

Billy Beane ugyanis egy igazi all-american-hero. Egy underdog, aki megmutatja, hogy ha megálmodod a magad (amerikai) álmát, és foggal-körömmel ragaszkodsz hozzá, akkor meg is élheted azt - függetlenül attól, hogy honnan jöttél, mekkorára nőttél és mennyire vagy jó. A megfigyelők (sports scoutok) szerint a fiatal Billy Beane kiemelkedően tehetséges baseball-játékos volt - fel is adta egyetemi tanulmányait azért, hogy sportoló lehessen, aztán végül a pályán derült ki, hogy a fürkészek tévedtek. Talán azért lett végül belőle is úgymond tehetségkutató, hogy ezt a hibát kiköszörülje. De valamikor az ezredfordulón már látta magán, hogy ő sem különb kollégáinál: megérzésre, intuícióra alapozott, no meg a létező vagy feltételezett sporttapasztalatra, aztán vagy bejött a számítása, vagy nem. Persze, nem ő lett volna az Oakland Athletics vezető menedzsere, ha rosszul tette volna a dolgát, de akárhány tehetséget is nevelt ki, végül mindet elszipkázták. Ezért aztán stratégiát váltott.

Eme stratégia felfedezéséről, kiépítéséről, bevetéséről, kezdeti bukdácsolásáról és végső nagy győzelméről regél Bennett Miller (Capote) filmje, melynek narratív vázát bárki le tudja fektetni öt perc játékidő után. Nem is abban a cselekményében van a legfőbb ereje, amely némileg túlnyúlik azon, ami perfektnek mondható, nem is Wally Pfister sajátos, a vágókkal együtt élő és lélegző fényképezésében vagy a film varázslatos kis csendes pillanataiban, hanem - és itt jön be a képbe Steve Zaillian és Aaron Sorkin Oscar-díjas kettőse - betonbiztos főhősében és az őt finomhangoló dialógusokban. Továbbá azokban a sorkini sziporkákban, azokban az apró és váratlan humorbombákban, melyek a The West Wing valamennyi figuráját emberivé tették. Példának okáért eddig nem akadt olyan film, melyben Jonah Hillt ennyire lehetett volna komázni (ha egyáltalán...), mégpedig azért, mert végre rájöttek, hogy sokkal szimpatikusabb, ha csak akkor beszél, amikor kérdezik. De nem ez a lényeg.

A lényeg Brad Pitt, aki ugyan nem most először veti be (vagy éppenséggel veti le) a húsz éve makulátlan sármját a nagyobb jó érdekében, de ez az önzetlensége most először sugárzik át teljes gőzzel a vásznon. Ő az, aki megszervezi a csapatot, ő az, aki kezükbe adja a moneyballt, de nem ő az, aki a dicsőséget learatja - olyannyira, hogy soha nem nézi meg a meccseket (azért bele-belesasol), és nincs az az isten, hogy kiüljön a nézőtérre. Valami babona-féleség is akad a dologban, de a lényeg az önfeláldozáson van, ami a szerepét is mozgatja: nincsenek itt nagy kirohanások vagy szónoklatok - vannak helyette apró villanások és kétszavas ide-odaszólogatások. Egy igazi stratégia is így működik, hogy a hallgatófél nem is sejti, hogy épp észt osztanak neki. Pitt nüánszokból, mikroszkopikus gesztusokból építi fel karakterét, és mire a film eléri azt a felét, mikor a történet és a csapat is végre hegymenetbe kapcsol, és emberes tempóban halad a csendes pátosszal teli győzelemig, nem lesz olyan ember a nézőtéren, és tagja a Filmakadémiának, aki ne zárta volna szívébe ezt a csibészt, aki - mint említettem - talán nem élete legjobbját hozza, de a legérettebbet, az biztos.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. november 28., hétfő

» kritika: barney és a nők [barney's version] (2010)

20:02 | mozi | TheHungarian | 4 komment

Azt mondják, minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Nos, egy kevésbé sikeres mögött pedig több nő áll. Ilyen fickó Barney Panofsky is. Olyan, akit aligha lehet kedvelni a következők alapján: mogorva, néha egyenesen bunkó, nőcsábász, s mindennek a tetejébe még producer is. És ez a rövid jellemzés a legkevésbé sem sarkítás. Mégis az a helyzet, hogy nála jóval szimpatikusabb figurák sem bírtak olyan közel férkőzni a nézőhöz, mint ő. A titka?

Paul Giamatti.

A Golden Globe-díjat érdemlő szerepformálás tökéletesebb nem is lehetne, hiszen Giamatti játékával képes elérni, hogy minden ballépést, ami Barney elkövet, nemhogy megbocsátjuk neki, de szurkolunk a sikeréért, függetlenül attól, hogy valóban megérdemli-e. Feledtetni tudja azzal kapcsolatos hitetlenségünket, hogy egy ilyen nem kimondottan előnyös külsejű fazon a legvonzóbb nőket viszi ágyba. Kiérdemli végtelen sajnálatunkat, mikor szenved, márpedig szenved eleget; elvégre háromszor nősült...és a frigyek közül a többség boldogsággal nem járt, csak kényszerrel vagy kényelemmel, úgyhogy abszolúte érthető, hogy mikor Barneyt végre utoléri a szerelem, aligha cselekszik racionálisan.

A központi színészi alakítást a mellékszereplők hibátlanul egészítik ki, s a forgatókönyvnek is nagyban köszönhető, hogy Barney minden gyarlósága ellenére elnyeri a néző szimpátiáját. Mindezt az időben való szertelen ugrálás segíti ugyan, ellenben a történet egészének zökkenőmentes befogadását nehezíti kissé, alkalomadtán még követési zavart is szül, de a teljes képet azért nem képes elrondítani, megbomlasztani. A teljes kép márpedig meglehetősen hosszú, két óra fölé nyúló játékidőt jelent, aminek megvannak a maga hullámvölgyei, ám az epizódszerűség már csak a házasságok, a feleségek eltérőségéből is adódik, tehát szükségtelen túl szigorú elbánásban részesíteni emiatt a filmet: úgy kell gondolni rá, mint egy jól működő házasságra, ami nem mentes az időnkénti, gyorsan feledésbe is merülő perlekedésektől sem.

Amitől nem mentes a film továbbá, az a humor, méghozzá a legjobb fajta. A kifinomult, esetenként felnevetést kiváltó, máskor belső mosolygásra késztető szellemesség szervírozásában Barney és apja (Dustin Hoffman) osztozik, utóbbi minden egyes jelenete a legjobbak közé tartozik. A komikum remek egyensúlyban áll a drámával; ahogy egyre későbbi életképeket kapunk, úgy váltja fel utóbbi az előbbit, s ezáltal nem pusztán egy megszánni való férfit láthatunk, hanem érezhetjük azt is, hogyan tudja a keserűség teljességgel átvenni a életszeretet helyét egy olyan emberben, aki még akkor sem volt képes megtalálni a boldogságot, amikor az tálcán kínálkozott számára. Hogy a boldogság egyet jelent-e a szerelemmel, vagy túlmutat azon, azt döntsék el a lélekbúvárok, az biztos, hogy amennyire működik vígjátékként és drámaként a Barney és a nők, olyannyira eleven romantikus filmként is. De hát csoda ez, ha az áhított hölgyemény, a szerelmi vágy tárgya az elbűvölő Rosamund Pike?

Ja, és még valami: ilyen hitelesen megöregített színészeket talán még nem is láttam.

2011. november 21., hétfő

» szókátrány: finánc a pácban / séraphine

6:50 | mozi | limupei. | 3 komment

Finánc a pácban (Rien á déclarer). A Schengeni egyezménnyel eltűntek az Európai Unió belső határai – ami jó, kivéve ha szívből utálod a szomszédaidat. Így van ezzel filmünk belga főhőse, akit ráadásul egy csigazabáló franciával kényszerítenek össze. Igen, íme még egy kulturális különbségekből adódó vígjáték furcsa párral és egy kis szerelmi szállal fűszerezve. Ezer ilyet láttunk már, és nem ez a film lesz az, ami újat fog mondani. A Finánc a pácban története elég vékonyka, mondandója nyáriasan elnagyolt; viszont karakterei annak ellenére szerethetőek, hogy a színészek nem a legjobb formájukat hozzák, és az egészet belengi egy kis Isten hozott az Isten háta mögött utóíz. Akinek az tetszett, most megnézheti a light verziót, melyben van néhány tényleg szellemes poén, amely arra bőven elegendő, hogy egyszeri fogyasztásra alkalmassá tegyék a filmet.

Séraphine. Nem vagyok nagy rajongója Séraphine de Senlis festményeinek, éppen ezért kicsit féltem tőle, hogy merre fog elindulni az életét bemutató film. Szerencsére Martin Provost ahelyett, hogy az időben ide-oda ugrálva felvázolná a festőnő életútját, csak két rövid időszakra koncentrál. Ez viszont bőven elég, hogy a néző belelásson a művésznő lelkébe és rajta keresztül közelebb kerüljön művészetéhez. Őszinte, tiszta, egyszerű – talán ezekkel a szavakkal lehetne legjobban jellemezni mind a filmet, mind a festőnőt magát, akit Yolande Moreau jelenít meg olyan gyönyörűen, hogy az már önmagában ez elegendő indok a megtekintéshez.

2011. október 19., szerda

» szókátrány: the guard/the help/the three musketeers/water for elephants

9:25 | mozi | aeon_flux | 1 komment

A guardista (The Guard). A Halálos fegyver találkozik az Erőszakikkal! A legjobb Guy Ritchie-film, melyet nem Guy Ritchie rendezett! És még folytathatnám... A gárdista meglehetősen megkésett darab a szokatlan nyomozópárosával (egy tésztaképű ír rendőr vs. egy nagymenő feka FBI-ügynök) és poénkodó gengsztereivel, de ez a nosztalgiával teli retrózás remekül áll a kelta pusztában játszódó krimi-vígjátéknak, ahol a nihilt csak sörbe és merengésbe fojtva, no meg még a halált sem komolyan véve lehet túlélni. A McDonagh-testvérek fiatalabbik tagja a bátyus által elkövetett In Bruges tragikus allegóriájából (minden férfi pokolra jut!) csupán a macsó melankóliát vette kölcsön, no meg Brendan Gleesont, Írország legfontosabb exportcikkét - színészügyileg. A szereplőkről - ahogy azt a filmben többször is artikulálják - nehéz eldönteni, hogy agyafúrt szélhámosok vagy komplett idióták, de hogy a filmben rengeteg ész és szellem van, az nem vitás. Ezer éven át fogjuk idézgetni.

A segítség (The Help). Patikamérlegen kiszámolt könnyfakasztás folyik ebben a filmben, kérem, méghozzá jó 140 percen át a lehető leghosszabb happy enddel felvértezve, melyet a The Color Purple óta nem pipáltál. Egyébként jó játék, hisz miközben a fiatal Hollywood nőnemű krémje maximálisan odateszi magát a hatvanas évek déli Amerikájában játszódó rasszista sztoriban, és hol hatásos, hol hatásvadász csúcsjelenetekkel bűvölnek, a néző maga csendesen totózgathatja, vajh hány Oscar-jelölést gyűjt majd be ez a sokak által látott (és korábban már jó néhányszor elszavalt) tanmese. Legyen mondjuk hat.

A három testőr (The Three Musketeers). Paul W.S. Andersonnak semmi sem szent: vidámparkot csinált a filmvászon két leghíresebb szörnyének, kinyírta a konzoltörténelem egyik leghíresebb horrorszériáját, és most nem rest műfaji játékot (gúnyt?) űzni minden idők egyik legismertebb kalandregényéből. Azzal együtt, hogy a muskétások mindenki által ismert sztorijának igen jót tett volna az előzetesekben látott steampunk hozzáállás, a kész film végül nem húzott ilyen merészet, pedig milyen jó lett volna, ha minden idióta mellékszereplő poénkodása helyett (kvázi buziból van vagy három!) inkább még egy retro-futurisztikus gépezetet vetettek volna be a zsánerhajlítás kedvéért. Mindezzel együtt a film ártatlan szórakozást kínál; a címszereplő trió remekel, Milla Jovovich pedig klassz kis bérgyilkost farag Milady-ből (s nem gondoltam volna, hogy én ezt leírom), de sajna a végeredményből hiányzik a vérbeli kalandozás magával ragadó érzése, az az elem, melynek köszönhetően Dumas regénye időtlen klasszikussá vált.

Vizet az elefántnak (Water for Elephants). Francis Lawrence a zombik és démonok ámokfutása után egy vándorcirkusz varázslatosnak ígérkező világába tett kirándulást, és istenuccse, a szereplők kémiamentes lamentálgatásán átvergődve örvendeztem volna, ha beront a képbe a fent említett túlvilági entitások egyike, hátha történik végre valami érdekes is. A két órában elmesélt sztorit ugyanis egyszerűen nem tudják kitölteni sem Christoph Waltz dührohamai, sem Reese Witherspoon csendes hervadozása, sem pedig Robert Pattinson fél-kábult sodródása. A trió erőtlen háromszögezése pedig még attól az igazán drámai befejezéstől is képes volt megfosztani, melyet a film jelenkorban játszódó keretében megjelenő Hal Holbrook felhős tekintete ígért, de nem cirkuszolok tovább, inkább gyors feledésre ítélem ezt a jelentéktelen darabot.

2011. október 14., péntek

» kritika: jane eyre (2011)

7:12 | mozi | limupei. | 1 komment

Ha valaki járt az elmúlt években könyvesboltban és rápillantott a Twilight-szekcióra, annak bizonyára megakadt a szeme néhány elszórt klasszikuson (Üvöltő szelek, Rómeó és Júlia) a sok vámpíros, vérfarkasos vagy egyéb misztikus románc között. Talán nem járunk messze az igazságtól ha azt feltételezzük, hogy valami ilyesmi adhatta meg a kezdő lökést Charlotte Bronte regényének majdnem harmincadik filmadaptációjához is. Mert ha gótikus szerelemi történet kell a népnek, akkor adjunk nekik azt. Csakhogy most jön a csavar: mióta Bella paranormális édeshármasa divatot teremtett, most először került értelmes alapanyag tehetséges emberek kezébe.

Az első piros pontot Moira Buffini kapja, aki a tanítónővé érett és a munkaadójába beleszerető árva lány történetéből olyan forgatókönyvet írt, amely elegendő cukrot szór a mai tinilányoknak, ugyanakkor a klasszikus történet kedvelői is megkapják a maguk szájíze szerint való filmet. Charlotte Bronte hosszú dialógusai eltűntek, helyükbe jóval pörgősebb, de nem kevésbé elegáns párbeszédek léptek; a film csak a fő szálra koncentrál, de ezzel együtt megmaradt az eredeti regény mondandója és hangulata – vagyis egy olyan adaptáció készült, ami ugyanannyira modern, mint amennyire klasszikus.

Ezen a koncepción könnyen el lehetett volna elcsúszni, de szerencsére ott van második piros pontunk tulajdonosa (Cary Fukunaga rendező), aki olyan szépen egyesíti az egészet, amelyre az Értelem és érzelem (1995) óta nem nagyon volt példa. A rendező már az első filmjével (Sin nombre) bebizonyította, hogy piszkosul ért az emberekhez, a Jane Eyre-rel pedig megmutatta, hogy vizuális megjelenítésből is kitűnő. De Fukunaga nem veszik el az egyébként gyönyörű felvételek között, inkább azokat is a történet részéve emelve meséli el két ember vívódásait.

Az egyikük maga a címszereplő, akit Mia Wasikowska formál meg olyan alázattal, hogy hiába a kismillió adaptáció, sokak számára most először fog megjelenni a vásznon az a Jane Eyre, akit anno a könyv lapjain megismerhettünk. A színésznő tökéletesen ragadja meg Jane egyszerűségét, és az emögött dolgozó hatalmas szenvedélyt, miközben a szerelmét játszó Michael Fassbender lényegében újraírja a bevett Rochester-portrét azzal, hogy egy kis vidámságot és színt visz a mindig mogorván megjelenített karakterbe. Ez utóbbi talán furcsán hat majd egyeseknek, de ebben a verzióba ezt így kellett csinálni. Kettejükön kívül meg kell még említeni a mindig csodálatos Judi Denchet és a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet érdemlő Jamie Bellt, akik tovább erősítik a csapatot – s akik így, együtt bebizonyították, hogy még ma is van létjogosultsága egy ilyen adaptációnak.

2011. szeptember 30., péntek

» kritika: a felperzselt föld/ismeretlen föld [incendies/también la lluvia]

7:30 | mozi | limupei. | 1 komment

Két film, egy téma: kisemberek a történelem poklában. Az Oscar-jelölt (és egy igazságosabb világban -díjas) A felperzselt föld Kanadából, Az ismeretlen föld pedig Mexikóból érkezett (ez utóbbi némi spanyol és francia segítséggel). A tovább mögött ezekről olvashattok egy-egy rövidet.

Felperzselt föld (Incendies, 2010)

Minden embernek szüksége van valamilyen fogódzóra az életben, legyen az akár egy ideológia vagy vallás. Szép és fontos dolgok ezek, amíg mindent alá nem rendelünk nekik. És persze amíg nem várjuk el a világtól, hogy mindenki más azok szerint éljen - mert ez többnyire káoszhoz vezet, ami aztán még nagyobb káoszt szül. Valami ilyesmi lehetne Denis Villeneuve filmjének lábjegyzete; a filmé, ami egy családi dráma, egy kőkemény háborús film és egy naturalista krimi is egyben.

Nawal (a kiváló Lubna Azabal) furcsa örökséget hagy gyermekeire: az ikreknek el kell utazniuk anyjuk szülőföldjére, hogy átadjanak egy-egy levelet halottnak hitt apjuknak és testvérüknek, akiről még csak nem is hallottak korábban. Megkezdődik hát a kutatás, miközben a néző szeme előtt nem csak a rejtély megoldása, hanem Libanon történelmének talán legsötétebb korszaka is kibontakozik, amely meghatározta az elhunyt édesanya egész életét. Miközben a gyerekeket a végrendelet irányítja, anyjuk sorsát a mélyen gyökerező társadalmi konvenciók, valamint a muszlimok és a keresztények közötti véres összecsapások határozzák meg.

Villeneuve legnagyobb érdeme, hogy ezt az egyébként is kényes témát olyan szuggesztíven képes tálalni, hogy jó pár kép örökre bevésődik a néző agyába - akár kegyetlensége, akár szépsége okán. A rendező a hasonló filmek másik nagy buktatóját is kikerülve sikeresen találja meg az arányokat a történelmi és egyéni drámák között, és ezt keményen, de ízlésesen jeleníti meg. A végkifejlet pedig akkorát üt, hogy ezernyi háborúban elesett hulla látványa sem tudná jobban közvetíteni az üzenetet: a káosz még nagyobb káoszt szül. Mindezek ellenére a film mégsem ítélkezik, egyszerűen csak megmutatja néhány ember drámáját, akik életük darabkáit szeretnék összeilleszteni a zűrzavarból.

Az ismeretlen föld (También la Iluvia, 2010)

Egy lelkes kis forgatócsoport érkezik Bolíviába, hogy elkészítsék életük talán legnagyobb dobását: egy filmet Kolumbuszról és az őslakos indiánok leigázásáról. A rendező (Gael Garcia Bernal) autentikus főszereplőt keres az egyik indián vezéregyéniség megformálásához, akit Daniel (Juan Carlos Aduviri) személyében talál meg. Ám azt sem ő, sem a régmúlt hódítóinak személyiségével felvértezett producer (Luis Tosar) nem sejti, hogy a vízellátás privatizációja elleni tüntetések egyik legfőbb emberét sikerült kiválasztaniuk.

Ebből a felütésből bontakozik ki a film, amely lényegében három film egyben: egyrészt ott van a jelen szégyenteljes eseményit bemutató történetszál, másrészt a múlt még brutálisabb történésein alapuló film a filmben. S mindeközben a stáb a jelen forrongó katlanjában próbálja megalkotni a saját produkcióját. A film először velük foglalkozik, és ekkor még úgy gondolhatnánk, hogy ez egy újabb megmondó darab lesz, tele nemes üzenettel és sok okossággal. Szerencsére ahogy haladunk előre, Icíar Bollaín ügyesen bontja ki a karakatereket és az univerzális üzenet mellé lelket is ad a filmnek.

Természetesen  az őslakosokat ötszáz évvel ezelőtt leigázó hódítók és a helyiek vízére pályázó kapitalisták centire kiszámított párhuzamba állnak egymással, de a film inkább a mindkét lázadás emblematikus alakjává váló Daniel (a filmbéli filmben Hatuey a neve) személyes tragédiájára koncentrál, valamint a körülményektől meghasonló producer és az indiánok mellé álló hajdani pap vívódásaira (ami egy egész érdekes párhuzam!). Így válik Az ismeretlen földből egy szépen megrajzolt történet elnyomásról, helytállásról, barátságról és lázadásról. Igen, a sok párhuzam közepette talán felfedezhetünk némi hasonlóságot a film és a hollywoodi eposzok megoldásai között, de ez most még az érzékenyebb gyomrok számára sem lesz emészthetetlen.

2011. szeptember 16., péntek

» szókátrány: csicska/happy happy/srác a biciklivel/így ért véget a nyaram

10:07 | mozi | limupei. | 1 komment

A nagy őszi európai indie dömping első etapjának filmjeiről olvashattok rövideket:

Csicska

Nem hiszem, hogy nagy újdonságot fogok mondani: Till Attila tud rendezni. Ismeri a filmkészítés apró fortélyait, a technikáját - még néhány "múlttal" rendelkező magyar direktornál is jobban. Ért a színészekhez, tud érdekeset mondani és bár az egyéni hangon még bőven lenne mit csiszolni, Till Attila abszolút jó úton halad. Most például itt van nekünk ez a szemlenyertes Csicska, benne egy tanyasi családdal, akik szó szerint megvásárolnak egy még náluk is szegényebb szerencsétlent, aki a rabszolgájuk lesz. Menekülési útvonal nincs, azt tesznek vele, amit akarnak.

Van itt nagy magyar valóság és kis magyar abszurd, de mindez kevés. Tényleg minden a helyén van, és mégsem jó ez így. De mielőtt belekavarodnék a saját ellentéteimbe, kibököm a lényeget: ez az egész nagyjátékfilm után kiált. A pontszámom is ennek szól. A Csicska nem közepes, de lehetne sokkal jobb is - és Attila meg is tudná csinálni.

Happy Happy (Sykt lykkelig)

Adott egy svéd háziasszony egy Isten háta mögötti házikóban, aki a nem túl kommunikatív - és mint később kiderül, az ágyban sem túl buzgó - férje mellett egész egyszerűen unatkozik. Szóval kapóra jön a szomszéd házba beköltöző nagyvárosi család, akik egy pillanat alatt felkeltik a nő érdeklődését. Először csak a "végre történik valami" érzése izgatja fel a nőt, később viszont már a szomszéd férje is zöldebb lesz, akivel gyorsan viszonyt is kezd, s ennek az lesz a vége, hogy előbb kisebb, aztán nagyobb titkokra derül fény.

Ezerszer láttunk már hasonlót, de ilyet még biztosan nem. Először is skandináv film létére ez most még a délebbre élő embert is képes harsányan megkacagtatni, ugyanakkor benne van mindaz, amiért annyira szeretjük az északi vígjátékokat: a hamisítatlan skandináv hangulat, a hollywoodi normákra fittyet hányó humor (a fehér kisfiú például nagyon kedélyesen játszik rabszolgásat a néger szomszéddal) és a szerethetően bugyuta karakterek, akiket valószínűleg egyenesen Fargóból és a Hajrá boldogságból telepítettek át ebbe a jégmezőbe.

Szóval senki ne dőljön be annak, hogy ezt a filmet művészmozik játsszák (sajnos itt tartunk, az értelmesebb szórakoztató film már művészet): ez egy bárki számára fogyasztható, kifejezetten kellemes darab, ami ugyan sok újat nem mond, de a szokott passzusokat legalább színvonalasan szállítja. Szóval irány a mozi, főleg ha szeretnétek tudni, hogy lehet Activity-ben lerajzolni azt, hogy "AIDS".

Srác a biciklivel (Le gamin au vélo)

A Dardenne fivérek neve mára már egybe forrt a szociálisan érzékeny (de nem érzelmes!) drámákkal, melyek elsősorban a belga középosztály problémáira reflektálnak, de filmjeikben mégis ott van az univerzális, a "bárhol, bármikor megtörténhet" érzése. Szóval semmi meglepő nincs abban, hogy a Scrác a biciklivel ezt a hagyományt folytatja, ezúttal egy kisfiú szemszögéből, akit apja intézetbe ad, majd ígérete ellenére nem jön vissza érte. A kisfiú megszökik, és ekkor akad össze Samathával, aki visszavásárolja a fiú biciklijét, és hétvégenként elhozza az intézetből.

Különös és szép történet ez a korai felnőtté válásról, melynek során egy gyereknek kell megtanulnia, hogy mi és ki az igazán fontos az életben, és hogy milyen döntéseket érdemes és melyeket muszáj meghozni. Talán miatta, talán a téma miatt ez az alkotás most egy kicsit színesebb és egy kicsit pozitívabb hangvételű mint a Dardenne-standard, de nagyon jól áll neki. Ami viszont nem áll jól, az a kapkodás. Egyik pillanatban még az apa döntésén bosszankodunk, a másikban meg már azon aggódunk, nehogy rossz társaságba keveredjen a főhős. Néha túl hirtelen történnek dolgok, olykor pedig nem kap elég hangsúlyt egy-egy esemény (például amikor Samatha barátja döntés elé állítja a nőt). Még az a szerencse, hogy ez nem kezdi ki nagyon a film hitelét, de arra bőven elég, hogy a páros életművében ezt csak egy csuklógyakorlatnak nevezzük - ami azért még mindig bőven átlag feletti.

Így ért véget a nyaram (Kak ja provjol etyim letom)

Két férfi, teljesen egyedül egy sarkvidék környéki meteorológiai állomáson. Felkelnek, esznek, isznak, bizonyos időközönként ellenőrzik a műszereket, majd továbbítják az adatokat - minden nap újra meg újra. Nem hangzik valami izgalmasan, és valóban, az Így ért véget a nyaram lassú film. Lassú, de nem unalmas. Senki ne vizionáljon maga előtt két percig a semmibe meredő emberekre - még annak ellenére se, hogy a kézzel fogható cselekmény a film első egy órájában tényleg csak erre a monoton napi rutinra támaszkodik, mivel ezt a rutint a rendező arra használja, hogy gyönyörűen kibontsa szereplők kapcsolatát.

Az idősebbik már évek óta itt itt tartózkodik, számára a helynek történelme és szelleme van, míg a fiatal csak most érkezett és nem leli az áhított nagy kalandot. Az öreg, mint valami apafigura, szeretné átadni a tapasztalatait és megregulázni az egész nap a számítógépe előtt ülő, a szabályokon sokszor átsikló ifjút, amire az daccal vegyes tisztelettel válaszol.  Így megy ez egészen addig a pontig, míg meg nem érkezik az a nagy üzenet, amit a fiú nem mer átadni. A film innentől kisiklik a szürke hétköznapokból és a generációs ellentétek problémakörét felváltja a magány, a kiszolgáltatottság és az ösztönök.

Lírai film lévén a cselekmény helyett a képek "beszélnek", a rendező minden más zavaró tényezőt kiiktat, vagyis nem dramatizál. Ez a kietlen és zord táj (amit Pavel Kosztomarov gyönyörű képei tesznek még nyomasztóbbá és még grandiózusabbá) tökéletes helyszín hozzá, hogy ne csak illusztrálja, de fel is erősítse a két férfi drámáját - és teszi ezt úgy, hogy a Nem vénnek való vidék óta nem volt ilyen hangsúlyos és szuggesztív a csend és a képek egyvelege. De azért ne menjünk el a film két motorja, Szergej Puszkepalisz és Grigorij Dobrigyin mellett, akik nem véletlenül tették zsebre a Berlini Filmfesztivál legjobb színésznek járó díját. Nekik nem csak a kevés cselekmény, de a kevés (bár minden szavában fontos) dialógus mellett kellett közvetíteniük a fentebb felsorolt érzéseket és érzelmeket. Mondanom sem kell, elsőosztályú munkát végeztek: jó lenne újra látni őket; mint ahogy Alekszej Popogrebszkij rendező következő munkáját is, aki ha nem is írja újra a filmtörténetet, piszkosul érti a dolgát.

2011. augusztus 18., csütörtök

» szókátrány: it's kind of a funny story, hesher, jack goes boating

19:57 | mozi | samlowry | 5 komment

Az amerikai indie szcéna gazdag fajta. Felfedezni lehetetlen, elmerülni benne érdemes, ha csak rövid időre is. Ehhez szabott terjedelemben három olyan független filmről van szókátrány alább, amelyekről ezért vagy azért már folyt előzetes eszmefuttatás akár ezen a blogon is.

It’s Kind of a Funny Story

Próbálok túllépni az összes előítéletemen, ami az elmegyógyintézetben játszódó filmekkel kapcsolatban kialakult, próbálom nem sorolni magamban az amerikai indie dramedy-k mostanra blockbustereket megszégyenítően kőbevésett eszköztárát és próbálom eszembe juttatni Fleck és Boden Half Nelsonjának ügyesen politizáló, mégis emberi forgatókönyvét valamint minimalista mízanszenjét, de csak nem sikerül. Ami itt vár nem más ugyanis, mint a műfaj valamennyi kliséjének tárháza és a genius loci teljes ignorálása. Utóbbinak tudok tapsolni, előbbinek már kevésbé. Fleckék azonban nem dilettánsok, karaktereik letűnt hírességek papírmasé maszkjai mögé bújva ugyan, de fosztogatják a szervezetben meglevő érzelemkészleteket, repetitív jellegű poénjai szokatlanul kifinomultak, Zach Galifianakis pedig – megkockáztatom – életében először szerethető a kristályvásznon. Konklúzió: ha 16 évesen meg akarod ölni magad, ezért elmegyógyintézetbe vonulsz, ami persze pár nap alatt sínre teszi az életed és, bár világ életedben lúzer voltál, még néhány mutatós korodbeli lányka figyelmével is megajándékoz, akkor is el vagy ásva, de csak mert ha zenekart kell mondani, akkor a U2 ugrik be először.

Hesher

A pusztítás marha vicces dolog. T.J. átlagos amerikai kisfiú, annyi szépséghibával, hogy anyukája pár hónapja halt meg tragikus hirtelenséggel, apja pedig azóta sem találja a helyét, akivel nagyanyjánál lakik. Utóbbi legalább boldog, hisz orvos felírta marihuánán lebegi át a mindennapjait. T.J. nem meglepő módon tehát, mód felett agresszív és nehezen megközelíthető fiúcska. Egy nap azonban egy jól irányzott ablaktörésnek hála összefut Hesherrel, aki minden pusztítási hajlamának úgy a tízszeresét méri a nyakába, segít az iskolai konfliktusok megoldásában és elharapódzásában, szeszélye szerint kihúzza, vagy belöki a szarba és úgy általában igazi seggfej, a kemény fából faragott, következetesen kiszámíthatatlan és szerethető fajtából. Egy kegyetlen, néma intrikus, aki legyen bármily elcseszett, ebben a családban akkor is a problémamegoldó szerep vár rá. Spencer Susser filmje szellemes metaforákkal és bájos gátlástalansággal kecsegtet, fémagyú főhőse Heath Ledger Jokerének lenne méltó ellenfele, vagy éppen legjobb spanja, számunkra viszont csak egy pofánrúgást és egy szegycsontjáig boncolt életigazságot szán, ami csak akkor válik kínossá, amikor látjuk megvalósulni ebben a kegyetlen és kegyetlenül szikár mikrokozmoszban. T.J. tehát könnyen lehet, hogy a nehezebb utat választja, pedig a pusztítás marha vicces.

Jack Goes Boating

Philip Seymour Hoffman nem egy egyszerű figura. Minden férfi lelki szemei előtt mementoként lebegő és edzésre sarkalló külseje ellenére képes hiteles rocksztár lenni, de igazán elemében akkor van, amikor fizikumával, érzelmeivel és életével harcban álló szerencsétlent kíván tőle a szerep. Olyan karaktert viszont, aki még Jack-nél is kevesebb a nullánál (bocs B.E.E.) eddig és eztán is nehezen találhatna. Valahogy olyan ez a figura, mintha egy végtelenül öngyűlölő, ugyanakkor szörnyen cinikus egotrip teremtette volna. Csimbókos, rasztának csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető pacifista tincsei hebehurgyán lógnak alá szeplős koponyájáról, ráadásul hajlamos öt éves kislány módjára hisztizni. Miért szerethető mégis? Mert céljai vannak, amikért foggal körömmel harcol. Jobb állást akar, de mindenekelőtt megszerezni az álomnőt (aki csakis ebben a lesújtó melankóliában bír álomnőnek hatni) és ennek a küzdelemnek vagyunk mi szemtanúi. Hoffman pedig legalább annyira manírmentes rendező, mint színész, ráadásul – megkerülve a rendező és főszereplő feladatkör veszélyeit – nagyon is érzékeny saját magára a kamera előtt. Talán Woody Allen volt képes utoljára ilyen könnyedén rendezni saját magát, csak aztán mindig hanyatt vágódott a saját maga elszórta banánhéjakon, itt azonban a remekül megírt dialógok ellenére, a csendekre érdemes igazán figyelni.

2011. augusztus 4., csütörtök

» olvastam: stephen king - a búra alatt [under the dome] (2009)

9:01 | irodalom | aeon_flux | 24 komment

A Setét Torony-szériát és néhány kiemelhető ellenpéldát eltekintve az elmúlt húsz évben Stephen King nem túl sok jó írást adott ki a kezéből. Egyesek ezt annak tudják be, hogy az író végre kijött az alkoholizmusból, és eme szenvedélyével együtt azokat a démonait is lerakta a ruhatárban, melyek oly sokakat - köztük engem is - rémüldözésre, no meg falánk olvasásra késztettek. Szóval ilyen hosszú, ám továbbra is termékeny üresjárat után végre egy olyan regényt letenni az asztalra, amely minden megelőlegezett pesszimizmusa ellenére megidézi azt a korszakot, amikor King még király volt, bizony oly váratlan teljesítmény, melyről eme blogon is érdemes megemlékezni.

Eme negatív hozzáállás nem csupán a két évtizedes (kvázi) szarlapátolásnak tudható be, hanem a regény premisszájának is (egy kisvárost egy áthatolhatatlan búra zárja el a külvilágtól), melyet az utóbbi években nem csak egy kultikus Luna-fivérek képregény, de a Simpson család első egész estés filmje is meglovagolt. A Simpsonékat pedig ritkán szokták egy lapon emlegetni Stephen Kinggel.

Talán egyeseknek blaszfémiának tűnhet eme gondolat, de a mai felgyorsult világunkban egy 1.000+ oldalas regény maga a kín, és mikor kiderült, hogy a Végítéletet és az Azt leszámítva King munkásságának leghosszabb írását készül kiadni a kezéből, az érthető ódzkodást eredményezett a sorok között.

A kész mű végül 1.074 oldalas lett - mármint Amerikában: nálunk két kötetben, közel 1.600 oldalon jelent meg -, és a kiinduló pont tényleg nem okozott meglepetést, és nem is tartalmazott eredetiséget, mégis bitang jó ponyva lett belőle, melynek Kingtől megszokott (szeretett/utált) társadalomkritikai vonulata sem tolakodóan profán (nem úgy, mint a Mobil című szörnyűségben), csupán jelenlévő: nem mellékes, de nem is mindennél fontosabb tényező.

Hogy ezt a bő másfél ezer oldalt rekordsebességgel lehet bedarálni, az a rég látott minőségben megírt karaktereknek, eme karakterek gondolatainak, verbális megnyilvánulásainak és cselekedeteinek köszönhető. Ráadásul King ezúttal több tucat - esetenként szélsőségesre karikírozott, mégis - hús-vér figurát mozgat városméretű sakktábláján, a regény remek egyensúllyal felépített narratívájának köszönhetően mégsem lehet elveszni köztük, de még a szerteágazó, ám egy irányba haladó történések fonalainak egyike sem szakad el.

Ráadásul öregkorára King végre az öncélú erőszakoskodásról és a szörnyűségek gyakorta fárasztó részletezéséről is leszokott. Természetesen halálesetekkel ezúttal is számolni kell (miazhogy!), van köztük explicit is, de leírásuk inkább tényszerű, néha morbid iróniával átitatott, és ritka kivételektől eltekintve a narratívát szolgálják.

Ugyanakkor King továbbra is polgárpukkasztó gúnnyal közelíti meg a mára már erősen omladozó amerikai álmot. A külvilágtól elzárt városban, amely az eseményt megelőzően csak egy volt a sok liberálisan idilli közösség közül, rémületes gyorsasággal omlik össze a civilizáció, és órákban mérhető adagokban jelennek meg, majd tűnnek el a történelmi-társadalmi "devolúció" állomásai a totalitárius rendszereken át egészen a kőkorszaki káoszig. Az emberekből pillanatok alatt jön elő az állat - hol a törvényt erkölcsöt nem ismerő vad, hol az öntudattal nem rendelkező birka, de ez a legyek ura sztori történetesen a világ szeme láttára történik, amely mint sok más esetben ezúttal is kényszerű (önkéntes?) szemlélő.

Abszolút pozitív (egy háborút megjárt szakács) és negatív (egy hatalommániás másodtanácsos) oldal ezúttal is van, a regény szereplői leginkább köréjük csoportosulnak, szerepük és lényük viszont mégis inkább emberi, mint szimbolikus. A dolgokat pofátlanul leegyszerűsítve az egyik oldal ki akar jutni, a másik bent akar maradni. És ugyan King egyértelműen az előbbi csoportot támogatja, azért az ember olvasás közben akaratlanul is gondolkodóba esik, hogy hasonló helyzetben vajh ő mit tenne... vagy merre sodródna.

Események, melyekkel sodródni lehet, pedig szép számmal adódnak: póriasan szólva a regény pörög, mint a motolla, épp ezért kár, hogy a befejezésre kifogy a szufla a búrából (ehem). Nekem személy szerint nem is a jelenség okozóinak személyével volt bajom, hanem a végletekig egyszerű megoldással. De ki is mondta azt, hogy egy történetet nem lehet befejezni, legfeljebb abbahagyni? Csak nem maga King?

kövess minket facebookon!

2011. július 13., szerda

» kritika: harry potter és a halál ereklyéi - 2. rész [the deathly hallows pt.2] (2011)

16:17 | mozi | TheHungarian | 29 komment

Ha már a végéről lesz szó, kezdjük a végén: a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész jó.

Tulajdonképpen nem is lehetett ez másképp: hét film vezetett el idáig, úgyhogy volt bőven idő megalapozni mindent. Ennek köszönhetően senki nem fog olyasmiket kérdezni, hogy 'ez meg kicsoda?', 'ezt most miért csinálta?' vagy 'ezt meg honnan veszik?', s a tempóra sem lesz panasz; gyorsan történik minden, amennyire csak lehet, ám rohanónak, összecsapottnak a legkevésbé sem nevezhető. Mi több, éppen ezt várja el mindenki. És a lényeg e rövid kijelentésben rejlik: a Harry Potter-sorozat záróakkordja éppen azt nyújtja, amit a néző elvár. Az összes szereplő harcba áll, s megtörténik a végső összecsapás, a Roxfortban, ott, ahol elkezdődött az egész, s amilyen színesnek és varázslatosnak láttatták kilenc és fél évvel ezelőtt e vidéket, olyannyira sivár és lepusztult most. Amennyire esetlenek voltak a fiatal színészek, olyannyira uralják most szerepeiket, s végre mindhármójuk révbe ér, ki-ki a maga, régóta kijelölt ösvényén.

A Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. részét látva az is világossá válik, nem pusztán üzleti megfontolásból volt jó ötlet kettészelni az utolsó regényt. Nem egy szempontból tér el élesen a tavaly novemberi és a mostani felvonás, de a legszembetűnőbb az események folyásának sebességében van; míg akkor hosszú tízperceket elmélkedtek hőseink egy erdőszéli kőrakáson, addig itt az ellenség a fejük fölül bontja az elemeket, miközben kitalálják, hogyan is tovább. Akkor Harry mellett két barátja is a középpontban állt, itt viszont a címszereplő, na és persze nemezise kerül reflektorfénybe. Voldemort testközeli veszélyt jelent immáron mindenkire, fenyegető suttogása behatol mindenki fejébe: a néző is érzi, nincs hová menekülni, az ellenállás pedig csak egy ideig tartható (és az egyetlen esély, ha a kiválasztott megsemmisíti a sötét nagyúr erejét jelentő apró tárgyat...ismerős, nemde?). A feszültség, az izgalom valódi, talán a legerőteljesebb az eddigiek közül, mert itt már nem kell kíméletesnek lenni, nem kell tartogatni a (mellék)szereplőket a következő részre.

És nem csak a színészek és a cselekményszövés erősített be: David Yates előtt is emelem kalapom, tekintve, hogy A Főnix Rendjét látva én személy szerint alaposan elhibázott lépésnek tartottam az ő kezébe adni a gyeplőt. Azóta viszont részről részre egyre inkább ráérzett, miként érheti el a lehető legjobb hatást. Na persze, néhány dologtól egyszerűen képtelenség szabadulni, úgyhogy itt is előfordul egy személy megtapsolása, ami mifelénk teljesen idegen gesztus, s időnként még mindig suta egy-egy érzelmes vagy egyéb egyéni jelenet, de hát nem szabad elfeledni, hogy gyerekek a történet szereplői, bármennyire is komollyá edzették őket a körülmények.

A Harry Pottert is a körülmények edzették komoly filmmé. A változó rendezők, szemléletek, elvárások mellett a magától értetődő módon is azzá érett: A bölcsek kövében még nekünk is csak egy kivehetetlen arc volt a gonosz, nem törődtünk vele túlzottan, ám növekedésével, erőre kapásával maguk a filmek is egyre hagyták hátra a játékosságot, az olyan kalandokat, amik az egyszerű felfedezésről, a lebukás megúszásáról szóltak, s a legrosszabb, ami történhetett, a büntetőfeladat volt. Most a címben is ott virít a halál, ami egy mikulásnak öltöztetett Dumbledore-ral nyomatékosított karácsonyi filmben, mint amit az első könyvből fabrikáltak az alkotók, elég valószínűtlennek hatott volna. És valahogy azt is nehéz elképzelni, hogy ennyi volt. Bár a film kísérletet tesz rá, hogy emlékeztessen minket arra, aki látszólag nincs velünk, bennünk él, satöbbi, satöbbi, azért az ilyesmi még a teljes mértékig kielégítő befejezés mellett is kedvetlenítő tud lenni. De szerencsére, bármikor újranézhetjük a teljes történetet, s talán érdemes fontolóra venni az eltérő hangvételükből fakadóan kevéssé meggyőző első részek átértékelését is, hiszen ahogy mondani szokás, minden jó, ha jó a vége. Márpedig a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész jó.

2011. július 5., kedd

» kritika: csillagközi invázió [starship troopers] (1997)

9:35 | mozi | aeon_flux | 48 komment

Néhány parszeknyire Földünktől gonosz botsáskák és gigantikus katicabogarak elhatározták, hogy kiirtanak bennünket. Hogy szándékuk komolyságát bizonyítsák, hatalmas meteorokkal bombázzák bolygónkat és a környező világokra küldött telepeseinkből bébipapit csinálnak. Mese nincs. Háború van. Uncle Sam hatásos propagandájának köszönhetően fiatalok ezrei vonulnak be katonának, hogy a Szövetségi Polgár vízum megszerzésének érdekében aprítsanak némi csáprágót.

Első pillantásra Paul Verhoeven húsdaráló-mozija nem több, mint egy nagy és buta effektusmozi bődületes dialógusokkal és az utcáról beterelt, agyszívó bogár által gondosan kezelt szépfiúk és szőkék főszereplésével. Eme vélemény talán még második pillantásra is kikezdhetetlen lehet, ám ha egy icipicit bekukkantasz a felszín alá, akkor nem csupán Denise Richards dús kebleivel szemezhetsz, hanem láthatod, hogy a holland direktor körmönfont politikai szatírát oltott öldöklős mozijába. Míg ugyanebben az időben Michael Moore a jobbos Amerika képébe vágta a vágni valót, addig ez a ravasz külföldi hátulról támadott. Szórakozz csak! Szörnyülködj csak! Magadat minősíted!

Filmkoncepciójával még a Sony fejeseit is sikerült megtévesztenie, akik az Independence Day utódfilmjét látták a Starship Troopersben, és boldogan beleöltek 100 millió dollárt. Mivel a főszerepekben relatíve nóném színészek tündököltek, a rendelkezésre álló pénz nagy részét a trükkökre lehetett fordítani. Látványvilágát tekintve a Starship Troopers a maga korában ott toporgott a tökéletesség előszobájában, hisz a mindig megbízható Industrial Light & Magic ismét kitűnő munkát végzett mind az űrcsótányok, mind a csillaghajók megalkotásakor.

Az űrhajókon játszódó jeleneteknek egy pöttyet Star Trek szaga van: a most-jött-le-a-gyártósorról fröccsöntött díszletek között eldarált, vicces mi-a-fenéről-beszélnek-ezek űrzsargon sajátos hangulatot kölcsönöz a produkciónak. Ráadásul a történések külső karcolata is félelmetesen együgyűnek hat: talán még Ed Wood is kétszer meggondolta volna, hogy filmjében olyan cselekménybeli fordulatot alkalmazzon, melyben a hősök elindulnak a Klendathu bolygóra, hogy lenyomják az nagy agyszívó bogarat. Jobban bele gondolba Ed Woodnak ez biztosan bejött volna.

És ez még nem minden. A Starship Troopers banalitása nem merül ki idétlen hadmozdulatokban. A vérgőzös kezdő képsorok még hagyján, de az azt követő jelenetek egyenesen megdöbbentőek: a néző egyhamar azon kapja magát, hogy a Melrose Place 24. századba ültetett verzióját nézi. Jól táplált fiatalok teszik azt, amit az anyagilag és erkölcsileg eleresztett tinédzserek általában tenni szoktak; buliznak, torzsalkodnak, pitiáner szerelmi perpatvarba keverednek és mindent megesznek, amit a propagandától harsogó média eléjük tesz. A világ pedig a szövetségi polgárság előnyeit harsogja: legyél te is felsőbbrendű ember! Szolgálj le két évet Szövetségi Hadseregben és máris tiéd a világ! A büszkeségtől duzzadó naiv fiatalok bedőlnek a toborzó rizsának és felöltik a mundért. Bizarr kiképzőtáborba kerülnek, ahol fasisztoid jelszavakat harsogó, könyörtelen kiképzőtisztek verik ki a szuszt a kadétokból. Úgy tűnik, a jólléti kapitalizmusba beleszületett puhányok egy náci társadalomba szeretnének beilleszkedni. Ó, az irónia!

Rémálomba illő túlzásai miatt már a kiképzés is megdöbbentő, ám az igazi hentelés akkor kezdődik, mikor a frissen végzett kadétok háborúba indulnak az ízeltlábúak ellen. Az összecsapások nagy kanállal merítenek az emberi élet kioltásának kiapadhatatlan tárházából, méghozzá a legdurvább módszerek közül. Van itt kérem fejletépés, élve égetés, szétpasszírozás: csupa olyan dolog, amit az ember a bogarakkal szokott művelni, hogy kielégítse önnön szadista hajlamait, ugye. Az aprítás már-már komikusan szélsőséges, a Starship Troopers e képsorokkal anno ki is vívta magának a legbrutálisabb mainstream film kitüntető (?) titulusát.

A csörték közötti szusszanásnyi szünetekben marad idő röhejes buzdító szónoklatokra és a film első felét idéző banális dialógusok felidézésére is. A produkció amúgy görcsösen ragaszkodik a háborús filmek kliséihez: az önfeláldozó hősöket, az emberfeletti egyéni akciókat, a reménytelen helyzetből való megmenekülést, stb. mind kipipálhatod, így ha a 12 éves öcsédet is leülteted a film elé (anyu és apu tudta nélkül), akkor ő sem fog unatkozni.

A felszín alatt azonban Verhoeven tovább pumpálja a hol mulatságos, hol savanyú kritikát. A rendező védjegyévé vált, menetrendszerűen beszúrt híradórészletek sarkítottan karikírozzák napjaink média-hisztériáját: az élő adásban közvetített kivégzés vagy a kisgyerekek kezébe adott automata fegyverek ma még elképzelhetetlenek, de a közeljövőben tán ez lesz a standard. Az egyre jobban széthúzó gazdaság-politikai helyzet, a szemérmetlenül hazudozó vezetők ténykedése tán odáig fajulhat, hogy az ember ilyen szélsőséges magatartásig, vagy egyszerűen az önmegsemmisítésig hajszolja magát.

Mindezzel együtt kár, hogy a vége felé a film meglehetősen ellaposodik, a monoton öldöklésre immunis lesz a néző, és a banális sztori ide vagy oda, a befejezés lehetett volna ütősebb.

A Starship Troopers 14 évvel ezelőtt került bemutatásra. A kritika természetesen szétszedte, az Őrült Hollandus rendezését náci propagandának titulálták, és még az eszetlen(nek tűnő) daraboláson sem láttak át. Sajnos a közönségsiker is elmaradt, de idővel egyre többen és többen értették meg, mit is akar mondani ez a film. Aktualitása a XXI. században vált igazán kétségbeejtővé: Szeptember 11-ét és az iraki konfliktus kétes értékű lezárását követően a világsajtó és a nemzetközi közvélemény pattanásig feszült. Most pedig a gazdaság kényszerült térdre, a szentnek hitt régiós szövetségek pedig széthullani látszanak. Talán jobb lenne, ha a világ behúzná a kéziféket, mielőtt olyan mészárszéké változik, mint ez a film. Az valószínűleg nem lenne ilyen szórakoztató, vagy szeretnétek többet tudni?

kövess minket facebookon!

2011. június 21., kedd

» szókátrány: hanna, the ward, the loved ones, red hill, etc.

8:35 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Hanna

A művészcsaládban felnőtt Joe Wright valószínűleg kilométerekről látható örömtüzeket tudna gyújtani a hozzá elküldött díjvadász/kosztümös forgatókönyvekből, ezért aztán csinált egy akciómozit, amibe belevizualizálhatott minden olyan filmes csínt meg bínt, amit a korábbi rendezéseiben megismert viktoriánus Anglia nem biztos, hogy elbírt volna. S ahogy ezt a kísérleti akció-arthouse thrillerizét elnéztem, Wright jó régóta gyűjtögethette az ideákat, mert a Hannából végül valódi ötletbörze lett, amiből tucatnyi olyan filmet lehetne összerakni, amelynek egymástól jól elkülöníthető, egységes stílusa lenne, de egyetlen nagy masszaként nehezen fogyasztható. Részeiben tehát sokkal jobban működik, mint egészében: tisztára mint egy trip azonnal jelentkező mellékhatásokkal. Annak viszont nagyon örülök, hogy már csak egy évet kell várnom, hogy színt valljak Saoirse Ronannak.

The Ward

John Carpenter visszatért! És ugyanazt a szart csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Már eleve nem kecsegtetett túl sok jóval, hogy a tíz év hiátusból megtért "master of horror" nem csupán egy új játékfilmre fordítható pénzt alig tudta összekaparni, de utána még forgalmazóra sem nagyon lelt. Eme produktumot látva nem is csoda: a The Ward sokszorosan elcsépelt helyszínével (villámcsapások által bevilágított elmegyógyintézet Ratched nővér hasonmásokkal és dögös bentlakókkal), loncsos hajú démonlányával és lapos slusszpoénjával csupán néhány évtizedet késett. Szerencse vagy nem, de Carpenter napjaink felgyorsított rémületfaktorainak meglovagolása helyett a régi iskolát idéző módon, öreges tempóban, éppen ezért teljesen kiszámíthatóan paráztat, vállalható képi világa ellenére a filmet mégis valóságos kínszenvedés végignézni, hisz szemmel láthatólag minden közreműködő halálra unta magát a forgatáson.

The Loved Ones

Ami miatt a Hanna hátast dobott, az Sean Byrne ausztrál tortúra-filmjét már-már zseniális szintre emelte. A kulcs a mértéktartó zsánerpukkasztásban rejlik, és ez az alig másfél órás csemege ugyan arra törekszik, hogy kitágítsa a műfaj határait - konkrétan úgy fest, mintha a Texas Chainsaw Massacre találkozna a High School Musicallel egy aggasztóan beteges, de szellemes elmében -, de az audiovizuális harcsolás helyett inkább arra törekszik, hogy narratívájában legyen kiszámíthatatlan (hol elképesztően durva, hol hisztérikusan vicces), így sikerül friss vért pumpálnia egy olyan zsánerhajtásba, amely sokak szerint már eleve holtan érkezett.

Red Hill

Szintén ausztrál, szintén műfaji hibrid, ugyanakkor ez a western/slasher mixtúra olyan meggyőződéssel lapátolja stílusos halomba a két választott zsánerének közhelyeit, hogy végül önkéntelenül is műfajparódiává csuklik össze. Új seriff-helyettes érkezik egy istenháta mögötti kisvárosba, és nem elég, hogy alig tudja kivívni a helyi rendfenntartók bizalmát, de még egy csúnyán megégett néma rémmel is számolnia kell, aki megállíthatatlanul tör előre (ha kell, Jason módjára teleportálgatva), hogy beteljesítse titokzatos bosszúját, ami összeköti módszeresen kivégzett áldozatait. Már a film harmadánál sejteni fogod, hogy valójában ki a hunyó, így simán eltöprenghetsz azon, hogy a seriffet és az embereit leszámítva vajon hova tűnt mindenki a városból.

Cedar Rapids

Az Up in the Airhez hasonlóan a Cedar Rapids főhősét (Ed Helms, a The Hangover fogdokija) is kirángatják jól belakott világából, hogy végre rádöbbenjen: a mesterségére épített életén túl is akadhatnak örömök. Ugyanakkor ez a muksó se nem szexi, se nem magabiztos, a többnapos szakmai találkozón szerzett tanulságait pedig szomorkás elmélkedés helyett alkoholmámoros ökörködésben és gyakorlati alkalmazásban (új cég! új nő! új élet!) éli ki. Lehet vele is rezonálni, de még inkább John C. Reilly-vel, akinek már most odaítélnék egy jó kis Oscart és aki világra szóló partiarcként segít kimozdítani szegény emberünket a szürke status quóból. Ahhoz viszont, hogy eme film lehesesn a következő Oscar-szezon "kis szellemes függetlenje", túlságosan vicces. Nem mintha ez baj lenne.

The Fourth Kind

Ismét egy zsánerújító próbálkozás, amely az (ál)dokumentumhorrorok népszerű hullámát meglovagolva kíván friss hajtást növeszteni. Sajnos Olatunde Osunsanmi filmes kísérlete, melyben színészek rekonstruálnak valósnak beállított - és a filmben nem ritkán a "megrendezett" jelenetekkel párhuzamosan vetített - eseményeket, melyekben földönkívüliek ragadnak el embereket (asszem...), túlságosan zavaros, finomkodó és visszafogott (értsd: dögunalmas) ahhoz, hogy kénytelenek legyünk megjegyezni szellemi atyjának nevét. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz hír.

The Lincoln Lawyer

Matthew McConaughey-nak soha nem kellett volna lemennie kutyába: a helyében két lábbal rúgtam volna ki Kate Hudsont és a többi hollywoodi miszpicsát, a meztelen bongósnak ugyanis sokkal jobban fekszik ez a simulékony ügyvédszerep, aki simán lyukat dumál egy motoros banda kollektív sörhasába, zsebében van a fél város és vannak ügyek, melyeket úgy old meg, hogy a kocsijából sem kell kiszállnia. Persze, akadnak érzelmei is (exnejével még mindig imádják egymást és csak azért mentek szét, mert a bíróságon külön padsorból osztják az észt), ezért lehet érte szorítani, mikor egy egyszerűnek tűnő ügyből életveszélyes kalamajka lesz, ami aztán egy csapásra lebontja körülötte a maga által emelt cukorpalotát. Vérbeli tárgyalótermes thriller ez; az a fajta, ami 15 éve még elcsépeltnek, ma már retrósan coolnak számít. Nem tagadom, teljesen beszippantott, de a végső, tévés krimiket idéző pisztolyrántós, nagy monológos befejezés úgy tüsszentett ki, hogy majdnem megütöttem magam.

2011. június 15., szerda

» kritika: super 8 (2011)

17:25 | mozi | aeon_flux | 55 komment

- SPOILERMENTES -

Vonatbaleset egy kisvárosban. Az egyik összetört szerelvényből valami elszabadul, valami természetfeletti, valami gonosz, valami... de hát ti is láttátok az előzeteseket. JJ Abrams harmadik egész estés filmje sok kérdést felvet, elsősorban azt, hogy többet nyújt-e a Super 8 egy 50 millió dollárból készült nosztalgiaturnénál?

Hogyne! De a motorja mégis csak egy időgép. A hetvenes évek szülöttjeként (nesztek, újabb hasznos trivia magamról) természetesen tucatnyi olyan, a 80-as években készült produkciót tudnék felsorolni, melyet a film serényen megidéz - úgyhogy gyorsan teljesítem is a kötelező köröket: Spielberg neve és a film elején feltűnő, néhányunkat tapsikolásra késztető Amblin logó nem csupán marketingtrükk, nem is egyszerű tisztelgés, hanem már-már életfilozófia, amely kb. úgy összegezhető, hogy gyerekeknek álcázott felnőttek csodálkoznak rá a nagy ismeretlenre és erről mesélnek mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni őket. Így aztán ismét életre kelnek a Close Encounters felfedezői, az E.T. intergalaktikus játazótársai vagy a Poltergeist gyermeki csatározásai. De ugyanígy exhumálódik a Goonies és a Gremlins atmoszférája, meg minden olyan Stephen King-írás, melyben kiskorúak szembesülnek az idő előtti felnőtté válással. Abrams odáig merészkedik a nosztalgiázásban, hogy nem csupán filmeket idéz meg, hanem saját (és pályatársainak) gyerekkorát, azokat a amatőr kamerával üldözött álmokat, melyek a belőlük szőtt filmek és filmes karriereknek köszönhetően azóta a kollektív tudat részévé váltak.

De a film nem csupán visszatekintő panoptikum, hanem ízig-vérig modern blockbuster. A jól felvezetett reklámstratégiától kezdve a könnyednek tűnő, mégis szélsebes cselekmény, a tökéletesen tálalt McGuffin (ami nem az, amire gondolnál) és kötelező nagyjelenetek (mert a trailerben is látott vonatbaleset természetesen minden eddigi filmes vonatbalesetre rálicitál) a XXI. század gyermekeit szolgálják ki, szerencsére nem hivalkodóan, nem kötelező jelleggel, hanem egy nagyobb egész szívdobogtatóan izgalmas részeként.

A fent vázolt ambíciói ellenére a film szívét egy családi dráma jelenti, lüktetését pedig az első szerelem bódítóan ártatlan érzése szolgáltatja: itt-ott mindkettő kissé mesterkéltnek tűnhet, ám ha fel is merül benned az a hangulatgyilkos gondolat, hogy "egy gyerek nem mond és nem gondol ilyet", akkor ezt az elképesztően hiteles gyerekszínészek egy pillanat alatt feledtetik. És ennyi tehetséget már rég sikerült egyetlen filmbe sűríteni: a kiskorú alakításoknál gyakorta megtapasztalható színészvezetésnek, színpadi szélsőségeknek nyoma sincs, mindenki él és együtt él, pedig a super 8-as kamerával ametőr zombi(!)filmet forgató csapat tagjai egytől-egyig típusfigurák. Talán ezért is olyan könnyű velük azonosulni.

Együtt nevetni, együtt bandázni, együtt izgulni és bizony együtt félni velük, mert amikor a baleset során elszabadult ismeretlen erő elkezdi furcsa garázdálkodását a filmnek helyt adó közép-keleti városkában, a gyerekek - szerepükből nem kilépve - először csak elszenvedői az eseményeknek, s csak önhibájukból kívül lesznek alakítói is.És mindezt rengeteg összecsíkozott alsónaci kíséri.

Az események talán olyan irányba tartanak, ami egy felnőttnek zavart okozhat, hisz a történések egyszerre piszkosul félelmetesek és gyermekien merészek, de ez a film egy (manapság már) ritkának számító állatfaj: egy érző-lélegző rémfilm, ami gyerekeknek szól. Meg gyereklelkű felnőtteknek.

kövess minket facebookon!

2011. április 12., kedd

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 3. nap

18:30 | mozi | Brumi | 0 komment

Ölésre ítélve (Essential Killing, Lengyelország-Norvégia-Írország-Magyarország, 2010, Jerzy Skolimowski)

Ahogy a ma épp 50. életévét betöltő Vincent Gallo személye, úgy Jerzy Skolimowski filmje is megosztja majd a nézőket. A névtelen tálib (?) harcos egy szerencsés véletlen folyamán megszökik fogvatartóitól, ezzel kezdetét veszi a végtelennek tűnő hajtóvadászat. A történet ennyi: a névtelen harcost üldözik, ő pedig megtesz mindent a túlélésért. Felszínre törnek az állati ösztönök, a jó és rossz fogalma megszűnik létezni, csak a muszáj marad. Mert élni kell. Bármi áron. Vincent Gallo rendkívül nehéz feladatot kapott, Joaquin Phoenix-hasonmásként úgy kell elvinnie a hátán az egész filmet, hogy közben egy szót sem szólhat. És megoldja, méghozzá nem is akárhogy! Bravúros alakításának köszönhetően a néző is a pokoli utazás részesévé válik, és a moziszék karfáját kétségbeesetten szorítva várja a feloldozást.

Raindance 99 perces filmiskola – Filmjog

A rendkívül érdekesnek tűnő Juan helyett inkább az iskolapadot választottam, beiratkoztam a Raindance 99 perces filmiskolájába egy kis filmjogot tanulni. Nyilván 99 perc (ami egyébként 101 volt) alatt nem lehet megváltani a világot, Dr. Kalocsay Gergely mégis azon volt, hogy a laikusok számára is emészthetővé tegye eme rendkívül száraz témát. Egy mintapéldán keresztül megnéztük, hogy forgatókönyvíróként az ötlet megszületésétől a kész filmig milyen lehetőségek merülhetnek fel, milyen buktatókra kell figyelni, és természetesen mik a legfontosabb alapfogalmak, amikkel nem árt tisztában lenni. Az előadás interaktív jellegének köszönhetően elhangzott pár érdekesség, a szűkös időkeret ellenére mégis rendkívül sok új információval lettem gazdagabb. Így utólag már bánom, hogy a másik két előadásra nem ültem be.



Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. április 10., vasárnap

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 1. nap

1:03 | mozi | Brumi | 2 komment

Száz reggel (One Hundred Mornings, Írország, 2009, Conor Horgan)

THE ROAD light, út és úticél nélkül. Két fiatal pár él egy vidéki faházban, a körülményekhez képest jól elvannak. Igaz, hogy nincs áram a házban, az élelmiszerkészletük fogyóban, de lehetne rosszabb. És lesz is. Egyikük súlyosan megsérül, a készletüket lerabolják, mindezeken felül még a belső konfliktusokkal is meg kell birkózniuk. Ez mind szép és jó, de kit érdekel? Ha előre tudom, hogy ennyire unalmas és eseménytelen a világvége, akkor egy percig sem hezitálok, saját kezembe veszem a sorsom: az ilyen és ehhez hasonló élmények elkerülése érdekében máskor kénytelen leszek elolvasni a tartalomismertetőt.

Oliver Sherman (Kanada, 2010, Ryan Redford)

Azt mondják, hogy hét év alatt bármilyen szörnyűséget fel lehet dolgozni. Sherman Oliver (Garret Dillahunt) hét éve súlyos fejlövést kapott a harctéren, csodával határos módon mégis túlélte. Azóta vándorol, keresi a helyét a világban, a háború szörnyűségei elől egyedül az alkohol jelenti számára a kiutat. Nincs otthona, nincsenek barátai, nincs senkije és semmije. Franklin Page (Donal Logue) büszke férj, kétgyermekes apuka, családjával boldogan éli a csendes vidéki életet. Egy nap váratlan vendég kopogtat az ajtón, Sherman Oliver az.

Ryan Redford rendező megrázó karaktertanulmánya remekül mutatja be az érem két oldalát: a háború borzalmait feldolgozni képtelen emberi roncsét, és a múlt szörnyűségein felülkerekedő túlélőét. A Garrett Dillahunt arcára kiülő mérhetetlen világfájdalom és a szemében tükröződő kiszámíthatatlan őrültség kettőse ritkán látott intenzitást kölcsönöz a karakternek, a színész rendkívül erőteljes jelenlétének köszönhetően sokszor még a dialógus nélküli jelenetekben is késsel lehet vágni a feszültséget. Igazán figyelemre méltó darab.



Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. március 24., csütörtök

» szókátrány: a sas [the eagle] (2011)

0:52 | mozi | Brumi | 18 komment

Bő fél éven belül már másodszor vonul be a kilencedik légió a hazai mozikba, most azonban a szűkszavú Olga Kurylenko helyett egy arany sas útját övezik elhunyt katonák. Egy biztos, baromi jól fognak szórakozni azok, akik a megváltott mozijegyeiket egy drinking game-mel fejelik meg. Bátorság, haza, becsület, Róma, sas - szavanként minimum 5 feles garantált.

Kevin Macdonald szandálos akcióeposza sikeresen feledteti az olyan borzalmakat, mint az ALEXANDER vagy a KING ARTHUR, a BRAVEHEART-GLADIATOR-APOCALYPTO tengely végre ismét elérhető közelségbe került. Maximus Marcus (Channing Tatum) bármit megtenne édesapja megtépázott hírnevének helyreállításáért (egy 5000 fős légió és az arany sas „elvesztése” egy apró taktikai hibától talán kicsit súlyosabb vétek), a tettrekész katona kizárólag lehetetlen küldetésekkel kel és fekszik. Egy gladiátor küzdelemben megkímélt ifjú briton rabszolgával (Jamie Bell) elindul visszaszerezni az arany sast, ehhez azonban Hadrianus falán is jócskán túl kell jutniuk. Vajon sikerül nekik?

A szűnni nem akaró CGI-orgiák tengerét friss szellőként járja át a - mind küllemében, mind történetét tekintve - tradicionális módon elkészített SAS, napjaink kötelező akciófilmes trendjeit (kamerarángatás, szűrők felesleges és túlzott alkalmazása) mégsem sikerült teljes egészében elkerülnie. Olyan elcsépelt szavak, mint a bátorság és a becsület a remek színészi játéknak köszönhetően új értelmet nyernek, szerencsére a látványos csatajelenetek mellett szép, őszinte pillanatokból sincs hiány. A kötelező romantikus szál mellőzéséért külön piros pont jár.