Bár azt már soha nem fogom megbocsátani Luc Bessonnak, hogy aprópénzre váltotta tehetségét, de most tényleg belenyúlt a tutiba. A producer/író tudatossága valószínűleg nem terjedt tovább a trendek ügyes meglovagolásánál, illetve a főszereplő személyének hála eme trendek még ügyesebb megforgatásánál, szóval akár a csillagok együttállásának is betudhatnám, hogy a számtalan zsenge (bár kétségkívül profitábilis) próbálkozás után Besson legújabb akciófilmje akkorát szólt, hogy nézők és (részben) a kritikusok feltámadásról, de minimum rehabilitációról beszélnek.

Hisz ki gondolta volna, hogy Liam Neeson nem csupán elvisz a hátán egy akciófilmet, de még szárnyakat is ad neki? Neeson soha nem volt szupersztár, inkább mentori szerepben feszített (és hányszor meg hányszor), de még főszereplőnek is inkább a történet részese volt, semmint a kulcsa. Pedig semmi kétség, tekintélyes paraméterei mellé párosuló szomorú tekintetével és bizalmat keltő hangordozásával igazi sztár lehetett volna, ha teszem azt, a tengerentúlon kettőnél több ember nézi meg anno a MICHAEL COLLINS-t.

Úgy tűnik, Európában többen látták meg a Neesonban rejlő "starpower"-t (egyszer még Bond szerepét is felajánlották neki; most gondoljatok bele...). Luc Besson is neki írta ezt a szerepet, amelyben a nyugalmazott kém elrabolt lánya nyomába ered: olyan figurát akart, aki határozott, ugynakkor esendő is, akinek a néző elhiszi azt, amit csinál.

És Liam Neeson pont ilyen: nem kap elő szuperketyeréket, nem übermenschkedik (annyira imádtam azt a jelenetet, amikor NEM vetette magát a hídról leugró rosszfiú után), gyakorta józan paraszti ésszel és találékonysággal éri el azt, amit akar, ugyanakkor rendkívül hatékony gyilkos. Szóval kiköpött Jason Bourne. S még a történetével is lehet azonosulni, hisz amíg Matt Damon figurája az identitását, később a nyugalmát akarja visszakapni, addig Nesson karaktere a lányát - ezek azok a dolgok, melyeket mi sem szívesen veszítenénk el.

A film nem csupán karakterében idézi meg a trendteremtő Bourne-filmeket: az operatőrből lett rendező, Pierre Morel cibáltatja a kamerát, ahogy a kameraman izomzatából kitelik, de a vágó, a kaszkadőr, sőt még a zeneszerző is bebiflázta Paul Grengrass filmjeit. A végeredmény több is, kevesebb is a lecke felmondásánál: miközben Liam Neesonnak hála végig együtt száguldasz a történésekkel, elég nehéz szemet húnyni a kisebb-nagyobb bakik ("Hová viszik?" "Van egy hajó a rakparton." ...és ennyi infó már elég is, mintha csak egyetlen hajó lehetne a rakparton :) és természetesen afelett, hogy mennyire sematikus is ez a film.

Persze, mindenképp meg kell jegyezni, hogy a kliségyáros Besson forgatókönyve néha képes kellemesen meglepni (az a bizonyos vacsorajelenet... az a bizonyos kínzási jelenet...), s nem rest saját városát, Párizst sem előnytelen színben feltűntetni. De ha Liam Neeson lenne az apám, én egy csöppet sem félnék az utcákon csatangolni.

- SPOILERMENTES - 

Megújult a világ: az USA dicső győzelmet aratott Vietnámban, Nixont harmadszor(!) is újraválasztották, a megváltozott erőviszonyoknak, a liberalizmust kiszorító fasiszta gyűlölködésnek, a kimerült energiaforrásoknak köszönhetően az atomháború sokkal fenyegetőbb, mint valaha, hisz az oroszok félnek az ejerétől megrészegült Amerikától, melynek ott van dr. Manhattan, aki a mindenség valamennyi részecskéjét képes kontrolálni - nyomon követi és irányítja az atomok útját, így látja a jövőt, uralja a jelent, s elemzi a múltat. Egy ilyen (fél)isten mellett Amerikának nincs szüksége szuperhősökre, akik néhány éve még azon voltak, hogy jobbá tegyék a világot, most - jobb esetben önkéntes - száműzetésben élnek, s csendben, tehetetlenül várják, hogy a végítélet órája delet üssön. Vagy mégsem?

Who will watch the WATCHMEN?

Magyarul: ki fogja megnézni ezt a filmet? Erre a kérdésre most még nehéz lenne válaszolni, de egy biztos: a filmmel foglalkozó fórumokon parázs vitákat folytatnak majd arról, hogy vajon Zack Snyder (300, Dawn of the Dead) volt-e a megfelelő ember arra, hogy filmvászonra vigye Alan Moore és Dave Gibbons korszak- és kultúraalkotó képregényét. (Tovább az "Elolvasom" után.)

Hájpolt brit elsőfilmesek rovatunk legújabb részét olvashatják. Írhatnék horror rendezőket is, de a Hunger (bár címe ideális lehetne egy hi-concept gorefesthez) legfeljebb társadalmi és lelki szinten sokkol: középpontjában a bebörtönzött IRA aktivisták 1981-es éhségsztrájkját vezető Bobby Sands életének utolsó hat hete áll. Gyűlölettel, megaláztatással és reménytelenséggel teli hat hét.

Ha a műfajt nem is, a kezdőkhöz képest meglepő tehetséget Steve McQueen (nem vicc, komolyan) is osztja a blog hasábjain korrában tárgyalt honfitársakkal (mínusz a szamárverő, ugye): fantasztikus stílusérzékkel, rémisztően magabiztos ecsetvonásokkal festi meg a börtönlét mindennapjait; helyenként az őröket, máshol a rabokat helyezi előtérbe, de nézőpontja valójában végig kívülálló marad (és így rendkívül manipulatív – tehetségét mutatja, hogy nagyrészt sikeresen).

A cselekmény és a stáb bravúrjai egyaránt a film negyvenhatodik percében érik el csúcspontjukat egy negyed órás, statikus, vágás nélküli snitt formájában: az Eden Lakeben is látott Michael Fassbender visszafogott, mégis rendkívül maradandó alakításának köszönhetően egy nyugodt (bár néhol mesterkélt), a végső beletörődést feltáró dialógot hallgatva figyelhetjük szívünk fokozódó dobogását – az elkerülhetetlennel való szembenézés paradox módon a hívő papot és a végkifejlettel tisztában lévő nézőt is képes meglepni.

A film fájóan elégikus hangvétele és jólesően kényelmes tempója leginkább a Propositionra emlékeztet, de Nick Cave szkriptjével ellentétben a forgatókönyv néhol csapongó,és a kelleténél egy-kétszer többször visz végbe radikális váltásokat. A cselekmény ívét nagyrészt a sztrájk előzményei teszik ki: ez nagyszerű döntés volt, hiszen ember legyen a talpán, aki egy 60 napja éhező férfit képes hatásvadászat nélkül bemutatni: McQueen tapasztalatlansága az utolsó fél órában meg is jelenik, de ez kevés ahhoz, hogy igazán megtörje a film menetét.

A Hunger olyan, mint egy magabiztos kézfogás: pontosan tudod, hogy lesz vége, de egy pillanatra mégis képes meglepni. És bár hamar elfelejted, a következő találkozást nagyon várod majd.

Beteg. Rémisztően beteg.

Így lehetne leírni azt az elmét, mely a Mum & Dad bizonyos jeleneteit megalkotta.

Az elmúlt harminc évben a horror bejárta a világot: a nyolcvanas évek végéig meghatározó (ugyanakkor az olaszok által már lehagyott) amerikai ijesztgetés helyét a millenium előtt ázsia foglalta el, majd a Ringu remakkel kezdődően a j-horrorok újrái árasztották el a piacot és fárasztották le a közönséget, akiknek egyre nagyobb étvágyát végül három évvel ezelőtt csillapította Neil Marshall és a Descent. A figyelem ezzel Angliára szegeződött, a szigetország filmesei pedig megpróbáltak eleget tenni az elvárásoknak: a tavalyi év elején Oliver Blackburn bemutatkozása, a Donkey Punch kapott hatalmas underground hírverést, hogy aztán a bemutatás után rögtön a feledés homályába tűnjön a szörnyen érdektelen slasher/thriller (a sors iróniája, hogy nem sokkal később a semmiből tört elő az Eden Lake, hogy földbe döngölje blogunk teljes szerkesztőségét és az egyre növekvő internetes rajongótábort).

A legújabb felkapott kezdő Steven Sheil, aki első filmjével már mindenképp történelmet írt: a Mum & Dad az első brit rilíz, mely a mozis bemutatóval egyidőben kerül a dvd-polcokra is. Az újító forgalmazással szemben a film maga a hőskorba nyúlik vissza ihletért: a történet egy őrült (a rendező szavai találóbbak: fucked-up) családról szól, akik a Heathrow melletti házukban kínoznak és darabolnak ártatlan áldozatokat – igaz, nem láncfűrésszel.

Tobe Hooper klasszikusához hasonlóan a Mum & Dad sem csak statisztákat, de társadalmi problémákat is boncol: a közvetlenül London melletti, de az urbánus környezettől mégis sokban különböző élettér ideális miliő a szigorú - de veszélyesen torz - szabályok közt élő család bemutatására: bőrpofáékkal ellentétben ez a família kívülről teljesen átlagos, a sötét sarkokat csak azok fedezhetik fel, akik már beházasodtak (a szülők áldozataikat mind gyermekükké fogadják, a titok a családban marad), Sheil kellő iróniával és túlzással ábrázolja a társadalomban élő társadalom, az egyéni szabályok szerint működő külvárosi családok helyzetét (a téma nem, a megközelítés azonban különbözik az Eden Laketól, mely a probléma egy szeletét vizsgálta meg jóval realistább módon).

Sheil filmje nem csak a szociális réteg visszafogottsában különbözik a láncfűrészestől, a slasher-mag is olyan messze van az elődtől, mint London Texastól: annak vértelenségével szemben Sheil kamerája semmitől sem riad vissza, a gore-meter nem csak magasan van, de nagyon durván kiakad. A rendező a megjelenés idején egy interjúban leszögezte, filmjében az erőszak nem öncélú, nem igazi torture porn. Valamilyen szinten igaza van, az it látott exploitation a Saw-széria tinikre hangolt gornó-szintjén könnyedén túllép: iskolapéldája annak a betegesen mocskos fantáziának, melynek agyszüleményeit soha, semmilyen körülmények között nem szabadna papírra, vagy esetünkben, celluloidra vetni. És ennek ellenére, vagy inkább, épp ezért, az egész működik, hiszen kegyetlensége még a hozzám hasonló kötélidegzetű, sokat látott recenzőrnek is képes meglepetést, és ezáltal döbbenetet, rémületet, és ami a legfontosabb, félelmet okozni. Dicséretes azonban, hogy a direktor nem elégszik meg egyszerű sokk-halmozással, a film legfeszültebb pillanatai azok, melyek egy-egy erőszakkitörés közt játszódnak: a bizonytalanság által körbelengett atmoszférából árad a suspense, és ezt még a kiszámítható cselekmény-fordulatok sem tudják aláásni.

A zárókép és annak katarzisa ennek köszönhetően felszabadító, de az utóízben mégis ott bújkálnak a nehezen torelálható jelenetek: a „végre vége” érzés ez esetben nem csak a filmben látott horrornak, de a film horrorjainak is szól. 

 

Bízom benne, hogy Ron Howard egyszer csak megtalálja azt a zsánert, amiben igazán maradandót tud alkotni. Szó se róla, filmjeit jól ismerjük, hisz nagy pénzekkel, nagy sztárokkal és nagy sztorikkal dolgozik, de ha nem kezdődne minden munkája (a kötelező Imagine logót és Brian Grazer nevét követően) azzal, hogy "a Ron Howard film", kutya legyek, ha be lehetne azonosítani őket. Iparos ő, bár kétségkívül nagyiparos, de filmjei inkább megbízhatóak, semmint értékesek.

Ebből a sorból a Frost/Nixon sem lóg ki, amely a maga két órájában feszes és szórakoztató játékot kínál, de aki szeretne okosabb lenni Watergate, netalántán showmanship ügyben, az tapogatózzon inkább más irányba (mankóként ajánlaném Az elnök embereit, illetve A komédia királyát). Tulajdonképpen nem is baj, hogy a film beáldozza a szárazsággal fenyegetőző politikai intrikát két különböző ember pszichológiai harcával szemben, hisz Nixonnal, az elnökkel tele van a padlás, de Nixonról, az emberről elfogulatlanul csak kevesen mertek nyilatkozni.

A játékidő 2/3-ában úgy tűnik, hogy egy ilyen ritka darabbal van dolgunk, aztán történik egy fantasy-be illő, eléggé megalapozatlan (és az A Few Good Menből kölcsönvett) telefonbeszélgetés, s abban a pillanatban a kamaradrámából kirakatdráma lesz. Ez bizony sajnálatos, főleg a két címszereplő bőrébe bújt színészek teljesítményének tükrében. Michael Sheen kiváló, de a jutalomfalatok mindenképp Frank Langellát illetik, aki képes ironikusan, de a paródia halvány nyomai nélkül játszani Nixon manírjaival.

nem tudom, mit gondoljak guy ritchie legújabb filmjéről. tulajdonképpen semmi újat nem hoz, de azt a régit legalább egészen jól. ugyanazok - egyébként többnyire jó - a karakterek, ugyanaz a dramaturgia, a jól megszokott vágások stb. olyan nagy hibái nincsenek, de nem egy többször újranézős film. ki kell emelnem tom wilkinsont, aki hihetetlenül nagy ripacs, egy idegesítő műműájer. gerard butler ellenben egészen cool.

összességében nem találok komolyabb fogást a rocknrollán, két tényező viszont nagyon zavart. az elsőt betudhatjuk az én defektemnek is, de nem kizárt, hogy te is így vagy vele. őszintén szólva, nekem már kezd elegem lenni, hogy minden második filmben az orosz maffia szerepel. az ábrázolásmód körülbelül annyira érdekes XXI. század első évtizedének a végén, mint az olasz maffia a filmvásznon - semennyire. a filmesek kifogytak az ötletekből, ami elég durva egy olyan tehetséges írőtól, mint ritchie.

a másik gondom a film rapszodikus voltából ered, ami abba nyilvánult meg, hogy miközben néztem vagy kurvára röhögtem (kergetőzős móka, sebmutogatás) vagy csak komoly erőfeszítések árán voltam képes figyelni. kicsit keserű szájízt hagy ez a csapongó minőség.

egyre biztosabb vagyok benne, hogy guy ritchie olyan, mint a legjobb karakterszínészek, csak ő éppen rendezőben. egy műfajban érzik igazán jól magukat, de abban nagyon. nem baj, ha a karakterszínészeket szeretem, akkor a rendezőket is.

Szó se róla, rendesen megfáradt már ez a recept, mióta Guy Ritchie először felküldte a vászonra nagydumás, elvhű és pitiáner gaztevőit, de hálát adok az égnek, hogy celebrity-toldalékból és émelyítő szőrös-büdös köldöknézegetésből (ez volna a Revolver) visszatért oda, ahol a legjobban érzi magát - a nézőivel egyetemben.

Erősen kétlem, hogy a RocknRolla is olyan gyakori vendége lesz a kocsmai dumapartiknak, mint a Lock, Stock... vagy a Snatch., kohéziós téren is betegeskedik (a befejezés olyan, mitnha kihagytak volna egy tekercset...), s maradandó karakterekből is hiányt szenved, de ha él, akkor nagyon él. A Lethal Weapon 3 sebmutogatós jelenetének sajátos értelmezése világbajnok. Gerald Butler bármelyik táncjelenete úgy szintén. Mark Stong és Toby Kebbell büntet. S jó, milyen jó azt látni, hogy Ritchie ugyan decens audiovizuális maltert kevert a sztorinak, de nem hagyta, hogy az a film fejére nőjön.

Londoni gengszterkarikaturákon pedig nem lehet eleget röhögni.

Nem rossz dolog háromszor születni. James Bond legalább ennyiszer öltött új alakot. Nem az immár huszonkét részen keresztül futó filmes franchise színészváltásaira gondolok, hiszen Bond mindig is több volt egy embernél, nem számított az arc, mely a vodka martinit kéri, a körítés – a kütyük, a nők, az autók – fontosabb volt, a filmvásznon ez jelentette Bondot. Nem véletlenül toporzékoltak, tüntettek és pusztítottak a rajongók, mikor 2005-ben kiderült, Daniel Craig teheti magáévá az öltönyt (nem tette meg) és élesztheti újra a Brosnan-éra végére a lejtő legszélére taszított sorozatot (megtette). Nem tudták, hogy elhamarkodottan fikáznak: James Bond harmadik születése nem 2006-ban, hanem 2008 novemberében történt meg. A Quantum of Solaceben a 007-es ügynök végre az lehet, akinek Ian Fleming megalkotta: egy nyers erővel törtető, tesztoszteronnal fűtött férfiállat. A hangsúly az állaton van.

Néhány nappal ezelőtt AE az Eva Green és Daniel Craig közt zajló kisujj-dialógot nevezte a Casino Royale legcikisebb jelenetének – ezzel a döntéssel nem szeretnék vitatkozni, nehéz feladat lenne. Nekem azonban sokkal gyakrabban jut eszembe az a bizonyos zuhanyzós jelenet – tudod, a gorilla az esőben. Azóta is úgy érzem, nem tudták, merre menjenek a karakterrel: belevágtak az új, keményebb Bond megteremtésébe, de teljesen nem merték sziklaszilárdra írni – ez a bizonytalanság érződött Craig feszengő játékán is. A Quantum esetén szó sincs erről: a 007-esnek nem csak engedélye, vágya is van a gyilkolásra, lépteit hullák, romok és izgatott nők kísérik, őt viszont morális nihilje közepette mindez egy cseppet sem érdekli. Mindössze egyszer mosolyodik el – mikor a túlélés érdekében kell egy nőnek imponálnia. A többi csajt unalomból, fapofával csábítja el: erre más nem lenne képes (és még mondják, hogy ez a Bond nem sármőr). Ez az ügynök kemény, mint a szikla és sötét, mint az éjszaka. Eszköz csupán, de lelkes: kötelességtudatán kívül semmi más nem hajtja. Hiszen belül üres.

Haggisék szkriptjében ismét található néhány veszélyes momentum: az előző film végét vitató lelki dialógok a film legrosszabb részei közé tartoznak, nagy szerencse, hogy Craig már képes állást foglalni: játékából itt sem veszik ki a cinizmus és irónia, érzelmes vallomásai sokkal inkább tűnnek képmutatónak, mint őszintének. Szerencsére.

A fent említett jelenetek alapján merül fel a kérdés, hogy szándékos volt-e a karakter ilyen szintű dekonstrukciója. Haggis mindössze két órával az írósztrájk kezdete előtt fejezte be a forgatókönyvet, alapos munkára nem volt lehetősége, tehetsége pedig eddig is alaposan megkérdőjelezhető volt. Ez meg is látszik a Quantum történetén: Bond A-ból B-be utazgat, mindig a következő úticél nevét felfedezve, az időt pedig feszes combok és még feszesebb tűzpárbajok közt üti el. A mellékszereplők fáztak rá igazán: az úton útfélen hozzácsapódó Camille (Olga Kurylenko) a végkifejlet felé haladva isteni revelációként közli velünk első színre lépése óta egyértelmű indítékait, mindezt végtelenül idegesítő akcentusával, Gemma Artertonnal pedig nagyon csúnyán elbántak (ez a mondat tovább tartott, mint a szerepe).

Manapság az újraindított frencsájzok közepette lehetetlen elfeledkezni Christopher Nolanről és a Batman Beginsről, az első igazán sikeres rebootról. Az új Batman és Bond nem csak kezdőbetűjükben egyeznek: régen mindkét széria színes, ripacskodó gonoszairól volt híres, akikről az új kezdetek a címszereplőkre vitték a reflektort. A Dark Knight már ismét az ellenséget helyezte előtérbe, de Broccoliék nem tanultak az előző rész hibájából: A Mathieu Amalric által alakított Dominic Greene még Le Chiffre-t is alulmúlja, legalább annyira fenyegető, mint szegény nagyanyám (isten nyugosztalja) és annyira emlékezetes, mint egy átpálinkázott éjszaka. Bond helyében jól lekevertem volna neki egy pofont.

Míg az előző epizód készülésekor a főszereplő választását övezte heves vita, itt a direktor került a figyelem középpontjába. Marc Forstert még senki sem látta akciót rendezni. Jelentem: tud, de még mennyire. A Bourne-széria és Dan Bradley kézjegyei még mindig tetten érhetők, sok a közeli, sok a vágás, de a kamera kevesebbet mozog és néha már-már átlátható hosszúságú snittek is találhatóak az akciók közepén, az így keletkezett elegy az események sűrűjében terpeszkedő objektív közelséget ad. Az egyetlen gond, hogy a Casino Royalehoz hasonlóan itt is az első percekben lövik el a legtöbb puskaport: a nyitó autós, és azt követő gyalogos üldözés egyaránt lélegzetállító, még szerencse, hogy a köztük lévő halál unalmas főcím alatt bőven van időnk visszanyerni nyugalmunkat.

Apropó főcím: jelentem, vannak női sziluettek. Sőt, vicces női nevünk (mint az a stáblistából kiderül, a keresztnevét szégyellő MI6 ügynököt Strawberry Fieldsnek hívják) és Goldfinger-hommageunk is akad – mind a klasszikus Bondok előtt való tisztelgés jele. A Quantum of Solace egyesek szerint nem sok vizet zavar, gyorsan tovatűnő tucatmozi. Az én szememben egy eszmét rántottak le a földre, egy félistent alakítottak érző (pontosabban: érzéketlen) emberré – egy bájgúnárból csináltak férfit. A régmúlt akcióhősei idolok, elpusztíthatatlan motherfuckerek voltak: ma a kulcsszó az azonosulás, a jelen a tragikus hősöké. Jason Bourne keresztje az, hogy képes gyilkolni. James Bondé az, hogy élvezi is. És szerintem ennek felfedezése érdekesebb, mint egy huszadik alkalommal szajkózott bemutatkozás. 

el kellett már jönnie annak a napnak, mikor az egyszeri néző kijelenti: eddig és ne tovább. az elmúlt évtizedekben a technikai fejlődéssel és a társadalom tágulásával párhuzamosan gyorsultak fel a filmek is. manapság már csak elvétve lehet elidőzni és atmoszférát lélegezni a moziban - az információs sztrádáról néhány órára lecsatlakozott néző a pénzéért és a drága idejéért mennyiséget vár, mértéket és értéket, de inkább az előbbit, s ahogy ezerrel szedjük a lábunkat a trendek és kultuszok közé ékelődve, befogadóképességünk hatványozódik, ezzel együtt a szűrők lyukai is kitágulnak. de vannak dolgok, melyekre még eme kiélezett helyzetben sem vagyunk felkészülve.

biztos vagyok benne, hogy a speed racer nem ennek a generációnak készült, hanem egy következőnek vagy a még eggyel későbbinek. kultikus darab lesz belőle, egyike a nagy és elfuserált, illetve meg nem értett projecteknek, melyet számtalan elkésett homlokra csapást követően ölelnek keblükre előbb a geekek, majd azok az emberek is, akik frissességük idején utálkoza berzendkedtek tőle.

mint én.

a ráeszmélés viszont már most megvolt, hisz könnyesre tágult szemekkel ittam magamba a 130 percnyi legális trippet: ehhez fogható giccspetárda még soha nem robbant az arcomba. miközben a látottak és hallottak által elragadva, de a pillanatnyi történések mögött rendesen lemaradva lógtam a szeren, éreztem én - 140-es pulzussal -, hogy túl lassú vagyok én ehhez.

persze, jó kritikusként kiszúrtam én a hibákat. élvezettel faltam a vállalti korrupcióról szóló tanbeszédet, mosolyogva legyintettem a wachowski féle "légy te a kiválasztott" mese ismétlésére és ámultam és bámultam az elképesztően kreatív "car fu" csörték közepette (mert hát ezek nem szimpla futamok voltak: a versenyzők az autókkal verekedtek, vazze), így aztán személyes sértésnek vettem, mikor a csimpánz majomürülékkel kezdett el dobálózni. egyáltalán minek kell majom a filmbe? van még olyan kisiskolás, aki szerint a cirkusz bohócostul, artistástul és majmostul együtt nem ciki? és ha van, akkor őt hol érdekli a vállalati korrupció és a tőzsdejáték, miközben egy majom ürüléket hajigál a rosszfiúk arcába?

szóval wachowskiék jobban is disztingválhattak volna: a majomparádé és a nagyfogyasztói társadalom bírálata még egy olyan világban sem fér meg egymás mellett, amely fittyet hány a földrajzra, a gravitációra, a fény természetére és más apróságokra. de az is lehet, hogy csak meg kell találnom a következő sebességet.

a kritika DCIJB vendégblogger szüleménye. köszönet érte!

Előre szólok, elfogult leszek. Négy évvel ezelőtt láttam a Mamma Mia! eredeti, színpadi verzióját. Addig életemben egy ABBA számot sem hallottam (és a musical számain kívül azóta sem), de imádtam minden percét. A darab végén megvettük az előadás CD-jét, amit azóta vagy ezerszer meghallgattam. Ezek után nem csoda, hogy ha nem is nagy elvárásokkal, de nagy várakozással süppedtem bele a moziterem egyik kényelmes foteljába. A film, akárcsak az eredeti musical négy éve, teljesen magába szippantott.

Amint feltűnt a film legelején Amanda Seyfried, azonnal tudtam, hogy tökéletes választás volt Sophie szerepére, és ezt a film során még tucatszor bizonyítja. Nem csak tehetséges színésznő, de a hangja is gyönyörű. Akárcsak Meryl Streepnek, aki ezúttal úgy mutatja meg, hogy ő korunk egyik legtehetségesebb színésznője, hogy közel 60 évesen egy (az eredeti változatban) 40-es éveiben járó nőt játszik el. Ezzel együtt sikerül fiatalosabb alakítást nyújtania a nála fiatalabb apajelölteknél (Brosnan, Firth, Skarsgård). A hármasból szerintem simán Stellan Skarsgård a legjobb színész, de a filmen sajnos sem neki, se Colin Firthnek nem jut elég nagy szerep ahhoz, hogy megcsillogtassák tehetségüket. Pierce Brosnan már egy kicsit jobban járt, de neki a hangja nem az igazi. Mindenesetre mindhárman derekasan helytállnak. A színészek közül egyedül a leendő férjet játszó Dominic Cooper a negatívum: baromira unszimpatikus.

A filmet az a Phyllida Lloyd rendezte, aki az eredeti változatot is jegyzi, ez mindenképpen pozitívum abból a szempontból, hogy a kisujjában van a musical minden porcikájával együtt. Az viszont meglátszik, hogy ez az első filmes munkája: olyan részleteket emel át tucatjával a darabból, ami filmen nem működik olyan jól, mint színpadon. Erre rátesz még egy lapáttal az a tény, hogy a két változatnak az írója is ugyanaz. Amiről ők nem tehetnek, az az, hogy nem lehet egy moziteremben, vagy otthon, a tv előtt ülve 100%-osan reprodukálni azt az érzést, ami a színpadi verzió alatt járja át a nézőt.

A kóla és a popcorn közt ülve nem fognak az emberek felpattanni és össznépi éneklésbe kezdeni. Nagyon kellemes élmény volt ennyi idő elteltével ismét képeket társítani az agyonhallgatott dalokhoz és ez az, ami a filmben a legjobban tetszett. A történet pofonegyszerű, de szellemes és szívet melengető, és tulajdonképpen lényegtelen is (négy év távlatából már nem is emlékeztem, hogy mi lesz a végkifejlet). Itt a daloké a főszerep! Ami a darabban sántított, az itt is sántít, különösen azok a musical-betétek, melyek szinte alig illeszkednek a történetbe, de hát a Mamma Mia! elsősorban a szórakozásról szól és a film tényleg szórakozat.

Az ABBA-rajongók adjanak hozzá 1-2 csillagot az értékeléshez, akik pedig ki nem állhatják az együttes dalait, azok vonjanak le legalább kettőt.

a hulkot hollywood szerte már évekkel a bemutatója előtt is úgy emlegették, mint 2003 nyarának legnagyobb... hősét? blockbusterét? nem, mint legnagyobb kockázatát. hogy miért? a hulk moziváltozatát sokféle képp el lehet képzelni, a "nagy", "zöld" és "romboló" szavak mindegyik változatban uralkodnak, de vajon ki gondolta volna, hogy mindez egy taiwani születésű direktor kezében fut össze, akinek legnagyobb sikerei között egy mandarin nyelven kuruttyoló wuxia és egy jane austen adaptáció van? merész döntés, nem vitás, de ha egy underground horrorfilmrendező megasikert faragott egy másik maervelhősből, akkor miért ne...

a universal szimplán rábízhatta volna jan de bontra, john mactiernanra a hulkot, de ők egy "ang lee" filmet akartak. hát megkapták. "ez nem egy átlagos blockbuster, ez egy elvont történet, ami megvalósítása történetesen jó sok pénzbe kerül" - nyilatkozta a rendező és színészei számára nyílvánvalóvá tette, hogy mennyire komolyan gondolja a projectet; felejtsék el a "zöld-monstrum-lerombolja-a-fél-világot" ideát és koncentráljanak az alapsztoriban rejlő, hm... görög tragédiára...

bár a filmet magát nem szabad véresen komolyan venni, elvégre mégis "csak" egy nyári effektusmozi, ám a belé szőtt mélyebb mondanivaló tényleg nem esik szét az fx esőben; a hulkban ábrázolt (és egy kicsit szögletesre sikeredett) szülő-gyermek, fiú-lány kapcsolat érzelmi töltete nagyobbat szól, mint a film legtöbb robbanása, a klasszikus horrorsztorikat megidéző sötét tónus is markánsan jelen van a filmben; a már 2003-ban is aktuális iraki konfliktus ügyesen adaptálja a képregény megalkotásakor érezhető hidegháborús lőporszagszagot.

ugyanakkor a dráma gyakran az akció rovására megy - és ez fordítva is igaz, ám ez a "filmmutáns" mégis lélegzik, sőt néhány aspektusban simán lesöpri vetélytársait. mikor a dühöngő hulk a film utolsó harmadában úgy isten igazából beindul, nyugodtan oda lehet biggyeszteni a neve elé film címéből valahogy kiradirozódott "hihetetlen" jelzőt.

legnagyobb sajnálatomra a három nagy bunyóból kettő sötétben játszódik (értsd: szart se látsz belőle), ám a harmadik simán felveszi a versenyt james cameron romboldáival. a képregényzerű megvalósítás: az osztott képernyők, egymásba illesztett jelenetek, ide-oda forgatott képek és más kameratrükkök egyszerűen frenetikusak, néha úgy éreztem, nem is egy filmet nézek, hanem egy "kockást" lapozgatok. fizimiskáját leszámítva hulk megvalósítása rendben van, habár gollum szintjét nem éri el. viszont mikor élőszereplők nyúlkálnak hozzá, sajna érezhető, hogy valójában a levegőt fogdossák, ugyanakkor mozgáskultúrája, felépítése mind-mind jól eltalált. 

szóval a hulk 2003 nyarának legnagyobb kockázata volt. végül is nem bukott meg, de messze elmaradt a producerek álmaitól, bevételi zuhanásával pedig beállított néhány negatív rekordot. az akkori gyermeteg, színes-szagos (pókember) vagy túlontúl sötétre satírozott és ezért életképtelen (daredevil) képregényadaptációi mégis közül magasan kiemelkedett a zöld manus és nem csupán méretei miatt. de aztán megérkezett hellboy...

kapcsolódó kritika:
the incredible hulk (2008)

aaron sorkint továbbra is nagyon érdekli a politika világa. a nagy gondossággal megírt-megrajzolt karakterei most is törtető hivatalnokok, akik a lehető legjobbak akarnak lenni abban, amit csinálnak. sorkin annyi más íróval ellentétben érti, hogy a politika a hatalomról és a pénzről szól, nem kizárólag a szép ideákról. a hangvétel ezúttal sokkal szatirikusabb, mint korábban, ennek ellenére mégis becsúszik pár giccses és mélyen patrióta gondolat, ami az elnök embereiben még állati jól hangzott, de ebben a politikai szatírában kissé kiábrándító. persze egyáltalán nem biztos, hogy az író sara, én inkább szeretném azt hinni, hogy egy kiöregedő rendezőé.

a szereposztás amúgy nagyon okés. még a pár éve visszavonulót fújt julia roberts sem annyira idegesítő. tom hanks a borzalmas da vinci-kód után végre egy árnyaltabb karakterrel tér vissza, ami nagyon jól is áll neki. hiába mondja mindenki, hogy a bájgúnárkodás clooney asztala, én akkor is jobban örülök, hogy tom bevállalt végre egy kis csibészkedést. phillip seymour hoffman epizódszerepe pedig visz mindent. ó, az a megjelenés, a hardcore séró, a világbajnok bajusz, a tökéletesen eltalált hanghordozás – ebben olyan verhetetlen az amerikai mozi! nincs kis szerep, csak kis színész.

- SPOILER -

a film konklúziója némileg leegyszerűsítő. mindenesetre jó móka azt hinni, hogy charlie wilsonnak köszönhető a hidegháború békés befejezése. természetesen az utolsó mondat tükrében ezt nem is kell annyira komolyan venni. a hangsúly akkor is azon van, hogy a végén jól elb*szták. és ez a befejezés nagyon kedves a szívemnek.

tulajdonképpen meglepő, hogy pont koreából érkezik az utóbbi évek legletisztultabb zsánerfilmje, hisz a kistigrisek messze földön híresek arról, hogy szeretik kutyulni a stílusokat. ezúttal a szörnymoziból nem lesz családi melodráma, a pszichothtiller pedig nem vált át idegen lényekkel felvértezett abszurd komédiává (a címeket nyugodtan beírhatjátok).

a költőből lett filmrendező ha yu kilengésektől mentesen, megfontoltan épít gengszterfilmet a kisember felemelkedéséről és zuhanásáról. a jól ismert paneleket ügyesen forgatja, s ugyan filmjének egyetlen olyan jelenete nincs, amit ne láthattál volna már korábban, a dirty carnival mégis frissnek hat, hisz az epikus hossz, a szerteágazó (és mégis jól lekövethető) sztori mögött nincs színpadiasság: a főnökök nem üvöltöznek, a kiiktatott emberek nem járják el a haláltáncot, miután szitává lőtték őket, s maga a főszereplő sem változik át érinthetetlenné. inkább tűnik éretlennek, egy fiatal srácnak, aki egyszerűen nem elég dörzsölt, nem elég tapasztalt ahhoz, hogy igazi főfőnök lehessen belőle. nem mohó, nem forrófejű, mint egy scorsese-gengszter, csupán hoz egy hülye döntést.

ami pedig az elengedhetetlen összecsapásokat illeti: az oldboy óta nem láttam ehhez foghatóan realisztikus, megrendezettséget és pompát mellőző verekedéseket. ilyen egy mocskos karnevál. (trailer)

- forget her, man! like the sopranos: it's over.

ehhez hasonló popkultúrális poénokból elég kevés van az apatow-istálló legújabb termékében, szexuális jellegűből viszont annál több, de fene se gondolta volna, hogy a jó öreg himbilimbiből még ki lehet rántani új dolgokat, eheh. szóval a film humorfaktora szépen teljesít, a zenés betétek főleg (ne parázz, majd meglátod) és mila kunisba minden hetero- és biszexuális férfi bele fog szeretni. a címszereplőt alakító kirsten bell viszont - nomen est omen - felejthető, a film túúúúl hosszú (igen, a tipikus apatow-betegség), s jason segelnek is jobban áll a vicces haver karakter, ami 10-12. helyen szerepel a krediten. ugyanakkor jonah hillből üdítően kevés van, s a sad tissue/happy tissue poén már önmagában megér ennyi csillagot:

a film, ami egyesek szerint még a no country for old mennél is jobb. nos, a párhuzamot előtte sem értettem, de most így utólag se nagyon. oké, azon kívül, hogy mindkét filmet oscarra jelölték nem sok közös van bennük.

az első negyed óra bámulatosan szép és még izgalmas is, bárcsak ilyen lenne a film egésze. aztán ahogy kibontakozik a sztori, és megismerem a karaktereket, úgy kezd egyre érdektelenebbé válni az egész. először olajat keresnek, hát megtalálják. ki kell termelni, hát kitermelik. el kell szállítani, építenek hozzá vezetéket. és ennyi a történet. mást nem sikerül kihozni belőle.

daniel day-lewis, a method acting császára most is kitesz magáért, daniel plainview és hentes bill valahol rokon lelkek lehetnek… és mégis, a fickó reakciói kiszámíthatóak, mint ahogy a film fordulatai is. nem értem, miért fecséreltek jó harminc percet egy olyan, távoli rokonos fordulatra, amit már a dallasban is elsütöttek úgy tizenöt évvel ezelőtt*. a there will be blood nem más, mint egy újabb aviator, csak ezúttal paul thomas andersontól és nem martytól. újabb film egy gátlástalan bunkóról, aki ugyan gazdagságot és jólétet hoz, de mást nem. ezzel a filmmel nálam pta tényleg lépett egyet: ígéretes tehetségből nagypapás, kimért rendező lett. jobban állt neki a punch drunk love vagy a boogie nights.

SPOILER!

talán még abban hasonlít a film a no country for old menre, hogy a there will be blood sem kínál optimista végkicsengést (na jó, az is valami, hogy a film szerint elvileg negyvenes, de csak tizenkilencnek kinéző paul dano megkapja, ami neki jár :). a rendesen elkapkodott finálé ugyanolyan pesszimista, mégis üresebb és szájbarágósabb. sok hűhó semmiért feelingem van.

* amikor is egy fazon a halottnak hitt jock ewingnak adta ki magát, és még elli elhitte neki. persze minden épeszű ember nem.

kalimpálhatnék én itt veszettül vitriolba mártott varázspálcával, de pofátlanság lenne a részemről falhoz állítani olyan ósdi írói trükköket, mint a szándékos terelés ("majd elmesélem, ha itt az ideje" " <- vazzeg), miközben a harry potter sorozat hatodik kötete gyakorlatilag letehetetlen.

az ötödiket jó párszor sikerült elhajítani: rowling anno egész estés tagadás ködével álcázta azt, hogy egyszerűen nem volt ötlete arra, mit kezdjen hősével, miután úgy igazán először szembesült ádáz ellenfelével.

ezúttál már okosabban húzza az időt. harry szenvedő alanyból ismét nyomozóvá lép elő, s igaz, ami igaz: a lumpsluck-rejtély elég nagy lufi (főleg, hogy dumbledore végig tudja sejti, mi a szar van), de közben szélesre tárul a történetszövés kapuja, s még a ki-kivel rész is érdekes kanyarokat kínál.

A befejezés drámai, ahogy az egy utolsó-előtti regénytől el is várható, s eléggé kiszámítható, de azért nem ától cettig. egy dolog biztos: neville longbottom és luna lovegood a hetedik kötetben szét fog rúgni néhány segget.

(mindenkét arra kérek, hogy az esetleges kommentekben mellőzzék a hetedik kötet történéseinek taglalását.)

ma este amerika mindkét jól bevált konfliktuskezelő módszerét megtapasztalhattam. a cselezést is, meg a rombolást is. az aaron sorkin és mike nichols házasságából született charlie wilson's war (2007) a dominó-effektusban hisz, címszereplője is csak egy dominó a sorban, akit meglöknek, de csak annyira, hogy fellkjön másokat. az élvezetből néha-néha kizökkentő patrióta maszatolás ellenére a showműsor hibátlan, még annak ellenére is, hogy voltaképp a schindler listáját láthatod újra, csak színesben és explicitebb szövegeléssel.

pletykarovat: julia roberts megmutatja, milyen szépen lefogyott a kettős szülés után (ne feledd, a pretty woman plakátján azok nem az ő lábai), tom hanks hármas tokát növesztett, ennek ellenére a csajok bomlanak érte, mert ezt írja a forgatókönyv, a prímet pedig phillip seymour hoffman viszi, akinek ezüsttálcán szolgálnám fel az oscart, ha javiernek nem lenne egy fokkal szarabb a haja. a film amúgy egyfajta alternatív benetton-reklámként is funkcionál, csak  a zöld ezúttal khaki felé hajlik, abba pedig elég nehéz nem belegondolni, hogy wilson és kompániája tulajdonképpen azoknak szállítja a fegyvert, akik néhány évtized múlva átszabják manhattan látképét. de ezt a film sem tagadja, hisz a következő vallomással zárul: "jól elbasztuk a végét".

john rambo (2008)univerzumában nem létezik ez a mondat. rambo nem bassza el a dolgokat, rambo mindent nullára redukál, s innen csak pozitív irányba lehet elmozdulni: feltéve, ha vannak túlélők, akik meg tudnak mozdulni.

két évvel ezelőtt még senki sem vette komolyan azt az eltökéltséget, melyet stallone a legnevesebb karaktereinek feltámasztásába feccölt, aztán mikor a közhelyes, de ártatlan rocky balboa megnedvesítette a férfiszemeket, egyből más lett a baba fekvése, pláne mikor stallone publikálta a john rambo első, vértől tacsakos képsorait. a film természetesen hozza azt, amit az ilyen-olyan előzetesek ígérnek, de ennél több pozitívumot aligha lehet a számlájára írni.

mégis elnézőnek kell lenned a megamackóvá eresedett/deresedett stallone-nal szemben, akit hátulgombolós korodban a faladra ragasztottál és most is az a gyerek mered a vászonra, akit anno jól elnáspángoltak volna a szülei, ha megtudják, hogy ilyen amerikai szemetet néz.

mert a rambo nem más, mint színtiszta trash: bugyuta szövegek, dimenziótlan figurák, logikát és értelmet csak nyomokban tartalmazó cselekmény zavaros halmaza, ám ez a 80 percbe ömlesztett gyermeteg marhaság végtelenül szórakozató tud lenni, ha egy pillanatra sem próbálod komolyan venni.

mert hát be kell végre vallani: az exploitation kéz a kézben jár az infantilizmussal.

roger avary és neil gaiman halott legendákból építkező gyermeke kisköltségvetésű kalandfilmnek indult, aztán robert zemeckis belépésével filmtörténeti mérföldkővé vált. a lehető legrosszabb kezdés a westend, illetve az ország első realD mozijában, ugyanis nehéz lesz olyan produkciót összerakni, ami felülmúlhatná az élményt, amit ez a film nyújt. volt már tapasztalatom IMAX-mozival (3D-t sejtető, középtávon fejfájdító élmény) és a kék-zöld szemüveges őskorszakot te is vágod (3D-t csak nyomokban mímelő, rövidtávon fejfájdító élmény). a realD ezzel szemben bámulatos hatással bír, szinte beszippant a vászon, ami határozottan jót tett a beowulfnak...

...ami a híresztelések ellenére korántsem fércmű. a nyitány baljós: három dimenzióban animált, ám teljességgel egydimenziós figurák kántálnak tőmondatokat, mint a happy meal mellé pakolt beszélő játékok, aztán ahogy a történet kibonatkozik, úgy növesztenek egyre nagyobb árnyékot. persze, a film sosem ér el túlzott érzelmi mélységeket és magasságokat, de a legendák már csak ilyenek: egyszerűek, könnyen átvehetők és átadhatók. nagy örömömre szolgált, hogy gaiman és avary forgatókönyve elkerüli azt a csapdát, amibe a fantasy-írók általában beleesnek, azaz nevekkel és eseményekkel bonyolítják túl az univerzum-teremtést. a beowulf sokkal delikátabb legenda ennél, ugyanakkor a film a hősköltemények fonákját is megvizsgálja: vajh mi fontosabb, a hőstett vagy az ének, amely a következő korok számára megénekli?

lehet, néhány év múlva már nem fogok dicső éneket zengeni robert zemeckis lélegzetelállító filmjéről, hisz minden erénye ellenére messze nem tökéletes: a lovak animációja olyan, mintha egy 5 éves PC-s játék intrójából ollózták volna ki, a lángeffektusok is ingadoznak a 64 byte-os amatőr ujjgyakorlat és a "most biztosan felgyújtották a vásznat" érzés között. viszont a szemek végre élnek; a mocap már más filmekben is működött (pl. final fantasy), de azok a figurák halottak voltak, s nem csupán azért, mert közhelyekből építkeztek, viszont a beowulf hajlamos becsapni a nézőkét, s az a küzdelem a sárkány ellen, no az bizony klasszikus. (trailer)