• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

 

ready for the action now, danger boy?

2012. február 9., csütörtök

» szókátrány: a szerelem művészete [l'art d'aimer] (2011)

6:30 | mozi | limupei. | 4 komment

Idős és fiatal, félénk és rámenős, hűséges és kísérletezgető; számtalan figura megfordul Emmanuel Mouret filmjében, de egyben mind ugyanolyanok: szerelmesek. Azt ugye tudjuk, hogy a szerelem mindent körbevesz, de azt nem mindig, hogy mihez is kezdjünk vele. Ovidius nyomdokain járva, erre keresi a választ A szerelem művészete néhány franciásan bohókás esetet bemutatva.

Egy nő minden vágya, hogy ágyba bújjon férfiakkal, de nem akarja megcsalni férjét. Egy fiatal pár nyitott kapcsolatot ígért egymásnak, de ezt nem is olyan könnyű betartani. Egy férfi azt sem tudja, hogy udvaroljon új szomszédasszonyának, egy másik pedig valami egészen mást kap a vak szerelemtől. Némelyik hétköznapi, némelyik inkább bohózatba illő, de mindegyik szerethető és szórakoztató. Az Igazából szerelem (Love Actually) nívóját ugyan nem éri el, de a sematikus tengerentúli darabokkal szemben mindenképpen vállalható opció egy kellemes délutáni mozizáshoz... akár szingliként is.

2012. február 3., péntek

» kritika: hadak útján [war horse] (2011)

9:55 | mozi | aeon_flux | 23 komment

A fiú és a ló. A ló és a háború. A fiú és a háború. A fiú és a ló. Spielberg új filmje olyan, mint egy vaskos papírra nyomtatott mesekönyv, ugyanakkor tisztelgés egy rég kihalt zsáner: a filmeposz előtt.

"De hát ma is vannak filmeposzok!", mondhatod felháborodva, miközben a lábam elé zúdítasz egy rakás szandálas kalandfilmet, Gladiátoron innen és túl, de ezek csupán modernizált változatai annak a stílusnak, melyet Spielberg kvázi változtatás nélkül idéz meg filmjében: sem a Braveheart, sem a Troy, de még a rossz emlékű King Arthur sem szolgál olyan szélesvásznú naivitással - amely esetenként már-már határos a retardáltsággal -, mint a War Horse: William Wallace és Maximus lehet, hogy demagóg, fekete-fehér ellenfeleik meg pláne, de mindegyikük magán viseli a jelenkor sajátosságait, melyekkel a nyíltan felvállalt erények, a gát nélküli érzelmek és a már említett gyermeki naivitás teljesen összeférhetetlenek, mi több, egybehangzóan rossznak kikiáltott.

Márpedig egy varázslathoz ezek kellenek: széles mozdulatok, csillámpor és gyermeki naivitás. És a War Horse-szal Spielberg ismét bebizonyította, hogy még mindig tud varázsolni.

A film alapjául egy gyereknek, gyerekhez szóló színdarab szolgált, melyben egy ló megjárja az I. világháború mindkét frontját, hogy aztán - SPOILER? - ismét találkozhasson szerető gazdájával, akitől anno elszakították. A Saving Private Ryan tükrében egyértelmű, hogy Spielberg miért cuppant rá erre a témára: minden háborút megjárt katonának van egy története, amely a csodáról szól - egy nagy kalandorról, egy vakmerő hősről, egy nagy túlélőről vagy a véletlenek olyan megfoghatatlan elegyéről, melyet csak mágiával lehet magyarázni. Ezek a történetek az életről szólnak, és ezek azok a történetek, melyek megelőzték, melyek kivédték az őrületet (ha jobban belegondolunk, ezt Malick is megénekelte a The Thin red Line Wittjének ragyogásával): az öt testvérből utolsónak életben maradt közlegény mentőakciója, és a mindent túlélő paci története is egy ilyen. Csupán ez utóbbi gyerekekre van hangszerelve, és minden ízében régi vágású.

És erre manapság kevesen vannak felkészülve, így nem is csoda, ha a film megosztja a közönségét; tény és való, hogy ezekkel a divatjamúlt figurákkal nem könnyű azonosulni, és ezzel együtt átérezni azt a mérhetetlen áhítatot, amely a film valamennyi technicolor képkockájából árad. Mert giccs ez, kérem, méghozzá az a faltól falig felvállalt fajta, ezzel együtt főhajtás egy olyan filmes nyelv előtt, amely áldozatul esett a modernizálásnak, a cinizmusnak és ha úgy tetszik: a korszellemnek.

Ez az a nyelv, melyet Spielberg, kedvenc operatőre, Janusz Kaminski és a filmzene-írás nagy öregje, John Williams olyan ügyesen forgat. A War Horse tobzódik az emlékezetes pillanatokban (egy szélmalom karja, amely eltakar, majd felfed, és közben egy világ veszíti el ártatlanságát; tucatnyi ló, amely egyszerre kapja fel a fejét egy, a társukkal végző pisztolylövés hallatán; a kukoricásban kiemelkedő, összehangoltan lóra pattanó katonák mágikus jelenése; egy kislány, akinek első megdöbbenése egy ló szeméből tükröződik, és így tovább...): a rendező karrierjének legcukrosabb filmfinise ellenére ezek lesznek azok a képsorok, melyek mindörökre megmaradnak. És egy ló, amely a hadak útján egyenesen a... na de ezt a mondatot már én sem merem befejezni.

kövess minket facebookon és twitteren!

2012. január 26., csütörtök

» szókátrány: sherlock holmes nevében (2012)

6:33 | mozi | limupei. | 9 komment

Magyar ifjúsági film – ízlelgetem a kifejezést, hiszen új bemutató kapcsán ez körülbelül húsz éve nem használatos. Nagy kár, pedig gyerekkorom iskolai mozidélutánjaiból felrémlenek a Gyermekrablás a Palánk utcában, a Kismaszat és a gézengúzok vagy az Égigérő fű képei, és ezek abszolút kellemes emlékeket ébresztenek bennem. De a nosztalgia Bernáth Zsoltnak köszönhetően most jelenné vált a Sherlock Holmes nevében című filmmel.

A történet szerint egy fiú érkezik egy magyar kisvárosba, aki rögtön le is nyűgözi a helyi lúzert éleslátásával, két perc múlva pedig már azt is kiszúrja, hogy a játszótéren lévő gyerekekkel valami nincs rendben. A hirtelen egymásra talált Holmes-Watson páros nyomban munkához is lát, hogy kiderítsék, mi áll a rejtélyesen eltűnt, majd két nap múlva megkerült gyerekek ügyének hátterében.

Megkezdődik hát a nagy kaland, nagy örömünkre teljesen nézőbarát módon. A felnőttek számára is élvezhető cselekményben megvan minden, amit a műfaj és a célközönség megkíván. A nyomozás mellé így kapunk még egy kis varázslatos egzotikumot, néhány látványelemet és egy jó adag humort. Ez utóbbinak nagy részét valószínűleg a 8-12 éves nézők értékelik majd igazán, de a nagyobbak sem fogják a falba verni a fejüket. A frappáns, de a végén kissé megbicsakló forgatókönyv és a magyar átlag feletti kivitelezés mellett muszáj megemlítenem a gyerekszínészeket (Szénási Kristóf, Ungvár Ádám és Kugler Nikolett), akik minden várakozásomat felülmúlva uralták a vásznat, majdnem minden manírtól mentesen keltve életre az egyébként könnyen franchise-zá alakítható triót.

Egy szó mint száz, kellemes meglepetés volt a Sherlock Holmes nevében, amihez hasonlóból jöhetne sokkal több is. (a felnőttek nyugodtan vonjanak le egy csillagot)

2012. január 21., szombat

» kritika: suszter, szabó, baka, kém [tinker tailor soldier spy] (2011)

9:28 | mozi | aeon_flux | 13 komment

London a 70-es években. Még javában zakatol (ha lehet ilyet mondani) a hidegháború, s mikor kiderül, hogy az MI6-be beépült egy szovjet ügynök, George Smiley-nak (Gary Oldman), az egykori kémnek vissza kell térnie nyugdíjából, hogy kiderítse, ki a tégla.

A vetítés után a következő rövidke csevej zajlott le Hinher és köztem:

AE: "Figyi, te olvastad a könyvet?"
HI: "Aha."
AE: "Akkor te tudtad követni az elmúlt két órát, ugye?"
HI: "Hát, igen."

Hát, igen. A forgalmazó még elnézést is kért a vetítés előtt, hogy nem készült el a szinkronos kópia, és felirattal kénytelenek vetíteni a filmet (néhány újságíró ezt hallva a levegőbe bokszolt örömében), és ez azért kár, mert a cselekmény rendkívül szövevényes, és nagyon kell rá koncentrálni.

Nos, eme cselekmény alapvetően nem lenne szövevényes, csupán Tomas Alfredson rendező és két forgatókönyvírója - tetszik, nem tetszik - önkényes módszerekkel úgy csavarja a film narratíváját, hogy a sztori bonyolultnak tűnjön. Példának okáért a MI6 vezetői köre, az úgynevezett Körönd tagjaira (igazán illusztris színészi gárda Colin Firthtől Ciarán Hindsen át Toby Jonesig) hol kereszt-, hol vezetéknevükkel hivatkoznak, és ha ez még nem lenne elég, idővel előkerülnek a kódnevek is. És köztük van a tégla.

A nézők sötétben tartása egyébként helyenként olyan mértéket ölt, hogy még az sem tiszta, hogy adott jelenet a jelenben játszódik-e avagy egy flashbacket látunk - ez viszont már John Le Carré számlájára írható, ugyanis ezt a húzást ő is bevetette könyvében, legalábbis Hinher szerint. De tudjátok, mit? A cím egy teszt: ha gond nélkül képes vagy megjegyezni egyaránt a magyar és az angol címet, akkor valószínűleg a beazonosítással sem lesz gondod.

A nagy meglepődés még így is elmaradhat, ám a TTSS azon "whodunit" jellegű filmek közé tartozik, melyekben a kérdésekre adott válaszoknál sokkal fontosabb a kérdések feltevésének stílusa. Ebben ugyanis baromi erős darabbal van dolgunk: az egy dolog, hogy az egykoron a brit hírszerzés alkalmazásában álló John le Carré hozott anyagból dolgozott, de zsibbasztóan csüggesztő képeivel, érzelmileg totálisan leszedált vagy éppenséggel görcsösen megjátszott karaktereivel Alfredsonnak is sikerült megidéznie egy olyan kort, amelyre manapság már egyfajta nosztalgiával gondolunk vissza, egy olyan kort, amelyben, ha úgy tetszik, még működött a gondolatrendőrség.

Miközben a brit kultúrát átjárta a minden konvenciót levedlő "swinging London" érzése, le Carré és Alfredson kémei inkább a hidegháború másik oldalát idézik: gyanakvók, magányosak, feszültek és iszonyatosan be vannak szarva. A filmnek mindenképpen az a legnagyobb erénye, hogy a néző is a nyakán érezheti azt a fojtogató béklyót, melyet a szereplők (a filmnek az az egyik legzseniálisabb jelenete, melyben az egyik szereplővel közlik, hogy mostantól figyelik, ő pedig hazamegy, és szó nélkül szakít homoszexuális élettársával), s ha Smiley csendes, de hatékony nyomozása nem is, de a filmből áradó gazdag atmoszféra biztosan magával ragad.

kövess minket facebookon és twitteren!

2012. január 12., csütörtök

» kritika: az öldöklés istene [carnage] (2011)

8:07 | mozi | aeon_flux | 1 komment

A Tony-díjas francia darab a Nem félünk a farkastól klasszikus felállását aktualizálja - nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel, hozzáadott humorral. Ezzel a belőle forgott film sincs másként.

Míg az Edward Albee-darab (vagy a belőle készült Mike Nichols-film) után úgy állhatsz fel, hogy ennek a házasságnak valószínűleg annyi, addig ezúttal a civilizációt percek alatt levedlő négyes csörtéjét maximum gyomorrontás, másnaposság és annak megállapítása követheti, hogy "jaj, de hülyék voltunk tegnap", hogy aztán minden menjen a maga útján, mintha mi se történt volna.

Az alapfelállás rémesen hétköznapi, de eleve elhibázott, hisz minden gyakorló szülőnek tudnia kellene, hogyha kiskorú gyerekei között nézeteltérés támad, azt nekik kell lerendezniük. A Longstreet-házaspár (Jodie Foster és John C. Reilly) viszont úgy érzi, az a legcivilizáltabb tett, ha meghívják magukhoz a fiúkat eltángáló kölök szüleit, a Cowanékat (Kate Winslet és Christoph Waltz), hogy felnőtt emberek módjára beszéljék meg az esetet. Ahogy aztán egyre veszélyesebb étkek és italokkal együtt a társadalmi szintkülönbségek, ellentétes politikai- és világnézetek, valamint egyéni rigolyák és elhallgatott sérelmek is felszínre kerülnek, a békésen induló vendégség módszeresen eszkalálódik verbális és egyéb abúzálássá.

Pontosabban módszeresnek kéne lennie az elfajulásnak, ám a pompás egyszerűséggel összerakott (és nagyszerűen eljátszott) film egyik (egyetlen?) hibája az, hogy a fent említett civilizáltság túlságosan gyorsan és színpadiasan mállik le a szereplőkről, hogy aztán helyt adjon a címben említett "öldöklés"-nek. De hát a vígjátékok már csak ilyenek: valós helyzetekben keresik az abszurdot.

2011. november 27., vasárnap

» szókátrány: az én amerikám/ölésre ítélve/post mortem

7:38 | mozi | limupei. | 4 komment

Az én Amerikám (My America): Sokak szerint a dokumentumfilm feladata, hogy objektíven tájékoztasson egy témáról. Nos, Hegedűs Péter ezt teszi: objektíven tájékoztat arról, hogy mit gondol ő Amerikáról és mindarról, ami befolyásolja a szuperhatalomhoz fűződő viszonyát. Akárcsak Michael Moore, ő is mindvégig jelen van, már a címben jelezvén, hogy ez most önmagáról fog szólni. Nincs is ezzel semmi baj, főleg hogy az Egyesült Államokról mindenkinek megvan a maga véleménye – Hegedűs pedig sok véleményt közvetít. Mindeközben rájön, hogy miért nem működőképes az a világkép, amit húsz évvel ezelőtt Stallone és Schwarzenegger plántált a kiskölykökbe, és hogy Amerika nem fogja mindenki igényét kielégíteni, még a saját polgáraiét sem. De ami a legfontosabb: rájön, hogy dokumentumfilmesként sok emberhez eljuthat az üzenete – ami legközelebb talán összeszedettebb és szórakoztatóbb lesz.

Ölésre ítélve (Essential Killing): Foglyul ejtenek egy tálib katonát, majd Európába szállítják, ahol egy autóbaleset következtében kiszabadul – bele a fagyos télbe, nyakában egy sereg üldözővel. A kissé félrevezető magyar címmel ellentétben nem egy látványos akciókra kihegyezett filmről van szó. Az Ölésre ítélve sokkal inkább a túlélésről szól, egy ember küzdelméről ember, állat és természet ellen, melynek minden képkockájából süt a nyerseség és az indulat. A rendező biztos kézzel prezentálja ezt az elemi erőt, melyben kitűnő partnerre talált Vincent Gallo személyében. A színész alaposan túltett önmagán ebben a minden színész rémálma szerepben, ahol alig van interakció más emberekkel, és a főhős száját egy szó sem hagyja el. Kár, hogy a rendező nem bízott benne eléggé, és amikor ez az egész film ordít a húsba vágó csendért, akkor is zajong. Hol helikopter neszez, hol kutyafalka csahol, hol hosszú perceken keresztül tartó zihálás keveredik valami kakofón zenével. A film második felére aztán összeáll történet, kép és a csend – de még ez a nyers líraiság sem tudja feledtetni az első félidő bosszantó hibáját.

Post mortem (Santiago '73): Film a halálról és a halál utáni létről egy főszereplővel, akit nem csak körbevesz a halál (egy hullaházban dolgozik, és az aktuálpolitikai helyzet ontja a halottakat), de önmaga sem él igazán. Érdekes téma érdekes karakterekkel, kár hogy az egészből majdnem semmi nem lett. Sokan Tarr Bélát és más, hasonló látásmódú rendezőket emlegettek a Post mortem kapcsán, csakhogy Pablo Larraínból hiányzik a bátorság és néhány kiválóan komponált jelenettől eltekintve a vizuális érzék is. A fojtogató légkör helyett lagymatag unalom telepedik a nézőre, amiből csak a hullákkal teli kórházban önmagából kivetkező ápolónő nagyjelenete és a finálé erőteljes képsora rángat ki; csakhogy ez édeskevés.

2011. november 10., csütörtök

» szókátrány: arthur christmas / the debt / immortals / tower heist

9:12 | mozi | aeon_flux | 5 komment

Karácsony Artúr (Arthur Christmas). Ajaj, a teljes mértékben modernizált karácsonyi gépezetbe hiba csúszik, és egy gyermek - természetesen a világ legcukibb kislánya - ajándék nélkül marad, hacsak a Télapó kisebbik fia, Artúr, a lelkes, de meglehetősen bugyuta manchild, akit valamiért nem Will Ferrell szinkronizál, fel nem kerekedik, hogy személyesen postázza neki a segédkerekekkel ellátott rózsaszín bicajt. Az Aardman humor és báj tekintetében ezúttal is páratlan minőséget szállít, és ügyesen vegyíti a régi és az új iskolát, mint ahogy tette azt számtalan Wallace és Gromit-sztori esetében. Ezúttal egy tabletekkel felvértezett (a HOHO 3000 beépített jó gyerek/rossz gyerek-mérő applikációval) elfkommandó versenyez a jól ismert szán-imázzsal, melyet varázsporral megtuningolt rénszarvasok hajtanak; de ez nem igazi verseny, hisz a cél ugyanaz: tökéletes karácsonyt mindenkinek - a biciklire vágyó kislánynak, a Télapó famíliájának és a nézőnek egyaránt.

Az adósság (The Debt). A Miramaxnak hála majd egy évig ült a polcon ez a film, így mostanság úgy tűnhet, hogy a csapból is Jessica Chastain folyik, ami nem is baj, hisz a kisasszony átlagos vonásait elképesztő tehetséggel kárpótolja - ezúttal Helen Mirren Jr. szerepében, aki történetesen a Moszad kezdő ügynökeként két társával (Marton Csokas és Sam Worthington) a hatvanas évek Kelet-Berlinjében csíp nyakon egy háborús bűnöst, hogy aztán csak 30 év múltán derüljön ki az, hogy a dolgok nem is úgy történtek, ahogy. A részben Mathhew Vaughn/Jane Goldman által szövegezett thriller ügyesen, habár sematikusan építgeti a feszültséget, melyet a lecsupaszított szerelmi háromszög nem annyira, az ügynökök sorozatos ügyetlenkedése már sokkal jobban kikezd, hogy még egy nehezen komolyan vehető öregkori akciójelenetnek is helyet szorítsanak a végén.

Halhatatlanok (Immortals). Hyperion (Mickey Rourke) a pedikűrjét nézegeti, miközben ártatlan nők torkát nyiszálja. Pallasz Athéné (Isabel Lucas), a háború és a bölcsesség istennője másfél órányi hadakozást követően sírásra görbülő szájjal azt kérdi a vizenyős szemű Zezusztól, hogy "most akkor háború lesz, apám?". Thészeusz (Henry Cavill) a filmvilág összes lelkesítő beszédes sztereotípiáját belesűríti a nagy összecsapás előtt rögtönzött lelkesítő beszédébe, melyet egyébként olyan sereg előtt tart, akik azt se tudják, kicsoda. Az már egyáltalán nem meglepő, hogy egy Tarsem Singh által rendezett filmben az emberek vagy félmeztelenül császkálnak, mint egy 90-es években forgott Madonna-klipben vagy karácsonyfának öltöznek, de hogy ilyen ostoba dolgokat mondjanak és ilyen közhelyesen viselkedjenek, az még egy sokat látott filmbubust is váratlanul érhet. Ugyanakkor a Halhatatlanok látványvilága pazar, dézsaszám ömlik a vér (néhol már komikusan nagy adagban), az összecsapások kreatívak, és ha nem létezne Zack Snyder 300-a, akkor ebből lehetne a 12 éves unokaöcséd kedvenc filmje.

Hogy lopjunk felhőkarcolót (Tower Heist). Ha a Shrek kvadrológiával nem számolok, utoljára 9 éve láttam Eddie Murphy-filmet a gyöngyvásznon, és az is igen szar volt (kompletistáknak: a Showtime-ról van szó). Így aztán nem gondoltam volna, hogy a következő sorok valaha is elhagyják a számat, no de jobb lesz, ha gyorsan túlesek rajta: Brett Ratner nyögvenyelősen induló tolvajfilmje Eddie Murphy feltűnésétől kezdve elképesztő fordulatot vesz, s nem egyszerűen vicces: NAGYON vicces lesz, mi több, még egy-két kiszámítható fordulatot és némi izgalmat is tartogat, amely egy "jól" megszervezett betörős muritól igazán elvárható. Képzeld el azt, hogy Danny Ocean hirtelen felindulásból a cool gangjét fél-retardált, de csöppet sem idegesítő átlagemberekre cseréli, és máris egy olyan szellemes mozit kapsz, melynek színvonaláról a Horrible Bosses csak álmodozhat.

2011. november 9., szerda

» kritika: éjfélkor párizsban [midnight in paris] (2011)

23:26 | mozi | TheHungarian | 2 komment

Robert Lantos filmproducer a Barney és a nők sajtóvetítésén osztotta meg a hallgatósággal nemrégiben, hogy az eredeti regény párizsi helyszíneit olaszországira változtatták, mivel az amerikai filmekben oly gyakran tűnik fel a francia főváros. Nem mintha meg lehetne unni. Woody Allen igazi szerelmi vallomást intéz a fények európai városához, olyan szenvedélyeset, amilyeneket annak idején kedvenc, saját metropoliszához is. Bár a film első percei nevezetes helyszínek látványával és a jellegzetes életképek muzsikával kísért, montázsszerű egyvelegével telnek, nincs szó egy újabb városnézésről. Mi több, cseppet sem a turistákhoz szól az Éjfélkor Párizsban, éppen ellenkezőleg: a helyszínt és (művészet)történetét ismerők és csodálók érezhetik leginkább magukhoz szólónak.

Ilyen ember Gil Pender (Owen Wilson) is, aki menyasszonyával és annak szüleivel meg néhány -kéretlen- barátjával tartózkodik Párizsban. Ellentétben a többiekkel, akik pusztán megfigyelői egy más helynek és kultúrának, ő tényleg átéli, amit a város nyújt, egészen az utolsó esőcseppig - nem csoda, hiszen a nagy első regényen dolgozik; író. Jellemében természetesen rábukkanhatunk nyomokban Allen korábban játszott figuráira, azaz figurájára: nem is arról van szó, hogy talán agytumora van (bár a füle nem cseng), hanem arról, hogy az alkotói nehézségek mellett szerelmi őrlődése is főszerephez jut, ám nem pusztán nőkért ver hevesen szíve, hanem magáért a városért.

És érzelmei kiváltó okát a néző is megélheti: némi varázslat révén az 1920-as évek Párizsában megfordult művészek serege sorakozik fel, hogy ebbe a korba és közegbe rántsák a szemlélődőt, barátságosságukkal és/vagy közvetlenségükkel minket is beemelnek a forgatagba, s pár szellemes utaláson keresztül még néhány nagy alkotás kulisszái mögé is betekinthetünk. Gilt egyre-másra nyűgözik le a példaképeivel, inspirálóival való találkozások, s minél jobban kötődik e világhoz, ami talán csak illúzió, annál inkább érzi úgy, nem saját idejében van a helye. Nem ő az egyetlen, s ezen vágyódásokra végül muszáj volt valami okosat mondania Allennek, ami nem nagy bölcsesség, de megszívlelendő, pláne ilyen viszontagságokkal teli jelenben.

A sajátos párizsi körséta két tárlatot kínál: egyrészt a város aranykorának megjelenített művészei szórakoztatnak, másfelől kiváló alakításokkal tarkított. Owen Wilsonról jól tudjuk már, hogyan képes csodálkozni, elrévedni, megosztani gondolatait, s mindezen képességei most nagyon jó szolgálatot tesznek; Marion Cotillard elbűvölőbb, mint valaha, ha lehet még fokozni; de az én személyes kedvencem Adrien Brody röpke feltűnése volt Salvador Dalí életre keltőjeként: egyrészt élményszámba ment, ahányszor kimondta szerepének nevét, másrészt a számtalan író, festő, filmes közül az ő munkáival ismerkedtem leginkább. Szürreális élmény volt.

Az Éjfélkor Párizsban azonban nem fenyeget befogadási problémákkal senki számára. Könnyed, megszokottan romantikus, kellően intellektuális szórakozás, ami Allen korábbi munkái közül talán a Kairó bíbor rózsájával rokonítható legjobban: ott egy filmszereplő csöppent a való világba, itt pedig tényleges embertársunkat viszi a mesebeli hintó egy álomszerű helyre. A filmszínház is valami ilyesféle funkciót lát el, s ha éppen erre a darabra esik a választás, még azt sem fogja senki bánni utána -bármely nagyvárosban is legyen éppen-, ha hazafelé sétálva elered az eső.

Robert Lantos filmproducer a Barney és a nők sajtóvetítésén osztotta meg a hallgatósággal nemrégiben, hogy az eredeti regény párizsi helyszíneit olaszországira változtatták, mivel az amerikai filmekben oly gyakran tűnik fel a francia főváros. Nem mintha meg lehetne unni. Woody Allen igazi szerelmi vallomást intéz a fények európai városához, olyan szenvedélyeset, amilyeneket annak idején kedvenc, saját metropoliszához is. Bár a film első percei nevezetes helyszínek látványával és a jellegzetes életképek muzsikával kísért, montázsszerű egyvelegével telnek, nincs szó egy újabb városnézésről. Mi több, cseppet sem a turistákhoz szól az Éjfélkor Párizsban, éppen ellenkezőleg: a helyszínt és (művészet)történetét ismerők és csodálók érezhetik leginkább magukhoz szólónak.

Ilyen ember Gil Pender (Owen Wilson) is, aki menyasszonyával és annak szüleivel meg néhány -kéretlen- barátjával tartózkodik Párizsban. Ellentétben a többiekkel, akik pusztán megfigyelői egy más helynek és kultúrának, ő tényleg átéli, amit a város nyújt, egészen az utolsó esőcseppig - nem csoda, hiszen a nagy első regényen dolgozik; író. Jellemében természetesen rábukkanhatunk nyomokban Allen korábban játszott figuráira, azaz figurájára: nem is arról van szó, hogy talán agytumora van (bár a füle nem cseng), hanem arról, hogy az alkotói nehézségek mellett szerelmi őrlődése is főszerephez jut, ám nem pusztán nőkért ver hevesen szíve, hanem magáért a városért.

És érzelmei kiváltó okát a néző is megélheti: némi varázslat révén az 1920-as évek Párizsában megfordult művészek serege sorakozik fel, hogy ebbe a korba és közegbe rántsák a szemlélődőt, barátságosságukkal és/vagy közvetlenségükkel minket is beemelnek a forgatagba, s pár szellemes utaláson keresztül még néhány nagy alkotás kulisszái mögé is betekinthetünk. Gilt egyre-másra nyűgözik le a példaképeivel, inspirálóival való találkozások, s minél jobban kötődik e világhoz, ami talán csak illúzió, annál inkább érzi úgy, nem saját idejében van a helye. Nem ő az egyetlen, s ezen vágyódásokra végül muszáj volt valami okosat mondania Allennek, ami nem nagy bölcsesség, de megszívlelendő, pláne ilyen viszontagságokkal teli jelenben.

A sajátos párizsi körséta két tárlatot kínál: egyrészt a város aranykorának megjelenített művészei szórakoztatnak, másfelől kiváló alakításokkal tarkított. Owen Wilsonról jól tudjuk már, hogyan képes csodálkozni, elrévedni, megosztani gondolatait, s mindezen képességei most nagyon jó szolgálatot tesznek; Marion Cotillard elbűvölőbb, mint valaha, ha lehet még fokozni; de az én személyes kedvencem Adrien Brody röpke feltűnése volt Salvador Dalí életre keltőjeként: egyrészt élményszámba ment, ahányszor kimondta szerepének nevét, másrészt a számtalan író, festő, filmes közül az ő munkáival ismerkedtem leginkább. Szürreális élmény volt.

Az Éjfélkor Párizsban azonban nem fenyeget befogadási problémákkal senki számára. Könnyed, megszokottan romantikus, kellően intellektuális szórakozás, ami Allen korábbi munkái közül talán a Kairó bíbor rózsájával rokonítható legjobban: ott egy filmszereplő csöppent a való világba, itt pedig tényleges embertársunkat viszi a mesebeli hintó egy álomszerű helyre. A filmszínház is valami ilyesféle funkciót lát el, s ha éppen erre a darabra esik a választás, még azt sem fogja senki bánni utána -bármely nagyvárosban is legyen éppen-, ha hazafelé sétálva elered az eső.

2011. október 28., péntek

» kritika: a dolog [the thing] (2011)

11:35 | mozi | aeon_flux | 7 komment

- SPOILERMENTES -

Ami a tömegeknek a Star Wars, az nekem a The Thing. 9 éves voltam, mikor fateromnak (aki megengedte) és nővéremnek (aki felkeltett) hála először szembesültem John Carpenter szörnyfilmjével. Igen, túlontúl fiatalon: az élmény hatására az elkövetkező három napban alig aludtam, ugyanakkor valami más is megváltozott bennem - elkezdtem nézni a filmeket; tudatosan, még nem szelektálva, de már odafigyelve. És most jórészt ennek köszönhető, hogy filmbuzi lettem: hogy itt van ez a blog, vagy ott lesz a The Tree of Life a mozikban. Ha úgy tetszik, Terrence Malick mindent John Carpenternek köszönhet.

Mint a filmek nonpluszultrájára tehát, a The Thingre is úgy kellene tekintenem, mint szent és sérthetetlen intézményre (márpedig nem hibátlan az se), ahol egy remake szóba se jöhet, hisz ennyi erővel akár az apokalipszis lovasai is nyergelhetnének. De nem. Mikor először szóba került a folytatás/feldolgozás ötlete, azonnal belelkesültem, hisz a címszereplő kreatúra (vírus) lényéből a mai kor technológiáival - legyen szó CGI-ről vagy protézisekről - már sokkal többet ki lehet hozni. Mondhatni, a Dolog olyan arcát mutathatja, amit eddig soha. Ugyanakkor az 1982-es filmben egyfajta ómenként szereplő norvég bázison lezajlott események dokumentálását is zseniális ötletnek tartom, hisz ennek köszönhetően az új epizód egyszerre lehetett folytatás (előzményfilm) és remake is: a helyszínnek és szituációnak hála a cselekmény sarokpontjai alapvetően mindkét film esetében megegyezőek annak ellenére, hogy az új film kvázi a régit készíti elő.

Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak bennem elvárások, és megint csak hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezeknek az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. maradéktalanul meg tudott felelni/egyáltalán nem tudott megfelelni. A reklámfilmekkel már bizonyító úr rajong John Carpenter filmjéért, munkáját látva efelől semmi kétségem nem lehet. Pedig a The Thing óta közel 30 év telt el, és különben is, akkorát bukott, hogy majdnem magával vitte Carpenter karrierjét is. Magyarán simán el lehetett volna térni tőle, hogy a rém szagos-szőrös, hajléktalan forma norvég sarkkutatók helyett bögyös tiniket hajkurásszon egy trópusi szigeten, és mindezt remegő kézi kamerás felvételeken rögzítsék.

De nem. Heijningen csupán azokat az aspektusokat aktualizálta, melyeket muszáj volt. A filmje nem 3D-s, sem az operatőr, sem a vágó nem okoz epilepsziás rohamokat, és még azzal sincs gond, hogy főszereplője nőből van (Carpenter filmjének egyetlen hang-cameót leszámítva nincs nőnemű szereplője), ugyanis Mary Elizabeth Winstead figurája tipikus 80-as évekbeli hősnő: egyszerre rémült és rettenthetetlen, intelligens és másokra hagyatkozó, közeledő és magányos - mintha Ripley-ből és Sarah Connorból gyúrták volna. És szerencsére nem gabalyodik össze egyik fickóval sem, még a fülbevalós amerikai helikopterpilótával sem. Joel Edgerton természetesen MacReady-t mímel, kevésbé ikonikus hőfokon égve, kissé haloványan, de azért hellyel-közzel tökösen.

És a norvégokat tényleg norvég (ill. skandináv) színészek játsszák: barátságtalanok, sápadtak, büdösek - úgy néznek ki, mint akik hosszú ideje el vannak zárva a külvilágtól. És tényleg.

Ami pedig a címszereplőt illeti: ő természetesen megkapta a maga plasztikai műtétjét. Mivel Rob Bottin már visszavonult, az alkotók más FX-veteránokhoz fordultak: Alec Gillis és Tom Woodruff Jr. felelős jó néhány rémálmodért (google 'em), és a filmben - szerencsére - szórványosan előforduló gyakorlati effektusok az ő kezük munkáját dicséri: az elengedhetetlen boncolásjelenet idején szerintem nem sokan falatoznak majd a nézőtéren. Ami pedig a CGI-t illeti: hol működik (de akkor nagyon), hol nem (akkor viszont nagyon nem). Néha egy csupacsáp/csupafog figura rendez félig-meddig tréfás ámokfutást a színen, néha viszont olyan perverz biomix néz vissza a vászonról, amire talán még Cronenberg is áldását adná.

A cselekményre is ez a kettősség jellemző: egy antarktiszi norvég kutatóbázis egy űrhajóra bukkan a jég alatt, és nem sokkal később az utasát is megtalálják. Egy amerikai őslénykutató (Winstead) segítségét kérik a lelet feltárásában, és mikor a jég kienged, elszabadul a pokol. A lapokat hamar kiosztják, a narratíva ennek ellenére mégsem tűnik elsietettnek, inkább feszesnek - az előző filmet teljesen átszövő paranoia ezúttal kisebb hatásfokon, nem is: inkább kisebb adagokban érkezik, akkor viszont nagyon hatásos. Bizonyos jelenetek majd felrobbannak a feszültségtől, ezért a más filmek esetében olcsónak számító ijesztgetések is hajlamosak durván betalálni (főleg egy sötét vetítőteremben). A címszereplő szerencsére nem ruházódik fel érzelmekkel, nem alakul ki sem a szereplőkkel, sem a nézőkkel kapcsolat, hisz csak egy vírus - nem gondolkodó, nem számító lény, hanem egy ösztönök által vezérelt organizmus, aminek egyetlen célja van: a túlélés.

Éppen ezért fájóak azok a narratív bakik, melyeket ebben a kritikában nem nevezhetek nevükön, így csak annyit mondhatok, hogy a Dolog néha csúnyát hibázik és a monumentálisnak szánt végjáték is aprót pukkan: ha úgy vesszük, az alkotók ezzel megint csak hűek maradtak John Carpenter tökéletlen klasszikusához.

2011. október 21., péntek

» kritika: tintin kalandjai [the adventures of tintin] (2011)

13:32 | mozi | aeon_flux | 0 komment

A meghatározhatatlan korú (14? 24?) Tintin és a konstans alkoholmámorban leledző Archibald Haddock kapitány egy sok száz évvel ezelőtt elsüllyed hajó, az Unikornis kincsei után nyomoz, s mint ahogy az nagyon gyorsan ki is derül, nem egyedül.

Az előzeteseket látva még jogosan merült fel a kérdés, hogy Tintin sokat késlekedő egész estés kalandjai miért animált, miért nem élőszereplős formában indultak útjukra, de az már a film első perceiben világossá vált, hogy ha a cselekmény nem is, de a figurák és az a világ, melyet benépesítenek, szinte kiált az ecsetért. Meg aztán nem lett volna cool, ha csak Snowy-t/Milou-t - a világ legokosabb terrierjét - animálták volna.

Hergé fél évszázadot átívelő képregényfolyamában a nyomozós kalandok csak annyira rugaszkodnak el a valóságtól, mint Indiana Jones mindennapjai: kicsit is meg nagyon is. Karikírozott valóság a sajátjuk - Tintiné olyannyira, hogy még a szereplőinek megjelenése és megnyilvánulásai is karikatúraként hatnak, s ezáltal olyan egyedi atmoszférát teremtenek, melyet csupán animált formában lehet érintetlenül  átemelni a filmvászonra.

Hergé képregényeinek barátságos elnagyoltságára viszont ne számíts: a Tintin jelenleg minden idők legszebb animációs filmje, nyugodtan emlegetheted egy lapon az Avatarral - bizonyos szempontból még arra is rádob egy lapáttal. Fájó, hogy az előzetesekben ez sem jön át. Nem jön át, hogy Spielberg és Jackson nem törekedett fotorealisztikusságra, a varázslatos animációnak, a mögötte rejlő animátori és színészi munkának hála viszont a karaktereik mégis élnek és lélegeznek - az összes rajzfilmes szélsőségükkel egyetemben.

A történetre viszont ráfért volna egy erőteljes lökés. Hiába dolgoztak a forgatókönyvön olyan arcok, mint Edgar "Scott Pilgrim" Wright, Steven "Sherlock" Moffat és Joe "Attack the Block" Cornish, a történet döcögős és fordulatai egytől egyig kiszámíthatók, humora hol gyermeteg (átesik a macskán, haha), hol kocsmába való, ugyanakkor soha nem bántó, és nincs az a náció, sem generáció, amely ne tudná értelmezni. A kalandok követik a 30-as évek kalandsorozatainak alapszabályait, tudjátok, azokét, melyek folyományaként Indiana Jones is megfogant: a hősök bejárják a fél világot, s mindenhol olyan zűrbe keverednek, melyből úgy vágják ki magukat, mintha csak táncolnának.

A Tintin a letűnt filmes korok megidézésben a legerősebb: minden modernitása ellenére egy pillanatra sem szakad el a régi iskola tanaitól, csupán elképesztő leleménnyel és játékossággal olvassa fel azokat. A film felvonultat egy-két olyan akciójelenetet, melytől a legszkeptikusabb moziba járónak is tátva marad a szája. Csak remélni tudom, hogy viszonylagos ismeretlensége ellenére lesz olyan sikeres, hogy végül Jackson és Spielberg, a két nagy játékos megvalósíthassa a folytatásokat is - remélhetőleg valamivel izmosabb sztorival, frappánsabb humorral és még több Thomson & Thompsonnal/Dupont & Dupond-nal.

2011. október 13., csütörtök

» szókátrány: fertőzés [contagion] (2011)

8:52 | mozi | TheHungarian | 1 komment

Mogyoróstál a reptéri váróban. Kapaszkodó a metrón. Pohár egy bárban. És sok-sok ezt-azt megfogó kéz közelije. Ilyen jelenetsorral nyit Steven Soderbergh filmje, hogy már az első fél percben nyugtalan mocorgásra késztesse nézőjét. A rémület pedig fokozatosan nő: a film igyekszik megmaradni a realitás talaján, ami egy H1N1-et és egyéb katasztrófákat elszenvedő 21. században jobban a frászt hozza az emberre, mint bármely "talált felvételes"-horrorfilm. A forgatókönyv mellőzi a nagy csinnadrattával bevonuló hadsereget és a katonai vezetők nyomása alatt álló politikusokat (sőt, politikus nem is tűnik fel), hogy nagyjából egy tucatnyi emberen keresztül, ám kellően nagy górcső alatt láttassa egy világjárvány felbukkanásának és lezajlásának menetét. Vállalásában látványos megmozdulások híján is sikert arat, s még egy vészszituáció kulcsszereplőinek motivációit is ügyesen térképezi fel. Beleélni az egészbe magunkat elkerülhetetlen, ám nem túl egészséges az idegekre, mert tényleg, mit tennél akkor, ha lakókörnyezetedet potenciálisan fertőző, fegyveres fosztogatók fenyegetnék, ám a szükségállapot értelmében nem hagyhatod el?

2011. szeptember 30., péntek

» kritika: a felperzselt föld/ismeretlen föld [incendies/también la lluvia]

7:30 | mozi | limupei. | 1 komment

Két film, egy téma: kisemberek a történelem poklában. Az Oscar-jelölt (és egy igazságosabb világban -díjas) A felperzselt föld Kanadából, Az ismeretlen föld pedig Mexikóból érkezett (ez utóbbi némi spanyol és francia segítséggel). A tovább mögött ezekről olvashattok egy-egy rövidet.

Felperzselt föld (Incendies, 2010)

Minden embernek szüksége van valamilyen fogódzóra az életben, legyen az akár egy ideológia vagy vallás. Szép és fontos dolgok ezek, amíg mindent alá nem rendelünk nekik. És persze amíg nem várjuk el a világtól, hogy mindenki más azok szerint éljen - mert ez többnyire káoszhoz vezet, ami aztán még nagyobb káoszt szül. Valami ilyesmi lehetne Denis Villeneuve filmjének lábjegyzete; a filmé, ami egy családi dráma, egy kőkemény háborús film és egy naturalista krimi is egyben.

Nawal (a kiváló Lubna Azabal) furcsa örökséget hagy gyermekeire: az ikreknek el kell utazniuk anyjuk szülőföldjére, hogy átadjanak egy-egy levelet halottnak hitt apjuknak és testvérüknek, akiről még csak nem is hallottak korábban. Megkezdődik hát a kutatás, miközben a néző szeme előtt nem csak a rejtély megoldása, hanem Libanon történelmének talán legsötétebb korszaka is kibontakozik, amely meghatározta az elhunyt édesanya egész életét. Miközben a gyerekeket a végrendelet irányítja, anyjuk sorsát a mélyen gyökerező társadalmi konvenciók, valamint a muszlimok és a keresztények közötti véres összecsapások határozzák meg.

Villeneuve legnagyobb érdeme, hogy ezt az egyébként is kényes témát olyan szuggesztíven képes tálalni, hogy jó pár kép örökre bevésődik a néző agyába - akár kegyetlensége, akár szépsége okán. A rendező a hasonló filmek másik nagy buktatóját is kikerülve sikeresen találja meg az arányokat a történelmi és egyéni drámák között, és ezt keményen, de ízlésesen jeleníti meg. A végkifejlet pedig akkorát üt, hogy ezernyi háborúban elesett hulla látványa sem tudná jobban közvetíteni az üzenetet: a káosz még nagyobb káoszt szül. Mindezek ellenére a film mégsem ítélkezik, egyszerűen csak megmutatja néhány ember drámáját, akik életük darabkáit szeretnék összeilleszteni a zűrzavarból.

Az ismeretlen föld (También la Iluvia, 2010)

Egy lelkes kis forgatócsoport érkezik Bolíviába, hogy elkészítsék életük talán legnagyobb dobását: egy filmet Kolumbuszról és az őslakos indiánok leigázásáról. A rendező (Gael Garcia Bernal) autentikus főszereplőt keres az egyik indián vezéregyéniség megformálásához, akit Daniel (Juan Carlos Aduviri) személyében talál meg. Ám azt sem ő, sem a régmúlt hódítóinak személyiségével felvértezett producer (Luis Tosar) nem sejti, hogy a vízellátás privatizációja elleni tüntetések egyik legfőbb emberét sikerült kiválasztaniuk.

Ebből a felütésből bontakozik ki a film, amely lényegében három film egyben: egyrészt ott van a jelen szégyenteljes eseményit bemutató történetszál, másrészt a múlt még brutálisabb történésein alapuló film a filmben. S mindeközben a stáb a jelen forrongó katlanjában próbálja megalkotni a saját produkcióját. A film először velük foglalkozik, és ekkor még úgy gondolhatnánk, hogy ez egy újabb megmondó darab lesz, tele nemes üzenettel és sok okossággal. Szerencsére ahogy haladunk előre, Icíar Bollaín ügyesen bontja ki a karakatereket és az univerzális üzenet mellé lelket is ad a filmnek.

Természetesen  az őslakosokat ötszáz évvel ezelőtt leigázó hódítók és a helyiek vízére pályázó kapitalisták centire kiszámított párhuzamba állnak egymással, de a film inkább a mindkét lázadás emblematikus alakjává váló Daniel (a filmbéli filmben Hatuey a neve) személyes tragédiájára koncentrál, valamint a körülményektől meghasonló producer és az indiánok mellé álló hajdani pap vívódásaira (ami egy egész érdekes párhuzam!). Így válik Az ismeretlen földből egy szépen megrajzolt történet elnyomásról, helytállásról, barátságról és lázadásról. Igen, a sok párhuzam közepette talán felfedezhetünk némi hasonlóságot a film és a hollywoodi eposzok megoldásai között, de ez most még az érzékenyebb gyomrok számára sem lesz emészthetetlen.

2011. szeptember 16., péntek

» szókátrány: csicska/happy happy/srác a biciklivel/így ért véget a nyaram

10:07 | mozi | limupei. | 1 komment

A nagy őszi európai indie dömping első etapjának filmjeiről olvashattok rövideket:

Csicska

Nem hiszem, hogy nagy újdonságot fogok mondani: Till Attila tud rendezni. Ismeri a filmkészítés apró fortélyait, a technikáját - még néhány "múlttal" rendelkező magyar direktornál is jobban. Ért a színészekhez, tud érdekeset mondani és bár az egyéni hangon még bőven lenne mit csiszolni, Till Attila abszolút jó úton halad. Most például itt van nekünk ez a szemlenyertes Csicska, benne egy tanyasi családdal, akik szó szerint megvásárolnak egy még náluk is szegényebb szerencsétlent, aki a rabszolgájuk lesz. Menekülési útvonal nincs, azt tesznek vele, amit akarnak.

Van itt nagy magyar valóság és kis magyar abszurd, de mindez kevés. Tényleg minden a helyén van, és mégsem jó ez így. De mielőtt belekavarodnék a saját ellentéteimbe, kibököm a lényeget: ez az egész nagyjátékfilm után kiált. A pontszámom is ennek szól. A Csicska nem közepes, de lehetne sokkal jobb is - és Attila meg is tudná csinálni.

Happy Happy (Sykt lykkelig)

Adott egy svéd háziasszony egy Isten háta mögötti házikóban, aki a nem túl kommunikatív - és mint később kiderül, az ágyban sem túl buzgó - férje mellett egész egyszerűen unatkozik. Szóval kapóra jön a szomszéd házba beköltöző nagyvárosi család, akik egy pillanat alatt felkeltik a nő érdeklődését. Először csak a "végre történik valami" érzése izgatja fel a nőt, később viszont már a szomszéd férje is zöldebb lesz, akivel gyorsan viszonyt is kezd, s ennek az lesz a vége, hogy előbb kisebb, aztán nagyobb titkokra derül fény.

Ezerszer láttunk már hasonlót, de ilyet még biztosan nem. Először is skandináv film létére ez most még a délebbre élő embert is képes harsányan megkacagtatni, ugyanakkor benne van mindaz, amiért annyira szeretjük az északi vígjátékokat: a hamisítatlan skandináv hangulat, a hollywoodi normákra fittyet hányó humor (a fehér kisfiú például nagyon kedélyesen játszik rabszolgásat a néger szomszéddal) és a szerethetően bugyuta karakterek, akiket valószínűleg egyenesen Fargóból és a Hajrá boldogságból telepítettek át ebbe a jégmezőbe.

Szóval senki ne dőljön be annak, hogy ezt a filmet művészmozik játsszák (sajnos itt tartunk, az értelmesebb szórakoztató film már művészet): ez egy bárki számára fogyasztható, kifejezetten kellemes darab, ami ugyan sok újat nem mond, de a szokott passzusokat legalább színvonalasan szállítja. Szóval irány a mozi, főleg ha szeretnétek tudni, hogy lehet Activity-ben lerajzolni azt, hogy "AIDS".

Srác a biciklivel (Le gamin au vélo)

A Dardenne fivérek neve mára már egybe forrt a szociálisan érzékeny (de nem érzelmes!) drámákkal, melyek elsősorban a belga középosztály problémáira reflektálnak, de filmjeikben mégis ott van az univerzális, a "bárhol, bármikor megtörténhet" érzése. Szóval semmi meglepő nincs abban, hogy a Scrác a biciklivel ezt a hagyományt folytatja, ezúttal egy kisfiú szemszögéből, akit apja intézetbe ad, majd ígérete ellenére nem jön vissza érte. A kisfiú megszökik, és ekkor akad össze Samathával, aki visszavásárolja a fiú biciklijét, és hétvégenként elhozza az intézetből.

Különös és szép történet ez a korai felnőtté válásról, melynek során egy gyereknek kell megtanulnia, hogy mi és ki az igazán fontos az életben, és hogy milyen döntéseket érdemes és melyeket muszáj meghozni. Talán miatta, talán a téma miatt ez az alkotás most egy kicsit színesebb és egy kicsit pozitívabb hangvételű mint a Dardenne-standard, de nagyon jól áll neki. Ami viszont nem áll jól, az a kapkodás. Egyik pillanatban még az apa döntésén bosszankodunk, a másikban meg már azon aggódunk, nehogy rossz társaságba keveredjen a főhős. Néha túl hirtelen történnek dolgok, olykor pedig nem kap elég hangsúlyt egy-egy esemény (például amikor Samatha barátja döntés elé állítja a nőt). Még az a szerencse, hogy ez nem kezdi ki nagyon a film hitelét, de arra bőven elég, hogy a páros életművében ezt csak egy csuklógyakorlatnak nevezzük - ami azért még mindig bőven átlag feletti.

Így ért véget a nyaram (Kak ja provjol etyim letom)

Két férfi, teljesen egyedül egy sarkvidék környéki meteorológiai állomáson. Felkelnek, esznek, isznak, bizonyos időközönként ellenőrzik a műszereket, majd továbbítják az adatokat - minden nap újra meg újra. Nem hangzik valami izgalmasan, és valóban, az Így ért véget a nyaram lassú film. Lassú, de nem unalmas. Senki ne vizionáljon maga előtt két percig a semmibe meredő emberekre - még annak ellenére se, hogy a kézzel fogható cselekmény a film első egy órájában tényleg csak erre a monoton napi rutinra támaszkodik, mivel ezt a rutint a rendező arra használja, hogy gyönyörűen kibontsa szereplők kapcsolatát.

Az idősebbik már évek óta itt itt tartózkodik, számára a helynek történelme és szelleme van, míg a fiatal csak most érkezett és nem leli az áhított nagy kalandot. Az öreg, mint valami apafigura, szeretné átadni a tapasztalatait és megregulázni az egész nap a számítógépe előtt ülő, a szabályokon sokszor átsikló ifjút, amire az daccal vegyes tisztelettel válaszol.  Így megy ez egészen addig a pontig, míg meg nem érkezik az a nagy üzenet, amit a fiú nem mer átadni. A film innentől kisiklik a szürke hétköznapokból és a generációs ellentétek problémakörét felváltja a magány, a kiszolgáltatottság és az ösztönök.

Lírai film lévén a cselekmény helyett a képek "beszélnek", a rendező minden más zavaró tényezőt kiiktat, vagyis nem dramatizál. Ez a kietlen és zord táj (amit Pavel Kosztomarov gyönyörű képei tesznek még nyomasztóbbá és még grandiózusabbá) tökéletes helyszín hozzá, hogy ne csak illusztrálja, de fel is erősítse a két férfi drámáját - és teszi ezt úgy, hogy a Nem vénnek való vidék óta nem volt ilyen hangsúlyos és szuggesztív a csend és a képek egyvelege. De azért ne menjünk el a film két motorja, Szergej Puszkepalisz és Grigorij Dobrigyin mellett, akik nem véletlenül tették zsebre a Berlini Filmfesztivál legjobb színésznek járó díját. Nekik nem csak a kevés cselekmény, de a kevés (bár minden szavában fontos) dialógus mellett kellett közvetíteniük a fentebb felsorolt érzéseket és érzelmeket. Mondanom sem kell, elsőosztályú munkát végeztek: jó lenne újra látni őket; mint ahogy Alekszej Popogrebszkij rendező következő munkáját is, aki ha nem is írja újra a filmtörténetet, piszkosul érti a dolgát.

2011. szeptember 8., csütörtök

» szókátrány: frászkarika / végső állomás 5. / colombiana

9:25 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Frászkarika (Fright Night). Ha elfogynak a jó filmek, akkor előbb vagy utóbb a középmezőny is feldolgozásra kerül, de ennek van egy olyan áldásos hozadéka, hogy a remake nagyobb sansszal fejelheti meg az előzőt. Ez a helyzet a Fright Night újrával is, melynek eredetije a frappáns alaphelyzeten, Chris Sarandon remek vámpír-piperkőcén és ambiciózus trükkökön kívül nem sok emlékezetest nyújtott, az új verzió ezzel szemben pont a trükkök tekintetében gyengélkedik, minden más tekintetben megelőzi elődjét.

A hozsannák sorát egy zsáneridegen elemmel, a színészek dicséretével kell kezdenem: az áldozataival játszadozó vámpír gúnyájában Colin Farrell szállít hálás örömjátékot, míg David "Dr. Who" Tennant Russell Brand vámpírvadásszá alakult alteregójaként lopja el a show-t. Az eredeti változatot elkövető Tom Holland ötlete nyomán a történetet is kiválóan aktualizálták: a helyszín ezúttal a nagybetűs Bűnbeesés, azaz Las Vegas egyik alvóvárosa, amely megmagyarázza a könnyű numerákat és azt, hogy senkinek sem szúr szemet az éjszakai műszakban "dolgozó" új szomszéd. És valahol ennek tudható be az is, hogy a figurák meglehetősen könnyen, a nézőt egyáltalán nem megterhelő módon kezelik a vámpírkodással járó traumát, így a hangsúly a cselekmény görgetésére (de szerencsére nem öncélú és idétlen halálosztásra) terelődhet át. Egészségesen idétlen humora mellett pedig ez a film legnagyobb erénye: hogy nem lacafacázik.

Végső állomás 5. (Final Destination 5). Bő tíz évvel ezelőtt a fene se gondolta volna, hogy egy frappáns, de igazából egyszer használatos ötletre - a halált nem szabad kicselezni, mert úgy is eljön érted - egy egész franchise-t lehet felfűzni. De ahogy mondani szokás(?), addig üsd a hullát, amíg tejel. Az első film alatt a cidritől remegtem, a második alatt meg a röhögéstől - ez utóbbi, meglehetősen morbid vonal kíséri végig a széria további részeit, és eme epizód még az elődöknél is viccesebbre veszi a figurát, ezzel hol betalál, hol fáraszt, ugyanakkor a Halál szócsöveként funkcionáló Tony Toddnak hála most azt is megtudhatjuk, hogy a Kaszást egy véráldozattal ki lehet engesztelni, és ez akár adhatna is mémi lökést a filmnek, ha a végjáték nem lenne olyan "meh", amilyen. Áldja az ég hát azt a klassz slusszpoént, amely ha másokat nem, hát a bakivadászokat mindenképp újranézésre kényszeríti.

Colombiana. Ha ez a trend így folytatódik tovább, hamarosan csecsemők fognak smasszereket hajigálni. Már a kákabelű Angelina Jolie sem volt túl meggyőző akcióhős, ám a ránézésre még nálánál is törékenyebb Zoe Saldanát legelső jelenésétől kezdve nem lehet komolyan venni. Nem mintha a film egyéb tényezői ezt akár minimális szinten is megpróbálnák ellenpontozni. Hősnőnk már kislány korában képes volt kicselezni egy kolumbiai drogbáró parkour-mozdulatokkal, krosszmotorokkal és automata fegyverekkel felvértezett embereit, felcseperedvén pedig nincs az a szellőzőakna, amelybe ne tudná bepréselni gumitestét, sőt egy elképesztő medencés jelenetben valószínűleg a csapból folyik ki, mert más elképzelésem nincs. Szabadidejében pásztorórát folytat egy festővel és nem hagyja, hogy lefényképezzék, mert az azonnal bekerül az FBI rendszerébe. Családját még gyerekkorában likvidálják, innen jön hát a bosszúvágy, meg valószínűleg e miatt lesz emberfeletti gyilkológép is, ugyanis nem hinném, hogy ez a tudás annak köszönhető, hogy az év egyik legmulatságosabb tréningjelenete végén a pisztoly helyett az iskolatáskát választja, mint "minden okos gyilkos". Egy biztos: Luc Besson producer ér Robert Mark Kamen forgatókönyvíró egy korábbi kollaborációja, a Taken csak egy szerencsés véletlen volt.

2011. szeptember 1., csütörtök

» kritika: a bőr, amelyben élek [la piel que habito] (2011)

8:08 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Ugyan istenkáromlás lenne olyat állítani, hogy Almodóvar filmjeiben a cselekmény nem annyira fontos - ugyanis az esetek többségében briliánsan csavarja fel asszonyait és néha férfijait is a történések füzérére -, de általában a narratíva csupán másodlagos a szereplők érzéseivel szemben. Az érzelmek, illetve azok változása legújabb filmje esetében is kiemelt figyelemben részesülnek, ám ezúttal a cselekmény az, amely igazán magával ragad. A cselekmény, melyről - szerencsére - a legtöbb szinopszis csak ködösen nyilatkozik, mások viszont - a pokolra velük - idióta módon lelövik azt a fordulatot, amely minden bizonnyal dobogós helyezést érhetne el, ha rangsorolnánk Almodóvar filmográfiájában megforduló perverz ötleteket.

Szóval ha ki akarsz szabni magaddal, akkor nyugodtan bújd a netet infó után, de ha óvatos vagy - és legfeljebb a film remek atmoszférájú előzetesét abszolválod -, akkor egy olyan spirálban találhatod magad, melyről szédelegve, ellentmondásos és felkavaró érzésekkel telve jössz majd ki. Mint egy jó kis Almodóvar-filmről, ugye.

Műfaját tekintve a La piel... tényleg nehezen besorolható: legrosszabb pillanataiban egy picsogó melodráma szintjét is alig üti meg, de szerencsére ezek a pillanatok gyorsan elillannak, mivel a film valahol félúton zakatol egy olyan bosszúdráma és egy pszichológiai thriller között, amely után Park Chan-wook is biztosan megnyalná mind a tíz vérbe mártott ujját, és hangulatát továbbfűszerezi az olasz giallók szexuális perverzitása és az eurohorrorok sokkolóan profán egyszerűsége. Szóval akad itt mindenféle jó - vagy rossz, ha úgy tetszik.

Rossz lehet a film összeszedetlen nyitánya, amely egy feleslegesnek tűnő, humorosnak szánt, de - nomen est omen - elég balul elsülő karaktert is felvonultat, ugyanakkor Banderas doktorának foglyát/teremtményét/vágyainak netovábbját alakító Elana Anaya feltétlenül az utóbbi kategóriába tartozik: színészi szempontból ugyan semmi extra, megjelenése viszont annyira érzéki, annyira magával ragadó, hogy nem hinném, hogy lesz olyan férfiember a nézőtéren, akiben ne ébresztene bizonyos vágyakat. És eme vágyak megragadása a legmesteribb trükk, mellyel Almodóvar új filmje előállhat. Ülj be rá szomjasan.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. augusztus 18., csütörtök

» szókátrány: it's kind of a funny story, hesher, jack goes boating

19:57 | mozi | samlowry | 5 komment

Az amerikai indie szcéna gazdag fajta. Felfedezni lehetetlen, elmerülni benne érdemes, ha csak rövid időre is. Ehhez szabott terjedelemben három olyan független filmről van szókátrány alább, amelyekről ezért vagy azért már folyt előzetes eszmefuttatás akár ezen a blogon is.

It’s Kind of a Funny Story

Próbálok túllépni az összes előítéletemen, ami az elmegyógyintézetben játszódó filmekkel kapcsolatban kialakult, próbálom nem sorolni magamban az amerikai indie dramedy-k mostanra blockbustereket megszégyenítően kőbevésett eszköztárát és próbálom eszembe juttatni Fleck és Boden Half Nelsonjának ügyesen politizáló, mégis emberi forgatókönyvét valamint minimalista mízanszenjét, de csak nem sikerül. Ami itt vár nem más ugyanis, mint a műfaj valamennyi kliséjének tárháza és a genius loci teljes ignorálása. Utóbbinak tudok tapsolni, előbbinek már kevésbé. Fleckék azonban nem dilettánsok, karaktereik letűnt hírességek papírmasé maszkjai mögé bújva ugyan, de fosztogatják a szervezetben meglevő érzelemkészleteket, repetitív jellegű poénjai szokatlanul kifinomultak, Zach Galifianakis pedig – megkockáztatom – életében először szerethető a kristályvásznon. Konklúzió: ha 16 évesen meg akarod ölni magad, ezért elmegyógyintézetbe vonulsz, ami persze pár nap alatt sínre teszi az életed és, bár világ életedben lúzer voltál, még néhány mutatós korodbeli lányka figyelmével is megajándékoz, akkor is el vagy ásva, de csak mert ha zenekart kell mondani, akkor a U2 ugrik be először.

Hesher

A pusztítás marha vicces dolog. T.J. átlagos amerikai kisfiú, annyi szépséghibával, hogy anyukája pár hónapja halt meg tragikus hirtelenséggel, apja pedig azóta sem találja a helyét, akivel nagyanyjánál lakik. Utóbbi legalább boldog, hisz orvos felírta marihuánán lebegi át a mindennapjait. T.J. nem meglepő módon tehát, mód felett agresszív és nehezen megközelíthető fiúcska. Egy nap azonban egy jól irányzott ablaktörésnek hála összefut Hesherrel, aki minden pusztítási hajlamának úgy a tízszeresét méri a nyakába, segít az iskolai konfliktusok megoldásában és elharapódzásában, szeszélye szerint kihúzza, vagy belöki a szarba és úgy általában igazi seggfej, a kemény fából faragott, következetesen kiszámíthatatlan és szerethető fajtából. Egy kegyetlen, néma intrikus, aki legyen bármily elcseszett, ebben a családban akkor is a problémamegoldó szerep vár rá. Spencer Susser filmje szellemes metaforákkal és bájos gátlástalansággal kecsegtet, fémagyú főhőse Heath Ledger Jokerének lenne méltó ellenfele, vagy éppen legjobb spanja, számunkra viszont csak egy pofánrúgást és egy szegycsontjáig boncolt életigazságot szán, ami csak akkor válik kínossá, amikor látjuk megvalósulni ebben a kegyetlen és kegyetlenül szikár mikrokozmoszban. T.J. tehát könnyen lehet, hogy a nehezebb utat választja, pedig a pusztítás marha vicces.

Jack Goes Boating

Philip Seymour Hoffman nem egy egyszerű figura. Minden férfi lelki szemei előtt mementoként lebegő és edzésre sarkalló külseje ellenére képes hiteles rocksztár lenni, de igazán elemében akkor van, amikor fizikumával, érzelmeivel és életével harcban álló szerencsétlent kíván tőle a szerep. Olyan karaktert viszont, aki még Jack-nél is kevesebb a nullánál (bocs B.E.E.) eddig és eztán is nehezen találhatna. Valahogy olyan ez a figura, mintha egy végtelenül öngyűlölő, ugyanakkor szörnyen cinikus egotrip teremtette volna. Csimbókos, rasztának csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető pacifista tincsei hebehurgyán lógnak alá szeplős koponyájáról, ráadásul hajlamos öt éves kislány módjára hisztizni. Miért szerethető mégis? Mert céljai vannak, amikért foggal körömmel harcol. Jobb állást akar, de mindenekelőtt megszerezni az álomnőt (aki csakis ebben a lesújtó melankóliában bír álomnőnek hatni) és ennek a küzdelemnek vagyunk mi szemtanúi. Hoffman pedig legalább annyira manírmentes rendező, mint színész, ráadásul – megkerülve a rendező és főszereplő feladatkör veszélyeit – nagyon is érzékeny saját magára a kamera előtt. Talán Woody Allen volt képes utoljára ilyen könnyedén rendezni saját magát, csak aztán mindig hanyatt vágódott a saját maga elszórta banánhéjakon, itt azonban a remekül megírt dialógok ellenére, a csendekre érdemes igazán figyelni.

2011. június 9., csütörtök

» kritika: koszorúslányok [bridesmaids] (2011)

8:00 | mozi | TheHungarian | 12 komment

A lányok angyalok, ebben nem illik kételkedni, de Judd Apatow tudja, hogy az angyalok is esznek babot...vagy legalábbis hasonló hatással bíró brazil kaját.

Hogy miről is beszélek, annak inkább járjon mindenki maga utána a moziban, essék inkább szó a producer úr további tudományáról. Átütő sikere, A 40 éves szűz óta már egy tucat filmet finanszírozott, s ezek jelentős része a barátságról mesélt sajátos megközelítésben. Nos, a Koszorúslányok sem szól másról, az esküvő és az azt övező felhajtás csupán háttérrel szolgál ehhez, de hát mi is lehet -a filmek és sorozatok tanítása szerint- nagyobb trauma annál egy harmincas nőnek, mint mikor legjobb barátnőjét eljegyzik, ő meg ott áll pasi (meg pénz, meg minden más) nélkül. Ha ez nem lenne elég, még legjobb barátnői és koszorúslányi pozíciójáért is meg kell küzdenie.

E küzdőt pedig Kristen Wiig alakítja, aki teljesen rászolgált erre a főszerepre, s mindent meg is tett a siker érdekében. Botladozásai, viccesen kínos pillanatai és kapcsolatai tisztességes és kevésbé olyan férfiakkal idézik Bridget Jonest is, nagy kár, hogy nincs brit vonatkozás, mert így nincs túl sok esélye az Oscar-jelölésre. A nézők azonban hálásak neki az amerikai jegyeladások tanúsága szerint, s miért ne lennének azok: nemcsak a hölgyközönség rokonszenvezhet vele, hanem az erősebbik nem is, ha másért nem is, hát a filmmel magával összhangban álló szókimondóságáért és bevállalósságáért (a nyitójelenet egy igen kiadós ágyjelenetet tár elénk). A többiek is jó partnerek ebben: mindenkinek megvan a maga bája és baja, s az is kiderül, hogy van, aki egészen más, mint amilyennek kezdetben gondoltuk.

Egy szó mint száz, ezekre a szereplőkre és színészekre ugyanúgy, vagy tán még jobban lehet számítani, mint a korábbi, hasonló vígjátékokéira, s nagy szerencse, hogy ezúttal szoknyát viselnek: ez kellő frissességgel tölti meg az ismert formulát (aminek része a két órás játékidő is), de ezzel együtt nem szakad el az erős gyomrot kívánó momentumoktól sem. De tényleg, aki könnyen kidobja a taccsot, inkább válasszon mást. Aki viszont bírja a gyűrődést, annak sok jó, ámbár nem mindig újszerű poénban lesz része, meg egy ugyancsak semmi meglepetéssel nem szolgáló, de azért kellemes szerelmi történetben. Épp mint egy esküvőn.

2011. június 2., csütörtök

» kritika: kung fu panda 2 (2011)

8:30 | mozi | aeon_flux | 19 komment

A Shrekek és Madagascarok végeláthatatlan sorai ellenére lassan itt az ideje, hogy felnőtt animációs stúdióként kezeljük a DreamWorks sajátját: az érettségin már túl van (How to Train Your Dragon), a Kung Fu Panda 2 pedig lazán elmegy diploma-előkészítőnek, úgyhogy alig várom, hogy láthassam a... Puss in Bootsot. Izé.

De talán végre félre kéne tenni azokat a szúrós előítéleteket, melyekkel behintettem Po mindkét kalandját - az elsőt azért, mert a hátam közepére kívántam az újabb beszélő állatos rajzfilmet, a másodikat pedig azért, mert minden megelőlegezett szájhúzás után a Kung Fu Panda olyan pozitív meglepetést okozott, hogy féltem, egy szükségtelennek vélt második résszel csak bemocskolják címszereplőjének ragyogó bundáját. És megint csak kellemesen csalódtam.

Ugyan Po & Co második küldetése nem lép a legendás folytatások szűkös panteonjába (mondj kapásból három olyat, ami megérdemli!), de más bankszámla-dagasztó ismétlésekkel és utózöngékkel ellentétben a Panda 2-be nem csak produkciós költségek, de ötlet és kreativitás, mi több, szív és lélek is szorult. A tét ezúttal egész Kína sorsa, melynek leigázását egy bosszúszomjas hadúr tervezi a dinasztia ősi értékeinek sárba tiprásával és kizsákmányolásával (a tűzijátékból halálosztó ágyukat kovácsol, melyekkel szemben a kungfu is tehetetlen), ráadásul a jóslat szerint csak egy fekete-fehér harcos állhatja útját, ezért elhatározza, hogy mind egy szálig kiirtja a pandákat. Szóval ez az ügy nem egyszerűen személyes, de NAGYON személyes.

Az alapkonfliktust nem lenne nehéz elhelyezni Kína viszontagságokkal teli történelmében, ráadásul a családi tragédia is megmételyezhetné, de szerencsére műfajához híven ezeket az elemeket a film megfelelő egyensúllyal szerepelteti, és inkább Po, a szeretni való mamlasz/elszánt kungfuharcos botladozásaira/hőstetteire helyezi a hangsúlyt. Az előbbi ugyan kissé megfáradt és gyakorta idézget az első részből (Po elfárad, mire felér az emeletre! Po éhes! stb.), az utóbbiban viszont hihetetlen mennyiségű energia és vizuális humor van - főleg mikor a Furious Five is beszáll a bunyóba (márpedig a kerekded főhős ritkán szólózik, és ezzel a film a csapatszellem fontosságát hangsúlyozza a kicsiknek, ami szintén jó pont).

A lélegzetelállító csörtéket fantasztikus animáció és a 3D legújabb kori történetének talán legjobb kihasználtsága teszi kihagyhatatlan moziélménnyé, és annak ellenére, hogy Po társairól aligha tudunk meg többet, a panda múltjának leleplezése hihetetlenül erős érzelmi löketet ad a filmnek - melyet talán csak az utolsó másodpercek próbálnak csorbítani, szerencsére könnyen feledhető adagban.

2011. május 12., csütörtök

» kritika: paul (2011)

8:20 | mozi | aeon_flux | 11 komment

Két brit kocka (Simon Pegg és Nick Frost egész karrierre kiterjedő method szerepben)a Comic Con után elindul, hogy bejárja Nevada és Új Mexikó leghíresebb UFO-lelőhelyeit és útközben felszednek egy földönkívülit (Seth Rogen), aki történetesen úgy néz ki, mint ahogy az idegeneket ábrázolni szokták, de egyáltalán nem úgy viselkedik. Viszont a nyomában kefefrizurás kormányügynökök vannak, akik nem ismernek tréfát.

Szívesen buzdítanék mindenkit, hogy célozza meg a legközelebbi mozit és adja át magát a Paul "kissé tapló, de jószívű" bájainak, de egyrészt ennek fizikai akadálya van - lévén a film bemutatója határozatlan időre elhalasztódott, másrészt ha mégsem így lenne, akkor sem lennék biztos abban, hogy a film másoknál is ugyanazt a hatást érné el, mint nálam.

Az még hagyján, hogy ez a harmadik típusú road movie faltól falig tartó idézetgyűjtemény - a triviálistól (Spielberg!) az egészen szürreálisig (Friedmans!) -, melyek maradéktalan dekódolásához minimum olyan kockának kell lenned, mint a sok-sok évvel ezelőtt egymásra kattant, aztán úgy maradt Pegg/Frost-párosnak, de a film ezt az interkontinentális geekséget abba a zsánertágító "stoner humor"-ágyba fekteti, amely az elmúlt években Ricky Bobby-kat és Green Horneteket szült, tehát egy rakat olyan figurát, akikkel a magyar közönség egyszerűen nem tud mit kezdeni. És még szíve is van.

Mielőtt még megrémülnél, megnyugtatlak, hogy a fentiekben kissé azért elragadtattam magam: a Paul geek-értelmező kézi szótár nélkül is élvezetes élmény. Űrből jött címszereplő ide vagy oda, a film humora jóval földhöz ragadtabb, mint várnád, még ha nem is túl cizellált, de legalább működik, ugyanakkor a viccelődés a sztoriban rejlő kalandfaktort (együtt menekülni egy idegen lénnyel, nyomodban kormányügynökökkel!) sem (mindig) csapja agyon; igaz, ami igaz: a cselekmény (egyetlen aprócska fordulatot leszámítva) kiszámítható, de nem azért, mert lusta, inkább csak nosztalgikus.

Ha még mindig nincs előtted, mit nyújthat ez a film, akkor nézzük így: olyan a Paul, mint Galaxy Quest, csak sűrűbb fanszőrzettel.

2011. április 14., csütörtök

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 4. nap

1:49 | mozi | Brumi | 0 komment

A ház (The House, Csehország-Szlovákia, 2011, Zuzana Liová)

Eva (Bárdos Judit) elégedetlen az édesapja által neki szánt sorssal. Délután hazaérkezik az iskolából, átöltözik, és irány az építkezés. Az apa fejébe vette, hogy mindkét lányának épít egy-egy házat, természetesen önerőből, a jelzáloghitel szóba sem jöhet. A szűkös anyagi források miatt a projekt Fogarasi Árpád atombunkeréhez hasonló stádiumba kerül, az apa mégis makacsul ragaszkodik lányainak tett ígéretéhez. A helyzetet tovább bonyolítja az apa és az idősebb lánytestvér közötti feszültség, ráadásul Eva megismerkedik egy férfival, aki – mint később kiderül - házas, és mellesleg a lány új tanára. Szép kis család, mondhatom.

A sejtelmes című csehszlovák alkotás akár kishazánkban is játszódhatna. Zuzana Liová rendezőnő egy hozzánk (is) oly közel álló problémát vesz górcső alá: a vidéki élettől szabadulni vágyó emberét. Eva megelégelte édesapja rabszolgatartó-mentalitását, nővére félresiklott életét látva (alkoholista férj, három gyerek, teljes anyagi csőd) csak egy dolog lebeg a szeme előtt: minél hamarabb kimehessen Londonba babysitterkedni. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, akkor szüleihez és nővéréhez hasonló, perspektívák nélküli, megkeseredett élet vár rá. Beleszeret egy helyi fiúba, beköltözik a befejezetlen házba, szül egy-két gyereket, és eladó lesz a helyi boltban. Kell ennél több? Egy kis humor mondjuk nem ártott volna…

Hajszál híján úriember (A Somewhat Gentle Man, Norvégia, 2010, Hans Petter Moland)

A tékozló fiú hazatért. Jó látni, hogy Stellan Skarsgård megannyi hollywoodi alkotás után vissza-visszatalál a kisebb lélegzetvételű, de nem kevésbé értékes filmekhez. Egy igazi úriember, aki tiszteli a közönségét. Pont, mint Torrente. Ha a szükség azt kívánja, akkor étkezés után rögtön átengedi magát a testi örömöknek – bár ez inkább csak „érett korú” főbérlőnőjének öröm. Hiába közli vele újdonsült főnöke, hogy egyetlen kolléganőjük tabu, gondolkodás nélkül rámozdul az elvált nőre. 12 év börtön után meglátogatja ex-feleségét, étkezés és szex itt is kéz a kézben járnak. A felmerülő konfliktusok nála fejben dőlnek el, a másik fél vérző orral ritkán szokott ellenkezni. Tánctudását a fiatalok is megirigyelnék, és biztos, hogy rajta kívül nincs még egy ember a világon, aki egyszerre eszik és dohányzik fogmosás közben. Hajszál híján úriember.


Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

A ház (Dom, Csehország-Szlovákia, 2011, Zuzana Liová)