A címszereplő Nathalie (Audrey Tautou) létezésének tituláris szakasza azután köszönt be, hogy munkahelyén összehozza a vakvéletlen(?) a Svédországból származó Markus Lundllel (François Damiens), aki jámbor, csendes, és nem meglepő, ám mulatságos módon olyan az ábrázata, mint egy svédnek: nem előnyös.

Nevezhetjük tapasztalatnak vagy sznobizmusnak, és még az is lehet, hogy csak „öreg vagyok már ehhez a szarhoz”, de amikor döntésre születik az ötlet, akkor viszketni kezd a kardot markoló kezem. A siker generálta folytatások nagyon nem az én világom, de amikor ellenpéldát kell hoznom, valahogy mindig a Halálos fegyver 2. ugrik be először. Az már önmagában elég szörnyű, hogy közel negyed százada ugyanazzal a filmmel próbálom púderezni a szörnyű valóságot, de aztán eszembe jut a Halálos fegyver 3. és egy kicsit elbizonytalanodok. De csak egy kicsit...

Hogy feljebb tornázzák magukat az iskolai népszerűségi listán, három gimnazista diák bulit rendez, amely némileg elfajul. Írtunk már róla, de sebaj, most írunk megint.

Nem szeretném, ha csak azért romlana tovább a mozik látogatottsága, mert bizonytalan vagy abban, mit érdemes megnézni a napokban, úgyhogy íme néhány villámítélet az újdonságokról.

- SPOILERMENTES -

A távoli jövőben a néhai Egyesült Államok romjain egy diktatórikus állam emelkedett, melynek fővárosa egy olyan gladiátor-játékkal szórakoztatja és egyben tartja sakkban az őt kiszolgáló kerületek lakosságát, melyben a kerületekből véletlenszerűen kiválasztott, 12-18 éves fiatalok folytatnak minden évben vérre menő, "csak egy maradhat" harcokat. Az Éhezők viadalának elnevezett tornába csöppen bele Katniss (Jennifer Lawrence), és jön rá, hogy a túlélésért nem elég küzdeni: mindeközben jól is kell mutatni.

A Fehér pokol első pillantásra egyszerűbb filmnek tűnik, mint egy első osztályos számtanpélda. Szép lassan ráébredünk azonban: a megoldáshoz mégis több kell egy abakusznál.

Válság. Közel hatmillió találatot ad ki a Google keresője erre a kifejezésre. Felkapott szó lett az utóbbi pár évben, gyakran szolgált magyarázatként, indokként, okként, ürügyként. Arról azonban ritkán értekeztek a hétköznapi embernek, az ő nyelvén, hogy ezen állapotot mi idézte elő.

Mallory Kane az a típusú zsoldoskatona, akire fps-franchise-okat és akciófilmes karriereket szokás építeni: kőkeményre edzett, hidegvérű, gyors, és gyakorlatilag megtörhetetlen; szóval csak a szokásos. Egy dolog azért megkülönbözteti túlzsúfolt kasztjától: Mallory Kane nőből van, méghozzá olyanból, akiről el is tudod hinni, hogy kőkeményre edzett, hidegvérű, gyors, és gyakorlatilag megtörhetetlen. Ennek ellenére a megbízói elkövetik azt a hibát, hogy elárulják. Jaj lesz nekik.

Az alábbi sorokban néhány szóban véleményezném neked a hét legfontosabb bemutatóit, nehogy szó érje a ház elejét.

Idős és fiatal, félénk és rámenős, hűséges és kísérletezgető; számtalan figura megfordul Emmanuel Mouret filmjében, de egyben mind ugyanolyanok: szerelmesek. Azt ugye tudjuk, hogy a szerelem mindent körbevesz, de azt nem mindig, hogy mihez is kezdjünk vele. Ovidius nyomdokain járva, erre keresi a választ A szerelem művészete néhány franciásan bohókás esetet bemutatva.

Egy nő minden vágya, hogy ágyba bújjon férfiakkal, de nem akarja megcsalni férjét. Egy fiatal pár nyitott kapcsolatot ígért egymásnak, de ezt nem is olyan könnyű betartani. Egy férfi azt sem tudja, hogy udvaroljon új szomszédasszonyának, egy másik pedig valami egészen mást kap a vak szerelemtől. Némelyik hétköznapi, némelyik inkább bohózatba illő, de mindegyik szerethető és szórakoztató. Az Igazából szerelem (Love Actually) nívóját ugyan nem éri el, de a sematikus tengerentúli darabokkal szemben mindenképpen vállalható opció egy kellemes délutáni mozizáshoz... akár szingliként is.

A fiú és a ló. A ló és a háború. A fiú és a háború. A fiú és a ló. Spielberg új filmje olyan, mint egy vaskos papírra nyomtatott mesekönyv, ugyanakkor tisztelgés egy rég kihalt zsáner: a filmeposz előtt.

Magyar ifjúsági film – ízlelgetem a kifejezést, hiszen új bemutató kapcsán ez körülbelül húsz éve nem használatos. Nagy kár, pedig gyerekkorom iskolai mozidélutánjaiból felrémlenek a Gyermekrablás a Palánk utcában, a Kismaszat és a gézengúzok vagy az Égigérő fű képei, és ezek abszolút kellemes emlékeket ébresztenek bennem. De a nosztalgia Bernáth Zsoltnak köszönhetően most jelenné vált a Sherlock Holmes nevében című filmmel.

London a 70-es években. Még javában zakatol (ha lehet ilyet mondani) a hidegháború, s mikor kiderül, hogy az MI6-be beépült egy szovjet ügynök, George Smiley-nak (Gary Oldman), az egykori kémnek vissza kell térnie nyugdíjából, hogy kiderítse, ki a tégla.

A Tony-díjas francia darab a Nem félünk a farkastól klasszikus felállását aktualizálja - nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel, hozzáadott humorral. Ezzel a belőle forgott film sincs másként.

Amerika-ellenesség és -imádat, indulatok, forradalom, megszállottság, ösztönök és hideg és hó és halál – ezt kínálja a bevizsgált hármas.

Az alábbiakban röviden, de annál tömörebben nyilatkozok néhány újdonságból - jókról, meglepően jókról és nem annyira jókról egyaránt.

Robert Lantos filmproducer a Barney és a nők sajtóvetítésén osztotta meg a hallgatósággal nemrégiben, hogy az eredeti regény párizsi helyszíneit olaszországira változtatták, mivel az amerikai filmekben oly gyakran tűnik fel a francia főváros. Nem mintha meg lehetne unni.

- SPOILERMENTES -

Ami a tömegeknek a Star Wars, az nekem a The Thing. 9 éves voltam, mikor fateromnak (aki megengedte) és nővéremnek (aki felkeltett) hála először szembesültem John Carpenter szörnyfilmjével. Igen, túlontúl fiatalon: az élmény hatására az elkövetkező három napban alig aludtam, ugyanakkor valami más is megváltozott bennem - elkezdtem nézni a filmeket; tudatosan, még nem szelektálva, de már odafigyelve. És most jórészt ennek köszönhető, hogy filmbuzi lettem: hogy itt van ez a blog, vagy ott lesz a The Tree of Life a mozikban. Ha úgy tetszik, Terrence Malick mindent John Carpenternek köszönhet.

A meghatározhatatlan korú (14? 24?) Tintin és a konstans alkoholmámorban leledző Archibald Haddock kapitány egy sok száz évvel ezelőtt elsüllyed hajó, az Unikornis kincsei után nyomoz, s mint ahogy az nagyon gyorsan ki is derül, nem egyedül.

Mogyoróstál a reptéri váróban. Kapaszkodó a metrón. Pohár egy bárban. És sok-sok ezt-azt megfogó kéz közelije. Ilyen jelenetsorral nyit Steven Soderbergh filmje, hogy már az első fél percben nyugtalan mocorgásra késztesse nézőjét. A rémület pedig fokozatosan nő: a film igyekszik megmaradni a realitás talaján, ami egy H1N1-et és egyéb katasztrófákat elszenvedő 21. században jobban a frászt hozza az emberre, mint bármely "talált felvételes"-horrorfilm. A forgatókönyv mellőzi a nagy csinnadrattával bevonuló hadsereget és a katonai vezetők nyomása alatt álló politikusokat (sőt, politikus nem is tűnik fel), hogy nagyjából egy tucatnyi emberen keresztül, ám kellően nagy górcső alatt láttassa egy világjárvány felbukkanásának és lezajlásának menetét. Vállalásában látványos megmozdulások híján is sikert arat, s még egy vészszituáció kulcsszereplőinek motivációit is ügyesen térképezi fel. Beleélni az egészbe magunkat elkerülhetetlen, ám nem túl egészséges az idegekre, mert tényleg, mit tennél akkor, ha lakókörnyezetedet potenciálisan fertőző, fegyveres fosztogatók fenyegetnék, ám a szükségállapot értelmében nem hagyhatod el?