Vannak játékok, melyek komoly agymunkát és koncentrált figyelmet igényelnek, s melyeknél messze nem elegendő két-három gomb folyamatos nyüstölése. Szöggezzük le már most: a 'Viking' nem tartozik közéjük. Adva van egy tesztoszteron kúrán nevelt zombi-hadsereg, amely el akarja pusztítani a világot és adva van egy hős viking harcos. A képlet további menete gondolom, sejthető (ugyan a készítők látszólag a skandináv mitológiából merítettek, valójában a végletekig leegyszerűsítették és a bőséges isten-felhozatalt sikerült két istennőre redukálniuk - egy jóra és egy gonoszra).

A játékmenet is ehhez mérten 'összetett', mely a kaszabolós játékok öregapját, a Diablót mímeli. Adva van egy kis falucska, amiben ha kivásároltuk és kibeszélgettük magunkat, már ronthatunk is ki a vadonba, küldetésekre vadászva. Persze mindegyik körülirható négy szóval: meg kell ölni mindenkit. És ez le is köti a figyelmet egy jó darabig. A készítők ugyanis nagy hangsúlyt fektettek a gore-ra, így akár minden ellenlábasunkat végtagok és fej nélkül küldhetjük a Valhallába. És pont mire kezdene kicsit unalmassá válni az egész, máris jön a játék egyik legnagyobb meglepetése: a csaták. A magányos vérfürdőket eleinte csak kisebb rajtaütések, majd komplett erődök elleni ostromok tarkítják. Ezek kétségkívül a játék csúcspontjai közé tartoznak: a látvány pazar, ráadásul itt lehetőségeink is kiszélesednek: a környezetünkben lévő harcosoknak különleges képességeket osztogathatunk és sárkányokat hívhatunk a csata hevében.

Szóval szó se róla: a 'Viking' rövid távon igazán jó móka. Hogy a címét még se fogjuk boldog-boldogtalannak ajánlgatni az a monotonitásának köszönhető. Az utolsó pályán kénytelenek leszünk tudomásul venni, hogy időnk nagy részében még mindig viking falukat kell felszabadítanunk. És még mindig ugyanazt a négy fajta szörnyet kell ölni, mint a legelején, ráadásul szegény vikingünk is alig változik valamit: pár kombót meg lehet vele tanulni ugyan, de ezek sokat már nem adnak az élményhez. Jó játék lenne ez, ha a készítők nem fogytak volna ki az ötletekből félúton.

first there was darkness. then came the strangers.

nem akarok senkit sem félrevezetni: a fentiek a dark city kezdő képsorai alatt hallhatók, mégis jól beilleszthetők ide, akár a filmre, akár arra a szomorú élményre gondolok, ami a ma délutáni mozizás közben ért a duna plazában. sötétben nem csak a tárgyak mások, de az emberek is. valaki összehúzódik, valaki szélesre tárul.

lehet, nappali világosságnál az a három maszkos figura is röhejesen festene (hol van a jelmezbál, pubi?), akik erdei otthonba szorult párt (liv tyler és martin henderson) terrorizálják, s valószínűleg azok a tinédszerek sem hangoskodnának a környezetükkel egyáltalán nem törődve, ha nem tudnák, hogy adott helyzetben a szórakozásában zavart néző úgy sem tud mit tenni, hisz a sötétség védelme megakadályozza abban, hogy az érintettnek címezze az elmarasztalást, a beszólás pedig csak olaj lenne a tűzre.

a film főhőseivel, jobban mondva: áldozataival szemben én megtehettem azt, hogy ignorálom a gyerekeket - a nevelés amúgy sem az én reszortom -, de nekik előbb vagy utóbb szembesülniük kellett a terrorral, amely értelmetlen, de nem céltalan, hisz az egyik idegen meg is jegyzi: meg fogtok halni.

remek kis paranoia horror a THE STRANGERS, amely nem csupán a 70-es évek zsánertermékei előtt tiszteleg, de a francia ILS indirekt remake-jének is tekinthető, ám amíg az elügyetlenkedte a támadók személyét, addig emez a film végéig képes kihúzni a fenyegetettség fagyos érzését. érdemes lesz figyelni bryan bertino író/rendezőre.

a film második felére a gyerekek egy része elnémult, a másik még hangosabb lett (és már kukoricával és papírgalacsinal is dábálózott, csak hogy elfoglalja magát), valószínűleg az utóbbiak rettegtek csak igazán.

kisebbfajta csalódásként éltem meg del toro és mignola második találkozását. az első hellboy sem a nézők, sem a kritikusok között nem vert nagy hullámokat, én viszont imádtam, s pontosan azért, amiért mások utálták. miközben a világ megmentésért küzd elképzelhetetlenül szürreális lényekkel szemben, akik fennkölt rizsát zengedeznek misztikumról, fantasztikumról és egyéb légies dolgokról, addig hellboy figurája azon van, hogy személyében és szövegében ("oh, crap"), no meg bivalyerős öklének lengetésével lehozza mind az ellent, mind pedig a sztorit a földre. az első filmben lovecraft találkozott a heti adag romcomoddal. és én ezt bírtam.

ugyanez a szituáció adott a második filmben is, amely nem meglepő módon minden fronton nagyobb elánnal támad, hisz a számos oscarra jelölt fauno után a rendező ázsiója gigászira nőtt (ő dirigálja majd a hobbit 1-2-t is), s nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy a moziban csak tessék-lássék teljesítő első rész dvd-n megtáltosodott. szóval a jóval nagyobb költségvetéssel gazdálkotó del toro szabadjára engedte bámulatos fantáziáját, s olyan lények ármádiáját hívta életre, melyekhez hasonlót talán csak a korbács olvasása közben vízionáltál. akcióból és helyszínből is annyi van, hogy nem győzöd kapkodni a fejed, s mindeközben a címszereplő hozza az átlagfickó mentalitását, aki ezúttal az együttélés mindennapos nyűgjeivel próbál megbirkózni.

a probléma ott keletkezik, hogy míg del toro, az auteur mindent beleadott, addig del toro, az író meglehetősen felületesen vette a megbízatást. sajnos a fenti narratív párhuzam a második részben már sokkal halványabban működik. míg az első részben a csajozás szellemes és megható volt, addig a második felvonásban a kvázi házasélet inkább fáradt helykitöltésnek tűnik: nem éreztem sem humorosnak, sem érzelmesnek azt, ahogy liz (selma blair) és piros (ron perlman) egymással torzsalkodik a tévénézés, a rendrakás és más szürke dolgok felett, mintha csak a rém rendes család egyik szellemképes ismétlését nézném, hogy aztán hirtelen váltsanak az intenzív szerelmi vallomások csatornájára. ennél sokkal érdekesebb volt a bújkálást megelégelő hellboy beilleszkedési vágya - hiába no, ron perlman már a szépség és a szörnyeteg óta unja a banánt -, amely sajna jóval alaposabb odafigyelést igényelt volna, hisz a rengeteg akció, valamint lény- és világprezentáció mellett del toro ezt a vonalat is csak érintőlegesen járta be. az abe sapien féle szerelmi szál - hadd ne részletezzem - viszont nyugodtan mehetett volna a levesbe: a kopoltyús telepata minimál maszkja ábrázata egyszerűen képtelen olyan érzelmeket közvetíteni, melyek alapvetőek lennének a romantika felvezetéséhez. csak néztem és néztem, s arra gondoltam, hozzá ne érjen, meg ne csókolja az a lány, mert brr...

a világot raszputyin helyett egy tündeherceg kívánja leigázni (az ex-bros luke goss prezentálásában), akit a vágy, vendetta és vallás triója helyett a szokásos kisebbségi komplexus hajt, amivel hellboy is azonosulhatna, s del toro ezt a lehetőséget is meglebegteti, de nem használja ki, mert kell a játékdiő egy kiadós karaokéval kísért tivornyának...

eme varászlatos lehetőségeket a varázslatos látványvilág végsősron azért képes helyettesíteni: george lucas star wars univerzuma simán elbújhat del toro kreatúrái mögött. a fáradhatatlan mester még a legjelentéktelenebb mellékszereplőket is ámulatba ejtő részletességgel dolgozta ki - és cgi-t csak akkor használt, ha már nagyon muszáj volt. a több tucatnyi fantázialényt felvonultató trollpiac-jelenetben egyik ámulatból a másikba estem: volt olyan lény, amely csak 1-1 pillanatra tűnt fel, mégis spinoffért kiáltott.

az akciókoerográfia gyakorta kimerült abban, hogy hellboy a szart is kiverte az ellenből - amivel nincs is különösebb baj, ugyanis ezt már a képregénytől is megszokhattad -, de méretei ellenére egyik sem tudott versenyezni az első rész metrós csihipuhijával.

végül pedig el kell árulnom, hogy míg az első részt soha nem láttam szinkronnal, a másodikat magyar nyelven vetítették, s lehet, hogy hiú remény, de a fájóan idétlen poénok talán eredeti nyelven jobban működtek volna - nem beszélve a szereplők viszonyáról. mindenesetre az, hogy "bakker" soha nem fogja helyettesíteni az "oh, crap"-et. gondolom, ezzel minden hellboy-rajongó egyetért. újra kell nézni.

24 karátos amerikai giccs. tarisznyafilmnek nem elég absztrakt, kommerciális mozinak túl szélsőséges, de van olyan direkt, hogy jó sokan magukénak érezzék. a vaskosan sulykolt üzenetek (ha el akarsz érni valamit, akkor nyújtsd ki a karod! állj a saját lábadra, de ne vágj el minden gyökeret! stb.) mellett néha-néha enged gondolkodni, s nem tagadom, volt úgy, hogy engem is elkapott a "de jó lenne, ha" érzés, ami nem utolsósorban a bedolgozóknak: az operatőrnek, eddie vedder dalainak és a kétségkívül tehetséges szereposztásnak köszönhető, no meg amerikának, amely újra meg újra képes lenyűgözni szépségével. sean penn mindenféle jegyet, de különösebb eredetiséget nélkülöző rendezésén viszont érezhető az izzadságszag: ő most jól oda akart pirítani, mint mel gibson vagy clint eastwood, de filmje inkább nagyzoló, semmint nagyformátumú. azért örülök, hogy nem ment rá a házassága.

augusztus batman hónapja. TheHungarian révén lekövethettétek a sötét lovag kalandjait a pénztáraknál, három bloggerünk a filmről magáról szövegelt (itt, itt és itt), jómagam pedig az élményről, illetve annak hiányáról. és ha már orrba-szájba bőregerezünk, akkor gondoltam, vetni kellene egy pillantást a bőregér múltjára is, egészen pontosan az 1989 és 1997 között készült négy mozifilmre. jobb ha kényelmesen elhelyezkedtek: ez hosszú lesz. (figyelem! egészségre ártalmatlan szófordulatok!)

gondolom, mind a warner fejesei, mind pedig a japán animátorok tűkön ülve várták, milyen apropóból ismétlhetnék meg a váratlan sikert aratott animatrix-projectet. a rebútolt batman franchise kapóra jött: elkészült egy újabb anime összeállítás, ami a két film összekapcsolására, illetve a batman univerzum kitágítására hivatott.

hát, tágítás derekasan volt, de inkább csak vizuális szempontból, eme hat kisfilmnek ugyanis nem sok mondanivalója van. olyan nagy presztizzsel rendelkező házak animátorai vetették bele magukat az "örömmunkába", mint a madhouse (perfect blue), a production i.g. (ghost in the shell) vagy a studio 4° (tekkon kinkreet). ahogy az egy ilyen étlaptól elvárható, az összeállítás rendesen megbűnteti az érzékszerveket, ugyanakkor csak kapirgálja bruce wayne külső-belső utazását, hol közhelyes megoldásokat puffogtatva (na vajh ki menti meg azt a rendőrtisztet, aki kételkedik a sötét lovag tetteinek létjogosultságában?), hol gyerekes intelmekkel (srácok, jól figyeljetek, mások testi épségét ne kockáztassátok!). bár a sztorikat amerikánius földön élő írók szövegezték, a történetbe be-beszivárog a távol-keleti miszticizmus, de a szoros játékidőnek engedve amolyan szerencse sütis tálalásban.

akad egy vékonyka szál, amely középpontjában az orosz maffia és némi kormány-konspiráció áll, de ez olyan felületes kidolgozást kapott, hogy ráhangolódni sem bírtam, nem hogy tudatosan követni. naná, hogy ezúttal is a studio 4° kisfilmje (have i got a story for you) működik leginkább, amely az animatrix beyondjához hasonlóan azt az érzést közvetíti, milyen lehet gyerekfejjel rálátni egy konzum univerzumra. szintén remekel a killer croc és a madárijesztő vendgészereplésével készült, full action 'in darkness dwells', s kawajiri (ninja scroll) holdudvarában született záróepizód gyönyörűen ötvözi s törékeny kecsességet és a szupererőszakot, ahogy azt a "campanime" mesterétől megszokhattad.

felemás project, tulajdonképpen jelentéktelen produktum a nagyfilmek árnyékában és a gyártó stúdiók repertoárjában egyaránt.

le kellene szokni a stúdiófilmek hájpolásáról. az is lehet, hogy én értelmezem rosszul az előzeteseket (urambocsá' tényleg a kommunikációval van gond), mindenesetre mostanság sorozatosan mást kapok, mint amit várok. példának okáért a wanted közel sem olyan nagy móka, mint amit az előérzetem sustorgott.

túl sok benne a bekmambetov. no, nem az akciójeleneteknek csúfolt cirkuszolás miatt (épp ellenkezőleg: ezek az elemek jelentették a legnagyobb vonzerőt): a rendező úr őrség-filmjeinek túlfőzött karakterei hosszasan vetítették ilyen-olyan frusztráltságukat, legyen az családi, pszichológiai vagy szexuális, és ez most sincs másként. ez a fajta kínlódás egy gilliam-filmben alapelem, de egy könnyed nyári akciófilmben túl sok. nem egyszer kívántam azt, hogy jó lenne abbahagyni a fárasztó belső monologizálást, túl kéne lépni a gyilkosok szövetségének erkölcsi elemezgetésén (hisz a magyarázkodás legalább annyira légből kapott, mint az egész brancs működési elve), s végre el kéne már hajlítani azt a kurva golyót, ha már az előzetesek másról se szólnak.

végsősoron azért a lelkizés nem aknázza alá a teljes szórakozást: a morvaföldön játszódó vonatos katasztrófa, a piros járgánnyal végrehajtott akrobatamutatványok és a végső mészárszék (minusz a patkányok, de inkább ne kérdezzétek) tehermentesítik a filmet, amely akciódús perceiben tényleg emlékeztet egy nagy nyári mozira.

nem vitás, a wanted tobzódik a jó ötletekben, de nem mindegyik sül el jól: a sors-szövőszékből kiolvasott ítéletek misztériuma szerény véleményem szerint baromság; timur és csapata érezhetően pedálozik a mátrix proféciáinak megídézésre, aztán végül jól elcsépelik. a többnyire kurvaanyázásra alapuló viccek nagyon hamar ellaposodnak, s nem értem, miért kellett újabb kisrealista szenvelgéssel agyoncsapni a finálét. lehet, hogy ezért van most rossz szájízem?

a j.j. abrams fejéből kipattant sorozatnak van egy óriási előnye a többi addiktív szériával szemben: amíg a mcguffinja megválaszolatlan marad, addig megőrzi omnipotenciáját: bármit megtehet, hisz míg jack bauernek a nap végére hatástalanítania kell az utolsó bombát, scofieldéknek pedig meg kell szökniük, mielőtt a bratyót kivégzik, addig a lost úgy és addig játszik a rajongóival, ahogy és ameddig csak akar.

de hát a lost fannak pont erre van szüksége: kérdőjelekre, melyekre addig keresheti a választ, amíg a sorozat következő epizódja fel nem tesz egy fontosabbat (vagy annak látszót). természetesen végül össze fog állni a kép, amely sok rajongót fog kielégíteni, de legalább annyit feldühít majd. őket a szükségszerű spinoff részekkel lehet kielégíteni. esetleg egy össznépi lost: the movie-val?

no de nem kívánok ennyire előre rohanni: a második évadot még a legelvakultabb rajongók is "so-so" minősítéssel illetnek, s tény, hogy a 23 epizódból álló szezon mesterien húzza a már-már molekula vékonyságú rétestésztát. na jó, a "mesteri" jelző nem mindig áll, főleg abban az epizódban, melynek fele azzal telik, hogy sawyer és hurley egy zajos békát kerget. mégis, a cselekmény pörögni látszik, pedig valójában statikus marad: senki sem lesz okosabb, senki sem jut egyről a kettőre, senki sem változik meg. nézőpontok, térfelek váltanak, történnek nagy revelációk, melyeket visszaesések követnek, de a kérdések ugyanazok maradnak: kik azok a mások? mit tudnak a rejtélyes számok? és kate melyik borostásat választja?

a sorozat kulcsa nem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában rejlik; a lost is ugyanazt a receptet követi, amely már a seinfeldnél, a simpsonsnál és még ki tudja, hány sikersorozatnál bevált: a dolgoknak alapvetően nem szabad megváltozniuk. és ha egyszer erre a szigeten rekedtek is rájönnek, akkor talán végre felfogják, hogy a purgatóriumban tapossák a sokak által megjárt utat.

az ufókat idekeverni amúgy is gagyi húzás lenne.

kapcsolódó anyag
lost s1 kritika
lost s4 dvd-n és bd-n

szerintem az óceánon innen vagyunk néhányan, akiket a hideg rázza ki dr. seuss meséitől. privát kis fázásomon az élőszereplős filmek csak rontottak, ugyanis sem a szőrős jim carrey (a grincs), sem a szőrősebb mike myers (a macska) nem ért el tolerálható fokozatot, szóval a legújabb, filmre festett seussmenés nálam jókora hendikeppel indult.

ehhez képest kellemesen csalódtam. mindenképpen jót tett a műsornak az animált köntös, pláne az, hogy a főhős (horton, az elefánt) csupán a feje búbján és egyéb nem látható helyeken hordoz szőrt magán. mielőtt még bárki megvádolna szőrallergiával, megjegyzem, hogy a film összes többi szereplője bundás, illetve tollas, de már én is érzem, hogy túlragoztam a szőrtémát.

tehát. az erdőben bandukolva horton talál egy szöszt, melyben egy egész kolónia él, de erről csak horton tud, ugyanis a mikrolények hangját csak az ő lapátfülei dekódolják. mivel egy szösznek nem sok esélye van a nagyvilágban, horton elhatározza, hogy biztonságba helyezi a kis kosz-mozt. óriási sztori, valóban, s a helyzet tovább bonyolódik azzal, hogy az erdő csendőreként funkcionáló kengurunak nem tetszik a felhajtás, amit horton csap, ezért elhatározza, hogy szabotálja a mentőakciót.

valószínűleg nem fog maga alá piszkítani szégyenében az akadémia, mikor a hortont figyelmen kívül hagyja a legjobb forgatókönyvnek járó díj kisorsolásakor, ellenben az alulmotivált sztorit jelentősen feldobja a jó értelemben vett ökörködés és az olyan szürreálisba hajló poénok, mint a felspeedelt anime-betét vagy egy bizonyos hátborzongató szőrállatka. ne kérdezz, látnod kell. és természetesen a jim carrey/steve carell páros is örömködik - az előbbi horton, az utóbbi pedig a mikrokozmosz polgármesterének szerepében. a filmre természetesen 1-2 év múlva már nem fogsz emlékezni, de amg tart, addig jól kitart.

a drakula 2000-ek, 3000-ek, kistrilliók korában meglehetősen ritka az olyan vámpírfilm, amely akár egy vörösvérsejtnyit is megerőltetné magát azért, hogy valami újat mutasson a zsánerben. david slade (hard candy) rendező kezét-lábát töri azért, hogy filmjével friss vérrel töltse fel a fáradt kliséket, és ehhez nagy segítség a kultikus képregény - alapszituáció, vámpírkultusz és a cselekmény lefolyása tekintetében.

sajna, a buzgóság következetlenséggel járul, hisz miközben bátran rágyúr a változtatásra, olyan alapvető szabályokat hagy figyelmen kívül, melyek zsánertől függetlenül is "baromság" bélyeget érdemelnek.

30 napig tart az éjszaka az alaszkai kisvárosban - ezzel paradicsomi állapotok teremtődnek annak a hordányi vámpírnak, melynek éhes tagjai a hosszú sötétség előestéjén (eheh) érkeznek, mohón élvezve körmeiket és fogaikat a la grande buffet-ra készülve. első, meglehetősen nyomasztó rohamjuk során ki is nyírják a városka lakosságának közel 90%-át, hogy aztán 29 napot töltsenek azzal, hogy a maradék 10-15 főt levadásszák.

a film legfontosabb tényezője, az idő múlása sajnos csak az itt-ott kiírt dátumokban és a borosták szaporodásában mérhető: a túlélők bevetik magukat az egyik ház padlására, hoppá, a film ugrik 10 napot; a hősök átmenekülnek egy másik helyre, hoppá, megint 10 nappal későbbre jár, közben azon morfondírozom, hogy ezt az egész filmet simán le lehetett volna zavarni egyetlen éjszaka alatt is, s akkor nem bosszankodnék azon, mikor a 27. nap környékén megjelenik az utcán egy megszeppent kislány - ő hol a francban volt idáig?

és nem ő az egyetlen túlélő, aki később csatlakozik a brancshoz. a játékidő kitöltéséhez újabb és újabb arcok bukkanak fel a semmiből. mint valami rossz folytatásos tévéfilmben.

a 30 days párbeszédek terén sem túl erős, a vámpírok vezére (danny huston) pedig határozottan vérszegény, ugyanez a filmről viszont nem mondható el: nem is csoda, hogy nem létezik belőle a manapság oly divatos "unrated" változat, ugyanis a vérfürdőt a jó ízlés határán belül nem igazán lehet fokozni. a vérfagyasztó hangulathoz a nyugtalanító indusztriális zene, a remek fényképezés és az invenciózus rendezés is hozzátesz. kár, hogy a biztos kezű látványvilághoz ilyen suspense-pukkasztó, elamatőrködött sztori tartozik.

INTRO: első körben bosszankodtam egy sort azon, hogy a fórum hungary megtiltotta, hogy február 10-éig bármilyen véleményt közöljek a filmről, lévén azon frissiben szeretek véleményt alkotni, a düh és a rajongás, a sírás és a nevetés visszhangja a legjobb drog, ha recenzió írásáról van szó. ennek a filmnek viszont jót tett a bő egyhetes kényszerpihenő, ugyanis a kezdeti, általam is furcsányak talált "sok hűhó semmiért" érzés idővel csak még szilárdabbá vált...

na szóval, van ez a film, melyet az egyik legjobban szeretett "new movie brat" mesterműveként tartanak számon: az imdb-n jelenleg minden idők 14. legjobb filmje pozícióját birtokolja - épp beelőzve hitchcock hátsó ablakát, s hamarosan az is kiderül, hogy nyolc oscar-jelöléséből hányat cserélhet be szoborra.

egyet most megítélek daniel day lewisnak, aki száz meg száz alkalommal bebizonyította már, hogy felette áll a színészkedésnek. ő nem játszik, hanem átváltozik, azzá válik, akit mások maximum csak megszemélyesíthetnek. summa summarum, daniel day-lewis egy kisebb isten, ezen tulajdonsága pedig pont kapóra jön a filmnek, lévén főhőse, daniel plainview is annak hiszi magát, s nem csupán életének azon szakaszában, mikor már jockey is a kezéből enne: valószínűleg ez a bizonyosság már akkor ott lebegett előtte, mikor először kitette lábát anyja méhéből. de ez így van a világ összes gazemberével; jack torrance is őrülten érkezik a panoráma hotelbe, ty cobb már akkor egy egoista vadállat volt, mikor még a kutya se tartotta számon, s így tovább. a seggfejek akkor is seggfejek maradnak, ha a világ összes vagyonát megszerzik - vagy elveszítik.

felmerül hát a kérdés: érdemes-e filmet forgatni seggfejekről? hát hogyne! őket lehet leginkább szeretni, hisz minden emberben ott lakozik az az ösztön, amit a széles körben elfogadott erkölcsi szabályok mellett a vásznon látottakon vicsorogva tud csak ízlelgetni. eddig nincs is gond pta filmjével.

a probléma az ambícióval kezdődik: paul thomas anderson ugyanis nem elégedik meg azzal, hogy újra leforgassa a citizen kane-t - amivel nem is lenne gond, hisz ahhoz a munkához ez idáig szinte csak pornósok nyúltak -, a jó direktort alragadja a hév és a lelkesedés, hogy ő most baromi fontos filmet forgat egy olyan világról, egy olyan világnak, melyben az olaj kulcsfontosságú dolog - felülkerekedik valláson és családon egyaránt, jellemből állatot, egyéniségből robotot csinál.

prédikáljon, de mértékkel, hisz a sokkból is megárt a sok: a film pedig annyi irányba kezd el építkezni - emitt egy kis sommersby-érzés, amott egy adag apakomplexus (de most aztán tényleg) -, hogy mire a film eléri utolsó egy óráját, a rendező kénytelen nagyvonalúan kezelni saját ambícióját, és laza, felületes, - urambocsá' - bohózatba illő mozdulatokkal elvarrni a szétfutott szálakat. kár, pedig daniel day-lewis mindent megtett azért, hogy komolyan vegyem.

OUTRO: nagy-nagy "gratula" a fordítónak azért, hogy sikerült tökéletesen elb*sznia a film legutolsó mondatának magyarra interpretálását.

ma este amerika mindkét jól bevált konfliktuskezelő módszerét megtapasztalhattam. a cselezést is, meg a rombolást is. az aaron sorkin és mike nichols házasságából született charlie wilson's war (2007) a dominó-effektusban hisz, címszereplője is csak egy dominó a sorban, akit meglöknek, de csak annyira, hogy fellkjön másokat. az élvezetből néha-néha kizökkentő patrióta maszatolás ellenére a showműsor hibátlan, még annak ellenére is, hogy voltaképp a schindler listáját láthatod újra, csak színesben és explicitebb szövegeléssel.

pletykarovat: julia roberts megmutatja, milyen szépen lefogyott a kettős szülés után (ne feledd, a pretty woman plakátján azok nem az ő lábai), tom hanks hármas tokát növesztett, ennek ellenére a csajok bomlanak érte, mert ezt írja a forgatókönyv, a prímet pedig phillip seymour hoffman viszi, akinek ezüsttálcán szolgálnám fel az oscart, ha javiernek nem lenne egy fokkal szarabb a haja. a film amúgy egyfajta alternatív benetton-reklámként is funkcionál, csak  a zöld ezúttal khaki felé hajlik, abba pedig elég nehéz nem belegondolni, hogy wilson és kompániája tulajdonképpen azoknak szállítja a fegyvert, akik néhány évtized múlva átszabják manhattan látképét. de ezt a film sem tagadja, hisz a következő vallomással zárul: "jól elbasztuk a végét".

john rambo (2008)univerzumában nem létezik ez a mondat. rambo nem bassza el a dolgokat, rambo mindent nullára redukál, s innen csak pozitív irányba lehet elmozdulni: feltéve, ha vannak túlélők, akik meg tudnak mozdulni.

két évvel ezelőtt még senki sem vette komolyan azt az eltökéltséget, melyet stallone a legnevesebb karaktereinek feltámasztásába feccölt, aztán mikor a közhelyes, de ártatlan rocky balboa megnedvesítette a férfiszemeket, egyből más lett a baba fekvése, pláne mikor stallone publikálta a john rambo első, vértől tacsakos képsorait. a film természetesen hozza azt, amit az ilyen-olyan előzetesek ígérnek, de ennél több pozitívumot aligha lehet a számlájára írni.

mégis elnézőnek kell lenned a megamackóvá eresedett/deresedett stallone-nal szemben, akit hátulgombolós korodban a faladra ragasztottál és most is az a gyerek mered a vászonra, akit anno jól elnáspángoltak volna a szülei, ha megtudják, hogy ilyen amerikai szemetet néz.

mert a rambo nem más, mint színtiszta trash: bugyuta szövegek, dimenziótlan figurák, logikát és értelmet csak nyomokban tartalmazó cselekmény zavaros halmaza, ám ez a 80 percbe ömlesztett gyermeteg marhaság végtelenül szórakozató tud lenni, ha egy pillanatra sem próbálod komolyan venni.

mert hát be kell végre vallani: az exploitation kéz a kézben jár az infantilizmussal.