• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

ready for the action now, danger boy?

2010. március 7., vasárnap

» kritika: the princess and the frog (2009)

3:08 | mozi | daesu | 18 komment

Mikor 2006-ban a Disney és a Pixar aláírta a papírokat, John Lasseter pedig a lámpás után az egeres cégnél is vezető pozícióba emelkedett, nem tellett sok időbe, hogy az új főnök ismét helyet adjon a kézzel rajzolt animációnak a Disney palettáján. Több, mint öt éves szünet után, tavaly decemberben az Avatar 3D-s szemüvegekkel teli vetítéseitől pár méterre a Princess and the Frog ismét kétdimenziós animációval kényeztette a klasszikus mesék rajongóit, de abban, hogy maga is a régi nagyok közé kerülhessen, épp az akadályozza, mint Cameron legújabb ujjgyakorlatát: míg az Avatarnak az új, a békának a régi technológia felvállalása miatt kellett biztonsági játékot űznie.

A New Orleansban játszódó történet első látásra üdítő frissességgel tündököl, hiszen az afro-amerikai főhősnő, az egyszerű jazz dallamokból építkező zene és a huszadik századi urbánus miliő messze állnak az eddig megszokott hercegnős Disney-történetektől. Aki azonban már látott klasszikus meséket, annak valószínűleg százszor elmondták, hogy az igazi szépség belülről fakad, és esetünkben az izgalmas külső ezerszer látott paneleket takargat.

A sztori és a karakterek által bejárt út egyaránt képtelen meglepetést okozni, unalomig ismert rajzfilmes sablonokból építkezik - mielőtt azonban valaki rámförmedne, hogy mi a jó francot képzelek, hogy ezt felróvom egy Disney mesének, leszögezném, hogy jelen esetben nem a miből, hanem a hogyan a lényeges: minden pillanatban érződik, hogy a korábbi évek borzalmas 2D bevételei miatt aggódó készítők egy amolyan “sikeres Disney recept” checklist mellett ülve ollózgatták össze a szükséges elemeket, csak a legfontosabbat, a szívet kifelejtve a filmből.

Különösen szembetűnő ez a zenénél, mely tényleg csak alibi célokat szolgál: alig-alig szólal meg, csak hogy kielégítse a “legyen benne egy-két énekes rész” instrukciót, és a csekély mennyiséget nem ellensúlyozza kiemelkedő minőség - bár idegesítő tétel szerencsére nincs, és a jazz-alapok kellő újdonságot szolgáltatnak, nem található egyetlen maradandó dal sem. A film vége után egyetlen dallamot dúdolgattam: a legelején használt Disney-logóban lévő Steamboat Willie részletet.

A már említett louisianai körítés sokszínűsége mellett a film másik aduja (jó animációs szokásokhoz híven) a vicces-aranyos-szerethető mellékszereplőkben rejlik: az identitászavaros, zenerajongó krokodil Louis vagy a “hülyeszőkepicsa” szerepben tündöklő Charlotte jelenetei messze a legjobbak az egész moziban. Nagy kár, hogy ahogy az a Disney kánon kevésbé maradandó tagjaitól megszokott, itt is megvannak a kötelező halálidegesítő harmadvonalas karakterek, mint a kígyóval smároló vudutudós Mama Odie, ráadásul karizmatikus főgonoszra sem tellett, az Up után úgy tűnik, ezen a téren akadnak problémák házon belül (Tegye fel a kezét, aki emlékszik a gonosz vuduvarázsló nevére! Ugye?).

A Princess and the Frog érdekes helyzetben, két világ között született: külsőségei a jövőt, központi elemei a múltat tartalmazzák a Disney történetéből. A faji korlátok leküzdése és a zene előtt tisztelgő, a huszadik századi társadalmi problémákat a korábbi normákkal vegyítő körítés egy izgalmas új utat mutat (különösen progresszív a félig feminista, félig sztahanovista tanulság: “dolgozzá’ lányom, akkor te is kapsz majd herceget!”), de az újonnan összeállított animációs osztály első filmje semmilyen kockázatot nem vállalhatott, így az igazi újdonságokat is későbbre hagyta. A biztonsági játék szerencsére kifizetődött: a béka box office sikere megnyitotta a kapukat az újvonalas kézi animáció számára. Én részemről tűkön ülve várom az igazi első filmjüket. 

2010. február 27., szombat

» kritika: alice in wonderland (2010)

7:48 | mozi | aeon_flux | 21 komment

Nem sokkal az előadás után fura dolog történt. A cimborámmal, aki becsatlakozott hozzám a filmre, épp elhagytuk az Allee-t, és miközben azt ecseteltem neki, hogy mennyivel jobban szeretem az olyan álomfantasyket, melyekben a főhős, miután felébredt, a valóságban is megtalálja az álomvilág szereplőinek megfelelőit (lásd OZ), egy mókás tartású, szélesen vigyorgó, excentrikus tökfödőt viselő fickó haladt el mellettünk, és istenuccse rám kacsintott, én pedig befogtam a szám és felnéztem az égre, hogy "oké, értem".

Lewis Caroll család-kompatibilis LSD-tripje teljesen magától értetődő eledel Tim Burton számára, aki egy hagyományos remake helyett egy szegről-végről folytatást gyártott a közismert kalandnak, melyben a 19 éves, gyerekkori emlékeit rég elfeledő Alice-t visszacitálják Csodaországba, mert annak lakói úgy hiszik, "Alice is the One", azaz ő fogja megmenteni a birodalmat a Vörös királynő totális diktatúrájától. ALice pedig sodródik az eseményekkel, kötelező szereplőkkel és tárgyakkal folytat futó interakciót, és mindeközben a forgatókönyvíró próbálja fenntartani annak törékeny álcáját, hogy az eseményekbe a címszereplőnek is van némi beleszólása.

Hiába szépíteném, ezért inkább kimondom: szépen megcsodáltam, de nem sikerült elmerülnöm Burton&Caroll világában. Számomra hiányzott az a mindent átjáró erő, amely összefogja, működteti Csodaországot, mondhatni megindokolja az egész világ létjogosultságát. Tudom, balga dolog törvényszerűséget keresni ebben az univerzumban, de számomra még a fantáziák birodalmában is elkél némi következetesség, hisz ha a történések teljesen esetlegesen követik egymást attól függően, hogy épp mi pattant ki az író/szerző/rendező fejéből, akkor annak a feszültség és az izgalom látja kárát.

Ettől függetlenül az ALICE 2010 határozottan élvezetes; Burton itt-ott szellemes és egy pillanatig sem félelmetes filmorgiát prezentált, melynek minden esetlegessége ellenére egy valamije nagyon egyben van, ez pediglen a látványvilág. Érdemes helyet foglalni az IMAX-ben vagy valamelyik 3D-s moziban, ugyanis Burton kétségkívül pazar fantáziavilágot alkotott, melyben leveli békák a felszolgálók, hintalovak a szúnyogok és valamennyi állat tud beszélni, csak éppenséggel nem mindegyiknek van mondanivalója. Szerzői film ez is a javából, de mint sok más Burton-film esetében, a pompás prezentálás mögött kevés a mélység.

A CGI nem perfekt, de érzésem szerint nem is a tökéletesség volt a cél, hisz számos film bukott már bele a fotorealizmusba csomagolt hiteltelenségbe: Burtonék inkább a kifejezőerőre szavaztak, miközben nem mondtak le a szereplők maximalista kidolgozásáról, ezzel tökéletesre karikírozott figurákhoz jutottak.

Nem ez az első olyan Burton/Depp koprodukció, melyben Johnny Depp olyan megjelenéssel és manírokkal bír, melyekkel simán felléphetne bármelyik transzvesztita show-ban, szerencsére a Bolond Kalapost sikerült idegőrlőn innen bepozicionálni, sőt idővel még meg is kedveltem, nálánál sokkal nagyobb kihívást jelentett a fehérre mázolt Anne Hathaway vastag fekete szemöldökének látványa. Ugyanakkor minden mesterséges vagy hús-vér szereplőt háttérbe szorított Helena-Bonham Carter produktuma, akinek mostanság elég ritkán adatik meg a lehetőség arra, hogy bizonyítsa, milyen nagyszerű színésznő is ő valójában.

Ami pedig a valóság és fantázia kapcsolatát illeti, a húsvér kalapossal való kokettálásomat követően megpróbáltam felidézni gyermekkorom csodáit. Nem is okozott olyan nagy gondot, hisz már akkor is mindent a papírra vetettem, előbb rajzolt, aztán mikor átrágtam magamat az ábécén, írott formában is. Nem semmi trip volt, meg kell hagyni, ajánlom nektek is előszeretettel. De talán az lett volna az igazi, ha ezt az utazást már a film alatt is átélhetem.

2010. február 24., szerda

» kritika: shutter island (2010)

10:25 | mozi | aeon_flux | 17 komment

Kevesen kételkednek Martin Scorsese géniuszában, de hogy mennyire nagy rendező a maga 163 centijével, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az olyan produkciók, mint ez a noiros/gótikus pszichothriller, amely sok más rendező pályájának csúcsterméke lehetne, nála csupán ujjgyakorlat.

A késve és talán nem is a legjobbkor megnyert Oscar-díjon túl már Scorsese-nek sem kell már bizonyítania. Azonban míg Spielberg kémikust játszik a stúdióban (so-so kritikai, de többnyire kitűnő közönségsikerrel kísérve), addig a Queensben született Marty inkább olyan zsánerekben tesz kirándulást, melyekben "misszionáriusként" eddig nem sok keresnivalója volt. Nem mintha ezzel különösebb baj lenne.

A gond csupán az, hogy a SHUTTER ISLAND többnek látszik, illetve többnek akar látszani, mint ami. Egy kicsit már gyanítható volt a lufi színe és állaga, mikor a Paramount kivette a produkciót az Oscar-portyázók havából és a legmostohábban kezelt hónapban, februárban indította útjára (óriási sikerrel övezve, jegyezzük meg), viszont Scorsese, DiCaprio, de még a film alapjául szolgáló könyv szerzője, Dennis Lehane (MYSTIC RIVER, GONE BABY GONE) neve is arra engedett következtetni, hogy ez egy véresen komolyan vehető, felnőtt film lesz.

Ám hiába az erős kezdés, amely csak úgy lubickol a kitűnő zsánerelemekben - egy börtönsziget, amely kísértetkastélyként is megállja helyét, kemény vonalakkal és kalappal bíró, láncdohányos zsaruk, excentrikus, idegen kiejtéssel beszélő pszichiáterek és rács mögül kinyúlkáló őrültek -, a film nem több, mint egy jól összehegesztett, de rendkívül felszínes thriller.

Nem a léccel van a gond, hisz te is, én is, mi mindnyájan szeretjük a jó zsánerfilmeket, inkább az okozza a gondot, hogy a film közel 150 perces, ehhez a stlushoz mérten túlontúl vaskos darab. Továbbá Scorsese kezdetben kegyetlen, illetve kegyetlenül erős hallucinációkkal gyötri a főhőst és ilyenkor már-már megkarcolja a THE SHINING minőségét, de aztán elkezdi ismételgetni magát, rémképei pedig öncélúvá egyszerűsödnek. De még csak nem is ez a legnagyobb baj. Ha láttad az előzetest, akkor már úgy érezheted, hogy a történetet is sikerült összeraknod (egy rendőrbíró egy eltűnt beteg után nyomoz egy ideggyógyintézetként üzemelő szigeten, amiről aztán egyre fertelmesebb titkok derülnek ki), s az első óra súlyától nyomva abban bízol, hogy itt bizony valami még fő a kondérban, de aztán kiderül, hogy...

Kell hozzá erős gyomor és még erősebb ülőgumó, de mégis: a SHUTTER ISLAND határozottan élvezetes film. Scorsese erőteljesen kommandírozza képeit, ami tőle igazán elvárható, színészei remekelnek, de DiCapriótól ez sem truváj, szóval jó kis rutinmunka - nagyra nőtt fenékkel.

2010. január 24., vasárnap

» kritika: Черная Молния / black lightning (2009)

9:04 | mozi | aeon_flux | 6 komment

Éljen, most már az oroszoknak is van saját Pókemberük! a középsulis Pjotr Parkerovics ugyan nem egy radioaktív pókkal ütközik, hanem egy repülő Volgával (és a Transformers-fanok már fel is kapták a fejüket), amely legalább akkora felelősséggel (és benzinszámlával) jár, mint hatalommal, de emberünk erre szintén csak akkor döbben rá, mikor önző hozzáállásának hála egyik közeli családtagja neki is eltávozik az élők sorából. Innentől veszi kezdetét a hőskultúra, amely már bőven elegendő kapcsolódási pont lenne a nagy amerikai testvérhez, de bejön a képbe egy főgonosz (aki természetesen ismeri Pjotr Parkerovics valódi énjét), egy széles mosolyú, lapos jellemű szöszi, akit hol meg kell menteni, hol el kell ámítani, és már minden együtt is van egy jóféle copycathez.

Ha mindez Hollywoodban készült volna, jó eséllyel a földbe göngyölném a Timur Bekmambetov istápolásában készült orosz szuperprodukciót, hisz az említett szemérmetlen kopírozás mellett a film néhol olyan tapsolnivalóan béna megoldásokkal apellál, melyet Newton biztosan megdobálna almával (kedvencem a repülő autó és nem repülő autó frontális pusziját követő vertikális feltoloncolás, melynek segítségével, képzeljétek el, a repülő autó egy toronyház tetejére logisztikázza a nem repülő autót), s miközben a film példabeszédet mond arról, hogy a pénz nem boldogít, pofátlan product placementek segítségével rubelmilliókat zsebel be az Apple-től vagy a Mentostól (Pjotr legjobb barátja szinte minden adandó alkalommal látványos mozdulatokkal kísérve fogyaszt eme termékből).

Ilyen furmányokat az ember általában csak egy James Bond-filmnek hajlandó elnézni, hisz a reklám és  bárgyúság mellé szeretni valóan könnyed hangvétel társul. Emiatt működik a Черная Молния is.

Megmosolyogtató figurái, helyenként tompa humora és botladozó narratívája ellenére a film ugyanis óriási szórakozás. A trükkök szemtelenül színvonalasak, a cselekmény pörög, Timur és csapata pedig helyenként még a legmegátalkodottabb kritikusból is kihozza a csillogó szemű tinédzsert. A vetítés után a UIP megkérdezte tőlünk, érdemes-e bemutatni ezt a filmet a mozikban. A válaszom egyértelműen az, hogy da.

2009. december 18., péntek

» kritika: the fourth kind (2009)

22:31 | mozi | Kemény Husi | 13 komment

Bár Spielberg harmadik típusú találkozásai a zenekedvelő űrlényekkel romantikus sci-fi mesének hatnak, a J. Allen Hynek amerikai űrkutató által kidolgozott "közeli találkozások" ufóskála negyedik szintje már valódi horror. Az alapszituáció közismert: Átlagember vakító fényekre riad fel az éjszaka közepén, nagyszemű, szürke bőrű emberkék társaságában találva magát, s bénultan, tehetetlenül éli át, ahogy egy repülő csészealj fedélzetére cipelik, ahol aztán mindenféle orvosi csúfságot művelnek vele. Otthonába visszatérve már emlékeit is elveszíti az esetről, tudatalattijából azonban könnyeden visszanyerheti őket. Csupán egy kis regressziós hipnózisra van szükség, és emberünk máris bestsellert írhat élményeiről (instant fizetség garantált a filmjogokért), de akár a Mónika Showban is szerepelhet - ahogy mondtam, valódi horror.

A The Fourth Kind nem csavar akkorát a sztorin, hogy több legyen egy hosszúra nyúlt X-akták epizódnál. Főszereplőnk, a férje rejtélyes halála miatt kissé zaklatott pszichológusnő, Dr. Abigail Tyler (Milla Jovovich aggódó arckifejezésével felszerelkezve) különös dolgokkal szembesül otthonában, az alaszkai Nome városában. Páciensei rendre alvási zavarokra és furcsa álmokra panaszkodnak, a rettenetesen előre gyanítható igazság pedig kizárólag hipnózis alkalmazása során tárul fel. Nome lakói azonban nem akarnak könyvet írni éjszakai látogatóikról, és talkshowkban sem tűnnek fel, félelmükben inkább tömegmészárlást rendeznek, vagy Az ördögűző jeleneteit idéző tornamutatványokkal iktatják ki magukat a sztoriból. Mindenesetre nem járnak túl jól. A természetesen végtelenül önfejű és tehetetlen kisvárosi seriff Dr. Tyleren kéri számon a történteket - ekkora azonban Abby-nek és családjának már jóval nagyobb és kevésbé "földhözragadt" gondokkal kell szembenéznie.

Olatunde Osunsanmi filmje a nem éppen megfontoltan adagolt áldokumentarista vonásokkal próbál elütni a hasonló ufós thrillerektől. Egy olyan hoaxot láthatunk, amelyet tíz-tizenöt évvel ezelőtt még komolyan is lehetett volna venni, az internetkorszakban azonban csak félpercnyi google-zás kell ahhoz, hogy pl. rájöjjünk, Dr. Tyler nem létező személy, Nome-ban pedig "mindössze néhány eltűnés"-nél nem történt több. (Ennek ellenére jónéhány alaszkai családot megsértett a The Fourth Kind, úgy hírlik, pereskedni is szeretnének a Universallal.)

A rendező és Jovovich asszony szerepükből kilépve számtalanszor hagsúlyozzák, hogy filmjük valóban megtörtént eseményeket mesél el, a bemutatásra kerulő, a nyugalom megzavarására alkalmas archív videó- és audiófelvételek pedig egytől-egyig valódiak. Ezeket osztott képernyőn láthatjuk a "rekonstrukcióval", vagyis a film tulajdonképpeni jeleneteivel együtt, és annyira tűnnek valódinak, hogy a biztonság kedvéért egy felirat tájékoztat róla, melyiket is kellene komolyan venni. Ugyanígy a karakterek és az őket alakító színészek nevét is közlik - egy jó ötlet Uwe Boll Postaljából átemelve. Abby esete egészen hátborzongató egyébként, míg a dramatizációban Milla alakítja, a bevágott interjúrészletekben egy meg nem nevezett színésznő, aki bármely aliennél félelmetesebb arcszerkezettel bír, nem csoda, hogy a trailerben is csak kikockázva merték megmutatni :)

Pedig ha nem próbálnák annyira leerőltetni a torkunkon, hogy mindez valóság, több, mint egy korrekt thriller lenne a The Fourth  Kind. A világmegváltó bizonyítékot kivéve ugyanis mindent megkapunk, amit a trailer ígér. A legutóbb Indy negyedik kalandjában látott CGI űrbohócok helyett inkább atmoszférával, hangeffektekkel, agonizáló áldozatok arcával és egy hatalmas, fekete szemű fehér bagollyal próbálják a frászt hozni a nézőre, meglepő módon többször is sikerrel. Milla van annyira szimpatikus, hogy szorítsunk karakteréért, ennek köszönhetően másfél órányi sikoltozásra bőven vállalható produkcióról lehetne szó. Ám mivel "valóság"-ot látunk, már-már sértőnek érezzük, hogy az írók ezt ennyire komolyan gondolták, mialatt a sztori szinte önironikusan taszítja magát egyik plot hole-ból a másikba. A legjobb, hogy bár űrhajóik közeledtére az elektronikus berendezések rendre csődöt mondanak, Dr. Tyler diktafonja nagyobb gondok nélkül rögzíti égből pottyant látogatóinak beszédét: sumer nyelven (!) társalognak, méghozzá olyan hangon, ami mellett még a Bale-féle Batmanmorgás is szégyenben maradna. Actual audio recording, hát hogyne.

2009. december 3., csütörtök

» kritika: arthur and the revenge of maltazard (2009)

1:28 | mozi | Brumi | 12 komment

Luc Besson remek rendező. Volt. Mindenhol azt nyilatkozta, hogy az Arthur és a villangókkal befejezi pályafutását, mert már semmi újat nem tud mondani a nézőknek. Ennek ellenére itt a folytatás és azóta már a harmadik részt is leforgatta, egy visszavonult rendezőtől ez mindenképp elismerésre méltó teljesítmény. De most komolyan, miért kell egyáltalán előjönni a korai nyugdíjazás gondolatával, ha egyszer az illető még egészséges és szeretne dolgozni?

Egy saját maga által írt gyerekkönyv megfilmesítését rendezőként nyilván nem bízza másra az ember, na de akkor is. Úgy tűnik, hogy Zemeckist végleg elveszítettük, Besson is menthetetlen, Lucas már régóta a szerverparkjába jár piknikezni, Cameron pedig kék pixeleket lát mindenhol. Miért? Tegyük egymás mellé a Forrest Gumpot, a Leon, a profit, az American Graffitit és a Terminátort, majd hasonlítsuk össze a Polar Expresszel, az Arthur és a villangókkal, a Star Wars I. - Baljós árnyakkal és az Avatarral (majd két hét múlva). Ugye-ugye, mennyire könnyen el tudja venni a pixelvilág a direktorok józan eszét?

Mindegy, inkább nézzük Maltazárékat. Az első rész azzal emelkedett ki az animációs filmek mezőnyéből, hogy felnőttként kezelte a gyerekeket és kellemes humorával, valamint "érdekes" animációjával sajátos atmoszférát teremtett. Arthur legyőzte Maltazárt, megmentette a nagyi házát és rátalált a szerelemre, Besson pedig örülhetett alkotása mérsékelt sikerének. A folytatásban Arthur már eggyé válik a természettel és ezért kap is egy csecse nyakláncot a festett arcú kerti négerektől, no meg egy SOS-jelzéssel ellátott rizsszemet. Apja hiába próbálja szabotálni a telilholdas teleszkópbúvárkodást, Arthur túljár az eszén és szeretett Holdviola hercegnőjének segítségére rohan. És vége is a filmnek, de tényleg.

Nem szeretem a Mátrix-folytatások által megkezdett trendet, miszerint a költséghatékonyságra hivatkozva egyben leforgatják a trilógia utolsó két részét, majd egy apró fejszámolást követően az elkészült "nagy filmet" egy laza mozdulattal kettévágják és így tárják a nézők elé. Marketinges szempontból mindenképp nyerő az ötlet, ugyanis a második résszel elégedetlenkedők is jegyet fognak váltani a harmadik részre, de végeredményben egy filmet adtak el kétszer (hurrá, nemsokára jön a Harry Potter 7.1 és a 7.2 is). Mire eljutnánk a címben említett sokat ígérő bosszúhoz, addigra már Arthur és Holdviola hercegnő közösen tolják a Pokerface-t és megy lefelé a zöld stáblista ezerrel.

Ha nem csal az emlékezetem, akkor az első részben az élőszereplős jelenetek alulmaradtak az animációsokkal szemben (minőségben és hosszban egyaránt), míg most durván fele-fele az arány (több az élőszereplős jelenet, de legalább az animációsak se olyan jók). Egy valami viszont még mindig működik, hatalmas feka szív dobog benne és ez csakis Snoop Doggnak köszönhető. A nagykutya (nálunk Stohl Buci) jelenetei szenzációsak, amikor bevonul a városba a felpimpelt, szőrös kormányos katicabogárral és a háttárben szól a Still DRE, na ott azért elejtettem pár könnycseppet. Szerencsére a kreativitásra még a gyengébb animáció sincs hatással, Maltazár félbevágott bosszúja nyilvánvaló hibái ellenére is végig szórakoztató tud maradni, egész egyszerűen nem lehet rá haragudni.

2009. november 20., péntek

» kritika: the informant! (2009)

8:43 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Most olvastam egy interjút Steven Sodeberghgel, melyben a rendező azt nyilatkozza, hogy hazugság lenne, ha integritásuk kárára "felmelegítené", azaz szimpatikussá tenné figuráit. Ez egy bátor és világos gondolat, éppenséggel az a baj, hogy Sodebergh figurái mostanság injább ködbe burkolóznak, nem pedig őszinteségbe. Talán elsőre meglepő, hogy a THE INFORMANT! főhőse kapcsán az őszinteséget kérem számon, hisz Mark Whitacre, a kartellbotrányba keveredő mezőgazdasági konszern alelnökéből lett FBI-besúgó súlyos tévhitek rabja. Menthetetlenül. Tény és való, hogy Soderbergh nem kerekít hollywoodi hazugságot a figura köré, nem farag belőle sem tékozló visszatérőt, sem underdog hőst, ugyanakkor az sem ártott volna, ha hideg távolságtartás helyett kicsit boncolgatja a fazont.  

Nem mondom, hogy nem láthattunk Whitacre fejébe, hisz Matt Damon folyamatosan kommentálta az adott szituációkat, ettől viszont figurája még rémületesebbé, még távolabbivá vált, hisz a magát hősnek képzelő szélhámos annyira más világban létezik, annyira nincs fogalma arról, hogy mit tesz, hogy cselekedeteinek milyen következményei lesznek - ha úgy érzi jónak, kémkedik egy sort, aztán visszakozik, aztán mégse, közben maga is lop, aztán mégse, de végül mégis... -, hogy az ember maximum szánalmat tud érezni iránta. Na tessék, meg is van az érzelmi kötődés.

A gond csupán annyi, hogy az ember fia és lánya nem nagyon kedveli az olyan vígjátékokat, melyek hősét nem lehet sem szeretni, sem utálni, maximum csak méregetni, s a színészi képességeit tekintve alulértékelt Matt Damon hiába hozza le a csillagot az égről, döbbenetesen jó alakítása valószínűleg az Akadémia tagjait is hidegen hagyja majd. Ami pedig magát a filmet illeti, nem ártott volna néhány jól sikerült szituációs poén, némi derű a vészjósló kórkép mellé, és akkor úgy jellemezném, hogy "az év legjobb szatírája", nem pedig úgy, hogy "hideg, de hatásos szenvedéstörténet. De hát ez hazugság lett volna, nem igaz, Steven?

2009. október 11., vasárnap

» kritika: collateral (2004)

8:56 | mozi | aeon_flux | 12 komment

Nos, ez a helyzet. Profi bérgyilkos vagy, egy egész éjszakád van arra, hogy megölj öt embert egy 17 milliós városban. Mit teszel? Veszel egy térképet $1.99-ért és bérelsz autót óránként 10 dollárért? Nem. Fogsz egy taxit. Mint említettem, profi bérgyilkos vagy, de a sofőr az első áldozatnál rájön, hogy miben sántikálsz (a páciens kiesik az ablakon és pont a várakozó taxi tetején köt ki). Kénytelen vagy rengeteg időt elpazarolni arra, hogy szimultán fenyegeted és győzködöd a sofőrt, aki amúgy egy nagyon becsületes és szimpatikus férfiú, viszont egyetlen alkalommal sem próbálkozik a szökéssel (tipp: ugorj ki a kocsiból a pirosnál), pedig vagy 125 esélye lenne rá.

Bocsánat, ezt a kijelentést revidiálom: a korházban egyszer megpróbálkozik a szökéssel, de a biztonságiak értesítése helyett inkább a sötét sikátorba való menekülést választja. Annyi baj legyen, nem ő a profi bérgyilkos, hanem te. Te pedig - profi bérgyilkosként - nem gondolsz arra, hogy egy egyszerű ember nagy mértékben veszélyeztetheti a küldetésed sikerét, hisz bármikor összeomolhat, elveszítheti az uralmat a kormány felett idegességében, meg ilyesmi. Te a mákra alapozol. Ugyanezt teszi a film is.

A Szerencsejáték Rt. részvényeseinek álmaiban szereplő arányokkal dobálózik serényen, hisz mekkora az esélye annak, hogy a fent említett 17 milliós városban egy éjszaka kétszer két különböző helyen, két különböző szituban összeakadj ugyanazzal az emberrel (és eme csalafintaságot a film kétszer is előveszi)? Mekkora az esélye annak, hogy egy közlekedési kamera által sugárzott képre pillantva megláss egy autót, amit épp keresel? Mekkora az esélye annak, hogy vaktában és halálra rémülten lövöldözve célba találj, miközben életedben először van pisztoly a kezedben? Szerintem csekély.

Michael Mann 2004-ben forgott thrillerének forgatókönyvírója, Stuart Beattie szívbajmentesen dobálózik ezekkel a számokkal. Erre szokták azt mondani az okosok, hogy olyan fordulatokkal apellál, melyekben csak a forgatókönyvírók hisznek.

Sajnos, az eleve sántító alapszituáció, a töméntelen mennyiségben felhalmozott paneljelenetek (futkározás, lövöldözés, beszéljük-meg-na-ne-csináld-már szilánkok, stb.) és a történeten egyre inkább elhatalmasodó forgatókönyvírói fantasy-feeling rendesen gáncsolja a filmélményt.

Tom Cruise alakítja a profi bérgyilkost, rezzenéstelen arccal, gyakran nyitva felejtett szájjal, „vészjósló arcszörzet kezdőknek” fejezet alaptt kipipált borostáva; 12oo dolláros tükörszálas öltönyben feszít, amely passzol ezüstös frizurájához. Szó, mi szó: a fizikai részt (futkározás, lövöldözés, verekedés, stb.) leszámítva a szerep nem kíván túl sokat, még Steven Seagal is megbirkózna vele, legfeljebb ő valamivel gyakrabban jegyezné meg, hogy "ez a munkám".

A nem sokkal később megoszkározott Jammie Foxx sem érzi túl jól magát a taxis bőrében. Szemlátomást viszket neki az összeszedetlen figura: hol az élet értelméről filozofálgat, hol szuperhősködik, hol úgy viselkedik, mint aki egy banánt nem képes meghámozni.

Michael Mann jó rendező, klassz hangulatot teremt a filmnek, jó beállításokkal, még jobb zenékkel dolgozik, de ez a minimum, ami tőle elvárható. Los Angelesből nem először teremt érzékletes, ámde tetszhalott képet (kezet foghat Fincherrel), bárhol ki lehet merevíteni a képet, hogy aztán bekeretezett változatban díszítsük fel Teknion-bútorokkal telepakolt nappalink falát. Ez volt Mann első HD-kamerával forgatott filmje, s eme megközelítés kiválóan táplálja a műben többször hangoztatott elidegenedettség érzést: kár, hogy a szedett-vedett forgatókönyv is hasonló szakadékot teremt a film és nézője között.

2009. július 31., péntek

» kritika: coco avant chanel (2009)

18:06 | mozi | Z | 6 komment

Nyilvánvalóan sokak vizionálnak majd kést a hátamba, de hiába, uraim, kénytelenek vagyunk belátni, hogy a XX. század egyik legfontosabb találmánya/felfedezése nem az atomenergia, nem a mozi és nem is az általános relativitáselmélet, hanem a modern nő. Mióta világ a világ, minden fontos esemény mögött az XX kromoszóma lapult, és csak idő kérdése volt, hogy ez a létezést determináló, borzalmas erő egyszer öntudatra ébredjen. A nő a maga ellenállhatatlan bonyolultságával természetesen félt mindettől, ezért a gyengébbik nem (?) fűzők által szorítva, kalapok által rejtve tökélyre fejlesztette mindazt a manipulatív magatartást, ami a látszólagos kiszolgáltatottságot egyetlen hanyag mozdulattal transzformálta lépéselőnnyé. Évszázadok alatt a férfiak uralta zord világban ezen beidegződés fokozatosan préselődött bele a megtestesült szépségbe, de a váz az 1900-as évekre szilánkosra tört, mi pedig annak rendje és módja elvesztettük a csatát. Talán a háborút is...

...de a COCO AVANT CHANEL nem boncolgatja ezen kérdéskört az előző fejezetben karcolgatott mértékben, hanem egy közepes sodrású életrajzi drámaként betartja a zsáner minden írott és íratlan szabályát. Már a sajátos címválasztás is arra utal, hogy az alkotás nem lesz az emancipáció, azaz női nemiség explicit térhódításának filmje, hanem csendes rezignáltsággal mesél egy elhagyott francia lányról, aki a férfiak között vergődve arról ábrándozik, hogy egyszer sikeres lesz. Ez a legnagyobb baj vele. A nagyívű, ráeszmélésekkel terhelt genezishez minden szükséges hozzávaló rendelkezésre állt, de Anne Fontaine rendezőnő sok helyen elveszik a hangulat, valamint a század elejének szociális miliőjének skiccelésébe. A kérdéses jeleneteket még az sem menti meg az érdektelenségtől, hogy ezeket a forgatókönyv, mintegy utólag észbe kapva dramaturgiai funkcióval hitelesíteni akarja.

A biopicek esetén kritikus kérdés, hogy a mű a kivételes személy életútjának mely fragmenseire reflektál, ezeket milyen módon fűzi össze, majd a kész alkotással milyen konzekvenciát von. Jelen esetben az események fordulópontjai sok esetben túldetermináltak, a film többek között a nő korlátok nélküli, odaadó és messzemenően idillikus szerelmét hangsúlyozandó ágyjelentből is a szükségesnél kettővel többet tartalmaz. Az alapanyag volumenéből, jelentőségéből fakadó elvárások érezhetően ránehezednek az alkotóra, aki a nagy igyekezet ellenére (vagy éppen emiatt) ritkán találja meg a helyes arányokat. Nem igazán képes szintézist teremteni Coco magánéleti vonatkozásai, és az ebből összeálló, egyetemes mondanivalót közvetítő eseményláncolat között.

Mind a divatvilág első számú női ikonját, mind minden idők egyik legnagyobb díváját Franciaországtól kaptuk, így több szempontból is érdemes összehasonlítani a pályafutásukról mesélő mozikat.
A PIAF indokolatlanul zaklatott időkezelése darabokra törte a karrierábrázolás ívét, de minden egyes kockáját a főszereplő rezdüléseinek rendelte alá, a káprázatos Marion Cotillard pedig, a sminkesekkel vállvetve ugyan, de még a csillagokat is lejátszotta az égről. Egyik produkció sem kerülhette el az Akadémia figyelmét. A COCO AVANT CHANEL ezzel szemben precíz linearitással szeli a kilométereket, de a tapasztalatot helyettesítendő túlzott odafigyelés miatt csupán bukdácsol az úton. A felsorolt hibák dacára azért Audrey Tautou menti a menthetőt, és a játékidő 80%-ában elviszi a vállán a művet, de a felelősség terhe azért az ő homlokát is összeráncolja. Kétlem, hogy Audrey egyszer az életben képes lesz AMELIE mosolyának skatulyáját levetnie magáról, mert ez a filmtörténelem szerves részeként már mélyen beleégett a nézők retinájába, de mindenképpen üdvös, hogy a személyiségéből áradó kellem és báj mellé egyre szofisztikáltabb és érzékenyebb színészi jelenlét is társul. Jelen esetben a maszkulin vonal szükségszerűen háttérbe szorul, ezért a nagybetűs szerelmet megtestesítő Alessandro Nivola fájdalmasan egysíkú karakterré degradálódik, Benoit Poelvoorde nevére viszont lassan érdemes lesz emlékeznünk, mivel alakításának komikus körvonalai ellenére is elegánsan ábrázolja az érzelmei által kiszolgáltatottá váló férfit, aki végül már önnön büszkeségét (vagyis mindent) is hajlandó lenne feláldozni a hattyúvá nemesedő Coco megtartása érdekében.

A technikai oldalra igazán nem lehet panasz. Chrisophe Beaucarne beállításai szemet gyönyörködtetőek, sőt, megkockáztatom, hogy az emocionális tetőpont után a válaszút elé sodródott nő gondolatainak ábrázolása egyenesen az év legszebben komponált felvétele. Alexandre Desplat zongorára exponált vonósai ezúttal is megnyugtatóan és megszokottan zseniálisak, lassan az Akadémia is rádöbbenhetne, hogy a SE, JIE és a BENJAMIN BUTTON zeneszerzője valójában a kortárs komolyzene egyik legprominensebb képviselője. Csak az a vágóolló csattoghatott volna gyakrabban, vagy legalábbis konzekvensebben. Kár érte.

A mű befejezése az előzmények lassú hömpölygése után meglepően összecsapottnak hat, a zárómontázs funkciója célt téveszt, de a konklúzió tudattalatt valahogy mégis célba ér. A bevezetőben felkorbácsolt miértre igenis létezik válasz: a modern nő alakját a férfiak tökéletlensége és gyarlósága rángatta be a reflektorfénybe, az azonban továbbra is örök kérdés marad, mihez kezdünk a nemek, illetve szerepek közötti, bántóan éles, egyenesen az anyatermészet által húzott határvonallal.

2009. május 28., csütörtök

» kritika: terminator salvation (2009)

19:22 | mozi | aeon_flux | 29 komment

- az előzetesek ismeretében spoilermentes - 

Nem tudom, nem akarom feledni azt a gyomorszorító és mégis végtelenül cool érzést, ami akkor járt át, mikor láttam, hogy Arnold kap egy iszonytató fülest, kibillen a feje oldalra, de csak egy pillanatra, hisz már ismét ellenfelét nézi, elvileg szenvtelenül, de nem, érezni némi fölényes gúnyt, némi emberfeletti sajnálkozást a tekintetében, valami olyat, amit csak egy isten érezhet. Aztán a következő szekundumban már támad is, s legyél motorodhoz ragaszkodó nehézfiú, világmegváltó gerillaharcos vagy akár egy rivális terminátor, neked annyi.

Ez az az érzés, ami hiányzik a TERMINATOR SALVATION-ből. És azt McG is nagyon jól tudta, hogy eme félelemmel, tisztelettel és rajongással vegyes tényező nélkül filmje egyszerűen életképtelen. Mondhatnám úgy is, hogy egy robot.

Így aztán a direktor mindent bevetett annak érdekében, hogy mesterséges lélegeztetéssel ugyan, de igazi terminátor-filmet vigyen a vászonra. Lehetőleg ne olyat, mint Mostow: ne egy remake-et, hanem egy Cameronra jellemző univerzumtágító epizódot: a következő lépcsőfokot. Sajnálatos módon eme ambiciózus elképzelés olcsó trükkökkel kötött házasságot. A franchise-ból kiemelt, nehézkesen pozícionált jelmondatok csendültek fel ("I'll be back!" "Come with me if you want to live!") és a Guns'N'Roses, abban a korban, mikor a Guns'N'Roses már több mint ciki, sőt, McG Arnold pixelerizált fejét is bedobta a levesbe, csak hogy a rajongók örvendjenek. De nem örültek, mivel hát, nem volt az igazi...

Lehet, hogy a SALVATION végérvényesen kinyírja a TERMINATOR-filmeket (mármint az 1-2 évtizeden belül elkerülhetetlenné váló remake-ig), ugyanis a kritikusok zúgolódása és a nézők langyos fogadtatása alapján nyilvánvalóvá vált, hogy ez a sorozat nem létezhet Arnold pillantása nélkül.

Ezért aztán különösen elszomorító érzés, hogy a SALVATION mint nagyköltségvetésű akció/sci-fi, átlagon felüli munka. Gyönyörűen kiépített (és csak az utolsó harmadban szétbaszott) narratívája, elképesztő akciójelenetei, dimenziót és merészséget egyaránt kínáló küzdelmei és két főhősének karakteres jelenléte simán kiemeli az olyan papírmasé blockbusterek közül, mint például a... CHARLIE'S ANGELS.

A kritika ízekre szedte Christian Bale-t, minden bizonnyal a kiszivárgott hangfelvételnek köszönhetően, de túlzásokba estek. Bale egy olyan John Connort alakít, aki vakon hisz a végzetben, pontosabban abban, hogy a végzet csak rajta áll. Nem szimpatikus figura, elképesztően bigott, de egy igazi harcos, akivel taán nem szívesen ülnél le sörözni, de az életedet bármikor rábíznád; ugyanakkor a film igazi sztárja nem ő, hanem Sam Worthington, aki olyan karizmával bír, mint Gerald Butler vagy Russell Crowe, csak remélni merem, hogy nem fogja aprópénzre vagy gumicukorra váltani tehetségét.

Szóval akár még piedesztálra is emelhetném a SALVATION-t, hisz lebilincselő és logikus*, ám a történetben végül bekövetkezik egy olyan érzélmi és narratív törés, amely teljesen ellehetetleníti a rajongást. Ha ismered a sztorit, ha láttad az előzeteseket, akkor tudhatod, hogy Sam Worthington karaktere, Marcus Wright maga is kiborg, de ezt ő maga sem tudja magáról. Hite szerint egy halálraítélt 2003-ból, még az Ítélet napja előtti időkből, aki egyszer csak a jövőben találja magát. John Connor (Bale) sem tudja hová tenni ezt az érző gépet, hisz létéről, akár létezésének esélyésről sem az anyja, sem egykori védelmezője nem adott felvilágosítást. Marcus egy olyan alternatív univerzumból jöhetett, amely kiválóan kiszolgálja, mi több, továbbviszi a második Terminator-filmben ügyesen felvázolt "nincs végzet" gondolatát, ám a történet végül csúnyán elbánik karakterével, pedig útján nem kevesebb múlott, mint a film végzete: ha jobbra fordult volna, akár a THE DARK KNIGHT társfilmjeként is emlegethetnénk, de mivel balra fordult: legyetek üdvözölve rágógumi országban...

Second opinion: daesu kritikája.

2009. április 29., szerda

» kritikák ömlesztve

18:20 | mozi | aeon_flux | 3 komment

DUPLICITY: nem tesz jót egy romantikus komédiának, ha a nézése közben azon töprengsz, hogy az egyik szereplő (clive owen) mennyivel jobbat érdemelne a másiknál (julia roberts). nem fun. a title creditsnek kijár a tíz pont, a filmnek nem.

CITY OF EMBER: Terry Gilliam abszurd világa kel játékos életre Gil Kenan kezei között, s még a kaland szikrája is fellángol, de aztán (érzésem szerint) kifogytak a költségvetésből, így a lezárás banális és hirtelen. Kár érte.

QUARANTINE: ügyes, szórakoztató másolat. Már csak azért sem lenne fair a roló, mivel az eredeti film is inkább trendkövető, mint -alakító darab volt. Viszont most már köszönöm szépen, de elég kézikamerás apokalipszist láttam.

TRAITOR: Mikor Jason Bourne találkozik a terrorizmussal. Sok-sok villámvágás, testközeli nézet, természetesre hangolt párbeszéd jellemzi a filmet, de még a története is jócskán elcsépelt, melynek javára írható, hogy nem csinál elefántot a bolhányi fordulatából.

RESCUE DAWN: Herzog újabb filmje az emberi elme és test tűréshatáráról. Illúzióktól, mesterkélt maníroktól és proteintől mentes filmdráma, amely után egyetlen Chuck Norrisos MIA sem lesz ugyanolyan. Nem lehet elégszer mondani, hogy Christian Bale mesteri.

2009. április 3., péntek

» kritika: titanic filmfesztivál 2009 - 7-8. nap

0:42 | mozi | Brumi | 0 komment

Che: Part One (2008)

Steven Soderbergh nagyszabású Che Guevara-tablója végre eljutott hozzánk is. Egyenlőre csak a közel 4,5 órás monstrum első részét lehet nagyvásznon megtekinteni, de egy csúfos bukás után az is csoda, hogy nem DVD-n jött ki. A kritikák és nézői vélemények egyaránt megoszlanak, abban viszont mindkét tábor egyetért, hogy a címszerepet alakító Benicio Del Toro viszi a hátán a produkciót. Elég rizikós vállalkozás egy ilyen nagyformátumú egyéniségről hiteles portrét festeni, egy egész életpályát szinte lehetetlen a játékidőt érintő kompromisszumok nélkül megjeleníteni (Scorsese Aviátora erre a legjobb példa, közel 3 órában is összecsapottnak tűnik), így marad az életútból kiragadott pár év és egy-egy fontosabb esemény részletes ábrázolása. Soderbergh nem aprózza el, több oldaláról mutatja be a pólókon virító ikon mögött álló embert, láthatjuk az orvos Ernesto Guevarát, a gerillaharcost és a politikus Che-t. Fidel Castro nélkül elég nehéz lenne elképzelni a kubai forradalmat, így a Commandante és Che kapcsolata adja a történet mozgatórugóját. A Che: Part One elképesztően tömény, de hiteles porté egy mindig remek Benicio Del Toro-val, néhol viszont már annyira aprólékos, hogy ez az élvezhetőség rovására megy. Kíváncsian várom a folytatást.

Où est la main de l'homme sans tête (2008)

A Dardenne-fivérek után egy újabb ígéretes belga rendezőpáros, akikre érdemes lesz a továbbiakban figyelni. Hatalmas felütéssel nyit a film, Eva Sanders műugrónő egy sikeresen kivitelezett gyakorlat után csúnya balesetet szenved és 15 napra kómába kerül. Édesapja és edzője mindvégig mellette van, a kellemetlen incidens után szeretné lányát mihamarabb a vízben látni, azonban sikerorientáltsága már a józan ész határain is túlmegy. Eva csak egy kis nyugalomra vágyik és a testvérére bízott macskáját szeretné visszakapni, azonban a család fekete bárányának tartott bátyja rejtélyes körülmények között eltűnik (fontos szerephez jut még a Koekelbergi Bazilika, ami köré gyakorlatilag a filmet írták). Az igazsághoz vezető út hosszú és kétségekkel teli, a játékidő előrehaladtával az apa-lánya viszony is új alapokra helyeződik. A fejetlen ember keze egy precízen kivitelezett thriller erős atmoszférával, de a társrendező által is kiemelt hangulatváltással sajnos jócskán veszít értékéből, hiába áll össze a kép a végére olyan szépen. 

Brúðguminn (2008)

Úgy látszik az idei filmfesztivál a színpadon már többször bizonyított alkotásoké. A gerilla-filmkészítés tökéletes mintapéldájának tekinthető román Felvonó után Baltasar Kormákur ülteti át sikeresen Csehov Ivanovját szülőföldjének sajátos közegébe. Jon, az egyetemi professzor élete nagy napjára készül, egyik volt diákját vezeti napokon belül az oltár elé. Elindul a készülődés, alaposan felforgatják a csendes(nek tűnő) sziget átlagos mindennapjait. Változatos karakterek árasztják el a vásznat: "majdnem operaénekes lettem"-apuka, Jason Lee Earl-jének izlandi reinkarnációja, gonosz anyós, saját magára allergiás pap, érzelmileg labilis ex-feleség, énekes-alkoholista jóbarát és egy furcsa lány. Elképesztő szituációk és őrülten humoros jelenetek váltják egymást ebben a sajátos hangulatú keserédes izlandi csodában, aminek a Csontdarálóval és Az üldözővel egyetemben a versenyfilmek között lett volna a helye.

Edison and Leo (2008)

Ha stop-motion animáció, akkor Nick Park és Wallace & Gromit, eddig még senki sem közelítette meg a hóbortos feltaláló és hűséges ebének egészestés kalandját (bár olyan sok jelentkező nem is akadt). Legutóbb Henry Selick próbálkozott, ezúttal azonban Neil Gaiman neve sem jelentett garanciát a minőségi szórakozásra, a végeredmény egy technikailag tökéletesen kivitelezett, ám felettébb unalmas alkotás lett. Kanadában gondoltak egy merészet és úgy döntöttek, hogy csatlakoznak az egészestés stop-motion technikával készült animációs filmek kisszámú mezőnyéhez. Bár ne tették volna. Tavaly napvilágot látott egy feltűnően hasonló történet, de már az Igort sem övezte osztatlan lelkesedés, pedig minden szempontból felülmúlta az Edison és Leót. Neil Burns rendezőnek fogalma sem volt, hogy milyen stílusú filmet szeretne készíteni, így pár eltalált geget leszámítva fárasztó humorú, feleslegesen erőszakos, ásítós túlélőmozi lett belőle. Technikai szempontból is jócskán hagy kívánnivalókat maga után, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ebből a forgatókönyvből Brad Bird és Nick Park is csak hosszas erőfeszítések árán tudott volna valami nézhetőt alkotni. Totális csőd, megy a Cápamese és a Cincin lovag mellé az animációs filmek szégyenfalára.

2009. március 31., kedd

» kritika: titanic filmfesztivál 2009 - 5-6. nap

23:29 | mozi | Brumi | 1 komment

Peur(s) du noir (2008)

A Fél(ek) a sötétben egy animációs rövidfilmekből álló horror-antológia, melyben elismert képregény-rajzolók és illusztrátorok jelenítik meg vélt vagy valós félelmeiket. A hat eltérő történet mindegyike magas színvonalat képvisel, az összképet egyedül Norman McLaren munkásságát idéző absztrakt animáció rontja. Bizarr bogárszelem, japán szamurájhorror, kutyákat sétáltató Joker, gyilkos krokodil és az ijesztő sötétség, elég széles a repertoár a para-faktor feltornászásához. A zsigeri félelem beköltözött a moziszékek közé, egy-két helyen már az elviselhetetlenségig feszítve a húrt, egy jó ideje előszereplős filmnek sem sikerült annyira kikészítenie, mint ennek a horror-antológiának. Ha nem erőltették volna a történetek egybefűzését és az absztrakt animációs szegmens a vágószobában végzi, akkor az utóbbi évek legjobb horrorja, így csak egy piszkosul erős darab.

Le Tueur (2007)

Ha francia bűnügyi film, akkor Jean-Pierre Melville neve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Cédric Anger elsőfilmes rendező megpróbál a nagy előd által kitaposott ösvényen haladni, de ez csak hellyel-közzel sikerül neki. A történet nem valami egetrengető, Dimitri Kopas azt a megbízatást kapja, hogy minél előbb végezzen a pénzügyi befektetésekkel foglalkozó Leo Zimmerman-nal. Profi bérgyilkosunk fel is deríti a terepet, gyorsan leszervez egy találkozót a leendő áldozattal. Az erőteljesen paranoid hajlamokat mutató befektetési szakember viszont egy olyan alkut ajánl neki, amit elég nehéz visszautasítani. A cselekmény tartogat egy-két meglepetést és a hangulat is jól eltalált, valami mégsem stimmel. A bérgyilkost alakító Grégoire Colin leginkább egy falusi disco helyi keménylegényére hasonlít, játékával sem képes rátermettségét bizonyítani, így szerepében teljesen hiteltelenné válik. Hiába erős Zimmerman karaktere, a bérgyilkos nem tud felnőni az áldozathoz és ezen még egy feltűnően csinos oldalborda sem segít.

Nord (2009)

Norvég road-movie, fűnyíró helyett motoros szánon. Jomar Henriksen, az egykori síbajnok csendesen éldegél faházában és egy idegösszeroppanást követően pályagondnokként tengeti mindennapjait. A munka egyre terhesebb lesz számára és nem sok hajlandóságot mutat az emberekkel történő normális kapcsolat kialakítására sem. Egyik nap váratlanul beállít egy régi barátja, aki egy ütés-váltást követően elújságolja a jó hírt: Jomar-nak van egy 4 éves kislánya valahol fent a hegyekben. A saját maga ellátásával is nehezen megbírkózó újdonsült apuka a faház felgyújtása után motoros szánra pattan és elindul a messzeségbe. Útja során találkozik egy nagymamájával egyedül élő tizenéves lánnyal, akiknél egy rövid ideig vendégeskedik, majd egy húszas éveiben járó homofób sráccal hozza össze a sors, végül pedig egy nyolcvan éves öregúr társaságát élvezheti. Kellemes humorú, szépen fényképezett alkotás, aminek legerősebb pillanatait az ideiglenes pihenőhelyek közötti csodálatos zenével aláfestett utazások jelentik.

2009. március 29., vasárnap

» kritika: titanic filmfesztivál 2009 - 3. nap

11:35 | mozi | aeon_flux | 2 komment

Remélhetőleg Brumit nem ijesztette el a szigorú bírálás, mindenesetre amíg a gondolatait gyűjti, addig én is ejtek néhány szót a tegnap látott két filmről.

Byôsoku 5 senchimêtoru/5 Centimeters per Second (2007)

Netszerte odáig vannak, meg vissza ettől a (látszólag) szkeccsanimétől, ami különösen nagy dolog, lévén (a csóró, de falánk emo-kultúrát leszámítva) az animék immáron a J-horrorokkal és a koreai Hollywood-parafrázisokkal együtt visszasülyedtek a rétegfilmek közé, szóval oda, ahonnan a gyorsuló internetnek hála néhány évvel ezelőtt kiemelkedtek.

Ez a példány viszont a Titanicunkra is kapott jegyet, s majdnem teltházzal ment, pedig az élményt rendesen kikezdte az elviselhetetlenül feltekert hangerő, meg a lelombozó képminőség (DVD volt a forrás, nem vitás, pedig a film már BD-n is beszerezhető). Mindettől függetlenül a közönség csendben és tágra nyílt érzékszervekkel falta a képsorokat, melyek töményre komponált audiovizuális masszaként mászott a nyakunkba. Az egzisztenciális giccs olyan mértéket ölt ebben a filmben, hogy ha nem menekülsz ki a teremből, akkor a film elől sem menekülsz: az egyetlen mód a befogadás.

Emésztettem is magam az élet által szétválasztott, majd a távolságot csak nehezen áthidalni képes kisikolások szerelmén, majd a beteljesületlen középiskolás románcon is, melyet a nagyvárosi taposómalom és a kiégettség elsietett pontokba szedése zárt, mintha a direktor úr nem mert volna felrázni az olyan szépen megkomponált szerelmi bánkódásból, nyomaték gyanánt oda is nyomorított egy förtelmes dalt a végére, melyet a korábban látott képsorok és kifelejtett momentumok montázsszerű megabombája ékesített. Menekültünk.

Adventureland (2009)

Úgy tűnik, a tinédzser románcról már nem lehet újat mondani, ugyanakkor nem is lehet elégszer hallani ugyanazt, hisz a legtöbbünkben kellemes emlékeket (vagy ha kimaradtunk belőle, akkor melankóliát) ébreszt az első szerelem/szex/spermávalízesítettsör látványa. Greg Mottola a SUPERBAD után ismét felmondja a leckét főszerepben a THE SQUID AND THE WHALE című köldöknézősből ismerős Jesse Eisenberggel, aki szerencsétlen, szűz, mégis szeretnivalóan szellemes lüke (Michael Cera valószínűleg nem ért rá), valamint Kristen Stewarttal, aki ugyanazokat a félig elszállt, "nem érzed jól magad, aranyom?" manírokat hozza, mint minden más filmjében, ugyanakkor meglepően értelmes és érett módon reagál a különböző konfliktusokra, amellyel mélységet visz a Judd Apatowosan szívós/ivós és szemlátomást imprózott, de még működő idétlenkedésbe. A félőrült vidámpark-igazgatót alakító Bill Hadernek meg ideje lenne adni egy főszerepet. Kifelé menet azért ne felejtsd el elfelejteni, mit láttál.

2009. március 26., csütörtök

» kritika: titanic filmfesztivál 2009 - 1. nap

21:33 | mozi | Brumi | 7 komment

Ismét kikötött a Titanic és kezdetét vette a 11 napos non-stop mozimaraton, remélhetőleg sok értékes alkotással. Nézzük, hogyan is telt az első nap.

Sajnos Borat most nem tudott eljönni, de sikerült rávennie a Kazah Cenzúrásái Hivatalt, hogy a Rekitir (A behajtó) című gengszterfilmet nevezzék a fesztiválra és ezáltal képviseltessék magakut a soknemzetiségű mezőnyben. Főhősünk Szaján sosem volt jó tanuló, de a box mindig is érdekelte és fiatalkorától fogva megmaradt neki elsőszámú szerelemnek. Az évek előrehaladtával egyre jobb eredményeket ért el a ringben és egy szép napon felfigyelt rá Ruszlan, a helyi pénzbehajtó, aki munkát ajánlott neki. Rövid mérlegelés után Szaján úgy döntött, hogy csatlakozik Ruszlan "családjához" és kamatoztatja sportolói múltját, meg is bizták őt a védelmi pénzek beszedésével. Ruszlan "üzelete" idővel egyre jövedelmezőbbnek bizonyult, de az ismertségnek megvannak a maga hátulütői, főleg ebben a szakmában. A szokásos gengszterfilmes sablonok szinte kivétel nélkül visszaköszönnek, mégis annyira megnyerő a film egyszerűsége, hogy nem tudok rá haragudni. Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek miatt érdemes megtekinteni A behajtót: (Ruszlan és Szaján ülnek a szobában, háttérben klasszikus zene szól) - Szomorú ez a zene. - Nem szomorú, komoly.

A fesztivál nyitófilmje az olasz Gomorra volt, ami a nápolyi maffia (Camorra) működéséről rántja le a leplet. Pontosabban csak próbálkozik vele, ugyanis a híresztelésekkel ellentétben szó sincs semmiféle műfajdefiniáló mesterműről. Hiába megnyerő a dokumentarista stílus, de az 5 szálon futó cselekmény képtelen összeállni egy kerek egésszé, az antipatikus és jócskán alulírt karakterek csak növelik az elhibázott narratíva által keltett közömbösséget. Ha már a játékfilmes forma mellett döntöttek, akkor nem ártott volna hozzá egy épkézláb forgatókönyv vagy a könyv alapján készíthettek volna egy tisztességes dokumentumfilmet. A Gomorra a maga 137 percével semmi olyat nem mutat, amivel eddig ne találkozhattunk volna jobb megvalósításban, ezt pedig néhány jól sikerült jelenet kivételével (a lenti képen látható az egyik) sajnos rendkívül unalmasan és érdektelenül teszi.

A nap végére maradt a Der Knochenmann (Csontdaráló) című, műfajilag nehezen behatárolható osztrák film. Aprólékosan kidolgozott karakterek, váratlan fordulatok, groteszk jelenetek, látatlanba egy ízig-vérig dán mozi képe körvonalazódott, azonban nagy meglepetésemre egy német nyelvű mozgókép nyújtotta mindezeket. Wolfgang Murnberger alkotása leginkább a Kiss Kiss Bang Bang-gel és az In Bruges-zsel rokonítható, egy elképesztően cinikus ex-nyomozó nem mindennapi kalandjait meséli el, nagy adag fekete humorral és kellemesen beteg momentumok tömkelegével. Már meg is van az egyik idei titkos favoritom, ha lehetőségetek van rá, akkor mindenképpen tekintsétek meg ezt a remek kis mozit, ha másért nem, akkor Gryllus Dorka miatt.