2012. január 13., péntek

» kritika: a tetovált lány [the girl with the dragon tattoo] (2011)

- SPOILERMENTES! -

Mikael Blomqvist oknyomozó riportert egy észak-svédországi szigetre invitálják, hogy járjon utána egy több évtizedes rejtélynek, amely mindörökre szétzilált egy amúgy is belterjes arisztokrata famíliát. A nyomozás során szerteágazó konspiráció szálai kerülnek elő, melyek kibogozásában Blomqvistnak segítségre lesz szüksége: itt jön be a képbe Lisbeth Salander, aki hát nem egyszerű figura. Rendezte: David Fincher.

Hogy Fincher színvonalas filmeket csinál, az eddig sem volt vitatható, de hogy fontosakat, az most megkérdőjelezhetővé vált: tényleg szüksége van a világnak egy mindössze kétéves - még Amerikában is szépen teljesítő - világsiker hollywoodi verziójára, ráadásul az Álomgyár talán legjobb rendezőjének dirigálásában?

A fenti kérdésre természetesen minden stúdiófőnököknek azonnal igennel kell felelnie, ha nem akarja, hogy körberöhögjék, és persze, nincs az a magára valamit is adó filmrajongó, akit ne mozgatna egy Fincher-film, legyen bármi is a téma (nem, a facebook-film sem a facebookról szól, szokjatok hozzá). És a jelek, nos azok fantasztikusak voltak: egyrészt a svéd eredeti közel sem volt olyan makulátlan, hogy ne lehetett volna rákontrázni, másrészt úgy tűnt, hogy Fincher ezúttal sem veszi félvállról a feladatot - világbajnok csapatot gyűjtött maga köré, a címszereplő kiválasztásával pedig húzott egy merészet, ahelyett, hogy biztonsági játékot játszva megkérte volna mondjuk Natalie Portmant, hogy ragadjon borotvát és szemceruzát. És ott volt az a trailer, melyet az évtized legjobbjai között fogunk emlegetni, az nem vitás.

Most mondhatnám, hogy nem rajta múlt, hogy a film végül sokkal kisebbet pukkant, mint kellett volna, hisz Fincher, a rendező hozta a tőle elvárható maximumot, de Fincher, a film lelke sajnos hiányzik a produkcióból. Ha a The Social Network kapcsán a szívet kerestem a hideg kiszámítottság mögött, most azt a szándékot nem találtam sehol, hogy valami igazán maradandó, valami szignifikáns köszönjön vissza a vászonról.

Nem a korai Fincher-trükköket (a mesterséges kameraszögeket, a szokatlan helyzetekben használt CGI-t, unortodox vágást, stb.) hiányoltam, sőt kifejezetten örültem, hogy ezeket a feltűnő látványelemeket a direktor már levedlette magáról: a filmnek így is igen markáns látványvilága van, amely maximálisan megérdemli az elismerést, mégis érezhetően rutinmunkáról van szó, amely az előzetes ígéretek ellenére annyiban azért nem tér el az eredeti sztoritól, hogy utána bárkit is fel kelljen mosni a padlóról. Steve Zaillian forgatókönyvíró ugyan sokkal dinamikusabban forgatja a karaktereket és a szavakat, mint Nikolaj Arcel és Rasmus Heisterberg tette azt a svéd változat megírásakor, de spanyol viaszhoz hasonló képződménnyel ő sem képes előállni (nem is tud, nem is szabad, ugye). Az eredeti befejezés - melyet személy szerint elfogadhatatlanul mesebelinek tartok - más, hosszabb körítést kap, de az odaizzadt zsánerváltással sajnos még gyengébb lett, mint a svéd "hetedhét országra szóló bulival" felérő konklúzió.

Persze, a bajokat az alapoknál - Stieg Larssonnál - is kereshetnénk, melytől azért bármilyen irányban el lehetett volna hajolni, és azt is sokan szeretik hangoztatni, hogy ez nem egy remake, nem szabad összevetni a két filmet egymással, de ha teszem azt, az eredeti film nem lett volna olyan brutális siker, akkor vajh tényleg kapkodott volna a Sony a jogokért?

Amíg ezen elgondolkodsz, addig én ejtenék néhány szót Rooney Maráról: ez a lány egy kincs. Egérke szemek, lángoló tűz; zavarba ejtően ambivalens kisugárzás: törékenység, gyilkos határozottság. Az ember kénytelen rövid jelzők közé terelni azt a jelenséget, melyet ez a kiscsaj produkál a vásznon, mert egyébként képtelenség lenne megfogni. Lisbeth Salander minden bizonnyal azért csinált rémet magából, mert rettegett attól, hogy egy férfi (aki gyűlöli a nőket - ahogy arra a regény eredeti címe utal) megtalálja, és valódi énjét: sebezhető szépségét látva olyan dolgokat művel vele, mint annak idején saját apja. Ez az a nehezen házasítható kettősség, amely ott vibrál Rooney Mara megjelenésében és minden mozdulatában. És Daniel Craig is nagyszerű: ugyan Mikael Blomqvist is egy hős, ám egy világ választja el James Bondtól - fejben nagyszerű, nyomozónak páratlan, de naiv, esetlen és már-már gyámoltalan. Egy bárány a farkasok között, aki szerencsére megtalálja a tökéletes fegyvert.

A megerőszakolt befejezése ellenére flottul összefűzött cselekmény (melyben még a humornak is van helye), a két főhős impozáns játéka, a makulátlan epizódszereplők és a hibátlan direkció kielégítő és felnőtt élménnyel gazdagíthat - főleg, ha Tetovált lány-szűz vagy -, de ha trendformálást, vagy akár csak egy kis merészséget vársz, ezúttal csalatkozni fogsz. Remélhetőleg a hírekkel szemben Fincher nem pazarolja az idejét a folytatásokra.

kövess minket facebookon és twitteren!

2012. január 7., szombat

» kritika: warrior (2011)

12:48 | mozi | aeon_flux | 18 komment

Rocky. Blood Sport. Kickboxer... Aztán mostanság Fighting. The Fighter. Warrior... Oscar-jelölésektől és -díjaktól függetlenül a tesztoszteron-függő közönségnek (értsd: a Twilighttal végződő mozis spektrum ellentétes pólusának) is megvan a maga bűnös drogja. Férfiak is nyűglődhetnek a vásznon apró-cseprő szocio/szerelmi problémák felett, de csak akkor, ha mindezt kigyúrt felsőtesttel és legális pofonosztás közben teszik.

A Warrior a hazai mozikban nem, de rengeteg tavalyi internetes toplistán tűnt fel - és még a kritikusok is imádták -, és ez teljesen érthető, hisz nyers, férfias, alapos(kodó) és három baromi jó színész kínálja hozzá tehetségének, no meg fizikumának legjavát. Mindezzel együtt azonban nem kiemelkedő darab: a dokumentarista stílusban markolt kamera, a konstans izzadság- és white trash-szag előtt mesébe illő történet bontakozik ki annak minden közhelyével, fordulatával és sekélyével egyetemben. Hisz ha két, egymással haragban lévő testvér indul el ugyanazon a tornán, akkor nincs az a forgatókönyvíró, aki ne állítaná őket szembe a ketrecen belül is, hogy ott rendezzék több évtizedes nézeteltéréseiket. És ez nem az egyetlen fordulat, amely előre borítékolható.

A hollywoodi filmekből eddig kihagyott, egyébként szupertrendi ketrecharc ad némi színt a történésekhez (például jó látni, ahogy eme két testvér, Tom Hardy és Joel Edgerton két különböző harcmodorban küzdi fel magát a döntőbe), de az elvárt végkimenetel minden esetben kinyírja a csörték feszültségét, és sajnos a jobb zsánertársakkal szemben a ketrecen kívül zajló történésekből is hiányzik a súly. Nagy a harag a famíliában, melyet a részeges apa (Nick Nolte) szabott szét, hogy aztán minden adandó alkalmat megragadjon a bűnbánatra, csakhogy egyes ellentétek gyenge lábon állnak, mi több, infantilisek (felnőtt fejjel is tényleg haragudni kell a tesódra azért, amit 16 éves suhancként szerelemből tett?), és ugyan a film javából hiányzik az ilyen típusú mozikat hazavágó hamis pátosz, de azért esetenként Gavin 'Connor író/rendező sem bír magával (gondolok itt a döntő előtt feltűnő, vigyázzban éneklő katonakórusra). Ugyanakkor megértem, ha ez a film egyeseknek a tejjel-mézzel folyó Kánaán, hisz az ennyire maszkulin mozi manapság már ritka, mint Chuck Norrisban a golyó ütötte seb.

2012. január 4., szerda

» kritika: a hatalom árnyékában [the ides of march] (2011)

17:09 | mozi | samlowry | 6 komment

Az, hogy George Clooney egy okos csávó, régóta nem titok. Az sem túl merész állítás, hogy filmrendezőként jól szituált burzsoá entellektüel sármjával olyan könnyedséggel bír reflektálni társadalmi és történelmi jelenségekre, hogy nem adja át magát forradalmi hevületeknek. A The Ides of March mindennek egy újabb kiváló példája. Egyrészt elitizmust és rendezői manírokat egyaránt nélkülöző munka, korának filmje, mely bárki számára könnyedén dekódolható formában mázolja fel megbicsakló messiásaink kulisszatitkait, ugyanakkor lépcsőházi bölcsesség is, mely, ha csupán néhány arasszal is, de a történelem után kullog, ezt azonban büszkén vállalja. Másrészt az egyén meghasonlásának története, mely csak úgy ontja magából az erre irányuló tételmondatokat és finom eleganciával tartja a három lépés távolságot, nehogy már elhiggyük: a humanizmusnak lehet jövője.

Rokonszenvezhetnőkünk persze simán támadhatna, ott van Ryan Gosling fiatal, rámenős, idealista kampányfőnök karaktere, Clooney látszólag istenítendő, kompromisszummentes üdvözítőjéről nem is beszélve, ugyanakkor mementóként ott kopaszkodik a két kivénhedt, dörzsölt, megfakult manipulátor (Giamatti és Hoffman), mint a dicsőnek tűnő betagozódási folyamat végeredménye. Mindketten szánalmas figurák (pont ezért marha hálás szerepek is) és mindkettejüknek egy csuklómozdulatba kerülne e vidám idealizmus apró darabokra törése. Végül pedig az alapkérdés már nem is a kampány kimenetele, inkább Faustot idéző, vagyis: kié lesz a konc, a fiatal, ronthatatlan(?) lélek.

Beau Willimon drámája, mely némi ráncfelvarrás után Clooney és Heslov (The Men Who Stare At Goats) forgatókönyve lett, míves, klasszikus értékrendű írás. Gördülékeny színpadi dramaturgiájának nyomai a filmben is benne maradtak, minek hála jóval olvasmányosabb a The Ides of March, mint Clooney korábbi rendezései, viszont a Good Night and Good Luck. és a Confessions of a Dangerous Mind régen oly ígéretes kompozícióinak nyoma veszett. Néhány szokatlan megvilágítású, szikáran az arcunkba tolt képen túl kevés dolog árulkodik rendezői jelenlétről és Clooney korábbról ismert, méretes esztétikai igényei is legfeljebb a plakáton kaptak helyet, némileg mesterkélt formában. Rutinból hömpölyög itt minden, mégis dicséretes vállalkozás intelligensre szabott filmek készítése a mainstream eszközeivel, pláne ha a már említett konc találékony öntudatra ébredése az utolsó utáni pillanatban még fordulattal is szolgál a jól ismert frázisok közt. Szellemes majdnem-dokumentumfilm ez, ügyes cím mögé rejtve, Sidney Lumet vágószobájának padlójáról.

2011. november 27., vasárnap

» szókátrány: az én amerikám/ölésre ítélve/post mortem

7:38 | mozi | limupei. | 4 komment

Az én Amerikám (My America): Sokak szerint a dokumentumfilm feladata, hogy objektíven tájékoztasson egy témáról. Nos, Hegedűs Péter ezt teszi: objektíven tájékoztat arról, hogy mit gondol ő Amerikáról és mindarról, ami befolyásolja a szuperhatalomhoz fűződő viszonyát. Akárcsak Michael Moore, ő is mindvégig jelen van, már a címben jelezvén, hogy ez most önmagáról fog szólni. Nincs is ezzel semmi baj, főleg hogy az Egyesült Államokról mindenkinek megvan a maga véleménye – Hegedűs pedig sok véleményt közvetít. Mindeközben rájön, hogy miért nem működőképes az a világkép, amit húsz évvel ezelőtt Stallone és Schwarzenegger plántált a kiskölykökbe, és hogy Amerika nem fogja mindenki igényét kielégíteni, még a saját polgáraiét sem. De ami a legfontosabb: rájön, hogy dokumentumfilmesként sok emberhez eljuthat az üzenete – ami legközelebb talán összeszedettebb és szórakoztatóbb lesz.

Ölésre ítélve (Essential Killing): Foglyul ejtenek egy tálib katonát, majd Európába szállítják, ahol egy autóbaleset következtében kiszabadul – bele a fagyos télbe, nyakában egy sereg üldözővel. A kissé félrevezető magyar címmel ellentétben nem egy látványos akciókra kihegyezett filmről van szó. Az Ölésre ítélve sokkal inkább a túlélésről szól, egy ember küzdelméről ember, állat és természet ellen, melynek minden képkockájából süt a nyerseség és az indulat. A rendező biztos kézzel prezentálja ezt az elemi erőt, melyben kitűnő partnerre talált Vincent Gallo személyében. A színész alaposan túltett önmagán ebben a minden színész rémálma szerepben, ahol alig van interakció más emberekkel, és a főhős száját egy szó sem hagyja el. Kár, hogy a rendező nem bízott benne eléggé, és amikor ez az egész film ordít a húsba vágó csendért, akkor is zajong. Hol helikopter neszez, hol kutyafalka csahol, hol hosszú perceken keresztül tartó zihálás keveredik valami kakofón zenével. A film második felére aztán összeáll történet, kép és a csend – de még ez a nyers líraiság sem tudja feledtetni az első félidő bosszantó hibáját.

Post mortem (Santiago '73): Film a halálról és a halál utáni létről egy főszereplővel, akit nem csak körbevesz a halál (egy hullaházban dolgozik, és az aktuálpolitikai helyzet ontja a halottakat), de önmaga sem él igazán. Érdekes téma érdekes karakterekkel, kár hogy az egészből majdnem semmi nem lett. Sokan Tarr Bélát és más, hasonló látásmódú rendezőket emlegettek a Post mortem kapcsán, csakhogy Pablo Larraínból hiányzik a bátorság és néhány kiválóan komponált jelenettől eltekintve a vizuális érzék is. A fojtogató légkör helyett lagymatag unalom telepedik a nézőre, amiből csak a hullákkal teli kórházban önmagából kivetkező ápolónő nagyjelenete és a finálé erőteljes képsora rángat ki; csakhogy ez édeskevés.

2011. november 21., hétfő

» szókátrány: finánc a pácban / séraphine

6:50 | mozi | limupei. | 3 komment

Finánc a pácban (Rien á déclarer). A Schengeni egyezménnyel eltűntek az Európai Unió belső határai – ami jó, kivéve ha szívből utálod a szomszédaidat. Így van ezzel filmünk belga főhőse, akit ráadásul egy csigazabáló franciával kényszerítenek össze. Igen, íme még egy kulturális különbségekből adódó vígjáték furcsa párral és egy kis szerelmi szállal fűszerezve. Ezer ilyet láttunk már, és nem ez a film lesz az, ami újat fog mondani. A Finánc a pácban története elég vékonyka, mondandója nyáriasan elnagyolt; viszont karakterei annak ellenére szerethetőek, hogy a színészek nem a legjobb formájukat hozzák, és az egészet belengi egy kis Isten hozott az Isten háta mögött utóíz. Akinek az tetszett, most megnézheti a light verziót, melyben van néhány tényleg szellemes poén, amely arra bőven elegendő, hogy egyszeri fogyasztásra alkalmassá tegyék a filmet.

Séraphine. Nem vagyok nagy rajongója Séraphine de Senlis festményeinek, éppen ezért kicsit féltem tőle, hogy merre fog elindulni az életét bemutató film. Szerencsére Martin Provost ahelyett, hogy az időben ide-oda ugrálva felvázolná a festőnő életútját, csak két rövid időszakra koncentrál. Ez viszont bőven elég, hogy a néző belelásson a művésznő lelkébe és rajta keresztül közelebb kerüljön művészetéhez. Őszinte, tiszta, egyszerű – talán ezekkel a szavakkal lehetne legjobban jellemezni mind a filmet, mind a festőnőt magát, akit Yolande Moreau jelenít meg olyan gyönyörűen, hogy az már önmagában ez elegendő indok a megtekintéshez.

2011. november 10., csütörtök

» szókátrány: arthur christmas / the debt / immortals / tower heist

9:12 | mozi | aeon_flux | 5 komment

Karácsony Artúr (Arthur Christmas). Ajaj, a teljes mértékben modernizált karácsonyi gépezetbe hiba csúszik, és egy gyermek - természetesen a világ legcukibb kislánya - ajándék nélkül marad, hacsak a Télapó kisebbik fia, Artúr, a lelkes, de meglehetősen bugyuta manchild, akit valamiért nem Will Ferrell szinkronizál, fel nem kerekedik, hogy személyesen postázza neki a segédkerekekkel ellátott rózsaszín bicajt. Az Aardman humor és báj tekintetében ezúttal is páratlan minőséget szállít, és ügyesen vegyíti a régi és az új iskolát, mint ahogy tette azt számtalan Wallace és Gromit-sztori esetében. Ezúttal egy tabletekkel felvértezett (a HOHO 3000 beépített jó gyerek/rossz gyerek-mérő applikációval) elfkommandó versenyez a jól ismert szán-imázzsal, melyet varázsporral megtuningolt rénszarvasok hajtanak; de ez nem igazi verseny, hisz a cél ugyanaz: tökéletes karácsonyt mindenkinek - a biciklire vágyó kislánynak, a Télapó famíliájának és a nézőnek egyaránt.

Az adósság (The Debt). A Miramaxnak hála majd egy évig ült a polcon ez a film, így mostanság úgy tűnhet, hogy a csapból is Jessica Chastain folyik, ami nem is baj, hisz a kisasszony átlagos vonásait elképesztő tehetséggel kárpótolja - ezúttal Helen Mirren Jr. szerepében, aki történetesen a Moszad kezdő ügynökeként két társával (Marton Csokas és Sam Worthington) a hatvanas évek Kelet-Berlinjében csíp nyakon egy háborús bűnöst, hogy aztán csak 30 év múltán derüljön ki az, hogy a dolgok nem is úgy történtek, ahogy. A részben Mathhew Vaughn/Jane Goldman által szövegezett thriller ügyesen, habár sematikusan építgeti a feszültséget, melyet a lecsupaszított szerelmi háromszög nem annyira, az ügynökök sorozatos ügyetlenkedése már sokkal jobban kikezd, hogy még egy nehezen komolyan vehető öregkori akciójelenetnek is helyet szorítsanak a végén.

Halhatatlanok (Immortals). Hyperion (Mickey Rourke) a pedikűrjét nézegeti, miközben ártatlan nők torkát nyiszálja. Pallasz Athéné (Isabel Lucas), a háború és a bölcsesség istennője másfél órányi hadakozást követően sírásra görbülő szájjal azt kérdi a vizenyős szemű Zezusztól, hogy "most akkor háború lesz, apám?". Thészeusz (Henry Cavill) a filmvilág összes lelkesítő beszédes sztereotípiáját belesűríti a nagy összecsapás előtt rögtönzött lelkesítő beszédébe, melyet egyébként olyan sereg előtt tart, akik azt se tudják, kicsoda. Az már egyáltalán nem meglepő, hogy egy Tarsem Singh által rendezett filmben az emberek vagy félmeztelenül császkálnak, mint egy 90-es években forgott Madonna-klipben vagy karácsonyfának öltöznek, de hogy ilyen ostoba dolgokat mondjanak és ilyen közhelyesen viselkedjenek, az még egy sokat látott filmbubust is váratlanul érhet. Ugyanakkor a Halhatatlanok látványvilága pazar, dézsaszám ömlik a vér (néhol már komikusan nagy adagban), az összecsapások kreatívak, és ha nem létezne Zack Snyder 300-a, akkor ebből lehetne a 12 éves unokaöcséd kedvenc filmje.

Hogy lopjunk felhőkarcolót (Tower Heist). Ha a Shrek kvadrológiával nem számolok, utoljára 9 éve láttam Eddie Murphy-filmet a gyöngyvásznon, és az is igen szar volt (kompletistáknak: a Showtime-ról van szó). Így aztán nem gondoltam volna, hogy a következő sorok valaha is elhagyják a számat, no de jobb lesz, ha gyorsan túlesek rajta: Brett Ratner nyögvenyelősen induló tolvajfilmje Eddie Murphy feltűnésétől kezdve elképesztő fordulatot vesz, s nem egyszerűen vicces: NAGYON vicces lesz, mi több, még egy-két kiszámítható fordulatot és némi izgalmat is tartogat, amely egy "jól" megszervezett betörős muritól igazán elvárható. Képzeld el azt, hogy Danny Ocean hirtelen felindulásból a cool gangjét fél-retardált, de csöppet sem idegesítő átlagemberekre cseréli, és máris egy olyan szellemes mozit kapsz, melynek színvonaláról a Horrible Bosses csak álmodozhat.

2011. október 31., hétfő

» melankólia revisited

18:21 | mozi | TheHungarian | 0 komment

A Lars von Trier filmjéről született pár sor fogadtatását nem hagyom annyiban: a mű maga és ti, az olvasók is megérdemlik a hosszabb véleményt.

Egy gyors mentegetőzés engedtessék meg az elejére: nem véletlenül került ki az utolsó pillanatban, vagyis a bemutatót megelőző estén az ún. szókátrány a Melankóliáról. Egy teljes hét sem volt elég ahhoz, hogy igazán leülepedjenek bennem a látottak. A vélemény nem változott, ám az idő nem sürgetett, így íme egy részletesebb írás, mondhatni kritika a csütörtök óta látható alkotásról.

A két részre osztott film első felének középpontjában Justine áll, akit esküvőjén kelletlen érzés fog el, s lassan úrrá lesz rajta a melankólia. A Születésnap című darabot is meg-megidéző összejövetelen von Trier több szereplőt is kiemel, s ekkor még a Melankólia névre keresztelt közeledő égitest is távoli, ám élénken világító pont csupán. Justine drámája a násznép bizonyos tagjaival folytatott interakció és saját magába fordulásán keresztül teljesedik ki, ám átélhetőségét korlátozza egy-két tényező. A hanyatlásnak szemtanúja a néző, viszont a kiinduló állapot ismeretlen marad, így a változás súlyossága sem nehezedik a közönségre. Von Trier egyebek mellett a film sajtókönyvében közölt szavainak tanúsága szerint Justine számára az esküvő menekülés a normális felé, egy utolsó kísérlet arra, hogy boldog legyen. Ezen megállapítás már más fényt vet az eseményre: az esküvő számára a boldogság reménye, s nem egy, a boldogságból következő lépés, annak egyfajta kifejezése. A direktor úr kifejti továbbá, hogy Justine számára ez pusztán játék, s úgy hiszi, képes az egész fölé kerekedni, mígnem elérkezik a filmben látott este, amikor is szemmel láthatóan nem bír felülkerekedni a dolgokon. Melankolikus állapotában "hajótörések és hirtelen halál után" és "valami igazi értéket hordozó dologra vágyik". Mindebből nem érzékelhető elegendő a vásznon ahhoz, hogy megszülessen az érzelmi kapcsolat Justine és a néző között. Ez másrészt Kirsten Dunst felelőssége. A színésznő ellen nincs kifogásom, az Elizabethtownban kedveltem, Pókember asszonyaként sem volt kivetnivalóm benne, ám attól függetlenül, hogy a Melankóliában talán valóban kvalitásai legjobbját mutatja, megjelenésén felül is túl amerikai egy ilyen (európai) filmhez. A cannes-i filmfesztiválon elnyert díját tudjuk be biztatásnak.

A második rész Claire-re, Justine nővérére összpontosít, legalábbis alcímében. A férjével és fiával élő nő kálváriájának okozója a film címének másik olvasata, vagyis a Melankólia égitest, amely ekkorra már fenyegető közelségbe ér a Földhöz. A Charlotte Gainsbourg által megformált szereplő kevésbé látványosan, ezáltal sokkal valóságosabban szenved, s aggodalma sem pusztán önmagáért van, hiszen anya, ráadásul összeomlott testvéréről is gondoskodnia kell. Ami nem sikerül Justine-nek és Dunstnak, azt Claire és Gainsbourg hellyel-közzel eléri: azonos szintű érdeklődést bír gerjeszteni a már látványosan megjelenített égi jelenséggel.

A férjet játszó Kiefer Sutherland hálás feladatot kapott, hiszen a legjózanabb gondolkodásúnak, legszilárdabb lelkiállapotúnak tűnő szereplőt testesíti meg - vagyis emlékeztet korábbi szerepeire, hiába éles a környezetváltás számára. Von Trier azonban elintézi, hogy John mégis kiemelkedjen Sutherland profiljából, s ne csak azért, mert nem amerikai munkáról van szó. John Hurt, Charlotte Rampling és Stellan Skarsgaard vendégszerepel, talán túlontúl rövidre is szabva, esetenként elvarratlanul, kiaknázatlanul. A leginkább eltékozolt vonal azonban Justine-hez kötődik: a lány nyilvánvaló kontaktusban áll a Melankóliával, ám ennek természetét, mibenlétét, jelentőségét a néző nem tudhatja meg - annyi bizonyos csupán, hogy ahogy közeledik a bolygó, akként teljesedik ki Justine sötét lelkiállapota. Vagy ahogy von Trier mondja: "sikerül neki elhúznia ezt a bolygót a nap mögül, aztán pedig megadja neki magát."

A Melankóliát kettősség jellemzi, s ez egészen szélsőséges: egyszerre bír unalmas és érdekes lenni; egyén függvénye, miképp adja át magát a filmnek. Az évente felröppenő hírek a meteor képében érkező világvégéről, a vészesen közelgő 2012. december és a heti szintűvé rendszeresült természeti katasztrófák mellett a vég egy nem hollywoodi szemléje nyugtalanító tud lenni, ám a Jean Genet Cselédek című drámájából kiindult, két nővérről szóló történet kereteként nem tud teljesen érvényesülni. Ez fordítva is igaz: a katasztrófa nem játszik azonos szerepet Justine és Claire epizódjában, s az eltérő háttér eltérő végeredményt is szül, ezáltal kiegyensúlyozatlanná téve a két epizódot. A cím alapján ugyanakkor ki tervezi, hogy kiegyensúlyozottan áll föl a székből?

2011. október 26., szerda

» szókátrány: melankólia [melancholia] (2011)

18:11 | mozi | TheHungarian | 0 komment

Nos, a cím nem árul zsákbamacskát. Justine (Kirsten Dunst) hangulata egyre melankolikusabbra fordul esküvője estéjén, hamarosan pedig a Melankólia nevű bolygó áll a Földéhez vészesen közeli pályára. A két folyamat feltehetően nem független egymástól, minthogy az is valószínű, hogy a főszereplő hölgyeménynél az a fenyegető égitest sokkal mélyebb benyomást tesz a nézőre. Egy igazán jó dráma esetében márpedig nem kellene így lennie, ám a szemlélő számára a menyasszony nem kerül a Melankóliával megegyező közelségbe. Lars von Trier rendező különféle interjúiban viszont sok mindent kifejt Justine-ről, igazán integrálhatott volna a filmbe ezen további jellemrajzból egy keveset. Vagy csupán nem Kirsten Dunst volt a megfelelő választás? Még nála is szokatlanabb Kiefer Sutherland jelenléte, de a sci-fi vonal mellett ő is egy jó kapaszkodó a nagyobb közönség megnyerésére. Nincs vele ugyan semmi baj, bár biztos lesz a nézőtéren, aki hiába várja tőle, hogy a parancsot megtagadva túszul ejtse a Melankóliát és térdlövéssel kényszerítse pályamódosításra. A film talán depressziótól szenvedőknek nem való, ellenben az álmatlansággal küzdőknek segíthet; akiket nem szippant magába az első, jó nyolc perces képsorral, azoknak a feléig kell ébren kibírni, onnantól már a figyelmünknek is szentel valamennyit, s még az is lehet, hogy a végső ítélet derűs lesz. A melankólia viszont így vagy úgy, de garantált.

2011. október 19., szerda

» szókátrány: the guard/the help/the three musketeers/water for elephants

9:25 | mozi | aeon_flux | 1 komment

A guardista (The Guard). A Halálos fegyver találkozik az Erőszakikkal! A legjobb Guy Ritchie-film, melyet nem Guy Ritchie rendezett! És még folytathatnám... A gárdista meglehetősen megkésett darab a szokatlan nyomozópárosával (egy tésztaképű ír rendőr vs. egy nagymenő feka FBI-ügynök) és poénkodó gengsztereivel, de ez a nosztalgiával teli retrózás remekül áll a kelta pusztában játszódó krimi-vígjátéknak, ahol a nihilt csak sörbe és merengésbe fojtva, no meg még a halált sem komolyan véve lehet túlélni. A McDonagh-testvérek fiatalabbik tagja a bátyus által elkövetett In Bruges tragikus allegóriájából (minden férfi pokolra jut!) csupán a macsó melankóliát vette kölcsön, no meg Brendan Gleesont, Írország legfontosabb exportcikkét - színészügyileg. A szereplőkről - ahogy azt a filmben többször is artikulálják - nehéz eldönteni, hogy agyafúrt szélhámosok vagy komplett idióták, de hogy a filmben rengeteg ész és szellem van, az nem vitás. Ezer éven át fogjuk idézgetni.

A segítség (The Help). Patikamérlegen kiszámolt könnyfakasztás folyik ebben a filmben, kérem, méghozzá jó 140 percen át a lehető leghosszabb happy enddel felvértezve, melyet a The Color Purple óta nem pipáltál. Egyébként jó játék, hisz miközben a fiatal Hollywood nőnemű krémje maximálisan odateszi magát a hatvanas évek déli Amerikájában játszódó rasszista sztoriban, és hol hatásos, hol hatásvadász csúcsjelenetekkel bűvölnek, a néző maga csendesen totózgathatja, vajh hány Oscar-jelölést gyűjt majd be ez a sokak által látott (és korábban már jó néhányszor elszavalt) tanmese. Legyen mondjuk hat.

A három testőr (The Three Musketeers). Paul W.S. Andersonnak semmi sem szent: vidámparkot csinált a filmvászon két leghíresebb szörnyének, kinyírta a konzoltörténelem egyik leghíresebb horrorszériáját, és most nem rest műfaji játékot (gúnyt?) űzni minden idők egyik legismertebb kalandregényéből. Azzal együtt, hogy a muskétások mindenki által ismert sztorijának igen jót tett volna az előzetesekben látott steampunk hozzáállás, a kész film végül nem húzott ilyen merészet, pedig milyen jó lett volna, ha minden idióta mellékszereplő poénkodása helyett (kvázi buziból van vagy három!) inkább még egy retro-futurisztikus gépezetet vetettek volna be a zsánerhajlítás kedvéért. Mindezzel együtt a film ártatlan szórakozást kínál; a címszereplő trió remekel, Milla Jovovich pedig klassz kis bérgyilkost farag Milady-ből (s nem gondoltam volna, hogy én ezt leírom), de sajna a végeredményből hiányzik a vérbeli kalandozás magával ragadó érzése, az az elem, melynek köszönhetően Dumas regénye időtlen klasszikussá vált.

Vizet az elefántnak (Water for Elephants). Francis Lawrence a zombik és démonok ámokfutása után egy vándorcirkusz varázslatosnak ígérkező világába tett kirándulást, és istenuccse, a szereplők kémiamentes lamentálgatásán átvergődve örvendeztem volna, ha beront a képbe a fent említett túlvilági entitások egyike, hátha történik végre valami érdekes is. A két órában elmesélt sztorit ugyanis egyszerűen nem tudják kitölteni sem Christoph Waltz dührohamai, sem Reese Witherspoon csendes hervadozása, sem pedig Robert Pattinson fél-kábult sodródása. A trió erőtlen háromszögezése pedig még attól az igazán drámai befejezéstől is képes volt megfosztani, melyet a film jelenkorban játszódó keretében megjelenő Hal Holbrook felhős tekintete ígért, de nem cirkuszolok tovább, inkább gyors feledésre ítélem ezt a jelentéktelen darabot.

2011. szeptember 24., szombat

» kritika: harry brown (2009)

21:10 | mozi | limupei. | 1 komment

Az utóbbi években újra teret nyertek maguknak a világ filmes fórumaina brit erőszakfilmek, melyek igyekeztek megragadni a jelen társadalom legnagyobb félelmeit - és a londoni zavargások után most már igazat is adhatunk nekik: Angliában (is) baj van. Ebbe a sorba illeszthető be a Harry Brown is, ami a szerencsétlen események után aktuálisabb mint valaha. A drog szinte akadály nélkül áramlik, a rosszabb környékeket fiatalokból verődő bandák tartják rettegésben, a rendőrség kezét pedig megkötik az új idők új szeleihez már nem passzoló szabályok és a politikai korrektség. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a civilek vegyék kezükbe az irányítást, hogy megálljt parancsoljanak.

Látszik hogy az elsőfilmes Daniel Barber (azért egy Oscar-jelölt rövidfilm van már a számláján) ambiciózus rendező, aki nem csak meg meri mutatni a fentieket, hanem még a nyugati világ játékszabályai ellenében azt is meglépi, hogy nem ítéli el az önbíráskodást. Az persze megint más kérdés, hogy a kezdők lendülete milyen rendezői kvalitással párosul. Mert ugye első pillantásra azt gondolná a néző, hogy amit Clint Eastwood karrierjében a Gran Torino jelentette a Piszkos Harry után, azt jelenti majd Michael Caine számára a Harry Brown az Öld meg Cartert! után. A képlet egy bizonyos fokon működik is, hiszen mindkét esetben megidéződik a színészi múlt, és egy szebb napokat is látott "veterán" áll a sarkára, de nagyjából ennyi a hasonlóság. Eastwood PC-üzenettel alaposan megterhelt öreguras tanmeséjével ellentétben a Harry Brown kevésbé idealizál és egyáltalán nem pozitív háttérrel fogant. De hagyom is inkább a hasonlítgatást.

Helyette inkább megviszgálnám, mit sikerült kikerekíteni Barbernek saját ambícióiból. És ez az a pont, ahol le kell görbítsem a szájakat. Pedig olyan jól indult - egy random, a kaotikus helyzethez méltó gyilkosság után megismerjük az idős Harry Brownt, aki komótosan felkel, komótosan felöltözik és komótosan elindul. A filmre szinte ránehezedik a brit hidegvér és szenvtelenség, amit, ha eljön az ideje, majd felvált a nagybetűs kúlság - gondolná a magamfajta. De hamarosan kiderül, hogy nem, hiszen a Michael Caine-t nélkülöző jelenetek (például a vádlottak idegtépően semmilyenre sikerült kihallgatása) is ilyenek, úgyhogy ami hangulatkeltésnek tűnt az elején, az pillanatok alatt színpadias modorossággá válik. Persze most mondhatnám, hogy ez olyan angolos, de ahhoz hiányzik az elegancia - a lassúságból pedig a dinamika.

Aztán mire a film elékezik Harry Brown bosszúhadjáratához, már nem ér meglepetésként, hogy marad a poros körítés, amit csak néha szakít meg egy-egy jobban megkomponált jelenet (például Caine beszéde a hasba lőtt drogdílerhez), de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a témához méltó film keveredjék a Harry Brownból. És ezért most egyedül a rendező hibáztatható, akinek engednie kellett volna, hogy az operatőr belemásszon most is kiváló Caine arcába vagy legalább az ijesztően hiteles fiatal bűnözőkhöz merészkedjen közelebb. Sokkal jobb film lett volna belőle, mert így csak egy kihagyott ziccer. A bátorságot viszont továbbra is értékelem.

2011. szeptember 16., péntek

» szókátrány: csicska/happy happy/srác a biciklivel/így ért véget a nyaram

10:07 | mozi | limupei. | 1 komment

A nagy őszi európai indie dömping első etapjának filmjeiről olvashattok rövideket:

Csicska

Nem hiszem, hogy nagy újdonságot fogok mondani: Till Attila tud rendezni. Ismeri a filmkészítés apró fortélyait, a technikáját - még néhány "múlttal" rendelkező magyar direktornál is jobban. Ért a színészekhez, tud érdekeset mondani és bár az egyéni hangon még bőven lenne mit csiszolni, Till Attila abszolút jó úton halad. Most például itt van nekünk ez a szemlenyertes Csicska, benne egy tanyasi családdal, akik szó szerint megvásárolnak egy még náluk is szegényebb szerencsétlent, aki a rabszolgájuk lesz. Menekülési útvonal nincs, azt tesznek vele, amit akarnak.

Van itt nagy magyar valóság és kis magyar abszurd, de mindez kevés. Tényleg minden a helyén van, és mégsem jó ez így. De mielőtt belekavarodnék a saját ellentéteimbe, kibököm a lényeget: ez az egész nagyjátékfilm után kiált. A pontszámom is ennek szól. A Csicska nem közepes, de lehetne sokkal jobb is - és Attila meg is tudná csinálni.

Happy Happy (Sykt lykkelig)

Adott egy svéd háziasszony egy Isten háta mögötti házikóban, aki a nem túl kommunikatív - és mint később kiderül, az ágyban sem túl buzgó - férje mellett egész egyszerűen unatkozik. Szóval kapóra jön a szomszéd házba beköltöző nagyvárosi család, akik egy pillanat alatt felkeltik a nő érdeklődését. Először csak a "végre történik valami" érzése izgatja fel a nőt, később viszont már a szomszéd férje is zöldebb lesz, akivel gyorsan viszonyt is kezd, s ennek az lesz a vége, hogy előbb kisebb, aztán nagyobb titkokra derül fény.

Ezerszer láttunk már hasonlót, de ilyet még biztosan nem. Először is skandináv film létére ez most még a délebbre élő embert is képes harsányan megkacagtatni, ugyanakkor benne van mindaz, amiért annyira szeretjük az északi vígjátékokat: a hamisítatlan skandináv hangulat, a hollywoodi normákra fittyet hányó humor (a fehér kisfiú például nagyon kedélyesen játszik rabszolgásat a néger szomszéddal) és a szerethetően bugyuta karakterek, akiket valószínűleg egyenesen Fargóból és a Hajrá boldogságból telepítettek át ebbe a jégmezőbe.

Szóval senki ne dőljön be annak, hogy ezt a filmet művészmozik játsszák (sajnos itt tartunk, az értelmesebb szórakoztató film már művészet): ez egy bárki számára fogyasztható, kifejezetten kellemes darab, ami ugyan sok újat nem mond, de a szokott passzusokat legalább színvonalasan szállítja. Szóval irány a mozi, főleg ha szeretnétek tudni, hogy lehet Activity-ben lerajzolni azt, hogy "AIDS".

Srác a biciklivel (Le gamin au vélo)

A Dardenne fivérek neve mára már egybe forrt a szociálisan érzékeny (de nem érzelmes!) drámákkal, melyek elsősorban a belga középosztály problémáira reflektálnak, de filmjeikben mégis ott van az univerzális, a "bárhol, bármikor megtörténhet" érzése. Szóval semmi meglepő nincs abban, hogy a Scrác a biciklivel ezt a hagyományt folytatja, ezúttal egy kisfiú szemszögéből, akit apja intézetbe ad, majd ígérete ellenére nem jön vissza érte. A kisfiú megszökik, és ekkor akad össze Samathával, aki visszavásárolja a fiú biciklijét, és hétvégenként elhozza az intézetből.

Különös és szép történet ez a korai felnőtté válásról, melynek során egy gyereknek kell megtanulnia, hogy mi és ki az igazán fontos az életben, és hogy milyen döntéseket érdemes és melyeket muszáj meghozni. Talán miatta, talán a téma miatt ez az alkotás most egy kicsit színesebb és egy kicsit pozitívabb hangvételű mint a Dardenne-standard, de nagyon jól áll neki. Ami viszont nem áll jól, az a kapkodás. Egyik pillanatban még az apa döntésén bosszankodunk, a másikban meg már azon aggódunk, nehogy rossz társaságba keveredjen a főhős. Néha túl hirtelen történnek dolgok, olykor pedig nem kap elég hangsúlyt egy-egy esemény (például amikor Samatha barátja döntés elé állítja a nőt). Még az a szerencse, hogy ez nem kezdi ki nagyon a film hitelét, de arra bőven elég, hogy a páros életművében ezt csak egy csuklógyakorlatnak nevezzük - ami azért még mindig bőven átlag feletti.

Így ért véget a nyaram (Kak ja provjol etyim letom)

Két férfi, teljesen egyedül egy sarkvidék környéki meteorológiai állomáson. Felkelnek, esznek, isznak, bizonyos időközönként ellenőrzik a műszereket, majd továbbítják az adatokat - minden nap újra meg újra. Nem hangzik valami izgalmasan, és valóban, az Így ért véget a nyaram lassú film. Lassú, de nem unalmas. Senki ne vizionáljon maga előtt két percig a semmibe meredő emberekre - még annak ellenére se, hogy a kézzel fogható cselekmény a film első egy órájában tényleg csak erre a monoton napi rutinra támaszkodik, mivel ezt a rutint a rendező arra használja, hogy gyönyörűen kibontsa szereplők kapcsolatát.

Az idősebbik már évek óta itt itt tartózkodik, számára a helynek történelme és szelleme van, míg a fiatal csak most érkezett és nem leli az áhított nagy kalandot. Az öreg, mint valami apafigura, szeretné átadni a tapasztalatait és megregulázni az egész nap a számítógépe előtt ülő, a szabályokon sokszor átsikló ifjút, amire az daccal vegyes tisztelettel válaszol. Így megy ez egészen addig a pontig, míg meg nem érkezik az a nagy üzenet, amit a fiú nem mer átadni. A film innentől kisiklik a szürke hétköznapokból és a generációs ellentétek problémakörét felváltja a magány, a kiszolgáltatottság és az ösztönök.

Lírai film lévén a cselekmény helyett a képek "beszélnek", a rendező minden más zavaró tényezőt kiiktat, vagyis nem dramatizál. Ez a kietlen és zord táj (amit Pavel Kosztomarov gyönyörű képei tesznek még nyomasztóbbá és még grandiózusabbá) tökéletes helyszín hozzá, hogy ne csak illusztrálja, de fel is erősítse a két férfi drámáját - és teszi ezt úgy, hogy a Nem vénnek való vidék óta nem volt ilyen hangsúlyos és szuggesztív a csend és a képek egyvelege. De azért ne menjünk el a film két motorja, Szergej Puszkepalisz és Grigorij Dobrigyin mellett, akik nem véletlenül tették zsebre a Berlini Filmfesztivál legjobb színésznek járó díját. Nekik nem csak a kevés cselekmény, de a kevés (bár minden szavában fontos) dialógus mellett kellett közvetíteniük a fentebb felsorolt érzéseket és érzelmeket. Mondanom sem kell, elsőosztályú munkát végeztek: jó lenne újra látni őket; mint ahogy Alekszej Popogrebszkij rendező következő munkáját is, aki ha nem is írja újra a filmtörténetet, piszkosul érti a dolgát.

2011. szeptember 11., vasárnap

» kritika: united 93 / world trade center (2006)

9:10 | mozi | aeon_flux | 2 komment

10 évvel ezelőtt ezen a napon Amerika ismét térdre kényszerült. A világ csendőrségét Pearl Harbor óta most először érte összehangolt csapás otthonában, és innentől kezdve már semmi sem volt ugyanaz. Ha körbenézünk a politikai, gazdasági porondokon - de akár csak Hollywoodban -, látható, hogy a 9/11 hatásai még ma is érezhetők. A tragédia tizedik évfordulója alkalmából megemlékezünk a két legfontosabb filmről, amely körbejárta az eseményeket.

„Túl korán!” – ordították a médiumok Amerika-szerte. Óriási felháborodást szított az a tény, hogy 2006-ban nem egy, hanem mindjárt két stúdiófilm is készült a szeptember 11-i eseményekről. Az ellenkezők egyik fele azt harsogta, hogy nem szabad üzleti vállalkozást építeni a tragédiára, a másik pedig amiatt disputált, hogy Hollywoodnak nincs joga ahhoz, hogy újra feltépje azokat a sebeket, melyek még szinte be sem hegedtek Amerikai büszke szívén.

De vajh el fognak-e tűnni valaha? Képesek leszünk-e akár globálisan is napirendre térni egy ilyen, már-már színpadiasan ikonikus terrorcselekedet felett? Mikor mondhatjuk, hogy most már nincs túl korán? S ha már a szentségtörésnél tartunk, vajon azok az emberek, akik testközelből tapasztalták meg eme szörnyű poklot, nem érdemlik meg, hogy ne csak a szenzációhajhász sajtó, hanem a filmvászon is megemlékezzen róluk?

Persze, a hollywoodi gépezet is lehet elfogult. S ahhoz sem férhet kétség, hogy filmet forgatni üzleti vállalkozás, legyen bármilyen merész az a művész, aki kézbe veszi a megafont: egy produkció mögött mindig áll egy producer és egy könyvelő... De az éremnek több oldala van: egyrészről meg kell vizsgálni a szándékot, ami a filmet életre hívja, magát a körülményt, ahogy elkészül és természetesen a filmet magát, amelyre a néző jegyet vált.

2006–ban két rendező vette górcső alá 9/11-et: a tényfeltáró dokumentumfilmek és nyugtalanító tévédrámák világából jött brit Paul Greengrass és sok esetben Amerika kritikus lelkeként aposztrofált Oliver Stone. A Bush-kormánynak rendesen izzadhatott a tenyere, hisz más se kellett e világrengető szégyenfoltnak, mint kendőzetlen dokumentációk és egy konspirációs teóriák. Meglepő módon azonban mindkét filmes érzékenyen, elfogulatlanul, szokatlanul visszafogottan állt a témához.

Egyik film sem keres bűnbakokat, nem mutogatnak ujjal, okok és okozatok, no meg a lehetséges megoldás feltárása helyett a szörnyűségeket közvetlenül átélő emberekre összpontosít. Emberekre és a bennük rejlő humánumra, melyet még a WTC lelki és tényleges terhe sem volt képes elpusztítani.

Paul Greengrass épp egy másik történelmi trauma, a Bloody Sunday vágásán dolgozott, mikor a WTC két tornya leomlott. A rendező hirtelenjében irrelevánsnak, távolba veszőnek érezte az 1972-es, vérontásba torkolló észak-ír tűntetés dokumentációját, pedig a két esemény között felfedezhető némi kapcsolat: a brit katonák által szétlőtt tömeg emléke ott kísértett minden egyes terrorakcióban, melyet az IRA és más észak-ír „felszabadítók” az elkövetkező évtizedekben mértek Angliára, pedig a véres vasárnapnak „csupán” 13 áldozata volt, míg a 9/11-nek közel 3000. Greengrass szíve szerint azonnal rekonstruálta volna a történéseket arra figyelmeztetve, hogy ugyan minden terrorakció hátterében politikai szándékok és vallási ideológiák rejtőznek, a frontvonalon emberek állnak és szenvednek, s ezt a tényt nem szabad demoralizálni, mikor kiadják a parancsot az ellencsapásra.

Tíz év távlatában merem azt mondani, hogy így kellett volna tennie. De ez egy olyan állásfoglalás, melyet A United 93-as nem enged meg magának. 2001. szeptember 11-én egy összehangolt akció keretében négy repülőgépet térítettek el Amerika légterében: kettőt a World Trade Center két tornyába vezettek, egy harmadik a Pentagon oldalába csapódott, míg a negyedik a Capitoliumot vette célba Washingtonban (egyes feltételezések szerint a Fehér Házat); ez utóbbi soha nem ért célba, lezuhant valahol Pennsylvaniában. Minden utasa meghalt: ez a gép volt a United 93-as.

A San Franciscóba tartó repülő félórás késéssel hagyta el a földet, és mire a terroristák akcióba léptek, addigra a három másik gép már elérte célját. Erről az utasok is tudtak, akik az utastelefonok segítségével felvették a kapcsolatot szeretteikkel és a hatóságokkal. Tudták, hogy öngyilkos küldetésben vesznek részt, ezért elhatározták, hogy minden vagy semmi alapon megpróbálják szabotálni azt és visszaszerezni a gépet.

Jó kis téma egy tévés katasztrófafilmhez, de még egy laza akciófilmet is ellátna egy mindennapos hős, mondjuk Matt Damon főszereplésével. Greengrass azonban más oldalról közelítette meg a témát. Valószínűleg a bemutató ellen protestáló tömegeknek – akik miatt néhány mozi már a film előzetesét is levette műsoráról – fogalmuk sem volt a brit filmes elképzeléseiről. Felületes dramatizáció helyett Greengrass hónapokig tartó alapos kutatómunkába fogott: felkereste a United 93-ason tartózkodó 44 utas hozzátartozóit és a tragédia idején dolgozó civil és katonai légiirányítókat, s nem csupán hozzájárulásukat kérte a filmhez, hanem bevette őket az alkotómunkába is.

Bár a film technológiailag is bravúros - vágása, fényképezése csodálatraméltó, zenéje sosem tolakodó, de precíz feszültségkeltő elem -, a visszafogott, mindenféle színpadiasságtól megfosztott rendezésnek és a hiteles színészi „játéknak” köszönhetően éri el azt a hatásfokot, amire kevés film képes: nem csupán lelkileg mossa át nézőjét, de rendesen meg is izzasztja. Hogy miért tettem idézőjelbe a játékot? A legtöbb légiirányító saját magát alakítja a filmben: munkájukat ugyanazzal a habitussal, manírokkal és zsargonnal végzik, mint azon a végzetes napon. Ben Sliney, a Szövetségi Repülésadminisztráció akkori vezetője a filmben megismétli „minden idők legrosszabb első napját a munkahelyen” (annak idején ugyanis pont szeptember 11-én állt munkába új posztján), s mikor bekövetkezik a katasztrófa, ezúttal is földre parancsolja az Amerika légterében lévő 4000 gépet.

A United 93-ast viszont ezúttal sem tudja megmenteni.

A gép fedélzetén nincsenek hősök, még olyan átlagemberek sem, akik felülkerekednek önmagukon. Nem, a U93 utasai teljesen hétköznapi figurák, akiknek még a nevét sem árulják el, s jóformán ismeretlen színészek alakítják őket. Mindezt azért, hogy a szemükben látható rémületben és elszántságban magadra ismerhess. Nem karakterek, nem sztereotípiák: emberek. És a géprablók is azok: Greengrass ugyan tartózkodik attól, hogy feltárja motivációikat, mégis többek egyszerű gyilkológépeknél, s ez ott van minden bizonytalan rezdülésükben, vagy a láthatatlan kedvesnek telefonon küldött „szeretlek” üzenetekben.

Oliver Stone filmjében viszont egyáltalán nem látható a „gonosz”. A két produkció közül a kormányhivatal egyértelműen a Vietnámot megjárt agitátor, khm… rendező filmjétől félt jobban, pedig Stone víziója sokkal szelídebb, már-már delikát mikrofilm (makro költségvetésből), melyben Bush csak egy pillanatra tűnik fel, az Al Queida neve el sem hangzik, s Irakról is csak akkor tesznek említést, mikor a mentőosztag egyik tagjának múltjáról esik szó.

Stone Los Angelesben tartózkodott, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Felesége verte fel álmából, s annyira izgatott volt, hogy fel sem tűnt neki, hogy koreai anyanyelvén beszél a világvégéről. Saját bevallása szerint Stone nyugodt maradt: leült a tévé elé, konstatálta az eseményeket, másnap elolvasta a sajtót, s csak annyi megjegyzést tett, hogy semmit sem használ a tragédia feldolgozásának az, hogy a médiumok újra és újra ugyanazt kántálják, hangosan, szenzációra éhezve.

Nem szándékozott filmet forgatni a témából. Michael Moore után főleg nem. Aztán kezébe akadt Andrea Berloff forgatókönyve, s megérintette a régimódi történet, amely a globális terror helyett emberek, egészen pontosan két ember kitartásáról, és végső soron az akaraterő diadalmáról szól.

2001. szeptember 11-e is csak egy átlagos napként indult – sugallja a film nyitánya, amelyben hivatalnokok, rendőrök, tűzoltók ébredeznek és indulnak a dolgukra, hogy életet pumpáljanak New York ereibe. Aztán bekövetkezik az a tragédia, amellyel eddig csak Emmerich-méretű mozikban találkozhattunk: a manhattani panorámából magasan kiemelkedő WTC oldalán óriási seb tátong, egy olyan seb, melynek hegét azóta is a szíve fölött hordoz minden New Yorkban élő.

John McLoughlin (Nicolas Cage) és Will Jimeno (Michael Pena) azon tűzoltók közé tartoztak, akik a helyszínre siettek és bevetették magukat a füstölgő toronyba, hogy segítsenek az emberek mentésében. Álmukban sem gondolták volna, hogy ez a huszadik századi építészeti remekmű összeomolhat. s mégis bekövetkezik. A két lánglovag a romok közé szorul, és kezdetét veszi a hosszú-hosszú órákig elhúzódó kitartás próbája. Odakinn feleségeik (Maria Bello és Maggie Gyllenhaal) szembesülnek a remény és az elfogadás lélekőrlő elegyével, miközben az ország minden pontjáról özönlenek a segítők, hogy túlélők után kutassanak a romok között, valamint újra életet leheljen New York szívébe, amely megállt egy pillanatra.

A World Trade Center a hagyományos katasztrófafilmek nyomvonalát követi: Stone-ra mindig is nagy hatással voltak a mozis klisék, habár alkalmazásuktól az esetek többségében ódzkodott. Valószínűleg a problematikus – és bemutatója óta több alkalommal újravágott – Alexander késztette arra, hogy egy visszafogottabb, „egycilinderes” filmproject után nézzen. Mégis furcsa, hogy pont a WTC volt az a film, amely esetében ilyen megközelítést alkalmazott, hisz 9/11-hez számos konspirációt lehetett gyártani – mint ahogy azt mások meg is tették.

Nem így Stone. A John McLoughlin igaz történetét feldolgozó film ugyan gyakran téved a melodráma ingoványos talajára, de kérdés, hogy valójában mi játszódhatott le abban a két férfiban, illetve köztük, akik étlen-szomjan, fizikailag és lelkileg összetörve nyomorogtak elképzelhetetlenül sok vas és beton alá temetve nem tudván, hogy lesz-e innen kiút.

De mielőtt írásomban is túlcsordulna az érzelgősség, lássuk a puszta tényeket: a film túl hosszú. A betontemetőben rekedt Cage és Pena koncentrált agóniája egyszerűen nem képes arra, hogy két órán keresztül fenntartsa a kapcsolatot a nézővel, ezért a rendező mindent megtesz azért, hogy a szereplőket közelebb hozza hozzájuk. A hősök hétköznapiságát hangsúlyozandó flashbackek kevésbé sikeresek, de a merész iróniával felvértezett hallucinációk, valamint a kriptahumort sugárzó mentési jelenetek működnek. Természetesen Stone sosem bánik tiszteletlenül hőseivel, sőt, hajlamos őket piedesztálra emelni, és bármennyire tiltakoznál ellene, te is tudod, hogy a hősiességből sosem elég.

Lehet, hogy a két film közül Oliver Stone produkciója nagyobb ívű, nyelvezetének és formavilágának hála a World Trade Center juthat el több emberhez, viszont A United 93-as sokkal mélyebben gyökeredzik, s torokszorító naturalizmusa miatt átélhetőbbé válik. Végső soron azonban mindkét film közös üzenetet hordoz: a körülményektől függetlenül mindig maradjunk emberek.

United 93
World Trade Center

Végül egy körkérdés: Te hol voltál és mit csináltál, mikor a tragédia bekövetkezett? Mikor és hogyan értesültél róla?

2011. szeptember 6., kedd

» kritika: a hódkóros [the beaver] (2011)

18:56 | mozi | TheHungarian | 1 komment

Hód. Eurázsia legnagyobb rágcsálójának testtömege 20–33 kilogramm, testhossza 75 centimétertől egy méterig terjedhet, amihez 30–40 centiméteres, lapos, pikkelyes farok csatlakozik. Barna bundája tömött, selymes és vízhatlan, szemei és fülei kicsik, orrát és fülét bőrlebennyel el tudja zárni a víz alatt. Hátsó lábain úszóhártya köti össze ujjait. Bizonyos példányok emberi karban végződnek és londoni akcentussal beszélnek.

Nem sok olyan film létezik, ami és aminek körülményei ennyire egy színészről szólnak. Nem, nem kevincostneres-waterworldös vagy valkilmeres-bármelyikfilmes értelemben véve, és még csak nem is a Jack Nicholson- vagy Harrison Ford-típusú "magát játssza" vonatkozásban. Pedig A hódkóros csakis Mel Gibsonról szól, és ha úgy tetszik, Mel Gibson magát játssza. Ahhoz, hogy magát játszhassa el a mélyen depressziós és lecsúszott Walter Black személyében, azért kellett az élet rásegítése. A színész az utóbbi években nagy nyilvánosságot kapott különféle kirohanásainak ismeretében alighanem jóval többet tulajdonítunk a vásznon látott megviselt és megfáradt arcnak, mint amúgy tennénk, de ez rendjén van, nem csak ezért tűnik olyan valóságosnak: a drámai Mel Gibson az Összeesküvés-elmélet, vagy talán a Váltságdíj óta nem volt ennyire jó.

Ha ez nem elég, akkor ott van a film másik sztárja, a Hód. Az egyszerre taszító és jópofa ábrázatú báb egy szemeteskonténerből bukkan elő (hol máshol is találna rá hősünk a megváltás eszközére?), első megszólalásával jól meghökkenti újdonsült birtokosát és a nézőt is, aztán egyre-másra halmozza a sikereket Walter családi és munkahelyi színterén is szórakoztatóan ízes (jé, még nem halt ki a feliratos film!) és mindenekelőtt egyenes megnyilvánulásaival. Nem vitás, Gibson kettős szerepet vállalt a filmben, s feladatának tökéletesen tett eleget: hiába látjuk a színészt és a bábot egyszerre az orrunk előtt, ha a Hód kinyitja a száját, a másik mintha ott se lenne. És hát éppen ez volt a cél. A Hód méltán kerülhetne Wilson mellé a legkedveltebb élettelen szereplők közé, ha...

Ja, hogy milyen film is A hódkóros. Hát, a fentiek után nem lehet mást mondani, minthogy személyes és egyszemélyes. Jodie Foster rendezőként és színészpartnerként is hatékonyan segíti Gibsont; akad egy-két jelenet, amit biztos nem feledünk egyhamar, ellenben a Walter nagyobbik fiát illető történetszövés kissé érdektelen és meglehetősen nyilvánvaló kanyarokkal bír. Kevesebb belőle és több Walterből illetve második személyiségéből jobban szolgálta volna a néző kedvét, noha nem vitás, a forgatókönyvnek szüksége volt az apja iránt merő megvetést érző srácra. A hódkóros kerek, végig őszinte film, helyenként mer egészen bátor lenni, máshol túl könnyen megoldja a problémákat, de összességében szeretni fogja az, aki vevő a nem megterhelő, de tartalmas és itt-ott felüdülést is nyújtó drámákra. A film egésze ugyan csak, Mel Gibson minden további nélkül megérdemel legalább-ot.

2011. augusztus 23., kedd

» kritika: cowboyok és űrlények [cowboys & aliens] (2011)

16:58 | mozi | aeon_flux | 14 komment

A nyár egyik legjobb filmje lehetett volna ebből az egyküllős sztoriból, ehhez viszont az kellett volna, hogy a forgatókönyvön dolgozó féltucat ember (köztük a Lost, a Transformers, a Prometheus, a Children of Men és izé, az Ace Ventura 2 írójával) néha egyeztet egymással.

A filmnek ugyanis az a legnagyobb baja, hogy kicsit ilyen, kicsit olyan, valami jóra mindig hajaz, de soha nem kiegyensúlyozottan. Pedig a címben hordozott hi-concept, azaz a néhány szóban leírható alaphelyzet (idegeninvázió a vadnyugaton!) ezüsttálcán kínálta magát egy jó kis szombat délutáni matinéhoz, melyben fehér kalapos cowboyok rugdossák haza a bolygónkra tévelygő rossz szándékú, -arcú és -lehelletű alieneket. Ehhez képest már a nyitó képsorok is egy halálosan komolyan vett western büdös/koszos/könyörtelen miliőjét tárják fel, mikor a pusztában magához tért emberünket (Daniel Craig) kegyetlen - és a szó szoros értelemben vett - skalpvadászok támadják meg, és mire előkapják a hatlövetűt, a némileg feszült fazon már szét is csapott közöttük, hogy a legszerencsétlenebbnek a fejéből csináljon véres pépet.

Ezzel a nyári blockbusterektől szokatlanul kemény felütéssel nem is lenne baj, ha a későbbiekben nem kerülne napirendre minden westernfilmes és idegeninváziós klisé, melyek közé hol hasonlóan explicit keménykedéseket, hol kenyérre kenhető okosságokat illesztgetnek, hogy az önfeláldozó halálesetekről és a lélek kilehelése előtt elrebegett hálákról és búcsúkról már nem is beszéljünk. De ha a kizökkentés volt Spielberg és Favreau célja, akkor mindent értek... illetve a címre pillantva inkább semmit se...

Isten áldja hát Harrison Fordot, aki a nevesincs várost irányító, velem-senki-sem-szarakodhat mentalitással megáldott, kapzsi és önző Woodrow Dollarhyde-jaként (micsoda név!) első pillantásra nem a megszokott figuráját hozza, de aztán kiderül, hogy mégis (ie. a-családommal-senki-sem-szarakodhat), méghozzá a tőle megszokott, és hosszú-hosszú évtizedeken át hálásan fogadott manírokkal, félszeg bájjal, iróniával és öniróniával. Kár, hogy a forgatókönyvben csupán annyi szerepel, hogy "ebben és ebben a jelenetben Harrison Ford Harrison Fordot játszik", ugyanis afféle gúnyos szakkommentátori szerepet leszámítva Dollarhyde-nak nem sok köze van a cselekményhez.

Ahhoz a cselekményhez, amely végtelenül egyszerű és tulajdonképpen egysíkú is (az idegenek rajtaütését követően egy meglehetősen szedett-vedett "posse" verbuválódik, hogy kiszabadítsa az elrablottakat), és amelyet fantasybe illő, a rögvalóságot vasvillázó alapoktól messze elrugaszkodó, ezért önkéntelenül is vicces fordulatokkal próbálják feldobni. Meg a már említett zavarba ejtő hangulatváltásokkal.

A trailerben azért nem volt money-shot (azaz a filmet eladó, kulcsfontosságú látványelem), mert ilyen a filmben se nagyon van, de ami A majmok lázadásából nem hiányzott, ide úgy kellene, mint egy falat kenyér, hisz embereink az idegenek bázisát keresik, és amit találnak - idegenekkel, bázisokkal együtt - az meglehetősen lehangoló.

Mindezzel együtt a film úgy mégis képes szórakoztatni, ha az alkotóstábbal szemben te nem próbálod meg komolyan venni, és ugyan néha nagyon kell igyekezni, de bele lehet kapaszkodni Sam Rockwell tréfás megjegyzéseibe, Daniel Craig emberfeletti maszkulinságába vagy a fegyverrel is jól bánó Olivia Wilde ki-kivillanó meztelen vállaiba. És ha ez sikerül, akkor egy olyan faszagányos világban találhatod magad, melyben a cowboyok tényleg szétrúgják az idegenek seggét.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. augusztus 18., csütörtök

» szókátrány: it's kind of a funny story, hesher, jack goes boating

19:57 | mozi | samlowry | 5 komment

Az amerikai indie szcéna gazdag fajta. Felfedezni lehetetlen, elmerülni benne érdemes, ha csak rövid időre is. Ehhez szabott terjedelemben három olyan független filmről van szókátrány alább, amelyekről ezért vagy azért már folyt előzetes eszmefuttatás akár ezen a blogon is.

It’s Kind of a Funny Story

Próbálok túllépni az összes előítéletemen, ami az elmegyógyintézetben játszódó filmekkel kapcsolatban kialakult, próbálom nem sorolni magamban az amerikai indie dramedy-k mostanra blockbustereket megszégyenítően kőbevésett eszköztárát és próbálom eszembe juttatni Fleck és Boden Half Nelsonjának ügyesen politizáló, mégis emberi forgatókönyvét valamint minimalista mízanszenjét, de csak nem sikerül. Ami itt vár nem más ugyanis, mint a műfaj valamennyi kliséjének tárháza és a genius loci teljes ignorálása. Utóbbinak tudok tapsolni, előbbinek már kevésbé. Fleckék azonban nem dilettánsok, karaktereik letűnt hírességek papírmasé maszkjai mögé bújva ugyan, de fosztogatják a szervezetben meglevő érzelemkészleteket, repetitív jellegű poénjai szokatlanul kifinomultak, Zach Galifianakis pedig – megkockáztatom – életében először szerethető a kristályvásznon. Konklúzió: ha 16 évesen meg akarod ölni magad, ezért elmegyógyintézetbe vonulsz, ami persze pár nap alatt sínre teszi az életed és, bár világ életedben lúzer voltál, még néhány mutatós korodbeli lányka figyelmével is megajándékoz, akkor is el vagy ásva, de csak mert ha zenekart kell mondani, akkor a U2 ugrik be először.

Hesher

A pusztítás marha vicces dolog. T.J. átlagos amerikai kisfiú, annyi szépséghibával, hogy anyukája pár hónapja halt meg tragikus hirtelenséggel, apja pedig azóta sem találja a helyét, akivel nagyanyjánál lakik. Utóbbi legalább boldog, hisz orvos felírta marihuánán lebegi át a mindennapjait. T.J. nem meglepő módon tehát, mód felett agresszív és nehezen megközelíthető fiúcska. Egy nap azonban egy jól irányzott ablaktörésnek hála összefut Hesherrel, aki minden pusztítási hajlamának úgy a tízszeresét méri a nyakába, segít az iskolai konfliktusok megoldásában és elharapódzásában, szeszélye szerint kihúzza, vagy belöki a szarba és úgy általában igazi seggfej, a kemény fából faragott, következetesen kiszámíthatatlan és szerethető fajtából. Egy kegyetlen, néma intrikus, aki legyen bármily elcseszett, ebben a családban akkor is a problémamegoldó szerep vár rá. Spencer Susser filmje szellemes metaforákkal és bájos gátlástalansággal kecsegtet, fémagyú főhőse Heath Ledger Jokerének lenne méltó ellenfele, vagy éppen legjobb spanja, számunkra viszont csak egy pofánrúgást és egy szegycsontjáig boncolt életigazságot szán, ami csak akkor válik kínossá, amikor látjuk megvalósulni ebben a kegyetlen és kegyetlenül szikár mikrokozmoszban. T.J. tehát könnyen lehet, hogy a nehezebb utat választja, pedig a pusztítás marha vicces.

Jack Goes Boating

Philip Seymour Hoffman nem egy egyszerű figura. Minden férfi lelki szemei előtt mementoként lebegő és edzésre sarkalló külseje ellenére képes hiteles rocksztár lenni, de igazán elemében akkor van, amikor fizikumával, érzelmeivel és életével harcban álló szerencsétlent kíván tőle a szerep. Olyan karaktert viszont, aki még Jack-nél is kevesebb a nullánál (bocs B.E.E.) eddig és eztán is nehezen találhatna. Valahogy olyan ez a figura, mintha egy végtelenül öngyűlölő, ugyanakkor szörnyen cinikus egotrip teremtette volna. Csimbókos, rasztának csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető pacifista tincsei hebehurgyán lógnak alá szeplős koponyájáról, ráadásul hajlamos öt éves kislány módjára hisztizni. Miért szerethető mégis? Mert céljai vannak, amikért foggal körömmel harcol. Jobb állást akar, de mindenekelőtt megszerezni az álomnőt (aki csakis ebben a lesújtó melankóliában bír álomnőnek hatni) és ennek a küzdelemnek vagyunk mi szemtanúi. Hoffman pedig legalább annyira manírmentes rendező, mint színész, ráadásul – megkerülve a rendező és főszereplő feladatkör veszélyeit – nagyon is érzékeny saját magára a kamera előtt. Talán Woody Allen volt képes utoljára ilyen könnyedén rendezni saját magát, csak aztán mindig hanyatt vágódott a saját maga elszórta banánhéjakon, itt azonban a remekül megírt dialógok ellenére, a csendekre érdemes igazán figyelni.

» kritika: a majmok bolygója - lázadás [rise of... the apes] (2011)

9:31 | mozi | aeon_flux | 15 komment

Emberszabású rokonaink már megint uralomra törnek. Újabb majombőr egy rég kimúlt franchise-ról vagy nem várt messiás?

Ugyan Tim Burton tíz évvel ezelőtt bemutatott Planet of the Apes remake-je rendesen megmozgatta a közönséget, a film maga nem volt több egyszerű rutinmunkánál, amely csupán maszkjaival és máig megfejthetetlenül zavaros befejezésével szerzett maradandó élményt. A siker viszont arra ösztökélte a Foxot, hogy ne hagyja a majmait békében nyugodni. Szerencsére azonban nem egy folytatás, nem is az újabb remake, hanem egyfajta revampolt előzményfilm - a szakma legújabb zsargonja szerint preboot - formájában látogatta meg újra a sorozatot. Azt már ti is tudjátok, hogy milyen kritikai és nézői visszajelzések kíséretében.

A film elvileg a jelenben játszódik, méghozzá San Franciscóban, de ez egy alternatív világ, amelyben óriásfenyők nőnek a város határában, pikk-pakk eltelt 8 évek egyetlen színész arcán sem hagynak nyomot, és az ember már elindult meghódítani a Marsot. Továbbá egy fiatal tudós (James Franco) révén az Alzheimer kór ellenszerének bevezetése is a küszöbön áll, csupán a végső teszt megy gallyra - az egyik tesztcsimpánz ámokfutást rendez a befektetők szeme láttára -, mire a projektet vezető kapzsi, ám nem túl okos nagyfőnök azonnal szemétre vágja a több milliárdos kutatást, pedig még az is kiderül, hogy a majomparádé annak volt köszönhető, hogy több szakavatott gondozó által felügyelt, folyamatos teszteléseken átesett majmok egyike mindenki tudta nélkül egyszer csak megellett. A rövid úton Caesarnak elkeresztelt csemetét a parkolópályára tett fiatal tudós veszi magához, és miközben titokban tovább folytatja a kísérletezgetést, a majombébi elképesztő intelligens emberszabásúvá fejlődik, melyről azzal tesz leginkább tanúbizonyságot, hogy különlegességét képes eltitkolni a tudós élettársa (Freida Pinto) előtt, aki történetesen majomrajongó állatorvos.

És itt most álljunk meg egy szóra! A külföldi kritikák okos és decens forgatókönyvről zengedeznek, de talán a fenti sorok alapján leszűrhető, hogy akkor jársz a legjobban, ha erre a filmre is blockbuster-dioptriás szemüvegben ülsz be, és megpróbálod figyelmen kívül hagyni a közhelyes emberi szereplőket - a lázadó tudóst, a kapzsi projektvezetőt, a túl szép, hogy okos legyen kirakatarát vagy a gonosz állatgondozót -, továbbá a történet félig-meddig ügyesen rejtegetett csapdáit, és inkább arra az egyetlen tényezőre koncentrálsz, melyet a film címe is magán hordoz: a majmok lázadására.

Az ezt levezető Caesar figurája ugyanis az egyik legjobban kidolgozott figura, akit idén nyáron mozivásznon láthattunk, pedig még csak nem is beszél (*). Kálváriája akkor veszi kezdetét, mikor egy balesetnek köszönhetően elveszik őt nevelőszüleitől, és egy olyan intézménybe zárják, amely leginkább egy majombörtönre emlékeztet (mondom: alternatív világ!) és ahol néhány fajtársával együtt hamarosan megtapasztalja, milyen az igazi elnyomás.

Mivel a filmtörténelem során már megannyi lázadóval találkoztunk, ezért a forgatókönyv Caesarból is könnyedén faraghatott volna jellegtelen típusfigurát, ám annak ellenére, hogy Spartacustól Mickey Knoxig minden revolúciós vezér tulajdonságát magán viseli - legyen az valós vagy fikciós -, a majomvezér akciói és reakciói végig hitelesek maradnak, részben a jó tíz éves mo-cap gyakorlattal rendelkező Andy Serkis, nagyobb részben pedig a Weta elképesztő teljesítményének köszönhetően. A majmok megvalósításába, felépítésükbe, mozgásukba, mimikájukba aligha lehet belekötni, megkockáztatom, hogy csupán annak köszönhetően lehet tudni, hogy animáltak, amit művelnek.

És a film második felében rendesen lesz dolguk, ugyanis a történések megalapozásának helyét átveszi az akció, amelyben ugyan akadnak túlkapások (vajh azt a majmot ki tanította meg lovagolni? az meg hogy élt túl egy háromemeletes ugrást?), de messze nem Michael Bay-i mértékűek. Ruper Wyatt pedig remek ötletekkel (pl. a majmok vonulását kísérő ijesztő levélhullással) és vizuális trükkökkel dobja fel a felpörgetett finist, amely - ahogy az sejthető volt - szépen megágyaz a folytatásoknak. Csak remélni merem, hogy azokban a humán szereplők is kapnak agyat, nem csak a majmok. Vagy különben jöhetnek a telekinetikus atomeberek.

kövess minket facebookon és twitteren!

*SPOILER: egy darabig.

2011. július 28., csütörtök

» kritika: amerika kapitány - az első bosszúálló [captain america] (2011)

20:00 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Elsőkből az utolsók. A jövőre érkező Bosszúállók utolsó mozaikjaként a Marvel a csapat kvázi legidősebb tagját is csatába küldte. Amerika Kapitány kalandjai lábjegyzet vagy szalagcím lett a képregényfilmek kánonjában?

Is-is. A Marvel Studios színes-szagos filmuniverzuma csupán casting téren bír el merész lépéseket (hisz néhány évvel ezelőtt ki bízott volna blockbustert Jon Favreau-ra és Robert Downey, Jr-ra?), a filmek maguk ragaszkodnak a 70 év alatt kikristályosodott konvenciókhoz, így aztán mire a sort nyitó Vasembertől eljutottunk Amerika Kapitányig, szerintem nincs olyan moziba járó, aki ne tudná, hogy mire számítson. És a film meg is felel eme elvárásoknak: nem okoz sem negatív, sem pozitív csalódást.

Azért vannak itt egyéni vonások is. A jó öreg kapitány úgy húsz évvel előzte meg a hatvanas években született csapattársait: egy háborús kor gyermeke, egy olyan időszaké, melyben a hősök csak fekete-fehérek lehettek, defektusok, kínzó lelki gyötrelmek, családi problémák, és egyéb emberi dimenziók híján. Természetesen idővel Amerika Kapitány is felmutatta sötétebb oldalát, de ez most egy eredettörténet, így a hozzáállás is ennek megfelelő.

Eme hozzáállásnak tudható be az is, hogy a film egy vékonyka keretét leszámítva a II. világháború idején játszódik, méghozzá annak is naiv változatában, az egyik oldalon önfeláldozó hazafikkal, a másikon pedig kegyetlen/arctalan nácikkal, John Wayne-t és Indiana Jonest idéző merész kalandokkal, több hajzsírral, mint vérrel.

Joe Johnston rendezői székbe ültetése is kézenfekvő választás: a meglepetésektől mentes kalandfilmeket szállító filmiparos Lucas és Spielberg oldalán tanulta ki a szakmát (a Star Wars-filmek és az első Indiana Jones-mozi vizuális effektusain egyaránt dolgozott), ráadásul a már azóta elfeledett Rocketeer segítségével még a steampunk világában is sikeresen megmártózott. Nos, ha az Amerika Kapitányban valami végig kiegyensúlyozott minőséget kínál, az a film látványvilága (a színek, a formák, az eszközök és a díszletek mind-mind azon vannak, hogy egy mesébe illő, de mégis élő-lélegző univerzumot alkossanak, és ezt sikerrel is teszik); a 3D ezúttal is felesleges forintokat kíván, szerencsére nem is nagyon túráztatják: így történhetett meg az is, hogy a harmadik dimenzióról elfeledkezve a képembe pattanó pajzs olyan váratlanul ért, hogy majd leestem a székről.

Bárcsak a narratíva lenne olyan egységes, mint a látványvilág! A nyitás fantasztikus: Johnston nem rohan bele az események sűrűjébe, hanem hagyja, hogy figurái kibontakozzanak - el is telik vagy háromnegyed óra, mire a girhes Steve Rogersből robusztus címszereplővé válik (Chris Evans pedig mindkét arcot jól megfesti) -, s ugyan Hugo Weaving Red Skullja igazi klasszikus gonosz, azaz kívül-belül egyaránt rusnya és kiszámítható, de vannak céljai, eszközei, és emberek is vannak az oldalán, akik hol támogatják, hol megkérdőjelezik (ez utóbbiak természetesen ezt jól megbánják). Steve Rogers sincs egyedül az arctalan tudósok és katonák gyűrűjében: a benne rejlő lehetőséget meglátó Stanley Tucci, az igazából önmagát alakító Tommy Lee Jones (fapofával óg-móg) mind nagyszerű, és a számomra teljesen ismeretlen, mégis elbűvölő Hayley Atwell sem az a tipikus megmenteni való szépség, ugyanis kemény, mint a kő.

A gondok igazából akkor kezdődnek, mikor a kalandok is felpörögnek: Red Skull retro-futurisztikus hidráit a címszereplő és fél pillanat alatt verbuvált emberei elsietett montázsok keretében tanítják móresre, és a nagy elánnal megágyazott akciójelenetek (pl. a vonatos támadás) és kis pukkanással végződnek. A befejezés azért kellően hatásos, de addigra már átjön a film legnagyobb hibája: mire Steve Rogers teljes fordulatszámon pörgő, kék-vörös színekben pompázó Amerika Kapitánnyá válik, addigra maga a figura teljesen kifakul. És ez manapság már nem elég.

kövess minket facebookon!

2011. július 22., péntek

» kritika: verdák 2. [cars 2] (2011)

11:16 | mozi | TheHungarian | 31 komment

Kemény szavak következnek: a Verdák 2. egy nem jó Pixar-film. Vagy ezt már tudjuk?!

Nyilván, hiszen manapság a Rotten Tomatoes a filmek minősége felé érdeklődők szent bibliája, és bizony egy hónappal ezelőtt elkámpicsorodva szembesülhettünk vele, hogy a cég tizenkettedik mozija az első az összes közül, amely nem érdemelt friss besorolást. A helyzet azonban túlzó, hiszen nincs szó kifejezetten rossz filmről, csak hát ugye az előzmények tükrében...szóval olyan ez, mint mikor az aranyérmet nyert magyar olimpikonoktól az ezüstöt már kifejezett kudarcnak tekinti a sajtóvisszhang és a nézőközönség. Nem túl fair hozzáállás.

Az első rész nagy kedvelőjeként be kell látnom azonban, hogy jogos az intelem. A Verdák öt évvel ezelőtt az Amerika-érzés egy szeletének érzékletes közvetítésével, jópofa figuráival, A-ból B-be eljutó főhősével és korántsem új, de mindig szerethető üzenetével nyerte meg magának azokat, akik nyitottak voltak rá. Azzal együtt, hogy felhívta a figyelmet a hagyományok őrzésének fontosságára (vagy inkább érdemességére), s némi kritikát fogalmazott meg a felgyorsult világgal szemben, mivel mégis csak egy versenyautó történetét mesélte el, nagyon is otthonosan mozgott abban a fékeveszett, csillogó-villogó, benzingőzös-kipufogófüstös közegben is, amit szembeállított mindezzel. A folytatásban ez utóbbi világ teljesedik ki, így a száguldás, a cirkusz, a győzelem, de legalábbis a versengés kap főszerepet, az autók lövöldöznek, repkednek és szó szerint verekednek (!), s így a direkt módon ki is mondott tanulságok is jóval nyögvenyelősebbek lesznek: az egyik egy Bud Spencer/Terence Hill-opus eredeti címével egyezik meg, a másikat meg inkább hagyjuk is. A lényeg úgyis: a látvány.

És ebben nincs is hiba. Pazar képeket kapunk, lehengerlő animációval, Tokió, Róma, Párizs és London elevenedik meg háromdimenziótól megfáradt szemeink előtt. Érthető a Föld körüli cselekménybonyolódás, hiszen nem titkoltan a nemzetközi nézők felé nyúl a produkció, ám ezzel a világkiszélesítéssel az egész bizarrabbá is válik, lévén autók népesítik be a planétát, s teljesen emberként viselkednek. Belegondolni is furcsa abba, hogy párkapcsolat létezik gépjárművek között, vagy hogy az ugyancsak arccal rendelkező repülőgép testében autók utaznak...de ha a gyerekközönség ezen nem is akad fenn, hát a helyenként számukra nehezen követhető cselekmény, s a nem ritkán idegen nyelven szóló párbeszédek (olaszul, németül, franciául) alaposan kizökkenthetik őket. Szóval marad nekik: a látvány.

A történet ugyan nem bonyolult (az már az első rész esetében sem volt az), ám az érettebb közönség kezdetben bizakodhat: egy egész pofás kémsztori kezd kibontakozni a nyitó jelenetsorban, melyben James Bondot és Ethan Huntot megszégyenítő módon ereszkedik, lopakodik és old kereket a Michael Caine (magyarul Szersén Gyula) hangján megszólaló új szereplő, Finn McCambridge. Aztán csakhamar kivilágosodik, hogy ez Matuka filmje lesz, aki az előzményben jól illeszkedett Kipufogófürdő lakói közé, ám most biztos próbára teszi sokak szeretetét és idegeit. El kell ismerni azonban, hogy ő volt a logikus választás: Villám McQueen már bejárta a maga útját, sok újdonságot nem nyújthatott volna egy újabb főszerep számára. A kémtörténet mellé kapunk egy tévedések vígjátékát is, ami abból a szempontból kifizetődő, hogy a rengeteg akció mellett nevetni is lehet, tulajdonképpen többször és nyilvánvalóbban, mint az első részen. Arra azonban figyelmeztetnék mindenkit, akinek herótja van a szóviccektől, hogy a magyar szöveg írója alaposan kitett magáért (hengerfej-fej mellett haladnak stb.).

Az összkép végül egy színes, feszes tempójú kavalkád, amelybe szorult némi az alkotók humorából, s rengeteg kreativitásukból, ötletességükből, aminek hála sikeresen elkerülik az önismétlést, azonban abból most elfelejtettek feltankolni, ami révén olyan kivételes helyet szereztek maguknak a nézők szívében. Aki sokallta a drámai vonásokat a WALL-E-ben, a Felben vagy a Toy Story 3.-ban, az ezúttal nyugodtan huppanhat bele a moziszékbe, aki azonban e három filmre hozzám hasonlóan többször is benevezett, az most valószínűleg mást választ a műsorból a második körben. A Szörny Rt. 2.-t nagyban készítő, s a Toy Story 4.-et rebesgető Pixar csapata pedig legjobb lesz, ha kiáll inkább a boxutcába egy alapos olajcserére.

2011. június 21., kedd

» szókátrány: hanna, the ward, the loved ones, red hill, etc.

8:35 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Hanna

A művészcsaládban felnőtt Joe Wright valószínűleg kilométerekről látható örömtüzeket tudna gyújtani a hozzá elküldött díjvadász/kosztümös forgatókönyvekből, ezért aztán csinált egy akciómozit, amibe belevizualizálhatott minden olyan filmes csínt meg bínt, amit a korábbi rendezéseiben megismert viktoriánus Anglia nem biztos, hogy elbírt volna. S ahogy ezt a kísérleti akció-arthouse thrillerizét elnéztem, Wright jó régóta gyűjtögethette az ideákat, mert a Hannából végül valódi ötletbörze lett, amiből tucatnyi olyan filmet lehetne összerakni, amelynek egymástól jól elkülöníthető, egységes stílusa lenne, de egyetlen nagy masszaként nehezen fogyasztható. Részeiben tehát sokkal jobban működik, mint egészében: tisztára mint egy trip azonnal jelentkező mellékhatásokkal. Annak viszont nagyon örülök, hogy már csak egy évet kell várnom, hogy színt valljak Saoirse Ronannak.

The Ward

John Carpenter visszatért! És ugyanazt a szart csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Már eleve nem kecsegtetett túl sok jóval, hogy a tíz év hiátusból megtért "master of horror" nem csupán egy új játékfilmre fordítható pénzt alig tudta összekaparni, de utána még forgalmazóra sem nagyon lelt. Eme produktumot látva nem is csoda: a The Ward sokszorosan elcsépelt helyszínével (villámcsapások által bevilágított elmegyógyintézet Ratched nővér hasonmásokkal és dögös bentlakókkal), loncsos hajú démonlányával és lapos slusszpoénjával csupán néhány évtizedet késett. Szerencse vagy nem, de Carpenter napjaink felgyorsított rémületfaktorainak meglovagolása helyett a régi iskolát idéző módon, öreges tempóban, éppen ezért teljesen kiszámíthatóan paráztat, vállalható képi világa ellenére a filmet mégis valóságos kínszenvedés végignézni, hisz szemmel láthatólag minden közreműködő halálra unta magát a forgatáson.

The Loved Ones

Ami miatt a Hanna hátast dobott, az Sean Byrne ausztrál tortúra-filmjét már-már zseniális szintre emelte. A kulcs a mértéktartó zsánerpukkasztásban rejlik, és ez az alig másfél órás csemege ugyan arra törekszik, hogy kitágítsa a műfaj határait - konkrétan úgy fest, mintha a Texas Chainsaw Massacre találkozna a High School Musicallel egy aggasztóan beteges, de szellemes elmében -, de az audiovizuális harcsolás helyett inkább arra törekszik, hogy narratívájában legyen kiszámíthatatlan (hol elképesztően durva, hol hisztérikusan vicces), így sikerül friss vért pumpálnia egy olyan zsánerhajtásba, amely sokak szerint már eleve holtan érkezett.

Red Hill

Szintén ausztrál, szintén műfaji hibrid, ugyanakkor ez a western/slasher mixtúra olyan meggyőződéssel lapátolja stílusos halomba a két választott zsánerének közhelyeit, hogy végül önkéntelenül is műfajparódiává csuklik össze. Új seriff-helyettes érkezik egy istenháta mögötti kisvárosba, és nem elég, hogy alig tudja kivívni a helyi rendfenntartók bizalmát, de még egy csúnyán megégett néma rémmel is számolnia kell, aki megállíthatatlanul tör előre (ha kell, Jason módjára teleportálgatva), hogy beteljesítse titokzatos bosszúját, ami összeköti módszeresen kivégzett áldozatait. Már a film harmadánál sejteni fogod, hogy valójában ki a hunyó, így simán eltöprenghetsz azon, hogy a seriffet és az embereit leszámítva vajon hova tűnt mindenki a városból.

Cedar Rapids

Az Up in the Airhez hasonlóan a Cedar Rapids főhősét (Ed Helms, a The Hangover fogdokija) is kirángatják jól belakott világából, hogy végre rádöbbenjen: a mesterségére épített életén túl is akadhatnak örömök. Ugyanakkor ez a muksó se nem szexi, se nem magabiztos, a többnapos szakmai találkozón szerzett tanulságait pedig szomorkás elmélkedés helyett alkoholmámoros ökörködésben és gyakorlati alkalmazásban (új cég! új nő! új élet!) éli ki. Lehet vele is rezonálni, de még inkább John C. Reilly-vel, akinek már most odaítélnék egy jó kis Oscart és aki világra szóló partiarcként segít kimozdítani szegény emberünket a szürke status quóból. Ahhoz viszont, hogy eme film lehesesn a következő Oscar-szezon "kis szellemes függetlenje", túlságosan vicces. Nem mintha ez baj lenne.

The Fourth Kind

Ismét egy zsánerújító próbálkozás, amely az (ál)dokumentumhorrorok népszerű hullámát meglovagolva kíván friss hajtást növeszteni. Sajnos Olatunde Osunsanmi filmes kísérlete, melyben színészek rekonstruálnak valósnak beállított - és a filmben nem ritkán a "megrendezett" jelenetekkel párhuzamosan vetített - eseményeket, melyekben földönkívüliek ragadnak el embereket (asszem...), túlságosan zavaros, finomkodó és visszafogott (értsd: dögunalmas) ahhoz, hogy kénytelenek legyünk megjegyezni szellemi atyjának nevét. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz hír.

The Lincoln Lawyer

Matthew McConaughey-nak soha nem kellett volna lemennie kutyába: a helyében két lábbal rúgtam volna ki Kate Hudsont és a többi hollywoodi miszpicsát, a meztelen bongósnak ugyanis sokkal jobban fekszik ez a simulékony ügyvédszerep, aki simán lyukat dumál egy motoros banda kollektív sörhasába, zsebében van a fél város és vannak ügyek, melyeket úgy old meg, hogy a kocsijából sem kell kiszállnia. Persze, akadnak érzelmei is (exnejével még mindig imádják egymást és csak azért mentek szét, mert a bíróságon külön padsorból osztják az észt), ezért lehet érte szorítani, mikor egy egyszerűnek tűnő ügyből életveszélyes kalamajka lesz, ami aztán egy csapásra lebontja körülötte a maga által emelt cukorpalotát. Vérbeli tárgyalótermes thriller ez; az a fajta, ami 15 éve még elcsépeltnek, ma már retrósan coolnak számít. Nem tagadom, teljesen beszippantott, de a végső, tévés krimiket idéző pisztolyrántós, nagy monológos befejezés úgy tüsszentett ki, hogy majdnem megütöttem magam.

2011. június 1., szerda

» kritika: x-men - az elsők [x-men: first class] (2011)

23:36 | mozi | aeon_flux | 36 komment

X-Men: becsöngettek! Miközben a későbbi Magneto (Michael Fassbender) édesanyja gyilkosára (Kevin Bacon) vadászik, addig Charles Xavier (James McAvoy) megpróbálja összeszedni a világ mutánsait. Útjaik kereszteződnek és hamarosan egy egész világot fenyegető összeesküvésre derül fény.

Tudjátok, mi a vicc? Mikor Bryan Singer a Superman Returns miatt kiszállt a harmadik X-Men filmből, azonnal beprotezsálta maga helyett Matthew Vaughnt, aki annak idején ugyan csak egy Layer Cake-et tudott felmutatni, Singer mégis úgy érezte, hogy van a fazonban spiritusz. Úgy tűnik, tévedett, Vaughn ugyanis berezelt a szoros forgatási határidőktől és némi hezitálást követően meghátrált. Eltelt öt év, és a Foxnak sürgősen össze kellett kalapálnia egy újabb X-Ment, különben a jogok visszaszálltak volna a Marvelhez: a határidő még szorosabb volt, mint legutóbb - már-már embertelenül szoros -, és a producereknek eszükbe sem jutott, hogy az időközben vunderkindnek kikiáltott Vaughnak ajánlják fel a melót. Singer azonban ragaszkodott hozzá, hogy fussanak vele még egy kört, és a Kick-Ass rendezője ezúttal nem mondott nemet.

Minden tiszteletem az övé. Ennyi idő alatt, szinte nulláról tető alá hozni egy olyan vállalkozást, ami nem egyszerűen megágyaz egy jól ismert univerzumnak, hanem még ki is tágítja azt - nos, ez nem semmi feladat. George Lucas az ilyen projektre évtizedeket szán, Vaughnak meg volt rá 10-12 hónapja. Épp ezért talán nem olyan meglepő, hogy nem minden téren járt sikerrel.

Először lássuk azt, ami megáll a lábán! Mikor a Fox először körvonalazta a First Classt, akkor egy félkomoly tinifilm lebegett a szemük előtt sok humorral, szerelemmel, akcióval, miegymással: ez lett volna a mutánssuli 101. Ez a koncepció azonnal ment a levesbe: Vaugh filmje ugyan nem nélkülözi a fiatalos felületességet, de a Bryan Singer ötletéből szőtt sztori egy valós történelmi konfliktust, a kubai rakétaválságot járja körbe, melynek súlyával valamennyi szereplő tisztában van.

A szuperhős-filmek általában kortalanok, mindig egyfajta absztrakt jelenben játszódnak, és csak visszaemlékezések formájában mernek kilépni a megszokott idősíkból - mintha attól félnének, hogy a hősök elrugaszkodott képességei és az e körül fogó események már túl sok terhet rónak a nézőre ahhoz, hogy még az idővel is meg kelljen birkózniuk. A rossz emlékű Wolverine talán ezért is ugrott néhány száz évet az időben, mire lement a főcím... A First Class viszont következetesen kitart a 60-as évek mellett. Atmoszférájában nem ritkán megidézi a korra jellemző konspirációs thrillereket, a Harry Palmer- és James Bond-filmeket: talán nem is lepődtem volna meg, ha valamelyik sarkon egyszer csak Michael Caine fordul be. Apropó cameo... na, de ezt tényleg nem mondhatom el. :)

A színészválasztás tökéletes. A fiatal, meglepően bohém Charles Xaviert szállító James McAvoyról már két éve is ódákat zengedeztem ezen az oldalon, az Erik Lehnsherrt megformáló Michael Fassbender pedig minden második filmben főszerepet játszik, amit az elkövetkezendő 1-2 évben érdemes lesz megnézni. Talán nem véletlenül. Kevin Bacon egykori szépfiús bája az évek során szikársággá nemesedett, acélos tekintetével és simulékony magabiztosságával simán elmenne Bond-gonosznak, épp ezért csodálatosan illeszkedik ebbe a miliőbe.

A gondok a többi figurával kezdődnek. Nem elég, hogy túl sok van belőlük, de olyan vázlatosak, hogy megkülönböztetni őket csupán különleges képességeik vagy az alapján lehet, hogy épp melyik oldalon állva játsszák el a "király, király, adj katonát" aktuális fordulóját. A 132 perces játékidő első pillantásra nem tűnik kevésnek, ellenben a film olyan sok karaktert mozgat, hogy nincs idő arra, hogy néhány fontosnak szánt motivációt ne csak szerencsesüti-esztétikával adagoljanak - vagy még azzal sem. Eme megalapozatlanságnak hála a különböző kisebbségekkel alliteráló X-ek drámája is csupán olyan illúzió, amely akkor illan el, mikor a legerélyesebben sulykolják azt.

És tudom, nem fair dolog számon kérni a trükkök minőségét egy lóhalálában összerakott blockbustertől, de talán ha visszavettek volna az ambícióból - mert a sűrűn jelentkező akciójelenetek csak úgy dagadoznak a showmanshiptől -, akkor egyes látványelemek nem lógtak volna ki az összképből rajzfilmszerű elnagyoltságukkal.

Természetesen mint minden előzményfilm, a First Class is szorgalmasan keresi a kapcsolódási pontokat az utódokkal, és vannak ravaszul pozicionált vagy éppenséggel humoros utalások ("a hajam tabu", mondja Xavier), de minden egyes jól elhelyezett kacsintásra jut egy izzadságszagú.

Minden hiányossága és felületessége ellenére Vaughn filmje összességében sikerrel fektette le a franchise alapjait: a First Classnak van szíve, ereje és esze, most már csupán tapasztalatra és türelemre, no meg jó adag trimmelésre lesz szüksége, hogy felnőjön Singer mesteri kettőséhez. Ha minden igaz, a Fox már megelőlegezte a bizalmat a folytatásnak - remélhetőleg ezúttal a rá szánt időintervallum is emberibb lesz.

kövess minket facebookon!

ready for the action now, danger boy?

kritikák

hálózat

hazai bemutatók

beszélt

filmes naplók

csillagok, csillagok

társadalom

bratyizok velük

150 jó film

statik

hasznos

keresés

régi dolgok

kategóriák

blog rss

2012. január 13., péntek

2012. január 7., szombat

2012. január 4., szerda

2011. november 27., vasárnap

2011. november 21., hétfő

2011. november 10., csütörtök

2011. október 31., hétfő

2011. október 26., szerda

2011. október 19., szerda

2011. szeptember 24., szombat

2011. szeptember 16., péntek

2011. szeptember 11., vasárnap

2011. szeptember 6., kedd

2011. augusztus 23., kedd

2011. augusztus 18., csütörtök

2011. július 28., csütörtök

2011. július 22., péntek

2011. június 21., kedd

2011. június 1., szerda