Holnaptól a mozikban egyebek mellett Franciaország különféle helyeire (egy '30-as évekbeli pályaudvarra vagy kortárs diáklányok hálószobájába) és egy sem időben, sem térben nem oly messzi háborús övezetbe látogathatunk el, de csak saját felelősségre...

Nem éppen életre szóló, de azért érdekes megvilágosodás ért a film nézése közben. Ha valaha is magam elé képzeltem egy átlagos Greenpeace-aktivistát, akkor tulajdonképpen egy teljesen olyan csajt láttam, mint amilyen Drew Barrymore.

- SPOILERMENTES! -

Mikael Blomqvist oknyomozó riportert egy észak-svédországi szigetre invitálják, hogy járjon utána egy több évtizedes rejtélynek, amely mindörökre szétzilált egy amúgy is belterjes arisztokrata famíliát. A nyomozás során szerteágazó konspiráció szálai kerülnek elő, melyek kibogozásában Blomqvistnak segítségre lesz szüksége: itt jön be a képbe Lisbeth Salander, aki hát nem egyszerű figura. Rendezte: David Fincher.

Rocky. Blood Sport. Kickboxer... Aztán mostanság Fighting. The Fighter. Warrior... Oscar-jelölésektől és -díjaktól függetlenül a tesztoszteron-függő közönségnek (értsd: a Twilighttal végződő mozis spektrum ellentétes pólusának) is megvan a maga bűnös drogja. Férfiak is nyűglődhetnek a vásznon apró-cseprő szocio/szerelmi problémák felett, de csak akkor, ha mindezt kigyúrt felsőtesttel és legális pofonosztás közben teszik.

Az, hogy George Clooney egy okos csávó, régóta nem titok. Az sem túl merész állítás, hogy filmrendezőként jól szituált burzsoá entellektüel sármjával olyan könnyedséggel bír reflektálni társadalmi és történelmi jelenségekre, hogy nem adja át magát forradalmi hevületeknek. A The Ides of March mindennek egy újabb kiváló példája. Egyrészt elitizmust és rendezői manírokat egyaránt nélkülöző munka, korának filmje, mely bárki számára könnyedén dekódolható formában mázolja fel megbicsakló messiásaink kulisszatitkait, ugyanakkor lépcsőházi bölcsesség is, mely, ha csupán néhány arasszal is, de a történelem után kullog, ezt azonban büszkén vállalja. Másrészt az egyén meghasonlásának története, mely csak úgy ontja magából az erre irányuló tételmondatokat és finom eleganciával tartja a három lépés távolságot, nehogy már elhiggyük: a humanizmusnak lehet jövője.

Amerika-ellenesség és -imádat, indulatok, forradalom, megszállottság, ösztönök és hideg és hó és halál – ezt kínálja a bevizsgált hármas.

Két francia filmről röviden.

Az alábbiakban röviden, de annál tömörebben nyilatkozok néhány újdonságból - jókról, meglepően jókról és nem annyira jókról egyaránt.

A Lars von Trier filmjéről született pár sor fogadtatását nem hagyom annyiban: a mű maga és ti, az olvasók is megérdemlik a hosszabb véleményt.

Nos, a cím nem árul zsákbamacskát.

Az alábbiakban röviden, de annál tömörebben nyilatkozok néhány újdonságból - jókról és rosszakról egyaránt.

Az utóbbi években újra teret nyertek maguknak a világ filmes fórumaina brit erőszakfilmek, melyek igyekeztek megragadni a jelen társadalom legnagyobb félelmeit - és a londoni zavargások után most már igazat is adhatunk nekik: Angliában (is) baj van. Ebbe a sorba illeszthető be a Harry Brown is, ami a szerencsétlen események után aktuálisabb mint valaha. A drog szinte akadály nélkül áramlik, a rosszabb környékeket fiatalokból verődő bandák tartják rettegésben, a rendőrség kezét pedig megkötik az új idők új szeleihez már nem passzoló szabályok és a politikai korrektség. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a civilek vegyék kezükbe az irányítást, hogy megálljt parancsoljanak.

A nagy őszi európai indie dömping első etapjának filmjeiről olvashattok rövideket. A tovább mögé kattintva a következő filmekről lesz szó:

Csicska (r.: Till Attila) - hazai bemutató: 2011. szeptember 15.

Happy Happy (r.: Anne Sewitsky) - hazai bemutató: 2011. szeptember 15.

Srác a biciklivel (r.: Jean-Pierre és Luc Dardenne) - hazai bemutató: 2011. szeptember 22.

Így ért véget a nyaram (r.: Alekszej Popogrebszkij) - hazai bemutató: 2011. szeptember 22.

10 évvel ezelőtt ezen a napon Amerika ismét térdre kényszerült. A világ csendőrségét  Pearl Harbor óta most először érte összehangolt csapás otthonában, és innentől kezdve már semmi sem volt ugyanaz. Ha körbenézünk a politikai, gazdasági porondokon - de akár csak Hollywoodban -, látható, hogy a 9/11 hatásai még ma is érezhetők. A tragédia tizedik évfordulója alkalmából megemlékezünk a két legfontosabb filmről, amely körbejárta az eseményeket.

Hód. Eurázsia legnagyobb rágcsálójának testtömege 20–33 kilogramm, testhossza 75 centimétertől egy méterig terjedhet, amihez 30–40 centiméteres, lapos, pikkelyes farok csatlakozik. Barna bundája tömött, selymes és vízhatlan, szemei és fülei kicsik, orrát és fülét bőrlebennyel el tudja zárni a víz alatt. Hátsó lábain úszóhártya köti össze ujjait. Bizonyos példányok emberi karban végződnek és londoni akcentussal beszélnek.

A nyár egyik legjobb filmje lehetett volna ebből az egyküllős sztoriból, ehhez viszont az kellett volna, hogy a forgatókönyvön dolgozó féltucat ember (köztük a Lost, a Transformers, a Prometheus, a Children of Men és izé, az Ace Ventura 2 írójával) néha egyeztet egymással.

Az amerikai indie szcéna gazdag fajta. Felfedezni lehetetlen, elmerülni benne érdemes, ha csak rövid időre is. Ehhez szabott terjedelemben három olyan független filmről van szókátrány alább, amelyekről ezért vagy azért már folyt előzetes eszmefuttatás akár ezen a blogon is.

Emberszabású rokonaink már megint uralomra törnek. Újabb majombőr egy rég kimúlt franchise-ról vagy nem várt messiás?

Elsőkből az utolsók. A jövőre érkező Bosszúállók utolsó mozaikjaként a Marvel a csapat kvázi legidősebb tagját is csatába küldte. Amerika Kapitány kalandjai lábjegyzet vagy szalagcím lett a képregényfilmek kánonjában?

Kemény szavak következnek: a Verdák 2. egy nem jó Pixar-film. Vagy ezt már tudjuk?!