"Borat was so 2006", jelenti ki a BRÜNO plakát frappáns szlogenje (lásd lent): "Brüno is so Borat", replikázik a csalódott kritikus - jelen esetben jómagam, aki szerint Eastside iz da best, a zsidófuttatás az évtized sportja és a SWEENEY TODD-ban nem Deep a legmenőbb. Ezúttal azonban Sacha Baron Cohen nem hozzám beszélt, pontosabban beszélt és beszélt, de nem nagyon volt olyan mondandója, amit ne hangoztatott volna korábban.

Pedig oly nagy az isten állatkerjte! Miért ugyanazok hát a célpontok? Vörösnyakúak és izraeliták, fundamentalisták és bigottok kapják megint az ívet, s természetsen az amerikai álom torzultsága is újra terítékre kerül: legútobb a kegyvesztett Borat próbálkozott odaát az önmegvalósítással, most Brüno járja végig ugyanazt az utat, ám ezúttal a szituációk ismerősek, ezért kisebbet szólnak, ugyanakkor szélsőségesebbek is, ezáltal mesterkéltnek hatnak. Mi több, a szkeccsekből többnyire hiányzik az improvizáció és kandi kamera érzése, az a kegyetlenül ravasz megközelítés, amely őrült kirohanásai ellenére dokumentarista jelleget kölcsönzött a BORAT-nak. És annál a poénnál, amit - gyaníthatóan - az élet szült, aligha van viccesebb. Humorforrás azért a BRÜNO-ban is akad szép számmal, s ha a divatvilág nem is, a sztárvilág mindenképp kapja az ívet. A South Park után ez a film sem lesz Mel Gibson kedvence, annyi szent.

A megrendezettségnek és az újrahasznosított "ellenségeknek" köszönhetően viszont az offenzíva sokkal harmatosabb, megbotránkozást csupán a gyakori explicitás okozhat, habár korunk YouTube társadalmában már egy éneklő fallosz sem tűnik újdonságnak. S ha már a szexualitásnál tartunk: míg Borat öntudatlan találkozásai a homoerotikával egyszerre voltak veszettül viccesek és bájosan ártatlanok (igen, azok), addig Brüno direkt buzipoénjai nagyon hamar élüket vesztik.

Ugyanakkor továbbra is minden tiszteletem Sacha Baron Cohené, aki a megrendezett performanszok mellett nem kevés életveszélyes stuntot is bevállal, melyek közül talán a legdurvább az, amelyben egy Al-Aqsa Mártír Brigád vezető előtt azt ecseteli, hogy rossz a PR-juk és Osama Bin Laden úgy néz ki, mint egy hajléktalan Télapó.

Azt hiszem, ez volt az első olyan 3D-s rajzfilm, ami egyáltalán nem a 3D-ről szólt: eddig minden egyes olyan animációs film, amely kimerészkedett a harmadik dimenzióba, rendelkezett minimum egy "moneyshot"-tal, amelyikben egy rágcsáló egy bottal kinyúl a közönség felé vagy belógó tárgyak elől elhajolgatva hullámvasutazik.

Hmm, jobban belegondolva, ilyen jelenet az ICE AGE 3D-ben is akadt, nem is egy...

Gondolhatjátok, mennyire megragadt bennem ez a film, pedig alig egy órája értem róla haza. Ráadásul még egy vallomással is tartozom: a legutóbb végigunatkozott második rész után megfogadtam, hogy már csak egy olyan jégkorszaki mozit vagyok hajlandó végigülni, ami csak és kizárólag Scratről szól, ennek ellenére az ő megmosolyogtató - néhol bájos, néhol szimplán fárasztó - szkeccsei voltak a legzavaróbbak, ugyanis a vásznon akadt egy-két érdekes történés; semmi lebilincselő, semmi korszakalkotó - például egy vemhes mamut és a rá vigyázó és parázó párja, s hasonló családcentrikus bonyolodalmak, melyek nélkülöztek minden olyan brutalitást és izléstelenséget, amellyel manapság nem egy gyerekfilmet próbálnak eladni.

Persze, abban nem vagyok biztos, hogy a célközönség teljes egészében fefogja a tigris kapuzárási pánikját vagy a lajháron kitört anyasági kórt, de biztosan nagy örömmel öleli keblére a falánk kisdínókat, melyekre a teljesen inkompetens Sid próbál felügyelni, Buckról, a félőrült menyétről(?) nem is beszélve, aki a jégpáncél alatt talált, dinoszauruszok és óriásrovarak által belakott elveszett világ (de tényleg) önjelölt Tarzanja. Eredetiben Simon Pegg osztja neki a hangot, a szinkronban viszont ormánypártnak nevezi a mamut duót, s hasonló elmés szóvirágokat ereget.

A cselekmény igazából alibi, a kalandok újrahasznosítottak (egy adag szédítő csúszda, egy adag platformos ugrálósdi a forró láván, egy adag menekülés valami nagy vérszomjas dög elől), mégsem tudom bántani a filmet, mert ártatlan, mint a ma született mamutgida, ugyanakkor szeretni sem tudom, ugyanis a belé őlt munka ugyan kiütközik rajta, de a szeretet nem igazán.

Munkaadók béklyójában senyvedő férfitársaim öklei lendültek a magasba, midőn nemünk talpköves alapzsánere, a western, az utóbbi idők könnyedebb hangvételű Maverick irányából visszakanyarodott végre az igaz útra, a véres-szagos realizmus felé, s Bon Jovi betétdalok dúdolgatása helyett, ismét valódi kalapos hősökből erőt merítve indulhattunk meg a főnök irodája felé, fizetésemelésért. The Proposition, Jesse James, Yuma - jó idők jártak a gyermekkorból fennmaradt plasztik seriff csillagot máig a fiókban őrizgető gyermeklelkű műfajkedvelőkre. Szikár, emlékezetes alkotások, ráadásul a tetszetős nyomvonal nem megvetendő hozadékként az álomgyár műanyag szekcióját is lepattintotta a témáról.

Aztán a horizonton feltűnt Ed Harris kontúrja. Tenmagukat rendezgető színészek esetén mindig összeszűkül a gyomrom: kevés kivételtől eltekintve könyékig benyalják a csapdákat, s vagy steril panelraktárat rettyintenek, vagy rommá művészieskedik a végterméket. Nos, az Appaloosa műfaj-eklektikájáról annyit, az első tíz percet paródiára adtam...

Klasszikus teríték: két felbérelt vándormarsall dzsanáz be a tízházas porfészekbe, melyet a konglomerátum határán basáskodó földesúr terrorizál. Szófukar hőseink secpec rendet raknak, s hiába bérel fel Jeremy Irons a visszavágás céljából préri szerte ismert - és elismert - pisztolyhősöket, a rendíthetetlen párost csak egy asszony képes kibillenteni az egyensúlyából. Az egyszerűségében megkapó, más szóval unalmas történetet pedig egészen kivételes kísérlet kövezi: Ed Harris, az ötcsillagos veterán, a legendás párbajhős, az igazság bátor bajnoka nem kisebb ellenféllel kel birokra, mint a férfi menopauza. Kitalálják? Veszít.

Hamarabb fogok megemészteni egy transzcendentális mélyfilozófiai betétet egy Adam Sandler moziban, mint hogy elfogadjak egy western hőst, aki szánalmasan vergődik kurválkodó szerelmének pórázán, ahelyett, hogy beleengedné a tárat. Tény, hogy a zsánerben nehéz újat mutatni, de más a drámai elemek finom adagolása, és más vasbetonból felhúzott műfajaxiómák egyikének be-grafitizése: a ló megbotlik egyszer, a ló megbotlik kétszer, de a harmadik botlásnál a lovat bizony lelövik.

Szerencsére Viggo Mortenssen az epilógusban felcsillant még valamicskét a műfaj vegytiszta szépségéből, de a végeredmény a film erényei ellenére is lehangoló. Hiába az újdonság erejével üdítően ható csalfa megélhetési hajadon (idegesítő, de unikum), vagy a borostás férfibarátság ismételten megénekelt csendes balladája: egy western elé ülve a néző hősök és gátlástalan marhatolvajok szögegyszerű párbajárára kíváncsi, kétmondatos szabálykönyvvel, sekélyes moralizálással - mert megalkuvásból, megalázottságból jut minden hétköznapra, köszönjük.

DUPLICITY: nem tesz jót egy romantikus komédiának, ha a nézése közben azon töprengsz, hogy az egyik szereplő (clive owen) mennyivel jobbat érdemelne a másiknál (julia roberts). nem fun. a title creditsnek kijár a tíz pont, a filmnek nem.

CITY OF EMBER: Terry Gilliam abszurd világa kel játékos életre Gil Kenan kezei között, s még a kaland szikrája is fellángol, de aztán (érzésem szerint) kifogytak a költségvetésből, így a lezárás banális és hirtelen. Kár érte.

QUARANTINE: ügyes, szórakoztató másolat. Már csak azért sem lenne fair a roló, mivel az eredeti film is inkább trendkövető, mint -alakító darab volt. Viszont most már köszönöm szépen, de elég kézikamerás apokalipszist láttam.

TRAITOR: Mikor Jason Bourne találkozik a terrorizmussal. Sok-sok villámvágás, testközeli nézet, természetesre hangolt párbeszéd jellemzi a filmet, de még a története is jócskán elcsépelt, melynek javára írható, hogy nem csinál elefántot a bolhányi fordulatából.

RESCUE DAWN: Herzog újabb filmje az emberi elme és test tűréshatáráról. Illúzióktól, mesterkélt maníroktól és proteintől mentes filmdráma, amely után egyetlen Chuck Norrisos MIA sem lesz ugyanolyan. Nem lehet elégszer mondani, hogy Christian Bale mesteri.

Peur(s) du noir (2008)

A Fél(ek) a sötétben egy animációs rövidfilmekből álló horror-antológia, melyben elismert képregény-rajzolók és illusztrátorok jelenítik meg vélt vagy valós félelmeiket. A hat eltérő történet mindegyike magas színvonalat képvisel, az összképet egyedül Norman McLaren munkásságát idéző absztrakt animáció rontja. Bizarr bogárszelem, japán szamurájhorror, kutyákat sétáltató Joker, gyilkos krokodil és az ijesztő sötétség, elég széles a repertoár a para-faktor feltornászásához. A zsigeri félelem beköltözött a moziszékek közé, egy-két helyen már az elviselhetetlenségig feszítve a húrt, egy jó ideje előszereplős filmnek sem sikerült annyira kikészítenie, mint ennek a horror-antológiának. Ha nem erőltették volna a történetek egybefűzését és az absztrakt animációs szegmens a vágószobában végzi, akkor az utóbbi évek legjobb horrorja, így csak egy piszkosul erős darab.

Le Tueur (2007)

Ha francia bűnügyi film, akkor Jean-Pierre Melville neve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Cédric Anger elsőfilmes rendező megpróbál a nagy előd által kitaposott ösvényen haladni, de ez csak hellyel-közzel sikerül neki. A történet nem valami egetrengető, Dimitri Kopas azt a megbízatást kapja, hogy minél előbb végezzen a pénzügyi befektetésekkel foglalkozó Leo Zimmerman-nal. Profi bérgyilkosunk fel is deríti a terepet, gyorsan leszervez egy találkozót a leendő áldozattal. Az erőteljesen paranoid hajlamokat mutató befektetési szakember viszont egy olyan alkut ajánl neki, amit elég nehéz visszautasítani. A cselekmény tartogat egy-két meglepetést és a hangulat is jól eltalált, valami mégsem stimmel. A bérgyilkost alakító Grégoire Colin leginkább egy falusi disco helyi keménylegényére hasonlít, játékával sem képes rátermettségét bizonyítani, így szerepében teljesen hiteltelenné válik. Hiába erős Zimmerman karaktere, a bérgyilkos nem tud felnőni az áldozathoz és ezen még egy feltűnően csinos oldalborda sem segít.

Dark Floors (2008)

A szombati nap Odalenn indult, legalábbis a színvonal tekintetében. A Lordi névre hallgató finn metálbanda két koncert között átruccant egy tucathorrort készíteni, amit rajongóik nyilván kitörő lelkesedéssel fogadtak. Promóciós célokra tökéletesen megfelel az alkotás, filmes szempontból viszont erőteljesen megkérdőjelezhető létjogosultsága. Pete Riski a létező összes horrorfilmes sablont felhasználja, van itt kötelező néger biztonságiőr, dögös szőke ápolónő, pofátlanul sármos apuka, autista hosszúhajú kislány, öltönyös megmondóember, látnok hajléktalan és még csak a karaktereknél tartunk. Az elhalálozási sorrend előre borítékolható, a kesze-kusza cselekményt mégjobban taccsravágó idézőjeles befejezés pedig már csak hab a tortán.

Sauna (2008)

Ismét a finnek, ezúttal egy testvárpár 16. századi kalandozásait követhejük nyomon. Eric és Knut feladata a Finnország és Oroszország közötti határvonal kijelölése, azonban küldetésük során egy ártatlan lány életét veszti. A testvérpár egy eldugott kis faluban próbál bűnei alól feloldozást nyerni, de a lány szellemét ez egy kicsit sem hatja meg. Az erőteljes képivilág sem tudja feledtetni a forgatókönyv hiányosságait, a cselekmény irdatlan lassan vánszorog és a párbeszédek még a korrekt jeleneteket is képesek lenullázni. A bűnökkel együtt sikerült az élvezhetőségtől is megszabadulni.

Chugyeogja (2008)

Az üldöző című dél-koreai thrillert már tavaly sikerült megtekintenem, ennek ellenére lélegzetvisszafojtva vártam hazai nagyvásznas bemutatkozását. Na Hong-jin elsőfilmes rendező elképesztő magabiztossággal vezényeli le kiforgatott sorozatgyilkosos történetét, a Memories of Murder fojtogató atmoszféráját ötvözi Oh Dae-su könyörtelen bosszúhadjáratával. Már a szereposztás egyfajta főhajtásnak tekinthető Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának középső darabja (Oldboy) előtt, a stricivé vedlett ex-rendőr és a gyilkos párosa külsőre is feltűnően hajaz Choi Min-sik és Yu Ji-tae kettősére és nem véletlenül kerültek bele a filmbe a kalapácsos jelenetek sem. A tiszteletadás azonban nem merészkedik tarantinói magasságokba, a történet saját jogon is helyet követel Bong Joon-ho és Park Chan-wook mesterműve mellett.

Eom Joong-ho egykor a rendőrség kötelékében szolgált, azonban kétes üzelmei miatt elbocsátották, újabban hölgyeket közvetít a szeretetre éhes kuncsaftoknak. Az üzlet nem megy jól, a lányok sorra tűnnek el, a manager pedig tehetetlen. Már a játékidő első harmadában fény derül az elkövető kilétére, ezután a rendőrök cselekvőképtelensége és a bizonyítékok előkerítése kerül a középpontba. A rendező a feszes akciójeleneteket cinikus humorral és temérdek helyzetkomikummal ötvözi, a végeredmény pedig egy technikailag tökéletesen kivitelezett, megalkuvások nélküli mestermű. Már most nyugodtan kijelenthetem, hogy a fesztivál legjobb alkotása. 

Tahaan (2008)

Tahaan egy nyolcéves kisfiú, aki bármit megtenne a család szamaráért Birbalért. Nagyapja halála után családja eladósodik, így a helyi uzsorás készpénz hiányában Birbalt viszi magával. Tahaan átkel hegyen-völgyön legjobb barátjáért, útközben pedig érdekes emberekkel találkozik. A Tahaan egy gyönyörűen fényképezett tanmese, ami egyszercsak kilép a jól felépített mesevilágból és a gyermeki naivitást hátrahagyva elkezd politizálni. Ez az a pont, ahol az eddigi bájos momentumok átértékelődnek (a néma anyuka karaktere elképesztően hatásvadász) és egy új film kezdődik. Innentől meredeken zuhan a színvonal és még épp időben ér véget egy közepes érdemjegyhez.

Elevator (2008)

Egy fiú és egy lány bent ragad egy gyárépület teherliftjében. A történetet egy újságcikk ihlette, ami később egy 75 perces színdarab képében öltött formát. A forgatókönyv ehhez még hosszátesz tíz percet, George Dorobantu a végtelenül egyszerű alapötletből egy igazi klausztrofób hangulatot árasztó kamaradarabot készített, a liftet csak néhány flashback erejéig hagyjuk el. A Felvonó költségvetésé mindössze 200 euro volt, a stáb a rendező állítása szerint 5 (két színész, rendező, forgatókönyvíró, producer) + 2 fél főből állt (zeneszerző, utómunkálatok felelőse), a 18 napos forgatást követően közel két évig tartottak az utómunkálatok, a film terjesztését pedig még csak most kezdték el. A kész alkotáson maximálisan tetten érhető az alkotók elhivatottsága és a költségvetési deficitet is sikerült előnyükre fordítani. A film egy percig sem ül le, végig képes a  feszültség fenntartására, nagyrészt a színpadi változatban is játszó két remek színésznek köszönhetően. A vetítés végén egy idős bácsi megkérdezte, hogy a lift tekinthető-e egyfajta metaforának a román nép bezártságára vonatkozóan és van-e valami mögöttes politikai tartalma a Felvonónak. A rendező válasza rövid volt, őt pusztán csak a liftben ragadt két fiatal története érdekelte. Ahogy engem is, öröm volt végre egy politikai felhangoktól mentes vegytiszta román zsánermozit látni.

Nem mondom, hogy tavaly nyáron bemutatott KUNG FU PANDA bármilyen különösebb újdonságot hozott volna - szerethető figurákon, elképesztő látványvilágon és működő poénokon kívül -, de ha a Dreamworks bármilyen szinten is szeretne labdába rúgni a Pixar mellett, akkor ennél jobban meg kell erőltetnie magát.

Ugyan a környezetemben néhány kolléga hangosan nyerített az idegenek érkezését Axel Foley-val fogadó elnökön és más hasonlóan "ügyes" popkulturális utaláson, de ez a Robin Williams és az ALADDIN stábja által feltalált szokatlan feature valahol a SHREK idején tetőzött, utána pedig gyorsuló iramban változott át másodvonalbeli animátorházak fáradt fegyverévé.

A MONSTERS VS ALIENS elvileg az ötvenes évek sci-fi/horror/paranoia filmjei előtt tiszteleg, de ezt igazából olyan igénytelenül műveli, hogy az említett popkulturális örökség egyetlen zászlóshajóját sem kell ismerned ahhoz, hogy tudd, mire megy ki a játék. Természetesen az ember nem várhat el magaskultúrát egy nagyköltségvetésű rajzfilmtől (a Pixar mégis képes azt nyújtani), de én bírtam volna, ha egy kicsit is megidézik az aranykor szellemiségét, s nem kutyulják a trendet a seggrázással, s pálne nem kevernek ide minden egyes földönkívüli filmes axiómát az E.T.-től a CLOSE ENCOUNTERS-ig.

Tudnám említeni a MARS ATTACKS! vagy a THE IRON GIANT című munkákat: mennyivel összeszedettebb, mennyivel eredetibb, mennyivel jobb filmek... meg is bukott mind. De hát nem vagyok meglepve: a hirdetések 3D-ről és IMAX-ról szólnak, ez egy gigantikus fejőstehén, fast food csapokkal meglékelve, helyén kell hát kezelni.

Ebben a megközelítésben pedig annyira nem szörnyű a helyzet: az 51 láb magas nő szexi bájos és butuska csupaszív, a szörnyekben pedig több emberség szorult, mint az előlük menekülő sikoltozó emberekbe, s persze akalmuk nyílik arra, hogy megmentség a világot, legyőzzék az előítéleteket és közben laza szövegeket spilázzanak. A világmegmentés pedig kellőképp látványos ahhoz, hogy a digitális/3D/IMAX-mozikból elégedett arcok távozzanak. Ez pedig már bőven elég a folytatáshoz.

Spoilermentes kritika, melynek írója megszámlálhatatlan alkalommal olvasta és kívülről ismeri Alan Moore Watchmen című könyvét, de mindent megtett, hogy objektíven álljon hozzá a filmadaptációhoz. Ez sült ki belőle.

Isten áldja Zack Snydert.

Aki egyszer végiglapozta Alan Morre zseniális művét (és járt középiskolába verseket elemezni), az tisztában van vele, micsoda óraműpontossággal felépített csodálatos szerkezetre húzta fel az angol mágus cinikus társadalmi paraboláját, a sokat emlegetett all-american mítosz-dekonstrukciót és a személyes tragédiák már-már bántóan szív- és agyfacsaró sorozatát. Számomra a Watchmen nem lehetett volna az, ami, ha az építőelemek nem így álltak volna össze: a képek és szavak párhuzamai, ellentétei, szimmetriája olyan megingathatatlan, stabil egészt alkot, melyet – akármennyire is próbálta bebizonyítani néhány fanatikus – semmiféle film nem rombolhat le. Még a harmadik világháborút is túlélné.

Zack Snyder kétségkívül tisztában volt ezzel és nem pusztított. Néhány kockát fel kellett áldozni a játékidő oltárán, de a film készítésének menete nagyjából a ctrl+c ctrl+v metódust követte: teljes jelenetek, pontos képek kerültek a papírról a vászonra, az alapanyaghoz való tökéletes hűséggel és tiszteletadással. A film közben azon gondolkodtam, újra akarom-e nézni, és nem tudtam eldönteni. Egy dolog ugyanis soha sem volt kétséges: ez az adaptáció képtelen lett volna túlszárnyalni az eredeti művet, és mi tagadás, pluszt, egyedit képtelen volt adni. Csak meganimálta. Snyder nem pusztít, de nem is épít: nem akart – vagy inkább: nem mert – semmit sem hozzátenni a kanonikus alapanyaghoz, leszámítva persze a film csúcspontjának számító főcím ötlet- és stílustobzódását. Ozymandias a Club 54 előtt pacsizik Jaggerrel és Bowieval, Andy Warhol bemutatja Nite Owl-kollekcióját, a Komédiás célkeresztbe veszi Kennedyt: itt dobogott igazán a film szíve.

Mely gépiesen ugyan, de a többi jelenetben is veri az ütemet, bár néhol jócskán belassítva: a Snyder-féle over-the-top akcióstilisztika üde színfolt a Bourne-filmek koppintásából élő, újításra képtelen műfajban, a Komédiás elleni merénylet és a börtönlázadás egyaránt szájtátásra késztetik az egyszeri mozirajongót, csak néhol bosszantó a Dawn of the Dead és a 300 esetében kevésbé kirívó gore-őrület (igaz, a film kevés jó újításainak egyike ehhez fűződik: a bűnözők cafatokra szakítása kitűnően példázza Dr. Manhattan hozzáállását az emberekhez).

A Watchmen karaktereinek zsenialitása abban rejlik, hogy bár mindegyik leírható egyetlen mondattal vagy jelzővel, mégis órákig elemezhető, komplex jellemrajz épül fel köréjük a képregény 12 fejezetében. A szükséges megkötésekkel ugyan, de a film itt sem vall kudarcot: Rorschach beteges, mégis az igazságot szem előtt tartó fekete-fehér világképe Jackie Earle Haley hátborzongató hangja által a mi szemünkre is ráereszkedik (nem csoda, a könyv legszűkszavúbb karaktere lévén gyakorlatilag minden sorának volt hely a forgatókönyvben), a világ pokla elől kétségbeesetten menekülő Komédiás gyilkos cinizmusa is kézzel fogható, csakúgy, mint Nite Owl egészen szexualitásig terjedő kosztüm- és erőszakfüggősége. Billy Crudup hűvös, érzelemmentes hangja pontosan az, amire a világtól elszakadt Dr. Manhattannek szüksége van, de nagy kár, hogy szinte csak Malin Akerman Silk Spectrejével érintkezik: nem csak a karakter lett csúfosan alulírva (az identitászavaros ostoba fruskából csak szimplán ostoba fruska maradt), de sajnos színésznő se szorult abba a megnyerő latexbe. Az év legrosszabb szexjelenetét pedig megelőlegezem.

A Watchment mindig is megfilmesítethetetlennek tartották, félig jogosan: filmet írni belőle képtelenség. Filmet forgatni azonban jutalommunka. Moore nem csak a történetet és szereplőit dolgozta ki fantasztikus részletességgel, de a könyv képi megoldásai is a vászon után kiáltanak. Hát most oda kerültek, még ha igazi mélység vagy szerzői anyag nélkül is. Nem tudom, egy laikus mit gondolna róla. Nekem működik. Egészen két órán át.

Az ördög vigye Zack Snydert.

Le kell szögeznem, soha nem voltam az a fanatikus típus. A Watchmen azon művek közé tartozik, melyeket hihetetlenül tisztelek és imádok, de ha akartam, mindig is hozzá tudtam állni objektíven. Mikor először kikerült a hír a befejezés megváltoztatásáról, kicsit meglepődtem azon, hogy Snyderék meg merték lépni ezt a rajongók körében felháborodást keltő változtatást, de igazából nem izgattam magam rajta, hiszen könnyedén belátható, a cél más eszközökkel is elérhető. Nem igaz? Nem igaz. Minden racionalitás azt sugallja, hogy az új befejezésnek működnie kell, de egyszerűen nem állja meg a helyét. Nincs hatása, elvész belőle az az abszurd, szürreális, de ebben a világban mégis fájóan igaz lényeg, mely oly ikonikussá tette az évek során. De ám, ennyi baj legyen.

Csak hát van még bukkanó a célegyenesben. Szándékosan nem ejtettem szót eddig Adrian Veidtről. Matthew Goode előtt leborulok: féltem tőle, pillanatok alatt eloszlatta minden kételyem, jó a szerepre. Csak épp a forgatókönyvírók kiherélték a képregény messze legizgalmasabb karakterét. Spoilerek nélkül képtelen lennék kifejteni, mit éreztem akkor, mikor kétdimenziós kirakatbábuvá redukálták ezt a hihetetlenül összetett elmét, majd mikor még fel sem ébredtem a sokkból, azt kellett észrevennem, hogy sorokat, helyzeteket, mondatokat kevertek össze-vissza, mindezt a történet elemi erejének visszavétele és az amerikai közönség kielégítése érdekében. Gumicukor lett a szmájliból.

Mikor kialudtak a teremben a fények, féltem. Miután elkezdődött a film, reméltem. Két órán keresztül faltam a képeket és örültem, hogy bizony, nem szúrták el. Aztán az utolsó fejezet alatt valakit nagyon meg akartam verni. A filmben bebizonyítják, hogy csodák márpedig vannak. Én is ezt tapasztaltam: saját szememmel láttam, miként lehet romba dönteni egy már közel kész várat. Az első két óra , az utolsó fejezettel együtt .

A főszereplő- és rendezőváltás, az új környezet és az epizódcím után elhagyott sorszám mind egy dologra utalt: ennek a filmnek DVD-n kellett volna debütálnia. Személy szerint mind máig nem értem, hogy az Underworldnek hogy sikerült szériává híznia, hisz már az első rész sem volt több egy halovány (kékes-szürkés) b-filmnél, melyet mintha egy Mátrix-rajongó középiskolás álmodott volna meg - hosszasan elidőzve Kate Beckinsale kiemelkedő tulajdonságain.

És mégis: mire feleszméltem, már a harmadik eresztés is megérkezett a mozikba, hogy feltárja, honnan is ered ez a shakespeare-i ellentét a farkasemberek és vámpírok között - továbbá hosszasan elidőzzön a Kate-et váltó Rhona "Doomsday" Mitra és a bámulatosan kigyúrt Michael "Frost/Nixon" Sheen kiemelkedő tulajdonságain.

Érdekes módon az Underworld-filmek élvezhetősége minden egyes epizóddal nő, ez valószínűleg az egyre lejebb tornázott nézői elvárásoknak és fun-mutató emelkedésének tudható be, hisz a szükségszerű dramatizálás ellenére ez az epizód veszi magát a legkevésbé komolyan, s a maga 80 percével még az alacsony költségvetésből adódó redundáns ütközetek sem annyira feltűnők (mígaz első filmbe már a harmadik belassított magasugrásnál bele ehet bóbiskolni).

A sötét középkorba áthelyezett történet jobbára felejthető: a szereplők még ki sem nyitják a szájukat, máris sejtheted, hogy melyik mit fog tenni vagy éppenséggel nem tenni, a film utolsó harmadába azért elfér egy tsiztességes fordulat (főleg ha már nem emlékszel az első rész flashbackjeire), s a rendezőként most debütáló Patrick Tatopoulos trükkstúdiója is kitesz magáért. Csodát azért ne várj, s ha kérhetem, akkor negyedik részt se.

.

Tudom, megpróbáltatok lebeszélni róla, de ha nem a magam feje után mennék, akkor most nem lenne saját blogom sem, ugyebár. Meg aztán a Terminátorok mindig is Terminátorok maradnak. Szóval bevállaltam láttatlanban, s nem meglepő módon vegyes érzésekkel álltam fel előle.

Papíron minden bizonnyal jónak tűnt egy olyan széria ötlete, amely a jelen és jövő közötti ködös éveket köti össze és valószínűleg csúcspontként választ ad arra a kérdésre, hogy mi lett Sarah Connor végzete. Az első évad epizódjait elnézve van egy olyan sejtésem, hogy az érdektelenség fog végezni vele.

Ha egy minden tekintetben nagyformátumú akciófilmet tévésorozattá alakítasz (a trenddel ellentétben, amely fordítva működik), s nem rendelkezel olyan anyagi háttérrel, amely továbbvihetné az alapfilmek jelemzőit, akkor vagy szerződtesd a 24 íróit vagy találj ki egy olyan történetet, amely tényleg képes hozzátenni az univerzumhoz, méghozzá anélkül, hogy annak szabályait, logikáját megszegné.

A The Sarah Connor Chronicles-ben van egy Terminátor, amely fej nélkül szaladgál.

És a rajongók akár már menekülhetnek is - nomen est omen - fejvesztve. Az én szervezetem ezt talán még elbírná, ám egy kizárólag annak érdekében végrehajtott időutazás, hogy 2007-ben forgassunk, mert a jelenben olcsóbb, már erősen rezegteti a lécet. Sarah Connor hajlandó belemenni abba, hogy 8 évvel közelebb kerüljön a Judgment Day-hez, mikor napjai mással sem telnek, mint azzal, hogy megakadályozza azt?

Vajh egy Terminátor képes azt elhitetni bárkivel, hogy egy iskolás diáklány, aki kicsit "fura", de a mai emós világban annyira már nem lóg ki? Vajh egy Terminátor képes hosszútávon azt megetetni egy nővel, hogy a férje és kreativitásra sarkalni? Robotok vagyunk mi is, ugye? Ha eme felfedezés magadtól nem menne, Sarah Connor minden epizódot beszövő belső monológjai segítenek rádöbbenni a szomorú tényre.

Végsősoron minden a költségvetésre vezethető vissza: a Terminátorok, melyek több epizódra is eltűnnek a színről (pedig állítólag ezek a gépek addig nem állnak meg, amíg nem teljesítik küldetésüket), a rövidke, megmosolyogtatóan amatőr akciójelenetek vagy az azokat helyettesítő művészi(eskedő) montázsok és a "kicsi a világ" hatványozott érvényesülése is, hisz ebben a szériában csak nagyon kevés embert foglalkoztat a világ vége és egyebek, s ők hajlamosak gyorsan megtalálni egymást, hogy kb. három helyszín között ingázva elmélkedjenek arról, hogy most mi lesz.

A második szezon már a levegőben, szóval kíváncsi leszek, hogy a fenti kérdést vajon még egy harmadik évadban is fejtegethetik majd.

Látom magam előtt a széttárt karok hadát: Mire fel ez a nagy felhajtás? 25 millió eladott regény,  több ezer rajongói oldal, a főszereplő fiatalok nyilvános megjelenéseit kísérő sikongató tinédzserek és 70 milliós nyitóhétvége Amerikában. S a szenzáció hátterében egy jelentéktelen sztori áll, melyet egy ismeretlen mormon nő szövegezett két kötött pulcsi között valahol az isten háta mögött kettővel balra.

Valóban, a TWILIGHT története legalább olyan elcsépelt, mint "nem értem a felhajtást" kijelentés, mégis olyan esszenciákat hordoz magában, melyek sikerre ítélték. Az alap egy ún. high concept, azaz egy olyan ötlet, amit egy mondatban elmondhatsz, s teljesen függetlenül attól, hogy Ugandában vagy Ulánbátorban vezeted elő, mindenhol megértik: a TWILIGHT egy tinédzser lány és egy vámpírfiú szerelméről szól.

Többről is, kevesebbről is. Hisz a legősibb vámpíros mesék is a halandó és a halhatatlan találkozásáról regélnek, az előbbi egyszerre féli és csodálja az utóbbit, az utóbbi pedig egyszerre irigyli és uralja az előbbit. A TWILIGHT ehhez a felálláshoz nem tud mit hozzátenni, tulajdonképpen még el is vesz belőle, hisz Bella (Kristen Stewart) és Edward (Robert Patinson) kapcsolatából hiányzik az idegenség borzongató érzése, mivel a vámpírfiú tulajdonképpen teljesen normális srác: kocsival furikázik, iPodot használ és szereti a baseballt.

A TWILIGHT romantikus filmként sem tud olyan színt bevetni, amit ne láthattunk volna korábban, a jogtulajdonosok nem is csinálnak titkot abból, hogy ez egy RÓMEÓ ÉS JÚLIA sztori - vérszomjjal kiegészítve.

De amiért mégis kiválóan működik, s sok-sok olyan emberhez jut el, akikhez vaskos elődei nem tudtak, az a történet szemszögének köszönhető. A TWILIGHT középpontjában Bella áll, kicsit kívülálló, kicsit vezérjellem, ügyes és ügyetlen egyszerre, szóval egy olyan általánosra mosott karakter, akiben minden lány magára ismerhet. A történet az ő szemszögén át bomlik ki, a kötelező rosszfiús plotbonyolításon túl soha nem szakadunk el tőle - nem is csoda, hogy a könyvben egyes szám, első személyben szólal meg, s a filmet is ő maga narrálja.

Ebben a lányban, illetve azokban a dolgokban, melynek részese lesz, mindaz a félelem és vágy megtestesül, amely egy fiatal nőt foglalkoztat. Az első szerelem. Az első érintkezés. Az első szeretkezés... Ezek látványosan kiplakátolt metaforaként menetelnek végig a történeten, hisz a vámpírfiú nem képes behatolnia lány bizonyos intimszféráiba, mivel képtelen uralkodni vérszívó ösztönein. Egy elrontott első aktus is képes mély sebet ejteni, ezért az ártatlanság levetkőzését nem csak vágy, de félelem is kíséri - de hát ezt te is nagyon jól tudod.

Ez adja a TWILIGHT mozgatórugóját; áttetsző mellékszereplői, jelentéktelen cselekménye, közhelyes dialógjai, melyek némajátékként sem okoznának túl nagy fennakadást, hisz minden érzés vastagon oda van mázolva a figurák arcára, mint a vámpírteremtő púder, szóval a sztori minden egyéb aspektusa másodlagos - egy dolgot kivéve: Edwardnak szívdögesztőnek kell lennie, a maga emós, letargiába süllyedt, embergyűlölő, betegesen görnyedt, gótikus harlekin álcát és mangásan feltúpírozott hajkoronát viselő módján.

ezt a kapcsolatot megette a fene. bruce banner és elizabeth ross között feloldhatatlan szexuális feszültség parázslik, melynek oka a jó öreg péniszirígységben keresendő. tudniillik liz úgy érzi, hatalmas hulk maximálisan kielégíthetné szexuális fantáziáit, így mindent megtesz azért, hogy a zöld óriást magához édesgesse, mi több, ha épp bannerben bújkál, akkor előcsalogassa. ha a kacérkodás épp nem működik, akkor folyton folyvást bajba kerül, természetesen banner szeme láttára, akit ez rendkívüli módon idegesíti. meg tudom érteni. baromi frusztráló lehet az, hogy a párod olyasmi után sóvárog, amit ha egyszer megadnál neki, többé már nem elégedne meg veled. ugyanakkor becsülendő lizben, hogy próbál megszabadulni aberrációitól, valószínűleg ezért is jár egy pszichiáterrel.

a péniszirígység azonban nem csak őt fertőzi meg. ott van pl. emil blonsky, a "harcos típus", aki a világ összes fegyveréhez ért, loncsos haját és sunyi homlokát elnézve viszontnem lehet túl sikeres a nőknél. az egyedüli kiutat abban látja, ha olyanná válhat, mint hulk. hatalmassá, keménnyé, alfahímmé. ross generális ellenben szexuálisan már régóta inaktív, így hulk kantárba verése egyfajta pótlólagos kielégülést jelenthetne számára.

a kérdés csupán az, hogy az egyszeri rajongót milyen ösztönök rohanják meg, ha beül a revidiált hulkra. szerintem vegyesek.

kitörő örömmel lehet fogadni, hogy a film nem kezdi el ádámtól és évától magyarázni az unásig ismert "tudós + elcseszett kísérlet/baleset = szuperhős" sztorit. louis leterrier ezt már az intróban letudja, a történet elején banner már menekülőben van ross bérencei elől, s nem csupán kordában akarja tartani hulkot, hanem meg is akar szabadulni tőle, hisz a rivális kiirtását követően egyetlen életben maradt variánsként visszatérhet lizhez. a néző természetesen azért drukkol, hogy hulk előmásszon rejtekéből, s örömmel jelenthetem, hogy a nagy zöld speciális effektus jó sokat fejlődött öt évvel ezelőtti jelenése óta. már egyáltalán nem hasonlít sem egy zöldalmára, sem quasimodo és lee evans szerelemgyerekére. haragoszöld és mufurc, szépen működnek rajta az esőeffektusok és szálkás izomzata is nyers erőt sugall amorf lufik helyett.

aztán mikor elkezd animálódni, fél pillanat alatt hitelét veszti, ugyanis úgy mozog, mint egy elnagyolt rajzfilmfigura. az abominationnal folytatott nagy filmvégi hentelés (amely, megjegyzem, a beígért 23 perc inkább volt 7-8) ezért habkönnyű párnacsatának hat, hiába rombolják le közben a125. utcát new yorkban.

a hitelteltelenség azonban nem hulknál kezdődik: a marvel annyira el akart távolodni ang lee nagy nyári művészfilmjétől, hogy végül egy minden merészséget és eredetiséget nélkülöző, rendkívül sekélyes panelfilmet hoztak létre. könnyen lehet, hogy erről az a hetven percnyi filmanyag tehet, melyet produceri nyomásra a norton/leterrier páros kénytelen volt kiszórni a produkcióból. így aztán amíg nem lesz "ic hulk dc", addig ez a színtelen-szagtalan szexuális pantonímjáték csupán ennyit érdemel:

kapcsolódó kritika:
hulk (2003)

íme egy újabb példa arra, hogy will smith nevével bármit el lehet adni. a legenda vagyok egy minden téren középszerű, de inkább gyenge produkció, pedig nem is indul olyan rosszul. az első fél órára még azt mondom, hogy izgalmas, bár egy cseppet sem eredeti. az elmúlt években láthattál már ilyet sokszor, de elég ha csak a 28 nappal későbbre gondolni. a kihalt new york, a zenementesség és a világvége hangulat tényleg rendben van.

aztán megjelennek a félkész cgi élőhalottak, és innentől kezdve teljes érdektelenségbe fullad az egész produkció. a cselekmény kimerül abban, amit minden második filmből ismerhetsz. az egészben a legkínosabb, hogy will smith is nagyon semmilyen, a shrekes magánszáma pedig egyenesen büntet. tudom, hogy egy effektmoziban nem illő jó színészi alakítást keresni, de ha van ilyen a filmben, akkor mindenképpen a németjuhászé a dicsőség.

nehéz spoilerkedés nélkül érzékeltetni, hogy a befejezés mekkora nagy kreténség, de azt hiszem ehhez képest a holtak földje elnagyolt fináléja egy jól átgondolt húzás volt. pedig te is tudod - csak nem vallod be be -, hogy az is fájdalmasan szar volt. a készítők mentségére legyen mondva, hogy az alternatív befejezés még nagyobb marhaság. mi a tanulság? profikkal is lehet trash filmet forgatni.

minden szökőévre jut egy normális magyar közönségfilm: 2008 valóban szökőév, de hogy a pánik mennyire normális, hááát...

vannak kiemelkedő érdemei, annyi szent. a kvázi főszereplőnőt alakító, nálunk eleddig főleg színházban mozgó gubík ági példának okáért remekel a vásznon, és még a megjelenése is különleges, ugyanakkor bánsági ildikóhoz képest még kutyafüle, de hát neki a szeme alatti szarkalábában ott van a magyar színészörökség. le is nyúlja a film legjobb poénjait, és tényleg akad egy-két igazán szellemes megmozdulás. ami pedig a legmeglepőbb, hogy a köznép által szeretett/utált till attila rendezőként egészen megbízható, már-már kreatív dolgokat művel.

forgatókönyvíróként viszont már nem olyan ügyes. filmje szerint a világ tele van pánikbetegekkel, s úgy tűnik, az a legjobb gyógymód, ha az egyik páciens kúrálgatja a másikat. vagy nem. inkább utazzanak külföldre, menjenek innen. passz. kapuzárás, kapunyitás, coming out és closing in: van itt minden, csupán valódi tartalom nincs. ó, persze, a film szórakoztató, könnyed valami akar lenni, csak néha erőteljesen drámai hangot üt meg, s ha már így kibabrál a nézővel, akkor ő igenis súlyt vár a komolyságtól. de nem nagyon kap. a megrendítő fordulatok (vajh képes lesz-e kimenni azon az ajtón, hogy visszatérjen a valóságba? vajh a nyomozó bevallja-e a rendőrfőnöknek, hogy meleg?) leginkább egy kiszámítható - és mégis megvigyorogtató - poénra vannak kihelyezve: olyanra, amitől egy pillanatra feleded a balkánt, de még nem érzed magad amerikában. és európában sem.

nem vagyok kibékülve a cliffhangerekkel. rád rontanak, felpörgetnek, izgatott töprengésre késztetnek, aztán a következő epizódban jön a terelés, az egyszerű elvarrás, egyszóval a nagy pofáraesés. tudod, mikor kiderül, hogy szezon végén felfedett lejárat mögött nincs más, csak egy nagy szar.

a vantage pointban 10-15 percenként bedobnak egy nagy fordulatot, aztán visszatekerik az egészet, s ezúttal egy másik résztvevő szemszögén keresztül láttatják ugyanazt az eseményt. 3-4 rewindot még simán elbír az ember akciós lánya, főleg ha az események úgy pörögnek, ahogy azt a bauerek és bourne-ok korában elvárható, ám a történetből hamarabb fogy ki a szusz, mint kezed ügyéből a popcorn.

érezhető a kapkodás a produkción: következetességet és logikát egyaránt feláldoztak a sebesség és különböző személycserék trendi oltárán. az egyik szekvenciában fél perc telik el két robbanás között, egy másikban legalább öt. egy gyalogos kislány ugyanannyi idő alatt jut el egy bizonyos pontra, mint három szélsebesen száguldó autó. apropó kislány: a gyerekmentő forest whitaker sztorija nem csupán ebből a filmből lóg ki, hanem minden olyan celluloid produkcióból, melynek nem "danielle steel" a fémjele. szerencsétlen ürge valamennyi pillanata vérciki az elhidegült feleség feltárcsázásától kezdve a fagyis kislány üldözésén át egészen a cloverfield effektusig, aminek eme film esetében még csak jelentőssége sem volt.

és filmvásznon még ennyire bush-ellenes példabeszédet soha nem pipáltam.

no de igazságtalanság lenne a film valamennyi (talán nyolc? nem számoltam...) porcikáját szétcincálnom, hisz agyatlan akciófilmként szépen elmuzsikálgat. nem hosszabb másfél óránál, pontosan és lelkesen követi a bourne-iskolát (még zenei világában is), és olyan színészveteránok, mint sigourney weaver, william hurt és dennis quaid még akkor sem tudnák túlblamálni magukat, ha nagyon akarnák.

Ó, a nosztalgia! Az a kincset érő pillanat, mikor könnybe lábadó szemmel révedsz a múltba és a rosszakból jók, a jókból eszmények lesznek, miközben a jelen minden gondját és esetleges örömét feledve emlékszel vissza egy szebbnek tűnő korra...Na, ez az, ami engem nem befolyásolt a First Blood megtekintésekor.

Rosszkor születtem, kérem, talán rossz helyen is, én nem tehetek róla; töredelmesen bevallom, nem volt szerencsém egyetlen alámondásos kalózvideóhoz sem, ez a kor engem pont elkerült, mint ahogy John J. Rambo sem költözött be a nappalimba és az életembe - egészen eddig. Utóbbi persze nem teljesen igaz, hiszen Stallone hőse nem csupán filmes ikon, igazi popkulturális jelenséggé, fogalommá nőtte ki magát, lassan már szótárakba is bekerül (’mean indestructible motherfucker’, írhatnák), de hogy miért – erről eddig csak utalásokból értesültem.

Az akciófilmek alappillére és egy örökérvényű karakter elindítója (igen, tudok a könyvről, de az önmagában édeskevés lett volna az ultimate übermensch imidzsének kialakulásához), valami ilyesmi képet keltettek bennem a fórumokon és utcákon suttogott, illetve harsogott legendák, szuperlatívuszok, de sajnos be kellett látnom, Rambo nem karizmája miatt lehetne az ellenpólusom: ő jókor volt jó helyen.

Nem kívánok kitérni az amerikai bemutató idejének szociálpszichológiai hátterére, tanult kollégák ezzel már kimerítően foglalkoztak, én inkább arra koncentrálok, amit láttam. Zs-film ez, a legtisztább fajtából, sallangmentes, igazi magyar kertévés gyakfesztivál. Túlzok persze, mint ahogy az minden hatásvadász recenzőrhöz illik, hiszen legyen bármennyire is dimenziótlan Ted Kotcheff rendezése, néhány dolog kiemeli a tucatakciók közül: minimálisra redukált bodycountja merész, akár öngyilkos húzás is lehetne, hiszen alapjainál ragadja tökön a műfajt, megfosztva barbár nézőjét a különféle halálnemeken való gyermeki szégyentelenséggel való szórakozástól. Rambo egyetlen skalpot gyűjt csak be, azt sem direktben, mert ő feljebb áll a hasznavehetetlen amerikai törvényen, a seriff és csapata nem méltóak rá, hogy bemocskolja velük a kezét.

Halkszavúsága kezdetben izgalmas titokzatossággal ruházza fel, majd mikor a misztikusságot tovább fokozó kés az azt megillető kézbe kerül, egészen más, eszmeibb szintre kerül hősünk (a birtokos rag itt különösen fontos: akármennyire is távol álljon tőlem, tőled: tőlünk világa, ügyét, sértettségét magunkénak érezzük, ő az igazi szuperhaver). A potyogó testek helyett a gerillahadviselés meglepetései, csapdái, meg persze a jól irányzott késszúrások szolgáltatják a bűnös szórakozást, melyből még a rossz megvalósítás sem tud mindent elvenni.

Ha háttérként nem is, de a dramaturgia fontos részeként muszáj megemlítenem a vietnámi-tematikát, mely szeretne álszent határvonalként fényleni a First Blood és a késő esti szupermozik között, a gond azonban az, hogy az először csúnyán elnagyolt és erőltetett (Hűha, ő egy veterán! Hűha, kísérti a múlt (vágóolló képében)! Szarrá lő egy egész várost? Elnézem, hisz Vietcongokkal álmodik), majd pedig egy giccsként induló, végül Stallone kiejtésének köszönhetően komikus, már-már parodisztikus hangnemben tündöklő monológként tud csak megjelenni, mint ahogy az északiak erdei gerillahadviselését alkalmazó amerikai katona is inkább megmosolyogtat, semmint gondolkodásra késztet.

Talán a fenti bekezdés szemlélteti legjonnan a First Blood legnagyobb hibáját: görcsösen próbál többnek látszani annál, ami, mintha szégyellné, hogy csak egy puszta akciófilm, felnagyítva tárgyát, hősét, eseményeit – a lencse torzításával mit sem törődve. Hiszen ahogy Rambo sem isteni lény, úgy az én barokkos körmondataim is csupán a hatásvadászatot szolgálják, általában az egyszerűbb kifejezőeszközök a működőképesek: ez csak egy őrült, ostoba gorilla, aki baromságokkal próbálja igazolni, hogy egy idióta trigger-happy nép sarja. ’Ők kezdték’, kiáltozza Rambo és a cím egyaránt, pedig Johnnykám baszd meg, ki kért rá, hogy indulj vissza a hídon? Aki hülye, haljon meg – mondanám, de értelmetlen lenne. Ő elpusztíthatatlan.

mikor két évvel ezelőtt david cronenberg, a kanadai rendezőzseni karrierjének első képregényadaptációján dolgozott, nem különösebben aggódtam: bíztam benne, hogy a viszonylag egyszerű alap cronenbergi mélységet nyer a feldolgozás során, s ez így is lett: a history of violence a kényszerű, de gyönyörű torzulás, a csont- és agyropogtató transzformáció fennkölt meséje, melyben viggo mortensen ragyogó, gyűrűk urás keresztjét simán levedlő teljesítményt nyújt.

szóval mikor napvilágra került, hogy a rendező következő projectjével ismét szűz területre vándorol: maffiafilmet forgat, amely a szürke-sáros londonban tanyázó orosz gengsztercsalád félelemre alapozott világát boncolgatja, nem hogy nem aggódtam, hanem elkezdtem vágni a centit. hisz a főszerepet ismét viggo mortensenre osztotta, a forgatókönyvön szorgoskodó steven knight pedig a dirty pretty thingsszel megalapozta ázsióját, az eastern promises első előzetesében felvázolt tetoválás-kultusz pedig könnyű, de elegáns utat kínált a testi elváltozások allegórikus értelmezéséhez.

sajnálatos tehát, hogy a munka végül csak egy melodrámával átitatott maffiafilm lett, és nem is az a túl emlékezetes darab. évek multán az eastern promises lábjegyzetté fog zsugorodni cronenberg rezüméjén, hisz jövőre is már csak arra a törökfürdős jelenetre fogsz emlékezni, melyben az ádámkosztümös viggo forró mozdulatsorok kíséretében tesz hidegre két gengsztert.

jómagam bízom abban, hogy a naomi watts által alakított vakmerő (értsd: ostoba) szőkét már holnapra kitörölhetem a fejemből, habár kétségkívül maradandó és nevetséges, ahogy a dühös cinegeként verdeső kiscsaj jól odamond a saját és családja életét fenyegető nyakig tetkós orosz maffiának. de hát te is nekik mennél, ha olvashatnád annak a 14 éves prostituáltnak a danielle steel-regényekbe illő vágyakkal teli naplóját, aki szülészszobában lehelte ki lelkét. naomi korábban már elveszített egy babát, így talán kézenfekvő lehetne, hogy magához veszi a szülő nélkül maradt puját, ehelyett a baba felmeői után kutatva jóságos nagybácsinak álcázott maffifőnökökkel (armin mueller-stahl) és a joe pesci-iskolát megjárt lobbanékony rosszarcúakkal (vincent cassel) torzsalkodik, nem beszélve arról a halkszavú, ám felettébb félemetes soffőrről (viggo), aki még öltözetében is ed harrist mímeli a history of violence-ből.

a film viszont nem csak karaktereiben, de fordulataiban is közhelyes - ezek közül néhányat csak azért nem szemrevételezel, mert annyira abszurd és elcsépelt, hogy gondolni se mernél rájuk. de még ezt is elnézném cronenbergnek, ha a gyerekprostitíció elleni fáradt kirohanás helyett inkább a hierachikus varratok okozta testi átalakulással együttjáró lelki torzulásokról mesélt volna, ám a szimbolikus tetoválás csupán a narratíva része.

az eastern promises-nek azért akadnak jó pillanatai is: példának okáért az operatőrnek sikerült londont jellegzetes látványosságai elkerülésével is belőnie; viggo meggyőzően hozza ööö, ed harrist, s ha erőszakábrázolásról van szó, akkor cronenberg nem ismer határokat - sem szépségben, sem explicitásban, hisz kevés rendező tud sármot vinni egy olyan jelenetbe, melyben egy jégkockává fagyott hulla és egy metszőolló is fontos szerepet játszik. (trailer)

a franciák sportot űznek abból, hogy újra meg újra kicsapassák a biztosítékot. évről évre készül egy produkció, melynek kendőzetlen brutalitása análisan közösül a jóérzéssel, s ez vagy feszültséget teremt, vagy kiborítja az erkölcsi bilit, de a vége főcím után mindenképp takarítani kell. az irréversible és a haute tension mellé az á l'interériur  (magyarul: odabent) is beillik ebbe a hírhedt kasztba, ami érdem is, meg nem is.

idióta befejezése ellenére a haute tension működőképes horrorfilm, az irreverisble viszont céltalanul pörög az önámítás és a (poroltókészülékkel) szájbarágott mondanivaló között. ez a 2007-es horror valahol félúton úszik a vérvörös tabutengerben; felütése kiváló: majd magam alá pukiztam, mikor azokat a jeleneteket figyeltem féloldalasan, macskába kapaszkodva, melyekben a 8.99 hónapos terhes beatrice dalle házát beveszi egy titokzatos nő (alysson paradis), mindezt nyugodtan, megállíthatatlanul, végérvényesen.

aztán előkerül a szabóolló is, az egyszeri néző elkezd fészkelődni a foteljában (ha ez a bizonyos egyszeri néző nőből van, akkor azonnal megfogadja, hogy soha nem szül gyereket), s beindul a horrormotolla, ami egy ideig naturális kaszabolást prezentál, aztán végül áldozatul esik saját önhittségének. a film utolsó harmada sajnálatos módon komplett idiótaságba fullad, amelyben a világegyetem összes törvénye vereséget szenved a "more blood! more gore!" öncélú törekvésével szemben. a fotel természetesen továbbra is kényelmetlen marad, de én leginkább mérgemben fészkalódom... (trailer)

azt mondják, ben affleck jobb rendező, mint színész. ez így van. de hogy jó rendező lenne? hááát. tudom én, hogy a család fontos, talán az egyedüli érték, amit amerikában még úgy ahogy megőriztek, de legközelebbi filmjének főszerepét inkább egy olyan színészre kellene bízni, akinek hitele van. aki puszta jelenlétével el tudja hitetni a nézővel azt, amit affleck filmje dramaturgiát és érdeklődést feláldozva, hosszú, idétlen jelenetek sorában sulykol: hogy ez a fiatal srác sokkal keményebb, mint aminek látszik. akár szólhatott volna országos cimborájának, akivel az oscart magasra emelték, mert casey affleck képtelen súlyt kölcsönözni figurájának.

keménykedik a kocsmában, keménykedik a drogtanyán, osztja az észt a zsaruknak, s mindez úgy hat - mr. szavaival élve -, mintha egy főiskolás színi társulat próbálkozásait látnád. ez pedig elég csúnya érzés, miközben olyan színészlegendák is feltűnnek a vásznon, mint morgan freeman és ed harris (sajna, mindkettőt lejátssza a frizurájuk), s maga a sztori, ha minden amatőr macsóskodást, szájbarágott szociorizsát lefejtesz róla, nem is olyan rossz... (trailer)