• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

 

ready for the action now, danger boy?

2012. február 1., szerda

» kritika: a vaslady [the iron lady] (2011)

20:35 | mozi | limupei. | 8 komment

Amikor egy film véget ér, a vásznon megjelenik a „rendezte...” felirat. Ez így is van rendjén, hiszen a rendező egy film szellemi motorja, tőle lesz az alkotás olyan, amilyen. Nos, A Vaslady végén a következő felirat jelenik meg: Meryl Streep – és ezzel letudtuk a rendező egyetlen értelmes döntését. Mert bizony ez a mozi róla szól, és valószínűleg csak azért jött létre, hogy ő eljátszhassa ezt a szerepet. Meryl Streep uralja ezt a filmet a kezdő képkockától kezdve a neve feltűnéséig, és amikor éppen nincsen jelen, az nagyon tud fájni.

Egyébként az alkotás Margaret Thatcherről, az Egyesült Királyság volt miniszterelnökéről kellene, hogy szóljon, de ehelyett két fél filmet kapunk. Az egyik a film jelene, amelyben az idős elnök asszonyt láthatjuk, aki már özvegy, de férjétől akkor sem tud elszakadni. Őt látja mindenhol, beszélget vele, együtt reggeliznek és megvitatják a világ dolgait. A külvilág persze bolondnak hiszi: a politikus nagy tisztelői fel is háborodtak A Vaslady által bemutatott képen. A magam részéről nem hinném, hogy ez puszta karikatúra lenne. Sokkal inkább egy olyan nő portréja, aki egész életében küzdött valamiért, és most saját magáért kénytelen harcba szállni - hogy ne veszítse el az eszét.

A rendező totális inkompetenciája sajnos ennél tovább nem enged, de szerencsére itt van nekünk ez a színészóriás, és elfelejtjük, hogy az időben ide-oda ugráló tematikára felhúzott narratíva úgy rossz, ahogy van. Streep a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel jeleníti meg az öreg hölgyet, Jim Broadbent pedig az elhunyt férj szerepében brillírozik. Őket elnézve az ember azt kívánja, hagyták volna a fenébe vaskezű Margitot, és csináltak volna inkább egy filmet egy idős házaspárról és az örök szerelemről, mert egyszerűen jó őket nézni: őszintén, tisztán, néha mulatságosan, néha szépen jelenítik meg mindazt, amiről egy több évtizedes, igaz házasság szólhat.

De sajnos ez nem az a film, így ötpercenként visszaugrunk az időben, hogy végignézhessük Thatcher karrierjének alakulását apja szatócsboltjából az elnöki székig és azon is túl. Mivel ezek a flashback-jelenetek a volt politikus emlékképei, talán még megbocsáthatnánk, hogy fontos elemek hiányozhatnak. De a fölött már nem hunyhatunk szemet, hogy a politikai pálya bemutatása borzasztó elnagyolt és szinte minden személyességet nélkülöz. Különösen igaz ez a fiatalkori jelenetekre, ahol Streepet egy felajzott mókus eszköztárával felvértezett színésznő (Alexandra Roach) helyettesíti, akihez hozzápasszítottak egy karót nyelt strébert (Harry Lloyd). A néző pedig sehogy sem tudja összeegyeztetni ezt a párost azzal, amivé Streep és Broadbent által váltak.

Ezzel együtt azt se nagyon várjuk, hogy a politikus és a magánember Thatcher az elvárt közelségbe kerüljön egymáshoz. Ehhez egy jóval letisztultabb forgatókönyv kellett volna, és egy határozott kezű rendező. De mivel mindkettő hiányzott, A Vaslady csak egy katyvasz lett. Mindezek ellenére mégsem mondom, hogy hagyjátok ki, mert Streep, Broadbent és kicsike szerepében Olivia Colman is olyan nagyot alakít, amiről kár lenne lemaradni.

2012. január 24., kedd

» kritika: a párizsi mumus [un monstre à paris] (2011)

18:23 | mozi | TheHungarian | 0 komment

Gyerekek! Ne higgyetek a szülők propagandájának! Mumusok természetesen léteznek; van, amiben egyformák (köztudott, hogy mindegyik benéz az ágya alá lefekvés előtt, hátha ott lapul Chuck Norris), de amúgy a helyszín és a kor válogatja őket. Ha a helyszín Párizs, a kor pedig az 1910-es évek, akkor ne is csodálkozzunk rajta, hogy ez a teremtmény két dologra vágyik: szeretetre és zenélésre.

Meséről lévén szó, talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy Francoeur a légynek sem tudna ártani, viszont el kell szenvednie a barátságos rémek megszokott sorsát: a város rettegi, az elöljáró a vesztét akarja mindenáron, s csak néhány barátra számíthat. És ez a film nem csak Francoeur, hanem e barátok története is; így nem kevesebb, mint négy főhős akad, hiszen ott van még Lucille, a csodás hangú énekesnő, Raoul, az önjelölt szívtipró és Emile, a bátortalan mozigépész. Ezek elég franciás elfoglaltságok, mint ahogy az is, hogy minden egyes szereplő szerelmes valakibe, de az amerikai mesékre jellemző fogások is szép számmal képviseltetik magukat.

Nem meglepő, hiszen Bibo Bergeron író-rendező egyebek mellett a DreamWorks gyárában edződött (társdirektora volt a kellemes Irány Eldorádónak és a kellemetlen Cápamesének), ám nem tudott maradéktalan munkát végezni: a kettősség nem egyszer ütközik ki. A befejezésnél adódnak a legszembetűnőbb gondok; a film ugyanis egyszerre próbál európai módra keserédesen és a hollywoodi szokásokat követve teljesen vidáman véget érni, így a tetőpontra felépített, látványos keretek között lezajló, enyhén drámai eseményeket kis híján annullálja az epilógus. A jó gyerekfilm ismérvei közül képes néhányat felmutatni (csöppet félelmetes, mégis teljesen ártalmatlan), ugyanakkor humorban túl európai -azaz szűkölködik-, történetvezetésben pedig túl amerikai.

De mindezen csak a tökéletesre szabott Pixar-mozikon nevelkedett véleményezők akadnak fenn, mivel valójában egy könnyen szerethető filmről van szó, köszönhetően a helyszín szolgáltatta ismerős, de mindig szívesen átérzett hangulatnak és a csábító zenének. A vízben álló Eiffel torony képe vagy a "La Seine" című andalító ének többszöri felcsendülése (a magyar változatban francia helyett angolul) képes némi karaktert kölcsönözni A párizsi mumusnak. Mumusa nem lesz a hazai közönség által jóízűen fogyasztott amerikai társainak - de egy kis ijedséget azért okozhatna.

2012. január 18., szerda

» szókátrány: legjobb szándék [din dragoste cu cele mai bune intentii] (2011)

11:18 | mozi | limupei. | 2 komment

Nagyon úgy tűnik, román szomszédainknál is állandó beszédtéma az egészségügy. Aki látta a Lazarescu úr halálát vagy a 4 hónap 3 hét 2 nap című filmeket, az pontosan tudja, ott is ugyanaz a helyzet mint nálunk. Van bürokrácia, rengeteg várakozás, hozzá nem értés, aztán a végén vagy ellátnak, vagy nem. Vagy továbbpasszolnak egy másik orvoshoz, vagy nem – a beteg pedig vagy meghal, vagy nem. Nos, a Legjobb szándék ennek éppen az ellenkezőjét állítja.

Filmünk főhőse (Bogdan Dumitrache) telefonon kapja a hírt, hogy édesanyja kórházba került. A férfi mint az őrült, vad telefonálgatásba kezd, hogy anyja a legjobb ellátást kapja a legmegfelelőbb kórházban, a legmegfelelőbb orvos kezei között; mert ahol most van, ott nem maradhat. A századik telefonhívás után (amit mind végighallgattuk) végre megérkezik a kórházba, ahol kiderül: anyja jól van, az ellátás jó és az orvos is rendes. De mivel nem úgy van az keleteurópaiéknál, a fiú tovább erősködik és keresi a legjobb megoldást, míg már mindenkinek az agyára megy.

Hát ennyi volna, és az ennyi alatt tessék azt érteni, hogy tényleg ennyi. Van egy alapszituáció, és azt ragozzák 100 percen keresztül. Mindenki beszél mindenkivel, mindenki próbál meggyőzni mindenkit, de a problémát se fajsúlyosnak, se komikusnak nem sikerül beállítani. Talán az abszurd jelzőt aggathatnánk rá, de annak sem az igazi, és még csak a régió elvárásaihoz sem illeszkedik. Ezek után pedig hiába tesz meg minden tőle telhetőt a főszereplő, a néző csak úgy elvan a hol jobb, hol rosszabb jelenetek között. Kár érte, mert ebből lehetett volna egy kelet-európai Robert Altman-film, de ezzel a sehova nem tartó forgatókönyvvel csak egy Robert Altman-film lett cél és Robert Altman nélkül.

2012. január 8., vasárnap

» szókátrány: sherlock holmes 2. - árnyjáték [a game of shadows] (2011)

18:49 | mozi | aeon_flux | 10 komment

Mivel az első film magasan az elvárások felett teljesített, így nem csoda, hogy sem a Warner, sem Guy Ritchie nem változtatott a recepten: a második Sherlock Holmes-epizód is ugyanolyan se íze, se bűze stíluskatyvasz lett, mint amilyen az első epizód volt.

A címhez hűen a vásznon több az árnyék, mint a fény, és ez néhol jótékony hatással van - főleg a humorforrásként meztelenkedő Stephen Fry, a nem túl esztétikus díszletként tetszelgő(?) Noomi Rapace vagy a félálomban játszó Jarred Harris megjelenésekor -, de úgy általában igen álmosító hatással tud lenni. Az ébrenlét fenntartásában a gyakorta követhetetlenre felpaprikázott szóváltások és a nem létező cselekmény se sokat segítenek. Az utóbbiban az a legfájóbb, hogy a filmben gyakorlatilag nincs nyomozás: a jelek, okok, következmények és következtetések összerakása kizárólag a címszereplő fejében zajlik le, ennek örömétől a nézőt teljesen megfosztják, emberünk csupán a kész tényeket közli, és akkor jöhet a hű, meg a há.

Ugyanakkor végre van egy kis kémia a két főhős között, Holmes pszichózisa sem annyira idegőrlő, mint első körben volt, s ahogy a folytatásoknál lenni szokott, az akciójelenetek hangosabbak, a díszletek nagyobbak, a poénok pedig egyszerűbbek (Holmes nőnek öltözik! Watson berúg!), hogy az egyszeri néző úgy érezze, megérte a film az árát. Produceri szempontból ennyi bőven elég.

2011. november 19., szombat

» kritika: testcsere [the change-up] (2011)

18:41 | mozi | TheHungarian | 14 komment

Ki ne játszott volna már el a gondolattal: milyen lenne más bőrebe bújni, akár csak egy nap erejéig? Hollywood a kelleténél többször is, ám alighanem most először teszi ezt korhatáros körülmények között. Sajnos azonban a keretek áttörése más fronton nem sikerült. A Testcsere a magyar címmel azonos néven illethető vígjátéki alműfaj minden megszokott velejárójával szolgál, ám megelégszik harsányságával, s éppen olyan kicentizett dramaturgiával bír, mint a másfél hónapja látott Vasököl.

Ráadásul humor terén elég rosszul indít: az első percek egyikében kiadósan arcon fossa a nézőt, ami minden, csak nem vicces. Hál'isten ezzel a mélyponton túl is jut, úgyhogy a gyorsan megfogalmazott ítélet képes enyhülni, s a film beáll egy éppen kielégítő szintre, noha a hasonló, az jó ízlés határát súroló poénok rendre célt tévesztenek, ami a Másnaposok írópárosától nagy-nagy csalódást jelent. Most komolyan: mit lehet (már) azon nevetni, hogy egy irtóra szexi, félpucér nő hangosan könnyít magán a vécén, majd megjegyzi, hogy nem kéne annyi thai/kínai/indiai/mexikói vagy milyen kaját fogyasztania? Nem ez az egyetlen terület, amin az alkotók elbaltázzák a szórakoztatást: a kisgyerekeket érintő, nyugtalanító CGI-vel kísért viccelődések előtt is leginkább értetlenül áll az emberfia. Lehet-e itt még menteni a menthetőt?

Szerencsére igen. A lényegből, azaz a testcseréből fakadó humor ugyanis képes megbízhatóan kellemes perceket okozni, sőt nevettetni. A hétéves kislányokat lazán leribancozó Jason Bateman már-már önmagában is megéri a mozizást, ráadásul a komikus színész a film java részében olyasmit csinál, amit például Az ítélet: család (Arrested Development) című sorozatában, meg úgy nagyjából összes filmjében kínosan került. Ryan Reynolds-tól a tartózkodó, illemtudó fickó ugyanakkor kevésbé megy élményszámba.

S ha már élmény: ha még egy filmben meglátom mostanság Olivia Wilde-ot, én nem tudom mit csinálok (de igen: elmegyek Amerikába színésznek, hátha nekem is szerencsém lesz, mint Justin Timberlake-nek a Lopott időben, s eljátssza az anyukámat, ha már mást nem). A hölgyemény Leslie Mannel egyetemben komoly megpróbáltatásokat okoz a férfinézőknek, s még az sem ront sokat a dolgon, hogy a fedetlen keblek illúziók csupán: számítógép alkotta őket. Igen, itt tartunk, hölgyeim és uraim, a trükktechnológia már azt sem kíméli, ami szent. Se a ciciket, se a kicsiket.

A kellemetlen és a derűsebb pillanatok tehát erősen vetélkednek egymással. Jól tudjuk, egy vígjáték mit sem ér, ha nem vicces, s ha a Testcsere éppen az alapötlete körül tevékenykedik, akkor nem teljesít rosszul, ám ezen kívül a korhatárosság szolgáltatta szabadság rossz irányba ragadta el a készítőket. Mázli, hogy itt van Bateman, aki a Förtelmes főnökök után még egy komédiából kimagaslik, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy Speier Dávid újabb lépést tett a magyar és az angol nyelv kreatív összeolvasztásában (a 'fucktime' kifejezés immáron feljegyezhető a hazai szótárakba), akkor a Testcsere a ténylegesnél máris egy fokkal jobb filmre cserélődik.

2011. november 10., csütörtök

» szókátrány: arthur christmas / the debt / immortals / tower heist

9:12 | mozi | aeon_flux | 5 komment

Karácsony Artúr (Arthur Christmas). Ajaj, a teljes mértékben modernizált karácsonyi gépezetbe hiba csúszik, és egy gyermek - természetesen a világ legcukibb kislánya - ajándék nélkül marad, hacsak a Télapó kisebbik fia, Artúr, a lelkes, de meglehetősen bugyuta manchild, akit valamiért nem Will Ferrell szinkronizál, fel nem kerekedik, hogy személyesen postázza neki a segédkerekekkel ellátott rózsaszín bicajt. Az Aardman humor és báj tekintetében ezúttal is páratlan minőséget szállít, és ügyesen vegyíti a régi és az új iskolát, mint ahogy tette azt számtalan Wallace és Gromit-sztori esetében. Ezúttal egy tabletekkel felvértezett (a HOHO 3000 beépített jó gyerek/rossz gyerek-mérő applikációval) elfkommandó versenyez a jól ismert szán-imázzsal, melyet varázsporral megtuningolt rénszarvasok hajtanak; de ez nem igazi verseny, hisz a cél ugyanaz: tökéletes karácsonyt mindenkinek - a biciklire vágyó kislánynak, a Télapó famíliájának és a nézőnek egyaránt.

Az adósság (The Debt). A Miramaxnak hála majd egy évig ült a polcon ez a film, így mostanság úgy tűnhet, hogy a csapból is Jessica Chastain folyik, ami nem is baj, hisz a kisasszony átlagos vonásait elképesztő tehetséggel kárpótolja - ezúttal Helen Mirren Jr. szerepében, aki történetesen a Moszad kezdő ügynökeként két társával (Marton Csokas és Sam Worthington) a hatvanas évek Kelet-Berlinjében csíp nyakon egy háborús bűnöst, hogy aztán csak 30 év múltán derüljön ki az, hogy a dolgok nem is úgy történtek, ahogy. A részben Mathhew Vaughn/Jane Goldman által szövegezett thriller ügyesen, habár sematikusan építgeti a feszültséget, melyet a lecsupaszított szerelmi háromszög nem annyira, az ügynökök sorozatos ügyetlenkedése már sokkal jobban kikezd, hogy még egy nehezen komolyan vehető öregkori akciójelenetnek is helyet szorítsanak a végén.

Halhatatlanok (Immortals). Hyperion (Mickey Rourke) a pedikűrjét nézegeti, miközben ártatlan nők torkát nyiszálja. Pallasz Athéné (Isabel Lucas), a háború és a bölcsesség istennője másfél órányi hadakozást követően sírásra görbülő szájjal azt kérdi a vizenyős szemű Zezusztól, hogy "most akkor háború lesz, apám?". Thészeusz (Henry Cavill) a filmvilág összes lelkesítő beszédes sztereotípiáját belesűríti a nagy összecsapás előtt rögtönzött lelkesítő beszédébe, melyet egyébként olyan sereg előtt tart, akik azt se tudják, kicsoda. Az már egyáltalán nem meglepő, hogy egy Tarsem Singh által rendezett filmben az emberek vagy félmeztelenül császkálnak, mint egy 90-es években forgott Madonna-klipben vagy karácsonyfának öltöznek, de hogy ilyen ostoba dolgokat mondjanak és ilyen közhelyesen viselkedjenek, az még egy sokat látott filmbubust is váratlanul érhet. Ugyanakkor a Halhatatlanok látványvilága pazar, dézsaszám ömlik a vér (néhol már komikusan nagy adagban), az összecsapások kreatívak, és ha nem létezne Zack Snyder 300-a, akkor ebből lehetne a 12 éves unokaöcséd kedvenc filmje.

Hogy lopjunk felhőkarcolót (Tower Heist). Ha a Shrek kvadrológiával nem számolok, utoljára 9 éve láttam Eddie Murphy-filmet a gyöngyvásznon, és az is igen szar volt (kompletistáknak: a Showtime-ról van szó). Így aztán nem gondoltam volna, hogy a következő sorok valaha is elhagyják a számat, no de jobb lesz, ha gyorsan túlesek rajta: Brett Ratner nyögvenyelősen induló tolvajfilmje Eddie Murphy feltűnésétől kezdve elképesztő fordulatot vesz, s nem egyszerűen vicces: NAGYON vicces lesz, mi több, még egy-két kiszámítható fordulatot és némi izgalmat is tartogat, amely egy "jól" megszervezett betörős muritól igazán elvárható. Képzeld el azt, hogy Danny Ocean hirtelen felindulásból a cool gangjét fél-retardált, de csöppet sem idegesítő átlagemberekre cseréli, és máris egy olyan szellemes mozit kapsz, melynek színvonaláról a Horrible Bosses csak álmodozhat.

2011. október 31., hétfő

» kritika: made in hollywood [somewhere] (2010)

18:57 | mozi | TheHungarian | 1 komment

A főhős szebb napokat látott filmsztár, akinek monoton, valódi kötelékek nélküli életében mély nyomot hagy egy idegen országban, egy fiatal lánnyal eltöltött néhány nap. A rendező Sofia Coppola. És nem az Elveszett jelentésről van szó. Ez máris sokat elmond a Made in Hollywoodról. A megközelítés eltér, ahogy környezet is -korántsem áraszt olyan átható hangulatot-, ám végső soron a film nem más, mint egy utánérzés.

Szemmel látható az igyekezet, amivel Miss Coppola jobban rajta kívánta hagyni rendezői keze nyomát művén, ám alighanem tévúton járt: a Stephen Dorff által alakított Johnny Marco fásult, unalmas életét nyomatékosítani hivatott jelenetek csakhamar áttelepszenek magára a filmre, így téve azt is igazán érdekes momentumoktól mentessé. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de csak azért, mert a Johnny lányát játszó Elle Fanningból sugárzó báj és érettség (11 évest játszik, 13 most, de 15-nek is kinéz) meg tudja tölteni a vásznat annyi energiával, hogy az egyéb, először még elnézhető módon, ám egyre szükségtelenebbül elnyújtott jelenetsorok ne szenderítsék végleg álomra a nézőt. A lány jégkorcsolyás különszáma a jól megválasztott popdallal már-már eltalálja a megfelelő hangot, noha igazi jelentősége nincsen sem Johnny szemszögéből, sem a dramaturgiát illetően. Ezzel szemben más, csaknem három-négy perceket kitevő, dialóg és hatásosság nélküli, kitartott szekvenciák (szárad a gipszszerű anyag Stephen Dorff fején; tesz öt hosszú kört menő sportkocsijával) embert próbálóvá fejlődnek, s a pontot az 'i'-re alighanem a Playboy playmate-ek által játszott rúdtáncos páros teszi fel, akiknek két, vagy' tíz percesre nyújtott száma csakugyan erotikus, ám inkább peepshowban a helye, mint filmben.

Mellélő tehát Coppola, ám szerencsére ott van Dorff, akinek játéka révén dekódolni tudjuk azt, amit a rendező olyan nagyon közölni akar velünk. (Mégsem olyan jó dolog szárnak lenni?! Nofene!) Nagy kár, hogy a színész sosem futott be igazi karriert, s hogy IMDb-lapja szerint legismertebb szerepe a Pengéhez fűződik. Fanning ugyancsak meggyőző Cleo szerepében, s nem csak reménytelibb tehetség, de előnyösebb megjelenése okán is jobb szerepek várnak rá, mint nővérére. Coppola tehát a színészvezetéshez ért, abban most sincs hiba, s igazság szerint a Made in Hollywood abban is hasonlít az Elveszett jelentéshez, hogy ha jó pillanatában éri, meg tudja ragadni az embert, de nem véletlenül csak az író-rendező hölgyemény exe látott benne díjazandó alkotást: bár futja tőle egy-két egészen őszinte pillanatra is apa-lánya közös jeleneteiben a vége felé, összességében kiszámítottabb, repetitívebb, értelemszerűen kevésbé eredeti és még kevésbé gördülékeny, mi több, nehézkes mozgású. Valahol lehet szeretni, van, ahol ez kevés ahhoz.

2011. szeptember 8., csütörtök

» szókátrány: frászkarika / végső állomás 5. / colombiana

9:25 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Frászkarika (Fright Night). Ha elfogynak a jó filmek, akkor előbb vagy utóbb a középmezőny is feldolgozásra kerül, de ennek van egy olyan áldásos hozadéka, hogy a remake nagyobb sansszal fejelheti meg az előzőt. Ez a helyzet a Fright Night újrával is, melynek eredetije a frappáns alaphelyzeten, Chris Sarandon remek vámpír-piperkőcén és ambiciózus trükkökön kívül nem sok emlékezetest nyújtott, az új verzió ezzel szemben pont a trükkök tekintetében gyengélkedik, minden más tekintetben megelőzi elődjét.

A hozsannák sorát egy zsáneridegen elemmel, a színészek dicséretével kell kezdenem: az áldozataival játszadozó vámpír gúnyájában Colin Farrell szállít hálás örömjátékot, míg David "Dr. Who" Tennant Russell Brand vámpírvadásszá alakult alteregójaként lopja el a show-t. Az eredeti változatot elkövető Tom Holland ötlete nyomán a történetet is kiválóan aktualizálták: a helyszín ezúttal a nagybetűs Bűnbeesés, azaz Las Vegas egyik alvóvárosa, amely megmagyarázza a könnyű numerákat és azt, hogy senkinek sem szúr szemet az éjszakai műszakban "dolgozó" új szomszéd. És valahol ennek tudható be az is, hogy a figurák meglehetősen könnyen, a nézőt egyáltalán nem megterhelő módon kezelik a vámpírkodással járó traumát, így a hangsúly a cselekmény görgetésére (de szerencsére nem öncélú és idétlen halálosztásra) terelődhet át. Egészségesen idétlen humora mellett pedig ez a film legnagyobb erénye: hogy nem lacafacázik.

Végső állomás 5. (Final Destination 5). Bő tíz évvel ezelőtt a fene se gondolta volna, hogy egy frappáns, de igazából egyszer használatos ötletre - a halált nem szabad kicselezni, mert úgy is eljön érted - egy egész franchise-t lehet felfűzni. De ahogy mondani szokás(?), addig üsd a hullát, amíg tejel. Az első film alatt a cidritől remegtem, a második alatt meg a röhögéstől - ez utóbbi, meglehetősen morbid vonal kíséri végig a széria további részeit, és eme epizód még az elődöknél is viccesebbre veszi a figurát, ezzel hol betalál, hol fáraszt, ugyanakkor a Halál szócsöveként funkcionáló Tony Toddnak hála most azt is megtudhatjuk, hogy a Kaszást egy véráldozattal ki lehet engesztelni, és ez akár adhatna is mémi lökést a filmnek, ha a végjáték nem lenne olyan "meh", amilyen. Áldja az ég hát azt a klassz slusszpoént, amely ha másokat nem, hát a bakivadászokat mindenképp újranézésre kényszeríti.

Colombiana. Ha ez a trend így folytatódik tovább, hamarosan csecsemők fognak smasszereket hajigálni. Már a kákabelű Angelina Jolie sem volt túl meggyőző akcióhős, ám a ránézésre még nálánál is törékenyebb Zoe Saldanát legelső jelenésétől kezdve nem lehet komolyan venni. Nem mintha a film egyéb tényezői ezt akár minimális szinten is megpróbálnák ellenpontozni. Hősnőnk már kislány korában képes volt kicselezni egy kolumbiai drogbáró parkour-mozdulatokkal, krosszmotorokkal és automata fegyverekkel felvértezett embereit, felcseperedvén pedig nincs az a szellőzőakna, amelybe ne tudná bepréselni gumitestét, sőt egy elképesztő medencés jelenetben valószínűleg a csapból folyik ki, mert más elképzelésem nincs. Szabadidejében pásztorórát folytat egy festővel és nem hagyja, hogy lefényképezzék, mert az azonnal bekerül az FBI rendszerébe. Családját még gyerekkorában likvidálják, innen jön hát a bosszúvágy, meg valószínűleg e miatt lesz emberfeletti gyilkológép is, ugyanis nem hinném, hogy ez a tudás annak köszönhető, hogy az év egyik legmulatságosabb tréningjelenete végén a pisztoly helyett az iskolatáskát választja, mint "minden okos gyilkos". Egy biztos: Luc Besson producer ér Robert Mark Kamen forgatókönyvíró egy korábbi kollaborációja, a Taken csak egy szerencsés véletlen volt.

2011. július 26., kedd

» kritika: vagyunk akik vagyunk [somos lo que hay] (2010)

17:29 | mozi | samlowry | 4 komment

A Vagyunk akik vagyunk a súrlódások filmje. Vérbeli családi dráma, mely gore-t és erőszakot követelő történetén túl enyhe modorossággal, de mégiscsak hatékonyan kerülgeti a horror majd’ összes kliséjét, melyek azt sejtethetnék: ismerős flasztert taposunk. Cserébe kapunk egy családot, a családi lét legutolsó stációjának peremén, ahol már tényleg csak az isteni csoda segíthet. A baj csak az,  hogy hőseink nem templomban ülve, miatyánkot duruzsolva kivitelezik a könyörgést a nagyúr malasztjáért. Általában sem, de most meg pláne.

Van ugyanis egy rituálé, mely ha a sors kegyeit nem is, de minden erős gyomrú – és nem túl önmardosó lelki alkatú – ember kitűnni vágyását bátran jóllakathatja. Hőseink azonban már túl régóta élik életüket a kannibál rítus árnyékában ahhoz, hogy amúgy vámpírfilmesen életvidám és vadóc freakjei legyenek az emberi társadalom margójának, ellenben az elszántságra sarkalló nyomás sok generációnyi előd rutinja képében csücsül a vállukon. Apjuk váratlan halála pöcköli a kölyköket a méltatlan helyzetbe, de az anyai szigor az, ami végképp ellehetetleníti az egyről a kettőre jutást és felkínálja az őszinte anyai szeretet teljes hiányát, mint konfliktusforrást, majd ki is hagyja az ezzel kapcsolatos lehetőségeket.

Túl sok jóra tehát nem lehet számítani, újonnan megcsonkult családunkra még a nem épp diszkrét természeti jelenség hírében álló, mexikói nap is csak szomorkásan pislákol és a papa gyomrából boncolás során kipiszkált női ujj és az ennek következtében kialakuló rendőri érdeklődés csak tovább nehezít az amúgy sem fényes állapotokon. Eközben a három testvér színes ceruzával felskiccelt jelleme is kezd kibontakozni és bizony árnyoldalakban ők sem szenvednek hiányt, ráadásul ha épp nem az anya adja nekik az ívet, akkor leginkább egymás idegeinek lakmározásához füllik a foguk.Nem is csoda hisz a bátyj, az újdonsült vezető – találékonysága és intelligenciája ellenére – vérbeli nyúlszívű, öccse agresszív pszichopata, aki otromba ostobaságával kompenzál, mindkettejük szeretett kishúgában pedig a filmtörténet legnagyobb intrikusai egyikének ígérete bújkál.

Rezonőr nincs (csak kísérlet a létrehozására: gondoljunk a rendőrre, aki kimondja, „az emberek erre felé egymást eszik”), hisz itt az intelligensebbnek tűnő egyedeknél is követelmény a hülyeség bizonyos fokú elsajátítása, ami szórakoztatóan vulgáris ízt ad, az amúgy végletekig kicsavart, film noir mímnek sem utolsó történetnek. Jorge Michel Grau, mint rendező azonban kétségtelenül magáénak tudhatja a következetesség érdemét, stílusában ugyanis mozija – első filmektől nem megszokottan – borzasztóan egységes, mind nyelvileg, mind képileg, mind pedig tempóját tekintve.

Grau, mint író már más lapra tartozik. Forgatókönyvének két jó pillanata van, a nyitány, ami halálos nyugalmával és természetességével, nem csak vérfagyasztó, de méltóságteljes és elegáns filmet sejtet és a befejezés, mely amellett, hogy nem fukarkodik a féregirtással, ügyesen állítja szembe a családon belüli kvalitásokat és anomáliákat, melyek végülis nem közvetlen okozói a „tragédiának”, de meglepően szellemes zárlatot kínálnak, melyben mindhárom főszereplő története jellemző módon kerül elvarrásra és, ahogy az lenni szokott, az intrikusé a végső győzelem.

Ami a kettő közé esik az csak alkalom adtán tud megfelelni a két héj támasztotta elvárásoknak és amikor sikerül, akkor az nagy valószínűséggel a színészek játékának köszönhető (mely akárcsak a film részei, igen szélsőséges skálán mozog), vagy néhány, valóban egész filmen átívelő allegóriához méltó szegmensnek, mint például az anya vehemens reakciója az apa halála után hazahozott, megjavítandó órákra. A megözvegyült asszony kiveri a dobozt fia kezéből, az órák szétgurulnak, összetörnek és onnantól kezdve az idő pont ilyen jelenlétét vesztett helyzetből szemléli négyüket az elkerülhetetlen bukás során.

A kényszeredett fejetlenség azonban végigszánt a szereplők minden cselekedetén, csak éppen nem drámai, csupán ridegen repetitív jelleggel. Senki sem tudja, hogy mit is keres valójában az adott helyen és helyzetben, ami egyaránt komolyan vehetetlenné tesz rendőrt és kannibált és aláás minden szépen kidolgozott, ügyesen beépített, elitizmustól mentes szimbólumot, amelyből egyébként pont annyi van, amennyi kell.

2011. június 21., kedd

» szókátrány: hanna, the ward, the loved ones, red hill, etc.

8:35 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Hanna

A művészcsaládban felnőtt Joe Wright valószínűleg kilométerekről látható örömtüzeket tudna gyújtani a hozzá elküldött díjvadász/kosztümös forgatókönyvekből, ezért aztán csinált egy akciómozit, amibe belevizualizálhatott minden olyan filmes csínt meg bínt, amit a korábbi rendezéseiben megismert viktoriánus Anglia nem biztos, hogy elbírt volna. S ahogy ezt a kísérleti akció-arthouse thrillerizét elnéztem, Wright jó régóta gyűjtögethette az ideákat, mert a Hannából végül valódi ötletbörze lett, amiből tucatnyi olyan filmet lehetne összerakni, amelynek egymástól jól elkülöníthető, egységes stílusa lenne, de egyetlen nagy masszaként nehezen fogyasztható. Részeiben tehát sokkal jobban működik, mint egészében: tisztára mint egy trip azonnal jelentkező mellékhatásokkal. Annak viszont nagyon örülök, hogy már csak egy évet kell várnom, hogy színt valljak Saoirse Ronannak.

The Ward

John Carpenter visszatért! És ugyanazt a szart csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Már eleve nem kecsegtetett túl sok jóval, hogy a tíz év hiátusból megtért "master of horror" nem csupán egy új játékfilmre fordítható pénzt alig tudta összekaparni, de utána még forgalmazóra sem nagyon lelt. Eme produktumot látva nem is csoda: a The Ward sokszorosan elcsépelt helyszínével (villámcsapások által bevilágított elmegyógyintézet Ratched nővér hasonmásokkal és dögös bentlakókkal), loncsos hajú démonlányával és lapos slusszpoénjával csupán néhány évtizedet késett. Szerencse vagy nem, de Carpenter napjaink felgyorsított rémületfaktorainak meglovagolása helyett a régi iskolát idéző módon, öreges tempóban, éppen ezért teljesen kiszámíthatóan paráztat, vállalható képi világa ellenére a filmet mégis valóságos kínszenvedés végignézni, hisz szemmel láthatólag minden közreműködő halálra unta magát a forgatáson.

The Loved Ones

Ami miatt a Hanna hátast dobott, az Sean Byrne ausztrál tortúra-filmjét már-már zseniális szintre emelte. A kulcs a mértéktartó zsánerpukkasztásban rejlik, és ez az alig másfél órás csemege ugyan arra törekszik, hogy kitágítsa a műfaj határait - konkrétan úgy fest, mintha a Texas Chainsaw Massacre találkozna a High School Musicallel egy aggasztóan beteges, de szellemes elmében -, de az audiovizuális harcsolás helyett inkább arra törekszik, hogy narratívájában legyen kiszámíthatatlan (hol elképesztően durva, hol hisztérikusan vicces), így sikerül friss vért pumpálnia egy olyan zsánerhajtásba, amely sokak szerint már eleve holtan érkezett.

Red Hill

Szintén ausztrál, szintén műfaji hibrid, ugyanakkor ez a western/slasher mixtúra olyan meggyőződéssel lapátolja stílusos halomba a két választott zsánerének közhelyeit, hogy végül önkéntelenül is műfajparódiává csuklik össze. Új seriff-helyettes érkezik egy istenháta mögötti kisvárosba, és nem elég, hogy alig tudja kivívni a helyi rendfenntartók bizalmát, de még egy csúnyán megégett néma rémmel is számolnia kell, aki megállíthatatlanul tör előre (ha kell, Jason módjára teleportálgatva), hogy beteljesítse titokzatos bosszúját, ami összeköti módszeresen kivégzett áldozatait. Már a film harmadánál sejteni fogod, hogy valójában ki a hunyó, így simán eltöprenghetsz azon, hogy a seriffet és az embereit leszámítva vajon hova tűnt mindenki a városból.

Cedar Rapids

Az Up in the Airhez hasonlóan a Cedar Rapids főhősét (Ed Helms, a The Hangover fogdokija) is kirángatják jól belakott világából, hogy végre rádöbbenjen: a mesterségére épített életén túl is akadhatnak örömök. Ugyanakkor ez a muksó se nem szexi, se nem magabiztos, a többnapos szakmai találkozón szerzett tanulságait pedig szomorkás elmélkedés helyett alkoholmámoros ökörködésben és gyakorlati alkalmazásban (új cég! új nő! új élet!) éli ki. Lehet vele is rezonálni, de még inkább John C. Reilly-vel, akinek már most odaítélnék egy jó kis Oscart és aki világra szóló partiarcként segít kimozdítani szegény emberünket a szürke status quóból. Ahhoz viszont, hogy eme film lehesesn a következő Oscar-szezon "kis szellemes függetlenje", túlságosan vicces. Nem mintha ez baj lenne.

The Fourth Kind

Ismét egy zsánerújító próbálkozás, amely az (ál)dokumentumhorrorok népszerű hullámát meglovagolva kíván friss hajtást növeszteni. Sajnos Olatunde Osunsanmi filmes kísérlete, melyben színészek rekonstruálnak valósnak beállított - és a filmben nem ritkán a "megrendezett" jelenetekkel párhuzamosan vetített - eseményeket, melyekben földönkívüliek ragadnak el embereket (asszem...), túlságosan zavaros, finomkodó és visszafogott (értsd: dögunalmas) ahhoz, hogy kénytelenek legyünk megjegyezni szellemi atyjának nevét. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz hír.

The Lincoln Lawyer

Matthew McConaughey-nak soha nem kellett volna lemennie kutyába: a helyében két lábbal rúgtam volna ki Kate Hudsont és a többi hollywoodi miszpicsát, a meztelen bongósnak ugyanis sokkal jobban fekszik ez a simulékony ügyvédszerep, aki simán lyukat dumál egy motoros banda kollektív sörhasába, zsebében van a fél város és vannak ügyek, melyeket úgy old meg, hogy a kocsijából sem kell kiszállnia. Persze, akadnak érzelmei is (exnejével még mindig imádják egymást és csak azért mentek szét, mert a bíróságon külön padsorból osztják az észt), ezért lehet érte szorítani, mikor egy egyszerűnek tűnő ügyből életveszélyes kalamajka lesz, ami aztán egy csapásra lebontja körülötte a maga által emelt cukorpalotát. Vérbeli tárgyalótermes thriller ez; az a fajta, ami 15 éve még elcsépeltnek, ma már retrósan coolnak számít. Nem tagadom, teljesen beszippantott, de a végső, tévés krimiket idéző pisztolyrántós, nagy monológos befejezés úgy tüsszentett ki, hogy majdnem megütöttem magam.

2011. május 19., csütörtök

» kritika: a karib-tenger kalózai: ismeretlen vizeken [pirates of the caribbean: on stranger tides] (2011)

8:00 | mozi | aeon_flux | 20 komment

Ismerős vizeken evezünk. Néhány régi (Jack Sparrow, Barbossa) és számos új (Blackbeard és lánya, György király, valamint az egész spanyol armada) szereplő az élet forrását kutatja, de természetesen néhányukat nem egészen az az agenda vezérli, mint amit felvállalnak.

Annak ellenére, hogy majdnem zsákolt egy milliárdot, a keményvonalas rajongókat leszámítva aligha akad olyan ember, aki szerette volna a Pirates-franchise harmadik epizódját. És még annál is kevesebben vannak, akik végig tudták követni. Ezzel a stáb is így lehetett, hisz Jerry Bruckheimer producer és Johnny Depp felváltva nyilatkoztak arról, hogy mekkora katyvaszt is okozott a fejükben az At Worlds's End keszekusza sztorija, és ígérik, hogy a negyedik rész nem csak egyszerű, de egyszeri kaland is lesz egyben. Ezért aztán az On Stranger Tides legszembetűnőbb újdonsága tényleg az, hogy olyan egyszerű, mint az ujjam - függetlenül attól, hogy legalább tucatnyi olyan szereplőt mozgat, akiknek nem csak kereszt- és vezetékneve van, hanem még tervei is akadnak.

Az már más kérdés, hogy eme tervek jobbára ad-hoc jellegűek, azaz a köpönyegforgatás érdekében bármikor leválthatók - néha pedig egyenesen illogikusak -, és tulajdonképpen a film McGuffinja - az élet forrása - is csupán másodlagos tényező, misztikumát percek alatt teszik margóra, ami miatt jogosan érezheti magát csalódottnak az egyszeri néző.  A csalódás pedig permanens vendég a film 140 perces játékideje alatt - nem feltétlenül negatív előjellel, hisz lecsupaszítottságának hála jó érzés végre részt is venni a kalandban, nem csak kívülről azt totózgatni, hogy most épp ki kivel van -; nekem a legnagyobb szomorúságot az okozta, hogy míg az előző részekben olyan szépen siklott bele rizsporos konspirálás a mitikus szörnyekkel és mutáns tengerészekkel teli fantáziavilágba, addig - néhány odavetett élőhalottat és tekergőző árbockötelet leszámítva - a Pirates 4 már csak egy szimpla kalandfilm.

Istennek, az ILM-nek és menő modellügynökségeknek hála, hogy a film derekán feltűnnek a sellők, kiknek egyszerre szexuálisan túlfűtött és vérfagyasztóan rémületes jelenését követően már nem lehet ugyanúgy nézni Arielre és kompániájára, mint eddig. Támadásuk egyértelműen a film legjobb pillanata, szóval jól vigyázz, mikor mész ki pisilni.

Bármennyire szeretem Ian McShane-t és bármennyire rettegtem őt néhány korábbi munkájában, Feketeszakállként meglehetősen szürke figura (szürkeszakáll!): a forgatókönyv néha ugyan rákényszerít egy-két random gonosztettet, melyek között akad önkéntelenül vicces is (szegény szakács...); hasonlóan erőtlen Penélope Cruz Angelicájának és Sparrow közös múltjának lebegtetése is, amely egyfajta szeretlek-is-meg-nem-is felállásba pozícionálja a két figurát, de nehéz őket elképzelni egymás karjaiban, hisz mindkettőt maximálisan elfoglalja az, hogy verjék át egymást. Az első trilógiában sokan fújtak a Bloom/Knightley kettős ódivatú csatározására, úgyhogy ők most mentek a levesbe, helyettük azonban el kell viselni egy tenyérbemászóan naiv erénycsősz (hogy maradhatott ez életben ilyen sokáig egy ilyen társaságban?) és egy foglyul ejtett sellőlány tágra nyílt tekintetű románcát, melynek kb. annyi köze van a cselekményhez, hogy nyugodtan mehetett volna a kivágott jelenetek közé.

Szerencsére Johnny Deppre mindig lehet fogadni (az utazó? miféle utazó? nem ismerek semmiféle utazót...), és Jack Sparrow-ként hozza a tőle elvárhatót: ezúttal sincs az a szorult helyzet, amiből ne tudná kidumálni vagy éppenséggel kilambadázni magát. Ugyan most ő is haloványabb a szokottnál - mondhatni sodródik az árral -, de metroszexuális manírjait nem lehet megunni.

200 milliós költségvetésének hála a film nem szűkölködik a látványelemekben, a 3D-ben pedig az a jó, hogy nagyon hamar el lehet feledkezni róla, s végső soron a film is ilyen: hozza az elvárhatót, de aztán pikk-pakk elillan.

kövess minket facebookon!

2011. február 6., vasárnap

» kritika: a nagy john carpenter filmantológia

18:44 | mozi | tv | aeon_flux | 40 komment

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy  Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!

2011. január 28., péntek

» kritika: let me in (2010)

21:40 | mozi | aeon_flux | 26 komment

Stephen King szerint a LET ME IN egy olyan überkirály horror, hogy csak na. Stephen Kingnek vagy vissza kellene térnie a tudatmódosító szerekhez vagy egyszerűen megnézhetné az eredetit, melyet ugyan én sem tartok a filmkészítés magasiskolájának - csupán egy ősrégi mumus-alapvetés ügyes átgondolásának, de még gyengéivel egyetemben is jóval magasabb szinten mozog, mint ez az amerikanizált változat.

Nem Matt Reeves volt az első hollywoodi filmes, aki remake-be fogott és közben váltig állította, hogy ő bizony nem remake-et forgat, hanem ÚJRAÉRTELMEZ, és nem is ő lesz az utolsó hollywoodi filmes, aki mikor ilyeneket állít, nem mond igazat.

A forgatókönyvet is jegyző, amúgy a Cloverfielddel szép nagyot durrantó úriember ugyan másképp rakta fel a figurákat a sakktáblára, mint ahogy azt John Ajvide Lindqvist tette regényében és később forgatókönyvében is, de a játéktér átrendezése közben eme figurák és a környezet is teljesen jellegtelenné vált. A kocsmatöltelékek kínja és Oskar Owen alkoholista apjának kiradírozásának köszönhetően nem csupán a lepukkantságból lett steril családi kör, de az eredetit átitató reménytelen beletörődésnek is nyoma veszett. Ennek a filmnek halálmindegy, mikor játszódik, hiába nyomatja minden bekapcsolt televízió Reagent, akár játszódhatna holnap is.

A legnagyobb veszteség viszont az Eli Abby karakterének kiherélése (ééérted), kinek androgünségének nyoma veszett (egyetlen kétértelmű, de alapvetően gyáva utalást leszámítva) és Chloe Moretz egy halk szavú szende szösziként ábrázolja, aki csupán a (szerencsére ritkán alkalmazott) olcsó speciális effektusok segítségével változik át szélsebes vámpírmókussá.

Még Richard Jenkins fejére is szemeteszsákot húznak, ami alapvetően nem rossz ötlet, és Matt Reeves az ő módszereinek felturbózásával mer kilépni a biztonságos övezetből (mert miben lehet több egy amerikai horror-remake, ha nem a vérben és akcióban?), de még az "apa" karakter pedofilságát is tisztára mossák egy fényképpel.

Minden egyéb az eredeti képkockáinak és párbeszédeinek szép, de üres montírozása. Meghunyászkodó, felesleges film. Lapozzunk!

kövess minket facebookon!

2010. november 4., csütörtök

» kritika: gru [despicable me] (2010)

17:00 | mozi | aeon_flux | 8 komment

A Universal közel másfél évig tartó lejtmenetének vetett véget ez az animációs film, amely normális esetben csupán lábjegyzetet érdemelne a 3D-ben animált mozik egyre szélesedő tengerében, de mivel egyedül a hazájában közel negyedmilliárd dollárt termelt, azonnal felmerül a kérdés, hogy mit tudhat ez a viszonylag alacsony (69 millióból) költségvetésből kigazdálkodott film, hogy így tódultak rá a népek.

Igazából a moziból kifelé jövet sem lettem okosabb. Az addig rendben van, hogy a szegről-végről moneyshotnak tekinthető Minyonok (az eredetiben Minions) cukik és valószínűleg hamarosan hazánk játékboltjait is elárasztják, szertelen kompániájuk viszont jóval nagyobb humorforrást rejtett magában, mint azok a 100 éves hasra esős mutatványok, melyeket fáradhatatlanul produkálnak.

Gru figurája sem a frissesség netovábbja: mintha az Addams-család egyik beltagja lenne - háza csupa veszély, tervei sötétek, találmányai nagyra törők, szíve viszont aranyból van, ahogy arra nagyon gyorsan rávilágít az a három kislány (cuki, cukibb és legcukibb), akit magához vesz - eredendően egy fondorlatos akció részeként.

Az eredetiség szikrája itt-ott azért fellelhető nyomokban: a film megjelenése valahol fél úton jár Tim Burton és Chuck Jones képzelete között - a kapott mix egységes és kreatív, mi több a gonosztevők világuralmi terveit szponzoráló "Bank of Evil" is remek ötlet, kár, hogy a  rosszarcúak világát is átszövő bürokratizmus nem kapott nagyobb hangsúlyt.

Összességében tehát a DESPICABLE ME nem több egy bájos, de  közhelyes és gyermeteg mesénél, melyet az eredendő célcsoport, azaz a gyerekek valószínűleg tágra nyílt érzékszervekkel, a felnőttek viszont unott arccal néznek majd végig - az előbbiek miatt talán nem is egyszer. No, talán ez lehet a magyarázat a sikerre.

2010. október 2., szombat

» szókátrány: pancser police [the other guys] (2010)

8:32 | mozi | aeon_flux | 7 komment

Ugyan Adam McKay és Will Ferrell párosa sikeresen töltötte meg hülyeséggel a zsarus haverfilmek zsánerét úgy, hogy a kapott mix azért zsarufilm maradt, de a THE OTHER GUYS színvonalban sajnos elmarad a korábbi közös munkáktól.

Ennek az oka részben persze az, hogy a huszadik "dühkirohanásokkal felvértezett, egyébként szeretni való manchild" Ferrell-karakter talán már a legelkötelezettebb rajongókat is kezdi fárasztani, de még ennél is nagyobb problémaként szembesültem azzal, hogy a két főhős, Ferrell és Wahlberg között nincs meg az a kémia, amit a bemondófiúk, illetve később John C. Reilly esetében magától értetődő volt. Wahlberg a vígjátékok faarcát hozza, aki ugye tök komolyan veszi a helyzetet és ezért vicces, de kettejük párosa csak döcögősen működik: olyan, mintha elbeszélnének egymás mellett, hogy még egy pillanatig se érezd azt, hogy ezek tulajdonképpen egymásnak vannak teremtve, csak azt ők még nem tudják.

A másik gond az emlékezetes poénok és beszólások hiánya. Míg az ANCHORMAN-t még 100 év múlva is idézni fogják, s ugyan hogy lehetne elfelejteni a STEP BROTHERS herezacsi-jelenetét vagy a TALLADEGA NIGHTS speciális combműtétjét, addig A THE OTHER GUYS esetében mit fogunk megidézni? Eva Mendes mellvicceit (azt talán igen :) vagy a TLC-függő* Michael Keatont?

Természetesen minden sántaságával együtt a THE OTHER GUYS a nézhetőbb vígjátékok közé tartozik (főleg ha összevetjük a Kevin Smith által dirigált zsánertestvérrel, a COP OUT-tal - vagy úgy egyébként az idei kínálattal), ellenben McKay-nek és főleg Ferrrellnek lenne szüksége már egy új arcra, amiből improvizatív őrületük képes lenne újabb kultuszt fialni, hisz a tálalással nincs gond, csak a tartalommal.

2010. augusztus 5., csütörtök

» kritika: salt ügynök [salt] (2010)

13:49 | mozi | aeon_flux | 14 komment

Egy orosz disszidens besétál a CIA főhadiszállására és szemrebbenés nélkül leoroszkémezi az őt kihallgató Sal ügynököt (Angelina Jolie). A vádlott megrebegteti szempilláit, majd futásnak ered. Igaz volna-e a vád..?

Bár soha nem tartozott a hollywoodi elithez, de az ausztrál Phillip Noyce a 90-es években letett az asztalra néhány (bevételi szempontból) figyelemre méltó akciófilmes és -thrilleres darabot, aztán kvázi hiátusba vonult, ahonnan csak olyan független darabokkal jelentkezett, mint a RABBIT-PROOF FENCE vagy a THE QUEIT AMERICAN. Hogy mi ösztökélte arra, hogy visszatérjen Hollywoodba, azt nem tudom (a PÉNZ!), de szerencsére a nagy ausztrál sivatagban nem sikerült berozsdásodnia, a SALT ugyanis jól beilleszkedik a hollywoodi trendbe: lendületes és profin összerakott akcióthriller - nem is a rendezőn múlt, hogy jónak még csak nagy jóindulattal sem nevezhető.

Pedig a felütés ígéretes. Mi több, az első felében a film ügyes BOURNE-klónként funkcionál, amely csak apróbb cápák megugrására vállalkozik, és Jolie jelenlétének hála bevonja a nézőt az izgalmakba, melyek leginkább abban öltenek testet, hogy a megvádolt ügynöknő hogy old kereket az őt üldöző kollégái elől.

Aztán eljő az első fordulat, aztán a második, aztán... a film végső búcsút vesz a realitástól és belép a fantázia olyan birodalmába, ahol a kémek és ellenséges ügynökök 60-as pulzussal sasszézgathatnak ki-be a legdurvábban őrzött bunkerekben, és nincs az a pác, amelyből ne tudnának kisebb karcolások árán kereket oldani. Mindezzel talán nem lenne nagy gond, ha a film nem arra a  személyes drámára próbálna építeni, melyet Jolie eleinte olyan átélhetően közvetít, hogy egy hajfestéssel később robotpilótára kapcsoljon. Mert nincs az az ügynök, akit ő ne tudna csücsörítve lekaratézni, nincs az a fal, amin ne tudna ilyen-olyan trükkök árán áthatolni... Az ilyen légből kapott marhaságok csak akkor működnek, ha a közreműködők könnyek helyett egysorosokat hullatnak... de az ember mit várjon egy Kurt Wimmer-forgatókönyvtől?

Szóval ha úgy vesszük, adva van ez az ügyesen összegereblyézett, magával ragadó sztori, amely félúton egy önmagát túlontúl komolyan vevő, következetlen marhasággá esik össze... csakúgy mint az a sorozat, melyben egy repülő lezuhan arra a szigetre. :)

2010. augusztus 4., szerda

» b-roll: 2010. augusztusi megjelenések

7:16 | mozi | dvd | aeon_flux | 23 komment

Folytatódik a korábban "Legendák Klubja" címszóval megjelent, a joglejáratot követően a B-Roll Kft-hez átvándorolt Canal+ csomag filmjeinek extrém fapados kisajtolása. Augusztusban három filmet tehetnek fel a polcra azok, akiknek csak a film számít és nem éreznek heveny hányingert, ha az adott produkció nem 5.1-ben zengedezik (ne felejtsd el: amikor ezek a címek forogtak, még nem létezett Dolby Digital és más x.y-os kencefice sem) és az extrák hiányát sem vélik eget rengetőnek - ellenben nem bánják, ha a termékhez jó olcsón (jelen esetben 990 Ft-ért) juthatnak hozzá.

Arnold Schwarzenegger egy komplett maffiát iktat ki a RAW DEAL (Piszkos alku magyarul, de sokunknak csak "der sziti háj"-ként van meg) című zajos, ám az Osztrák Tölgy rezüméjéhez képest visszafogott akciófilmben, melyben nehéz eldönteni, hogy a frizurák vagy a viselt göncök a viccesebbek, amúgy egy meglehetősen középszerű piffpuff moziról van szó felejthető gonoszokkal és sztorival, melyet Arnie intellektusa visz csak magasabb régiókba (ugye érzed az iróniát?).

Az egykoron szebb napokat látott John Carpentertől két klasszikus is befut: a THE FOG (A köd) nyitányában ugyan szépen lenyúlja a Harmadik típusú találkozásokat, a halálba küldött leprások bosszúálló szellemeit csatasorrendbe állító sztori is légből kapott, de a gomolygó köd, a remek fényképezés, a jól pozicionált rémisztgetések, a nihilista atmoszféra és a komoly arccal akciózó színészek megadják azt, amitől egy ilyen mozi még ma is megállja helyét (nem úgy, mint a botrányos remake).

Eme két cím már korábban is megjelent, viszont nagy-nagy hiánypótlás lesz az ESCAPE FROM NEW YORK (Menekülés New Yorkból) című ambiciózus sci-fi/akciófilm, mely egy remek alapötletre (Manhattan szigetéből szigorúan őrzött börtön lesz) és egy ikonikus "velem senki sem szarozhat" hősre, Snake Plisskenre (Kurt Russell) alapoz. A filmet nem New Yorkban forgatták, ez gyakorta meg is látszik az alacsony házakon és a gyanúsan széles sikátorokon, illetve a költségvetés határt szabott néhány jól elképzelt, de a filmben végül csak "elmesélt" jelenetnek is - többek között az Air Force One légi katasztrófájának -, de Carpenter ezúttal is jól bánik a terekkel és a távolságokkal, nem idegeskedik a vágószobában sem, mi több, a filmben felvonultat néhány páratlan figurát, akik szépen beleégnek az ember retinájába, bármennyire ellenzi is azt. A befejezés talán bugyuta, addig viszont valódi macsó-mennyország.

A filmek elvileg 2010. augusztus 26-án jelennek meg DVD-n, kivétel nélkül 2.0-ás magyar és angol hang, valamint magyar felirat társaságában (ebből kettőt szerény személyem követett el). A szinkronok klasszikusok lesznek - még az ESCPAE is a Gáti Oszkáros, Reviczky Gáboros magyar hangot használja, pedig azt anno egy káromkodásoktól mentes, vágott verzióhoz gyártotta az MTV. Az eddig le nem fordított jelenetekhez új szinkron készül(t), méghozzá az eredeti hangok közreműködésével (már amennyiben ez lehetséges).

2010. augusztus 2., hétfő

» kritika: a varázslótanonc [the sorcerer's apprentice] (2010)

18:25 | mozi | TheHungarian | 9 komment

Kapott hideget-meleget (leginkább hideget) az utóbbi években, de most az a helyzet, hogy Nicolas Cage ment meg egy filmet. De legalábbis, élvezhetővé teszi. El kell persze dönteni, hogy azon nevetsz, amit és ahogy csinál és mond, vagy pedig az emberen úgy, ahogy van. Lehet választani, de az biztos, hogy nem fogod kukán végigülni A VARÁZSLÓTANONC-ot. Pedig nem jó film, a legkevésbé sem. Szerencsére azonban Cage karaktere, ez a varázslómester, Baltazár kellően komikus, mint ahogy a legtöbb szereplő, s igazából ettől működik a dolog. Szó van itt világvége-fenyegetésről is, de a PERZSIA HERCEGE óta tudjuk, hogy ha a Walt Disney Pictures és Jerry Bruckheimer figyelmeztet erre, nem kell túl komolyan venni.

Nem csak abban előrelépés a FANTÁZIA című Disney-klasszikus egyik szegmenséből, egyúttal Goethe A bűvészinas című művéből merítő produkció az említett játékadaptációhoz képest, hogy jóval könnyedebb, de trükkjei és akciódús szekvenciái is egészen ötletesek, hellyel-közzel végig lekötik a néző figyelmét. A rossz oldala a dolognak, hogy az összecsapások funkciója alig több mint -amúgy kreatív- szemkápráztatás; mint az elhelyezési perben megegyezni nem tudó elvált szülők, a jó és a gonosz mágus folyvást civakodnak a gyerekért, aminek általában ugyanaz a forgatókönyve: negyedóránként egyedül marad tanonc főhősünk, megjelenik rosszakarója, megfenyegeti, majd az utolsó pillanatban a háttérből megszólal a mi Baltazárunk, aztán jön a közép-kelet európai és az ázsiai varázslófogásokkal tarkított párbaj, melyben valaki (találd ki, hogy ki) alulmarad, de maradandó károsodást (sőt, semmilyent) nem szenved. Szóval elég redundánsak a találkozások, de mindig akad bennük valami jópofa, így tulajdonképpen nem fáradunk bele mi sem.

Persze, a stúdiótól megszokhattuk, hogy nem kockáztatnak, így a jó pontokat hamar eliminálja a túlontúl ismerős bejárt út: a szokásos "mester és tanítvány" történetet láthatjuk, amely során a tanítvány előbb semmit nem hisz, majd csak magában nem hisz, s végül, mikor úgy hozza a szükség, talpra áll és teljesít; végül mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését. Nem kellett volna persze minden játékszabályt felrúgni, de egy-két csavar (például a befejezésnél, aminek egy jelenetét a teljes kínosságból rántja vissza Cage szellemes megjegyzése) azért jót tett volna a dolognak, megint csak.

Az idei két Bruckheimer-film kudarca egyébként talán, de csak talán, késztetést ad a bevett módszerek hajlítgatására, elvégre, A KARIB-TENGER KALÓZAI-folytatásoknál bevált a dolog. Az egyébként érthető, hogy A VARÁZSLÓTANONC miért nem találta meg az összhangot az amerikai nézőkkel: az ideális korosztály a film számára a Jay Baruchelével (vagyis inkább szerepéével, aki 20 éves) megegyező, márpedig őket kevésbé hozzá lázba a varázslóskodás, mint a tizenéveseket, Nicolas Cage idősebb, régi kedvelői számára pedig túl infantilis lehet a film premisszája. Át kell gondolnia tehát a neves producer úrnak, hogy hogyan és mibe fektet a jövőben, talán a legjobb az lenne, ha fogná mágikus gyűrűjét, és rápróbálná néhány kissrác ujjára, hátha.(vonj le egyet, ha nem bírod Cage-et)

2010. május 26., szerda

» kritika: streetdance 3d (2010)

21:39 | mozi | Brumi | 0 komment

Változnak az idők: Grease helyett manapság High School Musicalt kapunk, a Dirty Dancinget a mai fiatalok Step Upként ismerik, Patrick Swayze és John Travolta pedig Zac Efron vagy Chaning Tatum képében köszön vissza a mozivásznakról. Az MTV-generáció erőteljes jelenléte életre hívott egy szubzsánert, az ezredforduló után a hip-hop a zenecsatornák után a mozikat is meghódította, egyre jobban elterjedtek az utcai táncot népszerűsítő alkotások (Save the Last Dance, Honey, You Got Served, Stomp the Yard és a már említett Step Upok). Egy valamiben azonban nem különböztek: a remekül megkoreografált táncjeleneteket egy papírvékony történetre fűzték fel.

Nagy meglepetést nem árulok el azzal, hogy a StreetDance 3D rendezőpárosa a jól bevált recepthez nyúlt, tehetséges táncosok köré építettek egy ismerős panelekből összerakott instantmozit. Amíg a tökéletes testű fiatalok táncolnak és a háttérben dübörög a hip-hop zene, addig igazi bűnös élvezet, a bajok akkor kezdődnek, amikor elhallgat a zene és megszólalnak az ordas közhelyeket puffogtató karakterek. A menetrendszerűen érkező plot pointok (kötelező összeveszés, váratlan szerelem, sunyi árulás, "egy időpontban két helyen"-szindróma) tovább rombolják a koreográfusok által felépített várat, pedig a balett és az utcai tánc házasítása kellően őrült ötletnek tűnt ahhoz, hogy akár még jól is süljön el.

A StreetDance 3D több szempontból is úttörő alkotás. Amellett, hogy ez az első teljes egészében 3D-ben forgatott brit élőszereplős film, még a 3D-s táncfilmek mezőnyében is egyeduralkodónak számít (egészen augusztusig, amikor érkezik majd a soron következő Step Up). Ha már Scorsese azt nyilatkozza, hogy szívesen megnézné a Precioust három dimenzióban (mi nem), akkor miért ne készíthetnének egy alapvetően látványközpontú táncos-romantikus filmet kötelező szemüveges változatban? Egy próbát mindenesetre megér.

Változnak az idők: Grease helyett manapság High School Musicalt kapunk, a Dirty Dancinget a mai fiatalok Step Upként ismerik, Patrick Swayze és John Travolta pedig Zac Efron vagy Chaning Tatum képében köszön vissza a mozivásznakról. Az MTV-generáció erőteljes jelenléte életre hívott egy szubzsánert, az ezredforduló tájékán a hip-hop a zenecsatornák után a mozikat is meghódította, egyre jobban elterjedtek az utcai táncot népszerűsítő alkotások (Save the Last Dance, Honey, You Got Served, Stomp the Yard és a már említett Step Upok). Egy bizonyos életérzés átadásán kívül még egy dolog volt közös ezekben a filmekben: a remekül megkoreografált táncjeleneteket egy papírvékony történetre fűzték fel.

Nagy meglepetést nem árulok el azzal, hogy a StreetDance 3D rendezőpárosa a jól bevált recepthez nyúlt, tehetséges táncosok köré építettek egy ismerős panelekből összerakott instantmozit. Amíg a tökéletes testű fiatalok táncolnak és a háttérben dübörög a hip-hop zene, addig igazi bűnös élvezet, a bajok akkor kezdődnek, amikor elhallgat a zene és megszólalnak az ordas közhelyeket puffogtató karakterek. A menetrendszerűen érkező plot pointok (mosolyszünet, váratlan szerelem, sunyi árulás, "egy időpontban két helyen"-szindróma) tovább rombolják a koreográfusok által felépített várat, pedig a balett és az utcai tánc házasítása kellően őrült ötletnek tűnt ahhoz, hogy akár még működjön is. Kár, hogy pont az erre kihegyezett finálé koreográfiája sikerült kevésbé jól.

A Britain's Got Talent tehetségkutató verseny nélkül közel sem lenne ilyen látványos a szórakozás, ugyanis a shownak köszönhetjük a táncosok jelentős részét: George Sampson (a 2008-as évad győztese), a Diversity (a 2009-es évad győztesei) és a rivális bandát alakító Flawless (szintén a 2009-es évad szereplői) garantálják az autentikus mozdulatokat. Ha már a Britain's Got Talentnél tartunk, akkor szívesen megnéznék belőle egy egészestés változatot, mondjuk olyat, mint a This Is It. A történet úgyis csak elvonja a figyelmet a lényegről.

2010. április 18., vasárnap

» kritika: titanic filmfesztivál 2010 - 6. nap

22:48 | mozi | Brumi | 0 komment

Asszony zongora nélkül
(La mujer sin piano, Spanyolország, 2009, Javier Rebollo)

Rosa tisztességes háziasszony, szereti a munkáját és látszólag boldog házasságban él férjével. Egyik nap gondol egyet és bőröndjével nekivág az éjszakának. Különféle emberekkel találkozik, idejének jelentős részét mégis egy "furcsa" (Asperger-szindrómás) lengyel fickóval tölti. Javier Rebollo egy éjszaka eseményét mutatja be, kedves és kevésbé kedves ismeretlenekkel, futó kapcsolatokkal, valamint sok-sok cigivel és konyakkal. A játékidő alig haladja meg a 90 percet, a ráérős tempó és az érdemi történések hiánya miatt mégis úgy tűnik, mintha ez az éjszaka sosem akarna véget érni. 

Látogató

(Muukalainen, Finnország, 2008, Jukka-Pekka Valkeapaa)

Látogató
(Muukalainen, Finnország, 2008, Jukka-Pekka Valkeapaa)

Jukka-Pekka Valkeapaa nem egy fecsegő típus, nehezen találja a szavakat és kényelmetlenül érzi magát, ha beszélnie kell. Ő inkább a csend embere, ebből adódóan első nagyjátékfilmje sem a dialógusai miatt lesz emlékezetes. A Látogató főszereplője egy néma fiú, aki édesanyjával él valahol az erdő közepén. Nyugodt mindennapjaikat egy titokzatos férfi érkezése zavarja meg, aki üzenetet hoz a börtönben ülő édesapától. Anya és fia befogadják az idegent, de azt nem tudják, hogy ennek milyen ára van. Brutálisan gyönyörű dráma egy néma fiú és a természet kapcsolatáról, Jukka-Pekka Valkeapaa a csodálatos képek és a nyugtalanító zene kettősével páratlan atmoszférát teremt, filmje dialógusszegényen is elvarázsol és a székbe szegez. Így kell ezt csinálni! 

Metropia
(Svédország-Norvégia-Dánia-Finnország, 2009, Tarik Saleh)

A közeli jövőben járunk, a helyszín Európa. Az olajkészletek fogyóban, az emberek minden mozdulatát térfigyelő kamerák pásztázzák, a főbb városokat pedig egy metróhálozat köti össze. Ebben a közegben találkozunk Rogerrel, aki egy teljesen átlagos figura. Soha nem történik vele semmi érdekes, egészen addig, amíg egy hang meg nem szólal fejében. Tarik Saleh vízfejű emberekkel teli noirja animációs szempontból mindenféleképpen kuriózumnak számít. Szerény költségvetése ellenére (3 millió euro) erőteljes látványvilággal bíró alkotás, a nagyfejű karakterek, legyenek első látásra bármennyire furcsák, mégis tökéletesen illeszkednek a visszafogott színvilágú környezetbe. Kellemes humorú, rendkívül hangulatos disztópia, egy erősebb forgatókönyv azért nem ártott volna neki.