• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

ready for the action now, danger boy?

2010. február 18., csütörtök

» kritika: the book of eli (2010)

13:47 | mozi | aeon_flux | 19 komment

Mielőtt még bárki is az ellenkezőjére gondolna: a Hughes-testvérek nem mentek sehová. A 2001-ben bemutatott, jogtalanul elkalapált FROM HELL óta csupán azért telt el 9 év új film nélkül, mert bármibe fogtak, semmi sem jutott el a filmvászonig. Jogosan gondolhatná az ember, hogy a THE BOOK OF ELI megalkuvásból született, hisz történetét, képi világát és üzenetét tekintve mintha Hollywood próbálna válaszolni a maga gyorsétteremi esztétikájával a szintén mostanság bemutatott, díjvárományosként indult, aztán végül teljesen elfeledett THE ROAD-ra.

Cormac McCarthy elviselhetetlenül naturalista igéivel szemben az ELI poszterei és előzetesei szórakoztató apokalipszist ígértek, hisz csak úgy sugárzott róluk a szemtelen pózőrködés és kikezdhetetlen szélsőség, ráadásul Gary Oldmant ismét a sötétebbik oldalon állította csatasorba, amely oly régi közhely, hogy szinte már-már axióma.

A megelőlegezett bizalommal szemben a film rendkívül lehangoló képsorokkal és türelmi játéknak is beillő tempóban indít, miközben azt láthatod, hogy a címszereplő birtokosát alakító Denzel szenvtelen rituáléban mutatja be a túlélés kellékeit, melyek tetszőleges sorrendben a következők: macskahús, tisztasági kendő, iPod. Egy darabig ez utóbbi jelentheti az egyetlen szalmaszálat, amibe a szórakozni vágyó közönség kapaszkodhat, hisz a kétszeres Oscar-díjas Washington, aki feltűnően sokat fogyott eme szerep kedvéért, véresen komolyan veszi az Apokalipszist. Szerencsére azért feltűnnek végre a rosszarcúak is (köztük egy nagydarab kopasz láncfűrésszel, fuck yeah!), akiket aztán Wachoskikat és Wimmereket megszégyenítő módszerességgel fosztja meg nyomorúságos életüktől.

Ettől a momentumtól kezdve nyugodtan elcsomagolhatjuk az agyunkat, ugyanis a film látványosan felcsapja az apokaliptikus és magányos hősös történetek nagykönyvét és szemérmetlen felolvasást tart, miközben ide-odakacsingat a műfajok klasszikusai között a FAHRENHEIT 451-től kezdve a CHILDREN OF MEN-ig.

Eli-nál van egy könyv (nem fogjátok elhinni, hogy micsoda), amire egy sivatagi kiskirály (Gary Oldman Brick Top-szemüvegben) feni a fogát, ugyanis hatalmának kiterjesztésének kulcsát látja benne. Emberünk inkább menne a dolgára, a kiskirály meg inkább marasztalná, előbb szép szóval, aztán csúnya szóval, végül tűzzel-vassal.

Nehéz kikövetkeztetni, hogy a Hughes-testvérek melyik fele gondolta úgy, hogy  komolyan veszi a témát és még egy nagybetűs Üzenetet is a nézőbe olt, és melyik határozta el magát, hogy a közhelyekből építkezve decens, de instant felejthető akciófilmmel veszi le ugyanezt a nézőt a lábáról. Végül aztán valószínűleg nem tudtak megegyezni, vagy ha mégis, status quojuk előbb csak kényelmetlen, később viszont szépen felfalja magát, miközben a közönség azt kántálja magában, hogy "ez most komoly? á, dehogy. várj, ez most komoly? á, dehogy. várj..."

Egy biztos, a produkció csavarjait és azok megoldását vagy egy nagyon hülye forgatókönyvíró vagy pedig isteni beavatkozás idézte elő. A játékidő nagyobbik felében lehet szépen fohászkodni az utóbbiért.

2010. január 4., hétfő

» kritika: sherlock holmes (2009)

15:22 | mozi | aeon_flux | 14 komment

Kutya legyek, ha tudom, mi a befutó trend Hollywoodban. Egy-két éve még jól besötétítettek a moziban és mindenféle eredettörténettel kaszáltak nagyokat, ugyanez 2009-ben már csak félig működött. A TERMINATOR-filmek előzményeit feldolgozó SALVATION-ben Christian Bale ugatott véresen komoly arccal, míg a STAR TREK (BEGINS)-ben egy raklapnyi fiatal tett úgy, mintha az emberiség sorsa egy nagy kaland lenne; ezzel szemben itt van ez a SHERLOCK HOLMES-mozi, amely, mint a mesében, se nem sötét, se nem eszképista, újra is kezdi, meg nem is, és a moziból kifelé jövet arra gondoltam, hogy láttam is, meg nem is.

Öt-tíz éven belül teljesen magától értetődő lesz az, hogy ha az emberek meghallják Sherlock Holmes nevét, akkor még véletlenül sem egy nagyítóval szöszmötölő, hajlott hátú figurát képzelnek maguk elé, aki morózus ábrázattal filózik és a logikáról papol, mint valami viktoriánus Spock. Holmes mostantól akcióhős. Nincs olyan rosszfiú, akinek ne tudna szíjat hasítani a hátából, úgy nyomoz, mintha egy nagyzenekart vezényelne, a megoldást pedig úgy tálalja, mint egy bűvész a repülőgép-anyahajó éltüntetését. Holmes szupersztár: mindig a középpontban van, kényeskedő, hisztis, mindent jobban tud és elképesztő vehemenciával táguló egója megkeseríti a körülötte élők életét.

Holmes kellemetlen figura. Még Robert Downey Jr.-nak se nagyon sikerül megkedveltetnie, pedig ő aztán minden tudását beveti, mégsem értem, hogy Watsont (Jude Law) mi köti hozzá, és a nyomozó szemlátomást mindent megtesz annak érdekében, hogy magához láncolja őt. Ha Irene Adler (Rachel McAdams) nem sétálna át néha-néha a színen, még azt találnám hinni, hogy Holmes szerelmes a jó doktorba, aki kétségkívül maszkulinabb és talpraesettebb, mint amilyennek dr. Watsont elképzelnénk. Persze, érezhető, hogy mi volt a cél, mégsem sikerült azt elérni. Jelen esetben kettejük felállása néha beteg-páciens viszonyt, máskor úr-szolga kapcsolatot sugall, és csak nagy ritkán jön át az, ami egy "buddy movie" alapja: az egyenrangúság.

A kémia egyébként is nagy hiányosság a filmben: míg a rondán zavarosra vett és a nyomozást hókuszpókusza cserélő történet színültig van alkímiával, addig a figurák között alig-alig észlelhető kapcsolat. A Mark Strong által megtestesített főgonosz indítékai ködösek, Irene Adler megmozdulásai szintúgy, sőt még a Holmes-hoz fűződő románca is csak egy kihagyott ziccer.

Ennek fényében a kétségkívül erős rendezés (amely a rossz nyelvek ellenére magán viseli Guy Ritchie keze lenyomatát), a kiválóan életre hívott XIX. századi London mocskos/füstös látképe és a dinamikus akciójelenetek nem hatnak többnek, mint a semmibe ellőtt puskapornak. De majd egy jön egy folytatás és az talán végre életet lehel a figurákba és a sztoriba. Csupán ennyi hiányzik a szórakoztatáshoz.

2009. december 31., csütörtök

» horrorisztikus hármas: the uninvited / pontypool / orphan

10:44 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...

THE UNINVITED. Egy többszörösen megcsavart, szokványos zsánerelemekkel (falfehérre mázolt, nedvedző kísértetnők!) dolgozó, ám a műfajától végső soron sikeresen eltávolodó A TALE OF TWO SISTERS megkésett amerikai újrája, amely egyrészt zsibbasztóan leegyszerűsíti a koreai triplacsavart, másrészt egy odavetett, majd sarjában eltiport szerelmi szállal fenemód érdektelen elemekkel dúsítja fel azt. Az ijesztgetések nem működnek, ugyanis a szellemek bénák, túl sokat pofáznak és másodpercre pontosan akkor ugranak elő, mikor várnád tőlük; az eredeti film ismeretében a végső fordulat nem okoz meglepetést és más egyébként is reciklikált szagot áraszt, ám a film és a rendezőpáros legnagyobb hibája az, hogy hiába öltözteti lengén lánykáit, egyik sem néz ki túl jól. Ez pedig megbocsáthatatlan.

PONTYPOOL. Hogy a kanadai Bruce McDonald eddig leginkább a QUEER AS FOLK epizódrendezőjeként jeleskedett, már némi gyanakvásra adhatott volna okot, ám a nehezen megjegyezhető cím mögött rejlő ígéret (Orson Welles után szabadon egy rádióadó élőben közvetíti a világvégét) miatt bizalmat tápláltam iránta. Eleinte úgy tűnt, hogy végre jó anyagba fektettem: a honnan-ismerem-ezt-a-fazont szerepkörből valószínűleg soha ki nem törő Stephen McHattie csak annyira játssza túl a rádiós szerepét, amely egy magáról túl sokat képzelő figurától elvárható, s a felvezetés is feszült, ám idővel kiderül, hogy a rettenetesen félrevezető és buta magyar cím (A ZOMBIK VÁROSA) ellenére a világot ezúttal nem az élőholtak támadják meg, hanem egy nehezen komolyan vehető módon terjedő vírus, ugyanakkor a stáb tagjain is valami furcsa betegség vehetett erőt, ugyanis a film második fele rondán széthullik és a hézagokat a műfajtól egyáltalán nem elvárt köldöknézegetős elemek töltik ki. Így kell elbarmolni egy kiváló ötletet.

ORPHAN. Bár a kritikák nem voltak túlzottan lehúzóak és a közönség kifejezetten lelkesedett a filmért - mi több, egyfajta kultusz is elkezdett manifesztálódni a címszereplő Esther körül -, jobb lett volna, ha inkább az előjelekre figyelek, mi szerint ez a 267. ijesztő kölkös horror a sorban, a produkciót a Darck Castle finanszírozta és a HOUSE OF WAX rendezője jegyzi, érted, ugyanaz a faszi, aki szerepet adott Paris Hiltonnak. Az ORPHAN szereplőgárdája kétségkívül minőségbeli ugrást jelent (Vera Farmiga neve például könnyen felbukkanhat a legközelebbi Oscar-jelöltek között - természetesen egy másik film kapcsán), ugyanakkor a film cselekménye sokkal több bosszúságot okoz, mint egy átlagos horroré, ugyanis nagyon szeretne okosnak látszani, miközben a figurák egyik szituációt a másik után bénázzák át, és ezt olyan módszeresen művelik, hogy nagyon hamar eljuthatsz arra a pontra, hogy legszívesebben leüvöltenéd a fejüket. Az élvezhetőségen némiképp javítana a kétségkívül tehetséges Isabelle Fuhrman hátborzongató jelenése, csakhogy a forgatókönyv annyira bénán vezeti fel a nagy záró fordulatot (kb. 15 perc után kitalálható, még ha nem is szívesen hiszed el magadnak, akkor is), hogy idővel ő lesz a produkció legkomolytalanabb figurája. Talán azt már említenem sem kell, hogy a becsapódó ajtók, tükrös szekrények mögött mindig ott lapul valami rémes, ugye milyen rémes?

2009. december 22., kedd

» kritika: it's complicated (2009)

22:21 | mozi | TheHungarian | 14 komment

Egyszerűen bonyolult. Egyszerű, mégis bonyolult. Egyszerűen megfogalmazva, Nancy Meyers nem nagyon szeret kétórás játékidő alatt dolgozni, s így ezúttal is túlbonyolítja az amúgy nem kimondottan kimunkált, hosszabbra nyúlt szituációt. Mert itt nem többről, mint egy helyzetről van szó. Az egyik férfinek mégis kell a nő, a másik férfi nem teljesen biztos benne, hogy kell neki újra egy nő, a nő pedig nem tudja, ki kell neki. A néző pedig arra gondol: kell ez neki?

Immáron tíz éve, hogy Jane (Meryl Streep) elvált Jake-től (Alec Baldwin), s most végre megvalósíthatja egy régi vágyát is: csodás konyhával egészül ki háza. A bővítést kivitelező építész (Steve Martin) szintén elvált, rokonszenves fickó, aki udvarias, illemtudó módon közeledik Jane felé. Ezalatt fellángolnak a régi érzelmek is a nő és volt férje között, ami egészen szokatlan szerepet oszt Jane-re. Jake nem egy hűséges típus, szertelen és élvhajhász, míg Adam megbízható és figyelmes. Az amúgy újranősült exszel jó a szex, de meddig működhet ez? Dilemmák végtelen sora. Kijutott belőlük a forgatókönyvíró-rendezőnőnek is. Meyers szintén képtelen eldönteni, mi legyen: egyik szereplőjével sem akar kitolni. Mindenki szabadkozik mindenkinek, mindenki megkapja a lehetőségeit, s így haragudni sem lehet senkire. Anélkül meg mit ér egy szerelmi háromszög? A konfliktus abszolút alapvető, a megoldás megalkuvó maradt, de hát mégis, mire lehet számítani? Egy szakajtó Golden Globe-jelölésre azért igen.

Meryl Streep egy mentőöv. A legkavargóbb örvényből is képes kimenteni a legénységet, azonban ezen erőfeszítéseit a szinkron most alaposan elúsztatja. A hang az alakítás fele, és Bánsági Ildikó nem bír megbirkózni a feladattal. Ráadásul, valahonnan a rossz emlékek közül felsejlik Diane Keaton és a FÉRJHEZ MÉSZ, MERT AZT MONDTAM, de gyorsan hessegessük el ezt a párhuzamot, mert az asszociáció csupán a hasonló szerep szüleménye...kell hogy legyen. Steve Martin jelenléte szűkösre lett szabva a bőséges játékidőhöz képest, háttérbe szorulását leginkább a TUCATJÁVAL OLCSÓBB harmadik részével kompenzálhatná, ahol fölébe emelkedhet egy sereg gyereknek. A nyerő Alec Baldwin, aki A STÚDIÓ, azaz a 30 ROCK című sorozattal jó edzésben tartja komikusi oldalát, s ezt itt hellyel-közzel sikerül kamatoztatnia. A két férfiszínész az Oscar-gála levezényléséért vélhetően nagyobb elismerésre tesz majd szert.

Az EGYSZERŰEN BONYOLULT szétszórt szexkomédia piával, fűvel és Alec Baldwin erős testszőrzetével, ötveneseknek, még inkább elvált ötveneseknek, leginkább elvált ötvenes nőknek, elhanyagolt elvált ötvenes nőknek pedig feltétlenül. Nekik mindenképpen meg kell nézniük, mert lehet, hogy már az is megelőzi a vagina összezáródását.

2009. november 29., vasárnap

» kritika: moon (2009) #2

20:35 | mozi | samlowry | 6 komment

A Moon egy ügyes film. Látszólag sci-fi, de valójában az amerikai nagyvállalatok Michael Moore-t megszégyenítően manipulatív anti-propagandafilmje. Duncan Jones pedig minden bizonnyal ügyes fazon, hisz képes fátyol-vékonyra koptatott filozófiáját úgy beágyazni a science-fiction közhelyek megszálkásodott szövetébe, hogy a mélyen tisztelt publikum még szereti is a végeredményt. No nem mintha komoly erőfeszítések sora látszana a Moonon. Egyik oldalról van a kezünkben egy film, jobban mondva egy ötlet, melyet annak szerzője akár kiskamaszként is megálmodhatott volt anno egy bizarr beckenham-i teadélután során a papa (David Bowie) egyik nyűgösebb lemezét hallgatva, ami pedig a körítést illeti, a flegmaság minden téren érezhető. Mansell soundtrackje elejétől végéig nívós anyag, tehetséges kezek és fülek munkája, mégis hol déjá vu-t okoz, hol pedig eltűnik, de nem az atmoszféra javára, hanem azzal együtt. 

A Moon-t végül egyedül Jones, a rendező menti meg (Jones, az író pedig öli óraszám), hiába fut filmje kliséből klisébe, Jones mégis képes arra, amiről általában még a nála tehetségesebb elsőfilmesek is csak álmodnak, a végeredmény ugyanis tökéletesen koherens. Azt írtam, az ötlet mögött gyermeki megfontolatlanság és még gyermekibb értékítéletek húzódnak. Ezzel ellentétben a kész forgatókönyv felépítettsége hidegfejű, megfontolt íróról árulkodik, ami pedig végképp zavarba ejtő, hogy ez a méretes ellentmondás a vásznon tökéletesen konstans színvonalú egészet alkot. Egy percig sem kérdőjelezzük meg a fordulatok létjogosultságát, vagy az emberi drámát mely a szemeink előtt zajlik csak éppen a bólogatás közepette előbb utóbb rájövünk, hogy hiába logikus minden, a hatás nem csak várat magára, de el is marad. Ennek oka, hogy mindent láttál már, amivel a Moon szolgál, csak épp markánsabb formában.

A feszültség hiányának több oka is van. Egyrészt Duncan Jones filmjében nem merül fel a szükség, mint kifejezés. Ebben az univerzumban ha valami kell, akkor van, kivéve a gonoszt ami kéne, de nincs. Illetve van, a „gonosz” nagyvállalat amely minden humanitást mellőzve kihasználja az embert, mint annak a rendje és módja, viszont valódi fenyegetettség nem jelenik meg a vásznon. Persze Sam Rockwell, aki tulajdonképpen a film egyetlen szereplője, brillírozhat duplázott, mi több triplázott szerepében, de az ő karakteréhez, illetve karaktereihez sem kerülünk közel. Mindemellett olyan érzésünk támadhat, hogy Jones erősen a szeme sarkából tekint az Alien illetve a Sunshine skáláján mozgó klausztrofób szkafanderes horrorokra, a Moon ugyanis minden lehetséges eszközt megkerül amely klausztrofóbbá vagy horrorrá tehetné. Végeredményképp így csak egy szkafander marad, és egy film amely csak azért fürdőzhet a cápaugrás sikerének kétes dicsőségében, mert saját műfajának közhelyeit megkerülve is közhelyes tudott maradni.

Ellenvélemény:
aeon flux

2009. november 25., szerda

» kritika: astro boy (2009)

17:25 | mozi | Brumi | 6 komment

Animációs fronton nem panaszkodhatunk az idei év felhozatalára. Voltak tévésztár kutyák, tengerimalacok, űrutazó legyek, motkányok, gombszemű gyerekek, szörnyek, izraeli katonák, feltalálók, játékfigurák és repülő házak. Nyakunkon az Anilogue és az év hátralévő időszakára is maradt még pár animációs film (Arthur and the Revenge of Maltazard, The Princess and the Frog, Alvin and the Chipmunks: The Squeakquel), addig viszont nézzük meg, hogyan sikerült a Palace Pictures idei harmadik bemutatója.

Az Osamu Tezuka által létrehozott karakter hazájában elképesztő népszerűségnek örvend, 1952-es első megjelenése óta több anime- és tévésorozatot is megélt, most pedig már három dimenzióban csodálhatjuk Astro Boy kalandjait. David Bowers a gyurma hatású CGI-patkányok után egy hamisítatlan álomgyári produktummal rukkolt elő, ami mindenképpen visszalépés Aardmanékhoz képest.

Toby egy tökéletes kisfiú, minden szülő álma. Szuperintelligens, udvarias, szorgalmas, jó tanuló, ugyanakkor ízig-vérig gyerek. Édesapja (Dr. Tenma) egy szuperintelligens, ugyanakkor enyhén antiszociális feltaláló, aki csak a munkájának él. Egy félresikerült laboratóriumi kísérletnek köszönhetően Dr. Tenma tanúja lesz saját fia halálának (pontosabban elpárolgásának, a fiatalabb korosztály kedvéért) és a bűntudattól vezérelve hosszú napokon keresztül a laborjába bezárkózva próbálja meg helyrehozni a szívében keletkezett hatalmas űrt, Toby egyetlenegy hajszálából (!) megalkotja fia tökéletes robot-klónját, akinek "szívébe" a világ összes pozitív tulajdonságát egyesítő kék mag kerül (ennek ellentéte, a piros mag pedig csupa rossz tulajdonsággal ruházza fel "viselőjét"). Dr. Tenma képtelen elfogadni az új Tobyt, így a robotgyerek saját képességeinek felfedezése után benevez a "találd meg a helyedet a világban"-tanfolyamra és vaskos tanulságokkal lesz gazdagabb a film végére.

Az Astro Boy nem jó film, ugyanakkor rossznak sem mondanám. Minden öteletes poénra jut legalább ugyanannyi - ha nem több - kínos fészkelődés, a történet szerves részét adó apa-fiú kapcsolat vérlázítóan semmilyen, a főgonosz jellegtelen, az RFF (Robot Felszabadítási Front) vicces és ciki egyszerre, az animáció színvonala szintén hullámzó. Ha már egyszer a fiatalabb korosztálynak szánják a filmet, akkor nyugodtan csiszolhattak volna még a mondanivalón, mert a látottak alapján ezt a konklúziót lehet levonni: Még véletlenül se foglalkozz a saját fiaddal, akár meg is ölheted, majd építesz helyette egy másikat, akivel már végre törődni is fogsz. Dr. Tenma karaktere még a főgonoszétól is antipatikusabb, kár, mert csodákat lehetett volna művelni a "Mi teszi az embert emberré?"-kérdés alapos körüljárásával. Lehet, hogy csak a Pixar-rajongó beszél belőlem, de manapság elég nagy luxusnak tartom az idősebb nézőközönség semmibe vételét, még egy animációs film esetében is. Gyerekeknek viszont nyugodt szívvel tudom ajánlani, Astro Boy golyószóró hátsó fertáját legalább ők viccesnek fogják találni.

 

 

2009. november 14., szombat

» kritika: 2012 (2009)

13:39 | mozi | aeon_flux | 22 komment

Mint minden konstans dolgot a világban, úgy Roland Emmerichet is a helyén kell kezelni. Az ő világában az utolsó pillanatban bármi elől kereket lehet oldani, csak az a lényeg, hogy az elmenekülés tényleg az utolsó pillanatban történjen. Hiába szállítja ő a világ legnagyobb katasztrófáit - természeti és ha úgy vesszük, filmes értelemben egyaránt -, nála a túlélés titka végtelenül egyszerű: emlékeztess egy nem túl sokba kerülő, de szimpatikus és tehetséges színészre, légy politikailag korrekt, légy teljesen átlagos és legyen valami dráma a múltadban, amit a mai napig nem tudtál feldolgozni (mondjuk egy válás), ha pedig elkezdődik a hepaj, akkor még véletlenül se csinálj belőle ügyet - akkor jársz a legjobban, ha a világégést egyfajta vidámparkként éled meg - és ne kérkedj azokkal a szuperképességeiddel, melyekkel bármilyen csávából ki tudod vágni magad úgy, hogy az arcod talán kormos lesz egy kicsit.

Jobban belegondolva, ezek a feltételek mégsem olyan könnyen teljesíthetők, úgyhogy mondok egy egyszerűbbet: változz kutyává és nyert ügyed van.

A fentiek teljesítésével még az egész világot halálra ítélő 2012 is túlélhető, amely ugyan "minden katasztrófafilmek alfája és omegájaként" kíván fennmaradni az utókor számára, tulajdonképpen csak egy kiadós encore-ja a korábban már több alkalommal diagnosztizált "disastrus emmerichus"-nak. Nem mintha ezt nagyon fel akarnám róni a germán direktornak, hisz karrierje során akárhányszor letért a katasztrófák által legyalult ösvényről, az eredmény... nos, katasztrofális volt. Eme gigaprodukcióval Emmerich azonban elég durva öngólt lőtt be magának, hisz akárhogy is vesszük, innen már nincs tovább.

A maja jóslatok és félőrült bloggerek szerint 2012-ben a Föld jelnlegi formájában megszűnik létezni: a Nap által kibocsájtott sugárzás túlhevíti a bolygónk magját, minek hatására a kéreglemezek teljesen átrendeződnek: szupervulkánok nőnek a semmiből, földrészek tűnnek el az óceánok mélyén, végül több ezer méteres cunamik söprik végig a kontinenseket. Szóval nekünk reszeltek. A világ vezető kormányai összefognak és a bibliai méretű katasztrófával szemben egy szintén bibliai méretű túlélési tervet próbálnak eszközölni, csupán az idő jobban szorít, mint sejtik

Az össznépi katasztrófa természetesen csak háttér egy tehetséges, de sikertelen író (John Cusack) kálváriájához, melynek végső célja az, hogy újra összekovácsolja széthullott családját. Mindehhez nem kell mást tenni, mint elmenekülni egy Kalifornia-faló földrengés, egy Yellowstone-méretű gigavulkán kitörése és a Himaláját lecsicskázó megahullámok elől. Gyerekjáték. A gyerkőcök néha sírnak, az anyuka pedig rémüldözik, de Cusack csak akkor emeli fel a hangját, ha nagyon hangosan zajlik körülötte a világégés, végül aztán - talán nem árulok el nagy titkot - eljön az ő nagy pillanata is.

Emmerich tehát biztosra ment: Benetton-színű figurái előtt nem léteznek vallási ellentétek, a kapzsiság megnyilvánulásai ezúttal is néhány öltönyöshöz köthetők, a katasztrófák pedig valamely könnyen beazonosítható látványossághoz. A költségvetés (260 millió dollár!) minden eddigi próbálkozását felülmúlja, mint ahogy a látványvilág is észbontó, ám ez a típusú film már rég elveszítette aktualitását. A válságnak köszönhetően a világ jóval kiábrándultabb és közel sem olyan naiv, mint akár 4-5 éve. Most már nem dőlünk be egy ökokatasztrófa fenyegető rémének, hisz az elementáris támadás a pénztárcánkon keresztül érkezik, s Emmerich hiába is próbál ráhúzni aktuális topikokat a 2012-re, az euromilliárdokért megvásárolható túlélés problematikája van olyan nyögvenyelős, mint a végítélet árnyékában elhangzó, világméretű összefogásra buzdító elnöki beszéd.

És az arányokkal is gondok vannak. Tudom, most néhányan biztosan mosolyogtok, hisz az arányérzék Emmerich számára legalább annyira ismeretlen képesség, mint teszem azt, Michael Bay előtt, de a mozi sajnos egy idő után kibillen a masszívan fel- és leépített status quojából. A legnagyobb patronok a 150 perces játékidő első felében durrannak, és miután a természet jól kitombolta magát, az emberiség után a történet is kezdi elveszíteni a lába alól a talajt, hisz a hősök továbbra is egyik helyzettől a másikig futkároznak, csupán eme szituációk kezdenek egyre fáradtabbak, idétlenebbek lenni.

Ilyenkor lesznek a logikai bakugrások is egyre bántóbbak, az érzelmek és dialógusok is egyre közhelyesebbek és mikor az emberiség túlélése egy technikuson, egy elméleti kutatón és az elnök lányán múlik, és nem azon a sok ezer szakemberen, akik a környéken sertepertélnek, akkor az egyszeri nézőben automatikusan felmerül az a lesújtó kérdés, hogy "ezt mégis hogy gondolták?"

Megmondom én. Kicsit pornográf (légy szemtanúja a világ pusztulásának), kicsit erőltetett, de messze nem olyan offenzív és ízléstelen szórakozásnak, mint az a másik szuperprodukció, melyet bevételben ez a megalománkodás valószínűleg meg sem közelít majd. Talán tényleg ránk férne egy interkontinentális tisztogatás?

2009. szeptember 24., csütörtök

» kritika: surrogates (2009)

12:44 | mozi | aeon_flux | 29 komment

Philip K. Dick biztosan bírná ezt a világot. Az emberek élve rohadnak magukra zárt apartmanjuk elfüggönyözött hálójában, miközben távirányítású androidokkal bohóckodnak a hamisan ragyogó nagyvilágban. Gondolj bele! Egy ilyen világközösség percek alatt borítaná fel az értékrendeket és az erkölcsöket: a humanoid iPodok társadalmában az emberi élet értéke nullára redukálódna, hisz míg a szuperszép robothüvely könnyen lecserélhető, eldobható modellt kínálna, a mögötte irányító, fizikai valójában gyorsan elcsökevényesedő "eredeti" emberközundor tárgyává korcsosulna. Egy ilyen világ működésképtelen, paranoiás és instant anarchia tárgya: ismétlem, tökéletes játszótér lenne Dick számára.

Jonathan Mostow filmjében ezért aztán csúsztatnak derekasan, hisz a bevezető feliratok alatt látható utópisztikus híradó-összeállításban elhadart magyarázat szerint a hasonmásoknak hála a bűnözés 99%-kal csökkent, a háborúkat joystickokkal vívják és mindenki jó módban él - leszámítva a kisebbséget, akik (mint később kiderül) konténerekből faragott romok között hirdetik az igaz ember igéjét. Szegények.

A rendszer tökéletes. 

Ilyenkor jön az a rész, hogy mégsem az: Tom Cruise gyilkolni fog, Sunny, a robot már gyilkolt is, és a lökött bádoghalmaz Robin Williamsszé szeretne változni. A SURROGATES-ben "meggyilkolnak" egy hasonmást, igen ám, de annak gazdája is kifekszik. A nyomozást Tom Greer (Bruce Willis) veszi át, először egy fiatalosra photoshoppolt hasonmás formájában, aztán, mikor a megoldáshoz közeledvén elveszik fegyverét, jelvényét, hasonmását, hús-vér valójában. 

Maga a nyomozás van olyan furfangos, hogy ne férjen el egy tejesdoboz hátulján, tehát leköti a figyelmet; a csillivillire rajzolt jövőkép pedig szépen kölcsönöz az utóbbi húsz év valamennyi hollywoodi utópiájától, viszont Greer morális dilemmája meglehetősen sekélyes, s ezen még Bruce Willis limitált színészi készlete sem sokat mélyít. A nélkülözhetetlen akciójelenetek is ismerősnek hatnak, pedig a sminkelt terminátorokkal igazán merészebb játékot lehetne űzni ötméteres ugrásokon és a leszakadt végtagok rezignált köszöntésén túl. 

A film igazi problémája mégis a játékidőben rejlik: 85 perc alatt nem lehet megalapozni, majd levetköztetni egy teljesen új világrendet, hogy mindehhez még némi cselekmény is társuljon, ráadásul Mostow egyáltalán nem rendelkezik saját vízióval, így még a panelekből összeharcolt eseményekre sem képes némi egyéni színt mázolni, csak hogy emlékezhess valamire. Végsősoron korrekt darab a SURROGATES, csak ne csodálkozz azon, hogy a moziból kifelémenet automatikusan törlődik a memóriaegységedről.

2009. augusztus 16., vasárnap

» kritika: fanboys (2008)

10:42 | mozi | Gecco | 12 komment

Öt huszonéves Star Wars fanatikus nekivág, hogy behatoljon Lucas kaliforniai szentélyébe, s fél évvel a hivatalos bemutató előtt megtekintse a trilógia első prequel-ének szánt, a The Phantom Menace-nek nyers kópiáját. Gyermeki ötletüket egyikük halálos betegsége nemesíti férfias tetté, mely tény mellesleg a vállalkozást is legitimálja (de nem legalizálja azt, hogy a klasszikus is jóllakjon). A fiatal x-wingek tehát nyakukba veszik az országutat, néhányszor megütköznek a második legnagyobb sci-fi franchise őrjárataival, szerelembe esnek és csalódnak, felfedezik egymást és tenmagukat, s ami a legfontosabb: a végére mindegyikük begyűr valami igazán emberes tanulságot porlepte tarisznyájába. Classic.

Azt valószínűleg senki sem vitatja, hogy a Star Wars filmeknek (Han) szóló egyedülálló rajongás már vaskosan megérdemelt egy szurkolói mozit; azt is megteszem hármas befutóra, hogy a vígjáték zsánerében kezdett volna bármelyikünk is, ha arra vitte volna jó sorsa; azt viszont erősen kétlem, hogy mi is hormonzavaros Apatow-kreatúrákat zavartunk volna ki egy minden évben minimum hat hollywoodi produkcióban ellőtt road tripre, amikor pénz, paripa, és fegyver híján is fél kézzel kultot lehetett volna összefércelni a hegy méretű immateriális jóból. Kyle Newman eltévesztette a házszámot, és tini-vígjátékot installált a harmincas hardcore SW-fanoknak. Egy idők vasfogának ellenálló, éltes univerzumhoz nyúlt a méltatlanul népszerű műfaj-tinédzserizálás eszközeivel, holott a Potter-rajongókon innen, és a Gyűrűk urának hívein túl, Lucas mesterművének sokat próbált b-közepe nem szenved egzisztenciális gondoktól, nem áll válaszúton az élet kurva nagy erdejének egyik elágazásánál sem, és nem őrlődik a határozatlanság malomkövei között; ellenkezőleg, fajtánk határozott, erős akaratú és snejdig. Mely karakterisztikák tökéletes alapmotívumai lehettek volna egy súlyosabb, kidolgozottabb hommage-koncepciónak.

A Fanboys nem egy jó projekt közepes megvalósítása, hanem egy igazán izgalmas téma kevésbé okos oldalról történő megközelítése. Amit vállal, azt leszállítja, de az alapvető SW-os reflexek beindításán túl sajnos meg sem próbálkozik a korai trilógia által létrehozott komplex világ kibontásával. Végig megmarad az idézetekkel és kikacsintásokkal átszőtt ökörködés szintjén, tinédzserekkel - tinédzsereknek.

Az viszont elvitathatatlan tőle, hogy minden porcikájában elkötelezi magát a SW-franchise-nak, megtekintése már csak ezért is kötelező. És ha behozza a költségeit, talán egyszer, egy távoli galaxisban megszületik majd a Fanmen is.

 (Atyánk promója itt, még nincsenek elkésve!)

2009. július 20., hétfő

» kritika: harry potter and the half-blood prince (2009)

16:37 | mozi | aeon_flux | 54 komment

Mindenről Batman tehet. A Sötét Lovag nevéhez híven feketére festette a nyári moziszezont, s ezzel szanaszét kereste magát és még egy csomó elismerést is bezsebelt. Melyik másik franchise lovagolta volna meg ezt a trendet hamarább, mint a Warner Bros. másik üdvöskéje, Harry Potter? Természetesen a gyülekező felhőkért nem lehet egyedül a THE DARK KNIGHT-ot felelőssé tenni, hisz már maguk a könyvek is kötetről kötetre egyre komorabbak, s ez a borongós érzés már a harmadik - a mai napig a legjobb - filmes epizódon is kiütközött, arról viszont Nolan filmjének brutális sikere tehet, hogy a THE HALF-BLOOD PRINCE-re ilyen sokat kellett várnunk.

Két év alatt filmek jöttek, gyerekek mentek, sokakban csitult a Harry Potter-láz - legyen szó ünnepi vagy nyári történésről - és jelenleg a frász se tudja, mi a trend, de a szemüveges varázslófióka mintha kizökkent volna az időből. Nem is csoda, hogy a film első fél órájában nehezen megy a belerázódás: a néző forgolódik ide és oda, hogy ez most ki és mit csinál és miért csinálja; summa summarum, baromi jól jött volna egy "az előző részek tartalmából" jellegű expozíció.

Hardcore Potter-fanok természetesen azonnal be tudják lőni az eseményeket, habár a nyitányban szereplő londoni rombolás még őket is mellbe vághatja - a szó pozitív értelmében véve -, aki pedig némi értelmet is keres ebben a varázsló-bizniszben, az jogosan felróhatja, hogy a Temzén átívelő gyaloghíd szétkapásának miért nincs bármilyen következménye - mugli-világon innen és túl. Engem például érdekelt volna a "big picture", legalábbis jobban, mint a visszaköszönő kviddicsezés és az a szerelmi huzavona, amelyben ezúttal valamennyi főszereplő és még vagy egy tucat mellékszereplő kiveszi részét. Hisz az isten szerelmére, háború dúl!

Erről a Roxfortban tudomást sem vesznek: a hatodikosok inkább azzal vannak elfoglalva, hogy végre elveszítsék a szüzességüket, így a film gyakorta köt villámházasságot az AMERICAN PIE-jal, hogy aztán egy drasztikus drámai fordulat (általában néhány Halálfaló feltűnése vagy a saját közösségétől is elszakadni látszó Draco Malfoy gyanús mesterkedése) formájában váljon el tőle. Ezt még mindig nem lehetne felróni a filmnek, hisz a tinédzser lamúr a könyvben is jó pár oldalt felfal, de ami írott formában bájosan éretlen és természetesen esetlen, az filmen sajnos inkább hat érdektelennek, mi több kínosnak (mind közül kiemelkedik Ron és valami túlbuzgó kiscsaj szakítása, amihez az egész tanári kar asszisztál Pitontól Dumbledore-ig).

Ugyancsak elmarad a siker a szereplők belső vívódásának (hello, Batman!) érzékeltetésénél: Daniel Radcliffe akkor a legjobb, ha ügyetlen bohócként vergődik hol a szerelemtől, hol a szerencse elixírtől ittasan - arra viszont teljességgel képtelen, hogy érzékeltesse azt a megsemmisítő erejű felismerést, amivel Harry Potter figurája szembesül, mi szerint tényleg ő a kiválasztott, tényleg rajta múlik minden, s a felnőttek is tőle várnak segítséget.

Sajna a könyv erényeivel szemben a hibáinak nem sikerült elsikkadnia, ezek közül is a legnagyobb maga a cselekmény, amely befejezését leszámítva csupán alabiként funkcionál, hisz a filmet látva sem vagyok meggyőződve arról, miért kell Harry-nek és Dumbledore-nak egy egész évet arra pazarolnia, hogy a bájitaltan új tanárából (Jim Broadbent) kicsaljanak egy emléket Voldermorttal kapcsolatban, hisz nem tűnt annyira elmeháborodottnak, hogy ne fogja fel a helyzet súlyosságát. De nem csak Dumbledore és Potter türelmes vele szemben, hanem szemlátomást Voldermort is, aki eme évet bújdosással tölti, s néha-néha bevet egy-egy Halálfaló-kommandót, de csak azért, hogy ne feledd: háború van!

Az emlékeztetőkre pedig szükség van, mint egy falat kenyére, hisz a harcok egyelőre csak a fejekben dúlnak, de ennek érzékeltetéséhez sem a címszereplőt, sem pedig a barátait alakító színészek nem elég tehetségesek, így aztán különösen kriminális húzás David Yates rendezőtől és Steve Kloves forgatókönyvírótól, hogy a Potter-filmekben közreműködő zseniális felnőtt színészgárda nagyja ebben az epizódban maximum vendégszerepet kap.

Ugyanakkor a direktor megérdemel némi vállveregetést is, hisz a filmnek könnyen felismerhető és elejétől végéig konzekvens látványvilága van, amely még a legapróbb momentumokba is képes varázslatot csepegtetni - legyen az bármely sötét. Kár, hogy a pattanásos/korai magömléses romantikával ("de elvinném egy körre a seprümön") szembeállított, színészi kvalitás híján működésképtelen vívódás totálisan érdektelenné teszi az atmoszférát és a rezzenéstelen arccal tűrt befejezést látva végsősoron magát a filmet is. De emiatt hibáztassuk Batmant.

Az IMAX-élményről:

A HARRY POTTER AND THE HALF-BLOOD PRINCE lesz az első olyan élőszereplős egészestés film, amely végre a hazai IMAX-mozit is eléri (a Cinema City Arénában, ha valaki nem tudná). Jómagam utoljára Washingtonban jártam IMAX moziban, ott két 3D-s természetfilmtől kaptam elég durva migrént, de ez esetben ettől nem kell félni, ugyanis a filmnek csupán az első 12 perce merészkedik ki a harmadik dimenzióba, az azt követő szűk 140 perc hagyományos 2D-s élményt nyújt, csupán baromi nagy méretben. Eme gigantikus élményt a ma délelőtti vetítésen azért némileg aláásta az a (szereplők fejéhez képest) légyméretű piszok, ami a vászon mértani közepén virított. Remélhetőleg a premierre ezt sikerül eltűntetni.

Kapcsolódó anyag:

HARRY POTTER AND THE ORDER OF THE PHOENIX filmkritika
HARRY POTTER AND THE GOBLET OF FIRE filmkritika
HARRY POTTER AND THE HALD-BLOOD PRINCE könyvkritika
HARRY POTTER AND THE DEATHLY HALLOWS könyvkritika

2009. július 8., szerda

» kritika: brüno (2009)

13:16 | mozi | aeon_flux | 12 komment

"Borat was so 2006", jelenti ki a BRÜNO plakát frappáns szlogenje (lásd lent): "Brüno is so Borat", replikázik a csalódott kritikus - jelen esetben jómagam, aki szerint Eastside iz da best, a zsidófuttatás az évtized sportja és a SWEENEY TODD-ban nem Deep a legmenőbb. Ezúttal azonban Sacha Baron Cohen nem hozzám beszélt, pontosabban beszélt és beszélt, de nem nagyon volt olyan mondandója, amit ne hangoztatott volna korábban.

Pedig oly nagy az isten állatkerjte! Miért ugyanazok hát a célpontok? Vörösnyakúak és izraeliták, fundamentalisták és bigottok kapják megint az ívet, s természetsen az amerikai álom torzultsága is újra terítékre kerül: legútobb a kegyvesztett Borat próbálkozott odaát az önmegvalósítással, most Brüno járja végig ugyanazt az utat, ám ezúttal a szituációk ismerősek, ezért kisebbet szólnak, ugyanakkor szélsőségesebbek is, ezáltal mesterkéltnek hatnak. Mi több, a szkeccsekből többnyire hiányzik az improvizáció és kandi kamera érzése, az a kegyetlenül ravasz megközelítés, amely őrült kirohanásai ellenére dokumentarista jelleget kölcsönzött a BORAT-nak. És annál a poénnál, amit - gyaníthatóan - az élet szült, aligha van viccesebb. Humorforrás azért a BRÜNO-ban is akad szép számmal, s ha a divatvilág nem is, a sztárvilág mindenképp kapja az ívet. A South Park után ez a film sem lesz Mel Gibson kedvence, annyi szent.

A megrendezettségnek és az újrahasznosított "ellenségeknek" köszönhetően viszont az offenzíva sokkal harmatosabb, megbotránkozást csupán a gyakori explicitás okozhat, habár korunk YouTube társadalmában már egy éneklő fallosz sem tűnik újdonságnak. S ha már a szexualitásnál tartunk: míg Borat öntudatlan találkozásai a homoerotikával egyszerre voltak veszettül viccesek és bájosan ártatlanok (igen, azok), addig Brüno direkt buzipoénjai nagyon hamar élüket vesztik.

Ugyanakkor továbbra is minden tiszteletem Sacha Baron Cohené, aki a megrendezett performanszok mellett nem kevés életveszélyes stuntot is bevállal, melyek közül talán a legdurvább az, amelyben egy Al-Aqsa Mártír Brigád vezető előtt azt ecseteli, hogy rossz a PR-juk és Osama Bin Laden úgy néz ki, mint egy hajléktalan Télapó.

2009. június 25., csütörtök

» kritika: ice age 3d - dawn of the dinosaurs (2009)

13:57 | mozi | aeon_flux | 10 komment

Azt hiszem, ez volt az első olyan 3D-s rajzfilm, ami egyáltalán nem a 3D-ről szólt: eddig minden egyes olyan animációs film, amely kimerészkedett a harmadik dimenzióba, rendelkezett minimum egy "moneyshot"-tal, amelyikben egy rágcsáló egy bottal kinyúl a közönség felé vagy belógó tárgyak elől elhajolgatva hullámvasutazik.

Hmm, jobban belegondolva, ilyen jelenet az ICE AGE 3D-ben is akadt, nem is egy...

Gondolhatjátok, mennyire megragadt bennem ez a film, pedig alig egy órája értem róla haza. Ráadásul még egy vallomással is tartozom: a legutóbb végigunatkozott második rész után megfogadtam, hogy már csak egy olyan jégkorszaki mozit vagyok hajlandó végigülni, ami csak és kizárólag Scratről szól, ennek ellenére az ő megmosolyogtató - néhol bájos, néhol szimplán fárasztó - szkeccsei voltak a legzavaróbbak, ugyanis a vásznon akadt egy-két érdekes történés; semmi lebilincselő, semmi korszakalkotó - például egy vemhes mamut és a rá vigyázó és parázó párja, s hasonló családcentrikus bonyolodalmak, melyek nélkülöztek minden olyan brutalitást és izléstelenséget, amellyel manapság nem egy gyerekfilmet próbálnak eladni.

Persze, abban nem vagyok biztos, hogy a célközönség teljes egészében fefogja a tigris kapuzárási pánikját vagy a lajháron kitört anyasági kórt, de biztosan nagy örömmel öleli keblére a falánk kisdínókat, melyekre a teljesen inkompetens Sid próbál felügyelni, Buckról, a félőrült menyétről(?) nem is beszélve, aki a jégpáncél alatt talált, dinoszauruszok és óriásrovarak által belakott elveszett világ (de tényleg) önjelölt Tarzanja. Eredetiben Simon Pegg osztja neki a hangot, a szinkronban viszont ormánypártnak nevezi a mamut duót, s hasonló elmés szóvirágokat ereget.

A cselekmény igazából alibi, a kalandok újrahasznosítottak (egy adag szédítő csúszda, egy adag platformos ugrálósdi a forró láván, egy adag menekülés valami nagy vérszomjas dög elől), mégsem tudom bántani a filmet, mert ártatlan, mint a ma született mamutgida, ugyanakkor szeretni sem tudom, ugyanis a belé őlt munka ugyan kiütközik rajta, de a szeretet nem igazán.

2009. június 4., csütörtök

» kritika: appaloosa (2008)

18:03 | mozi | Gecco | 3 komment

Munkaadók béklyójában senyvedő férfitársaim öklei lendültek a magasba, midőn nemünk talpköves alapzsánere, a western, az utóbbi idők könnyedebb hangvételű Maverick irányából visszakanyarodott végre az igaz útra, a véres-szagos realizmus felé, s Bon Jovi betétdalok dúdolgatása helyett, ismét valódi kalapos hősökből erőt merítve indulhattunk meg a főnök irodája felé, fizetésemelésért. The Proposition, Jesse James, Yuma - jó idők jártak a gyermekkorból fennmaradt plasztik seriff csillagot máig a fiókban őrizgető gyermeklelkű műfajkedvelőkre. Szikár, emlékezetes alkotások, ráadásul a tetszetős nyomvonal nem megvetendő hozadékként az álomgyár műanyag szekcióját is lepattintotta a témáról.

Aztán a horizonton feltűnt Ed Harris kontúrja. Tenmagukat rendezgető színészek esetén mindig összeszűkül a gyomrom: kevés kivételtől eltekintve könyékig benyalják a csapdákat, s vagy steril panelraktárat rettyintenek, vagy rommá művészieskedik a végterméket. Nos, az Appaloosa műfaj-eklektikájáról annyit, az első tíz percet paródiára adtam...

Klasszikus teríték: két felbérelt vándormarsall dzsanáz be a tízházas porfészekbe, melyet a konglomerátum határán basáskodó földesúr terrorizál. Szófukar hőseink secpec rendet raknak, s hiába bérel fel Jeremy Irons a visszavágás céljából préri szerte ismert - és elismert - pisztolyhősöket, a rendíthetetlen párost csak egy asszony képes kibillenteni az egyensúlyából. Az egyszerűségében megkapó, más szóval unalmas történetet pedig egészen kivételes kísérlet kövezi: Ed Harris, az ötcsillagos veterán, a legendás párbajhős, az igazság bátor bajnoka nem kisebb ellenféllel kel birokra, mint a férfi menopauza. Kitalálják? Veszít.

Hamarabb fogok megemészteni egy transzcendentális mélyfilozófiai betétet egy Adam Sandler moziban, mint hogy elfogadjak egy western hőst, aki szánalmasan vergődik kurválkodó szerelmének pórázán, ahelyett, hogy beleengedné a tárat. Tény, hogy a zsánerben nehéz újat mutatni, de más a drámai elemek finom adagolása, és más vasbetonból felhúzott műfajaxiómák egyikének be-grafitizése: a ló megbotlik egyszer, a ló megbotlik kétszer, de a harmadik botlásnál a lovat bizony lelövik.

Szerencsére Viggo Mortenssen az epilógusban felcsillant még valamicskét a műfaj vegytiszta szépségéből, de a végeredmény a film erényei ellenére is lehangoló. Hiába az újdonság erejével üdítően ható csalfa megélhetési hajadon (idegesítő, de unikum), vagy a borostás férfibarátság ismételten megénekelt csendes balladája: egy western elé ülve a néző hősök és gátlástalan marhatolvajok szögegyszerű párbajárára kíváncsi, kétmondatos szabálykönyvvel, sekélyes moralizálással - mert megalkuvásból, megalázottságból jut minden hétköznapra, köszönjük.

2009. április 29., szerda

» kritikák ömlesztve

18:20 | mozi | aeon_flux | 3 komment

DUPLICITY: nem tesz jót egy romantikus komédiának, ha a nézése közben azon töprengsz, hogy az egyik szereplő (clive owen) mennyivel jobbat érdemelne a másiknál (julia roberts). nem fun. a title creditsnek kijár a tíz pont, a filmnek nem.

CITY OF EMBER: Terry Gilliam abszurd világa kel játékos életre Gil Kenan kezei között, s még a kaland szikrája is fellángol, de aztán (érzésem szerint) kifogytak a költségvetésből, így a lezárás banális és hirtelen. Kár érte.

QUARANTINE: ügyes, szórakoztató másolat. Már csak azért sem lenne fair a roló, mivel az eredeti film is inkább trendkövető, mint -alakító darab volt. Viszont most már köszönöm szépen, de elég kézikamerás apokalipszist láttam.

TRAITOR: Mikor Jason Bourne találkozik a terrorizmussal. Sok-sok villámvágás, testközeli nézet, természetesre hangolt párbeszéd jellemzi a filmet, de még a története is jócskán elcsépelt, melynek javára írható, hogy nem csinál elefántot a bolhányi fordulatából.

RESCUE DAWN: Herzog újabb filmje az emberi elme és test tűréshatáráról. Illúzióktól, mesterkélt maníroktól és proteintől mentes filmdráma, amely után egyetlen Chuck Norrisos MIA sem lesz ugyanolyan. Nem lehet elégszer mondani, hogy Christian Bale mesteri.

2009. március 31., kedd

» kritika: titanic filmfesztivál 2009 - 5-6. nap

23:29 | mozi | Brumi | 1 komment

Peur(s) du noir (2008)

A Fél(ek) a sötétben egy animációs rövidfilmekből álló horror-antológia, melyben elismert képregény-rajzolók és illusztrátorok jelenítik meg vélt vagy valós félelmeiket. A hat eltérő történet mindegyike magas színvonalat képvisel, az összképet egyedül Norman McLaren munkásságát idéző absztrakt animáció rontja. Bizarr bogárszelem, japán szamurájhorror, kutyákat sétáltató Joker, gyilkos krokodil és az ijesztő sötétség, elég széles a repertoár a para-faktor feltornászásához. A zsigeri félelem beköltözött a moziszékek közé, egy-két helyen már az elviselhetetlenségig feszítve a húrt, egy jó ideje előszereplős filmnek sem sikerült annyira kikészítenie, mint ennek a horror-antológiának. Ha nem erőltették volna a történetek egybefűzését és az absztrakt animációs szegmens a vágószobában végzi, akkor az utóbbi évek legjobb horrorja, így csak egy piszkosul erős darab.

Le Tueur (2007)

Ha francia bűnügyi film, akkor Jean-Pierre Melville neve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Cédric Anger elsőfilmes rendező megpróbál a nagy előd által kitaposott ösvényen haladni, de ez csak hellyel-közzel sikerül neki. A történet nem valami egetrengető, Dimitri Kopas azt a megbízatást kapja, hogy minél előbb végezzen a pénzügyi befektetésekkel foglalkozó Leo Zimmerman-nal. Profi bérgyilkosunk fel is deríti a terepet, gyorsan leszervez egy találkozót a leendő áldozattal. Az erőteljesen paranoid hajlamokat mutató befektetési szakember viszont egy olyan alkut ajánl neki, amit elég nehéz visszautasítani. A cselekmény tartogat egy-két meglepetést és a hangulat is jól eltalált, valami mégsem stimmel. A bérgyilkost alakító Grégoire Colin leginkább egy falusi disco helyi keménylegényére hasonlít, játékával sem képes rátermettségét bizonyítani, így szerepében teljesen hiteltelenné válik. Hiába erős Zimmerman karaktere, a bérgyilkos nem tud felnőni az áldozathoz és ezen még egy feltűnően csinos oldalborda sem segít.

Nord (2009)

Norvég road-movie, fűnyíró helyett motoros szánon. Jomar Henriksen, az egykori síbajnok csendesen éldegél faházában és egy idegösszeroppanást követően pályagondnokként tengeti mindennapjait. A munka egyre terhesebb lesz számára és nem sok hajlandóságot mutat az emberekkel történő normális kapcsolat kialakítására sem. Egyik nap váratlanul beállít egy régi barátja, aki egy ütés-váltást követően elújságolja a jó hírt: Jomar-nak van egy 4 éves kislánya valahol fent a hegyekben. A saját maga ellátásával is nehezen megbírkózó újdonsült apuka a faház felgyújtása után motoros szánra pattan és elindul a messzeségbe. Útja során találkozik egy nagymamájával egyedül élő tizenéves lánnyal, akiknél egy rövid ideig vendégeskedik, majd egy húszas éveiben járó homofób sráccal hozza össze a sors, végül pedig egy nyolcvan éves öregúr társaságát élvezheti. Kellemes humorú, szépen fényképezett alkotás, aminek legerősebb pillanatait az ideiglenes pihenőhelyek közötti csodálatos zenével aláfestett utazások jelentik.