Barnabas, a vámpír (Johnny Depp) 200 év kényszerpihenő után a hetvenes években tér magához, és nem igazán tud mit kezdeni a korszak trendjeivel. Kb. ennyiben ki is merülhetne a Depp/Burton páros 827-ik közös projektje, de ennél több is, kevesebb is.

"Szezonális Jason Statham-adagunkat add meg nekünk, ó, Uram!", emeli magasba kezét a világnak egy kis, de konstans szelete, amely a mai napig eltartja az egykori műugró-bajnokból lett akciósztárocskát. Az eme körön kívül esőnek csupán akkor nyújthat szórakoztató perceket a Safe, ha nem különösebben zavarja, ha egy filmben teherautóval ugranak meg egy cápákkal teli medencét.

Tudósok egy csoportja jelet küld az űrbe, mire válaszképp néhány űrhajó érkezik, melyek a Csendes-óceánba csapódnak, nem messze Hawaiitól, és ami még fontosabb, néhány gyakorlatozó hadihajó közelébe, melyek legénysége hamarosan rádöbben, hogy ezek a srácok nem békés szándékkal jöttek. Hamarosan olyan intenzív piff-puff veszi kezdetét, amely nem igazán hagy időt arra, hogy eldönthesd, ki lőtt először.

Nem szeretném, ha csak azért romlana tovább a mozik látogatottsága, mert bizonytalan vagy abban, mit érdemes megnézni a napokban, úgyhogy íme néhány villámítélet az újdonságokról.

Kisvállalkozó vagy. Megélsz belőle, eltartod a családod. Pár éve még csempészetből tettél szert pénzre, de végleg elhagytad a bűn útját. Sógorod intelmeid ellenére a keményekkel kezd és felsül. Halállal fenyegetik. Mit lépsz?

With great powers comes an HD camera.

Három tinédzser korú srác valami földönkívüli eredetű dologra bukkan (mi másra, mint kriptonitra?) egy föld alatti vájatban, minek hatására szuperképeségekkel ruházódnak fel. Kosztümvarrás helyett inkább azzal töltik az idejüket, hogy erejüket kisebb-nagyobb csínyek elkövetésére használják, míg aztán el nem durvulnak a dolgok. S mindezt lekamerázzák.

Az alábbi sorokban néhány szóban véleményezném neked a hét legfontosabb bemutatóit, nehogy szó érje a ház elejét.

Amikor egy film véget ér, a vásznon megjelenik a „rendezte...” felirat. Ez így is van rendjén, hiszen a rendező egy film szellemi motorja, tőle lesz az alkotás olyan, amilyen. Nos, A Vaslady végén a következő felirat jelenik meg: Meryl Streep – és ezzel letudtuk a rendező egyetlen értelmes döntését. Mert bizony ez a mozi róla szól, és valószínűleg csak azért jött létre, hogy ő eljátszhassa ezt a szerepet. Meryl Streep uralja ezt a filmet a kezdő képkockától kezdve a neve feltűnéséig, és amikor éppen nincsen jelen, az nagyon tud fájni.

Gyerekek! Ne higgyetek a szülők propagandájának! Mumusok természetesen léteznek; van, amiben egyformák (köztudott, hogy mindegyik benéz az ágya alá lefekvés előtt, hátha ott lapul Chuck Norris), de amúgy a helyszín és a kor válogatja őket. Ha a helyszín Párizs, a kor pedig az 1910-es évek, akkor ne is csodálkozzunk rajta, hogy ez a teremtmény két dologra vágyik: szeretetre és zenélésre.

Nagyon úgy tűnik, román szomszédainknál is állandó beszédtéma az egészségügy. Aki látta a Lazarescu úr halálát vagy a 4 hónap 3 hét 2 nap című filmeket, az pontosan tudja, ott is ugyanaz a helyzet mint nálunk. Van bürokrácia, rengeteg várakozás, hozzá nem értés, aztán a végén vagy ellátnak, vagy nem. Vagy továbbpasszolnak egy másik orvoshoz, vagy nem – a beteg pedig vagy meghal, vagy nem. Nos, a Legjobb szándék ennek éppen az ellenkezőjét állítja.

Mivel az első film magasan az elvárások felett teljesített, így nem csoda, hogy sem a Warner, sem Guy Ritchie nem változtatott a recepten: a második Sherlock Holmes-epizód is ugyanolyan se íze, se bűze stíluskatyvasz lett, mint amilyen az első epizód volt.

Ki ne játszott volna már el a gondolattal: milyen lenne más bőrebe bújni, akár csak egy nap erejéig? Hollywood a kelleténél többször is.

Az alábbiakban röviden, de annál tömörebben nyilatkozok néhány újdonságból - jókról, meglepően jókról és nem annyira jókról egyaránt.

A főhős szebb napokat látott filmsztár, akinek monoton, valódi kötelékek nélküli életében mély nyomot hagy egy idegen országban, egy fiatal lánnyal eltöltött néhány nap. A rendező Sofia Coppola. És nem az Elveszett jelentésről van szó.

Az alábbi néhány sorban röviden, de annál velősebben szövegelek egy kellemes és egy kellemetlen meglepetésről, meg egy olyan darabról, amely hozta a tőle elvárhatót.

A Vagyunk akik vagyunk a súrlódások filmje. Vérbeli családi dráma, mely gore-t és erőszakot követelő történetén túl enyhe modorossággal, de mégiscsak hatékonyan kerülgeti a horror majd’ összes kliséjét, melyek azt sejtethetnék: ismerős flasztert taposunk. Cserébe kapunk egy családot, a családi lét legutolsó stációjának peremén, ahol már tényleg csak az isteni csoda segíthet. A baj csak az,  hogy hőseink nem templomban ülve, miatyánkot duruzsolva kivitelezik a könyörgést a nagyúr malasztjáért. Általában sem, de most meg pláne.

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Az elolvasom mögött a következő filmekről olvashatsz velőseket:

• Hanna
• The Ward
• The Loved Ones
• Red Hill
• Cedar Rapids
• The Fourth Kind
• The Lincoln Lawyer

Ismerős vizeken evezünk. Néhány régi (Jack Sparrow, Barbossa) és számos új (Blackbeard és lánya, György király, valamint az egész spanyol armada) szereplő az élet forrását kutatja, de természetesen néhányukat nem egészen az az agenda vezérli, mint amit felvállalnak.

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Stephen King szerint a LET ME IN egy olyan überkirály horror, hogy csak na. Stephen Kingnek vagy vissza kellene térnie a tudatmódosító szerekhez vagy egyszerűen megnézhetné az eredetit, melyet ugyan én sem tartok a filmkészítés magasiskolájának - csupán egy ősrégi mumus-alapvetés ügyes átgondolásának, de még gyengéivel egyetemben is jóval magasabb szinten mozog, mint ez az amerikanizált változat.