Ha minden igaz, Mickey Rourke nagyobb menetelésbe kezdett, mint Mao anno. Barázdált arcélű grandiózus visszatérőnk pillanatnyilag cirka tíz filmbe lógatja a pecát, s teszi mindezt egy Oscaron is megfuttatott, hazánkban is hamarosan bemutatásra kerülő The Wrestlert követően - ergo nem csak snecizik. A Killshotot ennek ellenére én visszadobnám. A partra.

Az várható volt, hogy az árokból ismét az aszfaltra kormányzó Rourke-kal most aztán minden testhezálló szerepet eljátszatnak majd, az évi húsz bérgyilkosos film limitbe is beférünk, de a szoláriumozott fejű Mickey-hez, mint navaho származású hitman-hez azért javaslom a támlás szék bekészítését. A havas környezetben pláne rikító pigment-kontraszt felesleges és nevetséges, cserébe viszont a kétes származás pozitív hozadékkal is bír, így hősünk befont varkocsa, az indián spirituszt a modern öltözködéssel elegyítő extravagáns kinézet, valamint a recsegő padlózaton autentikusan dübögő vasalt veszkócsizma mind-mind a sötét oldalra átállt Seagalt idézi - a szentimentális harmincasok nagy örömére. A mozi elején ráadásul John Madden rendező is főzött kávét kaphatott: gyilkológépünk friss, ropogós akcióra dünnyögi fel foglalkozásának filléres kódexét, ami persze gáz, de a dramaturgiai dinoszaurusz Rourke orgánumával és a klipszerűen mutogatott kivégzésekkel ekkor még kifejezetten életképesnek tűnik.

Majd rekord idő alatt mumifikálódik. Embert régóta hoztak ennyire kínos helyzetbe, mint amelybe Madden kényszeríti klisészerű, ennek ellenére élvezhető antihősét, apránként széthordva annak karizmából, kíméletlenségből és hideg profizmusból épített talapzatát. A logikai baklövések, a súlytalan kartonfigurák, az anyátlan színészvezetés, ad abszurdum az egész mű komolyságának kvintesszenciáját pedig mi is fejezhetné ki jobban, mint a kérges lélekbe vérrel beírt mottó hamarosan kiegészülő lábjegyzete: „aki látta az arcodat, vesznie kell - ...de ha nincs kedved hozzá, akkor az sem baj".

Azon már meg sem lepődünk, hogy a nyámnyila befejezéssel rendezőnk a pótvizsgán is elhasal.

Dark Floors (2008)

A szombati nap Odalenn indult, legalábbis a színvonal tekintetében. A Lordi névre hallgató finn metálbanda két koncert között átruccant egy tucathorrort készíteni, amit rajongóik nyilván kitörő lelkesedéssel fogadtak. Promóciós célokra tökéletesen megfelel az alkotás, filmes szempontból viszont erőteljesen megkérdőjelezhető létjogosultsága. Pete Riski a létező összes horrorfilmes sablont felhasználja, van itt kötelező néger biztonságiőr, dögös szőke ápolónő, pofátlanul sármos apuka, autista hosszúhajú kislány, öltönyös megmondóember, látnok hajléktalan és még csak a karaktereknél tartunk. Az elhalálozási sorrend előre borítékolható, a kesze-kusza cselekményt mégjobban taccsravágó idézőjeles befejezés pedig már csak hab a tortán.

Sauna (2008)

Ismét a finnek, ezúttal egy testvárpár 16. századi kalandozásait követhejük nyomon. Eric és Knut feladata a Finnország és Oroszország közötti határvonal kijelölése, azonban küldetésük során egy ártatlan lány életét veszti. A testvérpár egy eldugott kis faluban próbál bűnei alól feloldozást nyerni, de a lány szellemét ez egy kicsit sem hatja meg. Az erőteljes képivilág sem tudja feledtetni a forgatókönyv hiányosságait, a cselekmény irdatlan lassan vánszorog és a párbeszédek még a korrekt jeleneteket is képesek lenullázni. A bűnökkel együtt sikerült az élvezhetőségtől is megszabadulni.

Chugyeogja (2008)

Az üldöző című dél-koreai thrillert már tavaly sikerült megtekintenem, ennek ellenére lélegzetvisszafojtva vártam hazai nagyvásznas bemutatkozását. Na Hong-jin elsőfilmes rendező elképesztő magabiztossággal vezényeli le kiforgatott sorozatgyilkosos történetét, a Memories of Murder fojtogató atmoszféráját ötvözi Oh Dae-su könyörtelen bosszúhadjáratával. Már a szereposztás egyfajta főhajtásnak tekinthető Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának középső darabja (Oldboy) előtt, a stricivé vedlett ex-rendőr és a gyilkos párosa külsőre is feltűnően hajaz Choi Min-sik és Yu Ji-tae kettősére és nem véletlenül kerültek bele a filmbe a kalapácsos jelenetek sem. A tiszteletadás azonban nem merészkedik tarantinói magasságokba, a történet saját jogon is helyet követel Bong Joon-ho és Park Chan-wook mesterműve mellett.

Eom Joong-ho egykor a rendőrség kötelékében szolgált, azonban kétes üzelmei miatt elbocsátották, újabban hölgyeket közvetít a szeretetre éhes kuncsaftoknak. Az üzlet nem megy jól, a lányok sorra tűnnek el, a manager pedig tehetetlen. Már a játékidő első harmadában fény derül az elkövető kilétére, ezután a rendőrök cselekvőképtelensége és a bizonyítékok előkerítése kerül a középpontba. A rendező a feszes akciójeleneteket cinikus humorral és temérdek helyzetkomikummal ötvözi, a végeredmény pedig egy technikailag tökéletesen kivitelezett, megalkuvások nélküli mestermű. Már most nyugodtan kijelenthetem, hogy a fesztivál legjobb alkotása. 

Tahaan (2008)

Tahaan egy nyolcéves kisfiú, aki bármit megtenne a család szamaráért Birbalért. Nagyapja halála után családja eladósodik, így a helyi uzsorás készpénz hiányában Birbalt viszi magával. Tahaan átkel hegyen-völgyön legjobb barátjáért, útközben pedig érdekes emberekkel találkozik. A Tahaan egy gyönyörűen fényképezett tanmese, ami egyszercsak kilép a jól felépített mesevilágból és a gyermeki naivitást hátrahagyva elkezd politizálni. Ez az a pont, ahol az eddigi bájos momentumok átértékelődnek (a néma anyuka karaktere elképesztően hatásvadász) és egy új film kezdődik. Innentől meredeken zuhan a színvonal és még épp időben ér véget egy közepes érdemjegyhez.

Elevator (2008)

Egy fiú és egy lány bent ragad egy gyárépület teherliftjében. A történetet egy újságcikk ihlette, ami később egy 75 perces színdarab képében öltött formát. A forgatókönyv ehhez még hosszátesz tíz percet, George Dorobantu a végtelenül egyszerű alapötletből egy igazi klausztrofób hangulatot árasztó kamaradarabot készített, a liftet csak néhány flashback erejéig hagyjuk el. A Felvonó költségvetésé mindössze 200 euro volt, a stáb a rendező állítása szerint 5 (két színész, rendező, forgatókönyvíró, producer) + 2 fél főből állt (zeneszerző, utómunkálatok felelőse), a 18 napos forgatást követően közel két évig tartottak az utómunkálatok, a film terjesztését pedig még csak most kezdték el. A kész alkotáson maximálisan tetten érhető az alkotók elhivatottsága és a költségvetési deficitet is sikerült előnyükre fordítani. A film egy percig sem ül le, végig képes a  feszültség fenntartására, nagyrészt a színpadi változatban is játszó két remek színésznek köszönhetően. A vetítés végén egy idős bácsi megkérdezte, hogy a lift tekinthető-e egyfajta metaforának a román nép bezártságára vonatkozóan és van-e valami mögöttes politikai tartalma a Felvonónak. A rendező válasza rövid volt, őt pusztán csak a liftben ragadt két fiatal története érdekelte. Ahogy engem is, öröm volt végre egy politikai felhangoktól mentes vegytiszta román zsánermozit látni.

Végre egy jó kis HK-mozi! A Ching toi (Mocsok) követi a jól bevált receptet, Hong Kong szennyel, mocsokkal és vérrel teli utcáit állítja szolgálatba pár rendőrrel és sok-sok bűnözővel karöltve. Az ismerős arcok, mint például Shawn Yue (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Initial D, Shamo) vagy Eric Tsang (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Three, Colour of the Loyalty) hozzák a szokásos színvonalat, de a színészgárda többi tagjára sem lehet panasz (külön kiemelendő a hajléktalan és a kislány kettőse). Apropó hajléktalan, egész egyszerűen telitalálatnak bizonyult a félelmet nem ismerő, könyörtelen csöves emberfeletti harci képességekkel történő felruházása, az intenzív és végtelenül nyers akciójelenetek bámulatosra sikerültek. Bár gore-faktor tekintetében nem jut a Dog Bite Dog magasságába, de a hollywoodi és európai fősodorbeli alkotásokon edződött nézőknek így is okozhat néhány kényelmetlen pillanatot. Az ütésváltások és lövöldözések köré végre sikerült egy olyan történetet írni, ami kellő mélységgel rendelkezik, a fordulatos cselekmény pedig már csak hab a tortán. Brutális akció-thriller, ami a drámát sem nélkülözi, az ázsiai filmek kedvelőinek kötelező néznivaló.

A versenyfilmes szekció bemutatkozója a 9mm című belga alkotás volt, amit egy autodidakta filmes készített. Egy szétesőfélben lévő háromfős család 24 óráját követhetjük nyomon, a Mementóval tökélyre fejlesztett kirakós-struktúra segítségével. Christopher Nolan máig legjobb filmje egy brilliáns alapötletet segítségével átruházta főhősének sérült mentális kondícióját nézőjére, legutóbb pedig Sidney Lumet vitt be egy hatalmas gyomrost (Before the Devil Know's You're Dead) a hiányos információk megfelelő időben történő adagolásával. Taylan Berman megpróbált ezen a vonalon továbbhaladni, azonban egy-két korrektül sikerült jelenet és az erős atmoszféra kivételével filmje nem említhető egy lapon az előbbi mesterművekkel. A motivációk hiányosak (főleg a címadást követően), a formai bravúr olyannyira agyonhasznált, hogy a kezdeti hatásos perspektívaváltások idővel csak hátráltatják a cselekmény kibontakozását. Győzött a forma a tartalommal szemben.

A napot Julio Cortázar novellái alapján készült Mentiras piadosas (Hazug emlékek) zárta, Diego Sabanés elsőfilmes rendező elkísérte alkotását és pár személyes élménnyel egészítette ki a látottakat. A forgatás mintegy 9 évig tartott, ugyanis a finanszírozás a film kosztümös mivolta miatt igencsak nyögvenyelősen ment, a szponzorok kevés fantáziát láttak az alapötletben. A végeredményt látva kétségük sajnos nem volt alaptalan, ugyanis a kész film jócskán hagy kívánnivalókat maga után. Pablo a család szeme fénye, édesanyjával, testvéreivel és pár rokonnal együtt élik középosztálybeli mindennapjaikat, amikor az aranygyermek egyik nap bejelenti, hogy Franciaországba utazik ígéretes zenei karrierjének beindítása miatt. A könnyes búcsú után a rokonok és a személyzet közös megegyezés alapján átveszi Pablo helyét, hogy megóvják édesanyját az esetleges csalódásoktól. Elindul a hazugságspirál, érkeznek az otthon írt levelek "Pablótól", jönnek az ajándékok, jobban megtervezik a fiktív kiruccanást, mint Michael Schofield saját bátyja kiszabadítását. Így leírva akár még érdekesnek is tűnhet a történet, de a valóság sajnos közel sem ilyen rózsás. A párbeszédek alulról súrolják a mexikói szappanoperák színvonalát, a tér-idő kontinuum kitágul és a másodpercek a kelleténél jóval tovább tartanak, az idő előtti távozástól csak az elveim tartottak vissza. Úgy tűnik folytatódik a nyerőszériám, már márciusban megtaláltam az év egyik legrosszabb alkotását.

Ismét kikötött a Titanic és kezdetét vette a 11 napos non-stop mozimaraton, remélhetőleg sok értékes alkotással. Nézzük, hogyan is telt az első nap.

Sajnos Borat most nem tudott eljönni, de sikerült rávennie a Kazah Cenzúrásái Hivatalt, hogy a Rekitir (A behajtó) című gengszterfilmet nevezzék a fesztiválra és ezáltal képviseltessék magakut a soknemzetiségű mezőnyben. Főhősünk Szaján sosem volt jó tanuló, de a box mindig is érdekelte és fiatalkorától fogva megmaradt neki elsőszámú szerelemnek. Az évek előrehaladtával egyre jobb eredményeket ért el a ringben és egy szép napon felfigyelt rá Ruszlan, a helyi pénzbehajtó, aki munkát ajánlott neki. Rövid mérlegelés után Szaján úgy döntött, hogy csatlakozik Ruszlan "családjához" és kamatoztatja sportolói múltját, meg is bizták őt a védelmi pénzek beszedésével. Ruszlan "üzelete" idővel egyre jövedelmezőbbnek bizonyult, de az ismertségnek megvannak a maga hátulütői, főleg ebben a szakmában. A szokásos gengszterfilmes sablonok szinte kivétel nélkül visszaköszönnek, mégis annyira megnyerő a film egyszerűsége, hogy nem tudok rá haragudni. Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek miatt érdemes megtekinteni A behajtót: (Ruszlan és Szaján ülnek a szobában, háttérben klasszikus zene szól) - Szomorú ez a zene. - Nem szomorú, komoly.

A fesztivál nyitófilmje az olasz Gomorra volt, ami a nápolyi maffia (Camorra) működéséről rántja le a leplet. Pontosabban csak próbálkozik vele, ugyanis a híresztelésekkel ellentétben szó sincs semmiféle műfajdefiniáló mesterműről. Hiába megnyerő a dokumentarista stílus, de az 5 szálon futó cselekmény képtelen összeállni egy kerek egésszé, az antipatikus és jócskán alulírt karakterek csak növelik az elhibázott narratíva által keltett közömbösséget. Ha már a játékfilmes forma mellett döntöttek, akkor nem ártott volna hozzá egy épkézláb forgatókönyv vagy a könyv alapján készíthettek volna egy tisztességes dokumentumfilmet. A Gomorra a maga 137 percével semmi olyat nem mutat, amivel eddig ne találkozhattunk volna jobb megvalósításban, ezt pedig néhány jól sikerült jelenet kivételével (a lenti képen látható az egyik) sajnos rendkívül unalmasan és érdektelenül teszi.

A nap végére maradt a Der Knochenmann (Csontdaráló) című, műfajilag nehezen behatárolható osztrák film. Aprólékosan kidolgozott karakterek, váratlan fordulatok, groteszk jelenetek, látatlanba egy ízig-vérig dán mozi képe körvonalazódott, azonban nagy meglepetésemre egy német nyelvű mozgókép nyújtotta mindezeket. Wolfgang Murnberger alkotása leginkább a Kiss Kiss Bang Bang-gel és az In Bruges-zsel rokonítható, egy elképesztően cinikus ex-nyomozó nem mindennapi kalandjait meséli el, nagy adag fekete humorral és kellemesen beteg momentumok tömkelegével. Már meg is van az egyik idei titkos favoritom, ha lehetőségetek van rá, akkor mindenképpen tekintsétek meg ezt a remek kis mozit, ha másért nem, akkor Gryllus Dorka miatt.

Őszintén bevallom, nem vagyok bölcsész. De ha az is lennék, biztosan nem Kosztolányi style over substance lírája vagy sovány és egyszerű regényírói munkássága lenne a kedvencem. A Tréfa című novella üdítő kivétel – brutális, enyhén szürrealizmusba hajló szociálpszichológiai tanulmány, mely finom, okos megoldásokkal – elhalgatásokkal, túlzásokkal – operál. Ezek egyike sem mondható el Gárdos Péter adaptációjáról.

Az eredeti mű öt perces cselekményét és név nélküli szereplőit Gárdosnak fel kellett töltenie valamivel, ő pedig a legegyszerűbb sablonokat választotta. A cselekmény eseményeit és fordulatait mindenki kitalálhatja, különösen, ha látott már konzervatív bentlakásos iskolában játszódó filmet (Sleepersre nem kell gondolni, bár manapság a katolikus oktatással való asszociáció adná magát), a karakterek pedig a legelcsépeltebb panelekből állnak össze: a tahó bully, a kívül álló művészlélek, a kiközösített jó tanuló és a többi gyermek mind első látásra beazonosíthatók, és a film során képtelenek bármilyen súlyt felvenni magukra.

Itt látható a forgatókönyv legnagyobb öngólja: Kosztolányi művének nyugtalanító hirtelensége és általánossága elveszik, de a karakterek továbbra is a cselekmény eszközei, elég mélységet nem kapnak. Az őket alakító amatőr gyerekek időnként rendesen affektálnak, de az átlagból egyik irányba sem tűnnek ki (ellentétben a két-három jelenet erejéig feltűnő Kovács Mihállyal, akit Gárdos az egyik Cora hentespultjánál szedett össze a latintanár szerepére, nagyszerű döntés volt).

A Tréfa az idei filmszemlén megkapta a legjobb direktornak járó díjat: a szemle többi filmjéhez még nem volt szerencsém, de Gárdos rendezése némi csapongást, egyenetlenséget leszámítva kiváló, Seregi László operatőri munkája pedig egyértelműen a film csúcspontja: gyönyörű fény-árnyék hatások, nagyrészt statikus képek jellemzik, amikor pedig mégis megmozdítja kameráját, akkor rendkívül elegáns fahrtokkal mozog.

Ellentétben a cselekménnyel, mely nagyrészt egy helyben áll. A történet két mozgatórugója a fiúkért felelős két pap (tudjátok, a „jó tanár” és a „köcsög tanár”), akik oda-vissza vágnak egymásnak, de előnybe senki sem kerül, a macska-egér játék legfeljebb körben, de leginkább egyhelyben mozog. Az időt súlytalan személyes tragédiákkal és olyan magvas gondolatok cseréjével ütik el, mint a „csak az ajtót mutathatom meg” tézis - az már önmagában érdekes, ha egy film a Mátrix trilógiából kölcsönzi a filozófiai középpontját. A már említett rendezői és operatőri munkát dicséri, hogy a film üressége ellenére is csúszik, óranézegetes nélkül ülhető végig. Csak hát minek.

A szemle alatt Gárdos Péter minden interjúban elmesélte, hogy mikor először fejébe vette az adaptáció tervét, barátok és kollégák egyaránt azt mondták, a Tréfa megfilmesíthetetlen. Csak arra nem gondolt, hogy esetleg igazuk volt.

Hát mégis folytatták a Titanicot. Rose színésznőként próbált szerencsét New Yorkban, Jack dokkmunkásként dolgozott, az elsüllyeszthetetlen Molly Brownból pedig ingatlanügynök lett, de hármójuk kapcsolata sehogy se akar működni. Kellett ez nekünk, hogy felrázzanak a sírig tartó szerelem szélesvásznú álmából?

A Revolutionary Road olyan veszekedéssel nyit, amely a családi drámák harmadik tekercsénél menetrendszerű. Szemlátomást vadidegen emberek üvöltenek egymással torkuk szakadtából, de igazából Jack és Rose döbbent rá, hogy szerelmük csak egy hajófedélzetnyi illúzió volt, hisz a lány szar színésznő, de kielégítő háziasszony, a fiú pedig szürke pénzkeresésre cseréli a művészetet, s szépen lassan ideo-oda lépked a ranglétrán.

Kár lenne szépíteni: unalmasak. És az a legszörnyűbb, hogy ezt ők is nagyon jól tudják, ezért gyötrődnek és kínlódnak, újabb illúziókat gyártanak, majd építenek le pillanatok alatt, s az őrületbe kergetik a nézőket. Mindezt teszik egy gyönyörű házban, csendes szomszédságban, egy csodaszép erdő tőszomszédságában, köpésre az óceánparttól... hát menjenek a francba.

Felszínes és gyakorta irritáló szociohorror - csak válófélben lévő pároknak.

.

Szóval Baz Luhrmann ilyennek képzeli el hazájának definitív eposzát: Benetton színekben ragyogó lírikus hőstörténet képeskönyvbe illő képekkel, csodás monológokkal, nagyformátumú sztárokkal, nagy történésekkel és sok-sok érzelemmel. A képzelet határtalan, főleg ha nem nézel oda, mert a vásznon csoda helyett Frankenstein szörnyetegének béta változatának tusáját láthatod (gyorsan megjegyzem: képeskönyvbe illő képekkel illusztrálva) szűk három órán át.

Azért úgy egy órán át mintha életképesnek bizonyult volna a monstrum: nem éppen kezdetektől fogva, hisz a nyitányban mind Nicole Kidman, mind pedig Hugh Jackman túlpörgette azt a típusfigurát, amit megtestesített, mintha rendezőjük elfelejtette volna, hogy jó 80 évvel meghaladtuk már a némafilmek korát, s a színészeknek nem kell minden egyes kifejezéssel széltől szélig beteríteniük a vásznat. A kétségkívül acidba mártott intrót követően bekattantak a fogaskerekek, beindult a sztori, illetve a marhák terelgetése, működött a dráma, megragadott a misztikum, aztán a nagy küldetés (=marhák eljuttatása A-ból B-be) egy olyan csúcspontban végződött, aminél blődebbet már rég látott a filmvilág.

És ekkor még másfél óra volt hátra a filmből. Eme 90 perc élményét úgy tudnám leírni, mintha egy olyan bokszmeccsen vennék részt, ahol hátrakötik a kezemet, s az ellenfelem egy pehelysúlyú nő, aki gyenge, de módszeres ütéseivel egyre inkább elzsibbaszt, míg végül úgy eltompulok, hogy még a nyálam is kicsordul. Íme a tanulság: mostantól nem a THE RETURN OF THE KING lesz "a film, amit az istennek se tudtak befejezni" cím bírtokosa.

Sőt! Ausztrália ide vagy oda, a filmben mindössze két darab légy szerepelt. Skandallum!

Mindezidáig távol tartottam magam a New Line-t kvázi romba döntő pénztemetőtől, de a kívánatos Blu-raynek nem tudtam ellenállni és beújítottam a filmet. Hiába minden, rajta még a tökélyre élezett HD-varázs sem segít: nincs szíve, sőt még feje sem, csak egy robusztus és ügyetlen teste, amely látványosan botladozik egyik helyszíntől a másikig. Méregdrága táncát odavetett karakterek figyelik, akiknek szinte semmilyen jelenlétük nincs a filmben, csak ott vannak... illetve néhol még ott sincsenek, hisz a legtöbb szereplő bámulatosan űzi az eltűnés mesterségét, hogy aztán valami lapos bonyodalom-szerűség kiváltójaként vagy megoldójaként tűnjön fel újra.

A gigantikus látványvilágból egy pillanat alatt szorítja ki a szuszt az arctalan rendezés, a tulajdonnevekkel bőségesen megszórt, ám lehangolóan együgyü és csúnyán elsietett cselekmény (pedig én a bővített változatot láttam, az iskoláját!) és a tehetetlen színész-sereglet. Ráadásul be sem fejeződik, hisz még két regény vár feldolgozásra - és feltételezhetően várhat még egy jó darabig.

Van egy olyan érzésem, hogy John Moore nem is játszott a Max Payne-nel. Ránézett a borítójára, esetleg elolvasta a hátlapot, s talán, ismétlem: talán megnézett egy-két youtube-os videót. Filmjének ugyanis köze sincs ahhoz a világhoz, melyet leginkább a "fast food noir" jelzővel tudnék leírni, hisz a Max Payne közelebb vitte a játékos srácokat a filmnoirok türelmet igénylő stílusához, méghozzá trendkövető és -alakító megoldásokkal (stílus, atmoszféra, bullettime...); így a sötét krimibe foglalt akciójáték nem csupán fogyaszthatóvá, egyenesen kultikussá vált.

A vásznon látható Max Payne azonban nem több egy buta és meglepően unalmas akciófilmnél, melynek történetét - bonyodalomtól végkifejletig - 5 perc alatt össze lehet rakni, melynek faarcú főhőse halovány szimpátiát sem tud ébreszteni (ez a Payne nem tragikus, nem szenvedő, hanem egyszerűen bunkó), melynek stílusjegyei kimerülnek egy szűrőben és szar időjárásban (a zivatar és hózápor konstans, de sehol egy náthás figura, pedig mindenki előszeretettel beszélget szarrá ázás közben), de ami a legotrombább húzás a rajongókkal szemben: az első lövöldözésre egy egész órát kell várni, az első és egyetlen(!!!) bullet time tűzpárbajra pedig vagy 75 percet.

És a (kétségkívül stílusosan összerakott) előzetesek angyalai? Sajnos ők is nagyon hamar szárnyaszegetté válnak, hisz a rendező egy pillanatig sem csinál ügyet abból, hogy csak drogos víziókról van szó. A kérdés csupán az, hogy ki a fene akar olyan drogot szedni, amitől szárnyas démonokat lát és jobb esetben csak kataton állapotba kerül? Mondjátok azt, hogy naiv vagyok.

A film az utolsó fél órában kicsit magára talál (értsd: végre kitölti zajjal és mozgással az akciófilmes kliséket), de erősen kétlem, hogy addig bárki is eljuthat rajongással a szívében... netalántán ébren.

Kiefer Sutherlandet nem csupán gyilkos tükrök, de a 24 szelleme is üldözi Alexandra Aja második hollywoodi rendezésében, és ez meglehetősen komikusnak hat, lévén a MIRRORS egészen más zsánert jár körbe, mint a ketyegő akciósorozat. Kiefer tükrökre lövöldöz, három percenként recsegi azt, hogy "Damn it!" és még egy apácára is fegyvert fog - természetesen a nagyobb jó érdekében. És ez még csak a kisebbik rossz: Alexandra Aja és szokásos írótársa, Grégory Levasseur annyira elslamposkodta a horror humán részét, hogy a kínosan esetlen "jellemárnyalás" (a Sutherland által alakított Ben Carson alkoholproblémája, valamint az ennek köszönhetően elveszített családja és munkája) az AngryAlien mókás nyuszifilmjeit idézi: egy kétperces jelenetben Carsonnak sikerül lezavarnia a feleségével 1 db "megváltoztam", 1 db "Jack Torrance öccse vagyok" és 1 db "szeretlek, hiányzol, adj még egy esélyt" figurát.

A rendező fiatalos sietsége bizonyos szinten érthető (bár elszomorító, hogy pont a jó horrorfilmek egyik alapszabályát hagyja figyelmen kívül, azaz az áldozat fontosabb, mint a mumus): alig várja, hogy a tükrökkel teli kísértetáruházba cipelje a nézőt, ahol válogatott rémségekkel borogossa meg a kukoricás zacskókat. Innen ered a film másik nagy problémája: a MIRRORS eredetileg egy 2003-as koreai horror (INTO THE MIRROR) alapján készült, azaz követi az ázsiában oly divatos "mindennapos dolgok terrorja" nyomvonalat, de meglehetősen lazán. Aja ugyanis legalább annyira szeretne trendinek, mint a 70-es éveket megidézve okkultistának látszani, a paranoia vonalról nem is beszélve. Ennyi alkotóelemből pedig nem igazán akar kisülni az élvezetes horrortorta.

A gore a tőle megszokotthoz képest visszafogottabb, de szinte biztos vagyok abban, hogy DVD-n jön majd egy unrated változat, amelyben többek között Amy Smart is tovább tépi a száját.

Napjainkban a filmipar, illetőleg a filmművészet kincsként ragadja meg a sablonos történetek sokaságát, és fókuszál bennük azokra a dolgokra, melyek egy másik tolmácsolásban elsorvadtak volna. Mundruczó Kornél díjvadász gyermeke tökéletes példája ezen módszernek, irányzatnak. A Delta elvileg vérfertőzésről szól, gyakorlati síkon azonban szemmel láthatóan egészen más dolgok foglalkoztatják igazán. A testvérek közti viszony, és az abból fakadó dilemmák csupán sematikusan kerülnek a vászonra, míg az igazi középpont az a konzervatív világ mely minden fajta devianciára a szeme sarkából tekint, ám saját erkölcstelensége felett előszertettel húny szemet. A koncepció ígéretes, viszont annak életrekeltésében hibatenger burjánzik.

Mundruczó szemmel láthatóan megtanulta a magyar filmes leckét, miszerint a dialóg nem számít, s csak az idő kitöltésére szolgál. A tézis alapvető támadhatóságára nem térnék ki, azonban a benne rejlő féligazságot, vagy inkább lehetőséet megragadva még mindig készülhet remekmű, hisz a hallgatás lehet jelentőségteljesebb a trécselésnél (Kim Ki-Duk: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél...és Tavasz), viszont az érdemi dialógusok hiánya olyannyira kiszakítja a nézőt a karfák biztonságos öleléséből, hogy a klasszikus dramaturgia és klisék egyik pilanatról a másikra történő előhúzása kiábrándító élményként hat, a Delta pedig ilyen szempontból kaotikus. Nincs sok mesélni valója, már az első képkockájával megkezdi a néző elidegenítését, vértelen karakterei elől, melyekkel képtelenség azonosulni, festői tájképekbe menekül.

Én pedig érzem a vérszagot, és tudom, a Delta haldoklik, ám a tudatosság gyanúja egészen a befejezésig fennáll. Az utolsó néhány szekvencia kezdetéig a Delta elbiceg sebzetten, mankójaként pazar képei szolgálnak, noha a csendet használni képtelen, nyelve pedig nincsen. Mundruczó azonban ekkor beleállítja a fejszét szerelemgyerekének hátába, egy az amúgy is gyenge lábakon álló, vagy inkább csak ingó koncepciót érő nagy erejű parasztlengővel, mikor egyszerű fogással próbál érzelmi reakciót kifacsarni publikumból. Az elidegenítés és kizárás befejeztével a szimpátiánk után kutat, ám ezt is csak olyan, nem túl nagy intenzitással, ahogyan a téma által felvetett dilemmák bemutatására törekedett.

Szabálytalan elégiából szabályosan alpári kulturszemét válik, a néző lelke pedig, amely pár perccel korábban még transzcendentális állapotban lebegett valahol a mozi mennyezetét nyaldosva, hirtelen visszaugrik helyére, és kínos kérdéseket szegez a filmnek. A Delta pedig hallgat, és hallgatása épp olyan zavarba ejtő mint a fentebbi barokkos körmondatok.

az előzetes alapján az ember egy pörgős akcióthrillert várna, megfűszerezve némi klasszikus tömegparanoiával, mi szerint vigyázó szemek követik minden mozdulatodat, mindegy, merre mész, mindegy, mit teszel és legfőbbképpen mindegy, hogy ki vagy. arre mit kaptam? egy nonszensz maszlagot, amely nem egyszerűen megugorja a cápát, de nagy merészen egy egész akváriumnyi cápát ugrik meg, mindezt bekötött szemmel. a cápák beazonosítása kimerítené a spoiler fogalmát, így csak annyit mondanék: utoljára a deja vu közben néztem gyakrabban a nyitott tenyeremet, mint a vásznat. de a denzel washington féle marhaságban legalább nem rejtették véka alá, hogy mire számíts. eme film esetében talán túl ciki lett volna - ehelyett meghagyták poénnak, s mivel rendes(?) vagyok, én is meghagyom nektek.

a kiindulási alap ismerős lehet annak, aki olvasta/látta az 1984-et vagy annak ultramodern változatát a műholdak elől menekülő will smithszel: ezúttal shia labeoufnak kell futnia a nagy testvér elől - oldalán a hasonló cipőben rohanó michelle monaghannal, miközben a háttérben valami nagy kormánykonspiráció kezd kibonatkozni, hisz sem az FBI (billy bob thornton), sem a hadügyminisztérium (rosario dawson) nem vágja a szitut, s simán bevarrnák a tinédzser korból épp hogy kinőtt csávót, miután annyi ultramodern kütyüt és bombaalapanyagot találtak a lakásán, amitől elférni sem lehet, nem hogy robbanóanyagot összevegyészkedni.

a cápák ugrálgatása, tehát az elképesztő fordulatok prezentálása akkor kezdődik, mikor a shiát bábként rángató kellemes telefonos hang megszökteti delikvensünket a fogságból. képes megállítani a vonatot és elindítani az ellenkező irányba. képes távirányítani az autókat, darukat és bontógépeket. képes "bejövő hívás" helyett bármely telefonra azt kiiratni, hogy "vegyél fel, shia!". képes személyes üzenetek továbbítására használni a világ összes ledfalát. képes leszakítani a magasfeszültségű vezetéket és agyancsapatni vele az embert. bármire képes. ha kell, akkor "beszélő kacsává változtatja a rendőrautót" mondja shia.

viccel, de a film nem. ez a jövő, figyelmeztet. én viszont arra figyelmeztetnék mindenkit, hogy az agysejtjeit vegye leltárba a bejáratnál, koncentráljon a két főszereplő kompetens játékára, ne akadjon fenn az újabb bourne-majmoló akciójeleneteken, s akkor talán van esély a szórakozásra, mivel egyre képtelenebb eseményeket látva a paranoia érzése pillanatok alatt elszáll, vele együtt az izgalom is, hisz ha az ellen BÁRMIRE képes, akkor mire fő ez a nagy hajcihő? miért nem hajtja végre gombnyomásra azt az akciót, amit eme két szerencsétlen delikvensnek szán?

mert akkor nem lenne film.

a messzi-messzi galaxis lakói igazán gatyába rázhatnánk magukat, mert eme, márkanév mögé bújtatott középszar tévés szökevény nagyon gyorsan elfeledtetni az emberrel, hogy miért is szereti a star wars univerzumot. valami azért még rémlik: az ifjú skywalker kalandjai segítettek abban, hogy elmenekülj a hétköznapokból. ez a film is menekülésre késztet... de a moziból.

a the clone wars legnagyobb baja nem a bátortalan önismétlésben, fáradt figurákban és arcpirítóan rossz poénokban rejlik (ezekről később), hanem míg a prequal trilógiában csak a karakterek voltak műanyagból, itt az egész film mű.

kezdeném a koncepcióval: szemlátomást genndy tartakovsky zseniális sorozatának figurái ihlették meg az új világot (amely a trendek és lucas hívószavát hallva merészkedett át a harmadik dimenzióba), de a revampolás közben valamit nagyon elkalkuláltak, ugyanis a figurák már nem stílust sugároznak, hanem önmaguk karikatúráivá korcsosultak. talán palpatine kancellár járt a legrosszabbul (úgy néz ki, mintha félig elolvadt volna szegény), de a legtöbben úgy festenek, mint a flinstone család egyenes ági leszármazottjai. nem könnyű megszokni őket, megszeretni meg szinte képtelenség, ráadásul az animáció olcsó, robotikus és súlytalan, gyakorta követhetetlen, de ez legalább érthető, egy-két nyugodtabb jelenetnél ugyanis azonnal kilóg a lóláb: személyes kedvencem ahsoka, aki úgy közlekedik, mintha előre felé moonwalkolna - függetlenül attól, hogy betonon vagy homokban nyomja.

azért azt hozzá kell tennem, hogy némely akciójelentben az animátorok mintha megtáltosodnának (például a hegyre felkapaszkodó lépegetők esetében), s már-már magával ragadna a szomjazott hév, mikor betolakszik a képbe egy három pixelből összetákolt akármi.

az animáció hibáit egy lebilincselő történet játsszva feledtetné, csupán az a gond, hogy a the clone wars egy tíz perces tartakovsky féle epizódnál is soványabb sztorival bír, amely bárhol elhelyezhető a sztorivonalban, de leginkább a kukában. :) hajigálják is bele rendesen az ilyen-olyan mellékszálakat, hogy valamennyi fontosabb prequal karakter feltűnjön a színen (a három mondatos mace windu járt a legrosszabbul, de yoda rajongói is csalódni fognak), ám mindhiába: a fő vonal egyszerű, mint az ujjam.

szkájsrác (=anakin) kap egy padawant szájas (=ahsoka) személyében, s miután egy totálisan érdektelen ütközetben megszületik a kapcsolat közöttük, azt a feladatot kapják, hogy jabba elrabolt fiát, az ölbevaló pufi-mufit, alias büdöskét kerítsék elő és szállítsák haza. mielőtt a star wars rajongók kikérnék maguknak a fenti sorokból kiolvasható gúnyt, elárulok egy titkot: a szereplők hívják így egymást. akár össze is illeszhetném a karikírozott fizimiskákat a csodálatos becenevekkel (ahsokának r2d2 is csak artucska), s felkiálthatnék, hogy "ezt biztos nem gondolták komolyan!", de ismét beugrik, hogy amit látok, annak semmi keresnivalója nincs a moziban.

a the clone wars ugyanis egy hátulgombolósok szombat reggeli csitítójának túlságosan hosszúra nyújtott változata, amely némi extra profit reményében lopakodott fel a vászonra (amerikában 3.000 körülire), hisz elég csak arra gondolnom, hogy annak idején, amikor még fegyverként használtam a tejbegrízt, még az ewok filmeket is bírtam... és már meg is van a célközönség.

csak hogy a star wars soha nem csak gyerekeknek szólt, hanem a felnőttekben is felébresztette a gyermeket. de nem ez.

papírmasé figurák: az ahsoka és anakin közötti civakodás elképesztően infantilis, szimultán dühítő és dögunalmas - ők lennének a jedik, az univerzum titokzatos, intelligens és tiszteletreméltó lovagjai? a cselekmény egyik hangos csatától a másikig botorkál. ugyan tartakovsky sorozata sem ment ennél messzebb, de ott az arcok lazák voltak, az animáció szellemes és erőteljes. a csaták közben olyan förtelmes poénokat szórnak, hogy minden egyes beszólás vagy botlás után mélyebbre és mélyebbre süllyedek a székben. egy idő után már nem csak azt nem értem, hogy kerülhetett egy ilyen izé a moziba, hanem azt sem, hogy én mit keresek ott.

kapcsolódó anyag:
star wars: episode III - revenge of the sith kritika + dvd-teszt
star wars: episode IV-VI. kritika + dvd-teszt

augusztus batman hónapja. TheHungarian révén lekövethettétek a sötét lovag kalandjait a pénztáraknál, három bloggerünk a filmről magáról szövegelt (itt, itt és itt), jómagam pedig az élményről, illetve annak hiányáról. és ha már orrba-szájba bőregerezünk, akkor gondoltam, vetni kellene egy pillantást a bőregér múltjára is, egészen pontosan az 1989 és 1997 között készült négy mozifilmre. jobb ha kényelmesen elhelyezkedtek: ez hosszú lesz. (figyelem! egészségre ártalmatlan szófordulatok!)

Elolvasom

vannak jó filmek, vannak rosszak és ott van a hancock. de úgy is fogalmazhatnék, hogy vannak filmek és van a hancock... esetleg vannak szórakoztató dolgok és van a hancock. tulajdonképpen édesmindegy, hogy közelítem meg a dolgot, a hancock sehogy se működik.

előtörténetét nézve ez talán nem is olyan meghökkentő: évekkel ezelőtt, mikor még "tonight he comes" keresztségre hallgatott, a vérkomolysztori egy frusztrált szuperhősről szólt, aki képtelen volt szexuálisan kielégülni, ugyanis ejakuláció során megölte a nőit. a kevin smith-t idéző sztori jó sokáig keingett hollywoodban - stúdiók és rendezők között egyaránt -, mire kikötött akiva goldsman producernél és will smithnél, akik szerint az antiszociális szuperhős ötlete tök jó, csupán ebben a formában eladhatatlan. az R-rated felhang tehát ment a levesbe, s új forgatókönyvírók bevonásával rágyúrtak a családbarát áthangszerelésre. ekkor jött a képbe peter berg, aki john cassavetes rendezésein nőtt fel, s filmjeit tekintve igazi multitalentumnak mutatkozott, aki csak a nagy áttörésre várt. úgy tűnt, egy hullámhosszon járt az agya smith-szel és goldsmannel: könnyed filmet akartak egy antihős hőssé válásáról.

végül hogy sikerült összehozni ezt az életképtelen masszát... előbb fogom megtalálni jimmy hoffát, mint a választ erre a talányra. az előzetes a nyár egyik legnagyobb mókáját ígérte számos  money shottal - a vonat meleg-megállításától kezdve a bálnahajító magánszámig. hanyatt-homlok rohannál a moziba, ugye, de sajna el kell, hogy szomorítsalak: a beilleszkedni képtelen, politikailag és társadalmilag teljesen inkorrekt hőskép jó, ha 20 percig kitart, aztán hancock egy csapásra megjavul. értsd: leteszi a piát, megszólal a rehab-terápián, megborotválkozik, rendbeszedi a séróját és valami klassz öltönyt is talál. továbbá megtanul landolni, tisztán beszélni és nagyon-nagyon kedves lesz. ki a franc ez az új hancock? és ami még fontosabb: kinek kell ez az új hancock?

a kérdés megválaszolatlan marad, ehelyett a cselekmény bedob egy kiadós cápaugrást (egy másik jellem esetében), s a film ekkor végképp talajt fog. pontosabban elveszíti az uralmat a szándékok, de még a zsánerek fölött is. a mérsékelten humoros sztori (bízd ide, a jobban sikerült poénokat az trailerekben lelövik) átkapcsol egy melodráma szókészletével bíró mítikus katyvaszra, amiből aztán nagy egzisztenciális háború lesz, megspékelve egy kellemetlenül hosszú kórházas jelenettel, amely mintha darren aronofsky idegölő esztétikáját idézné... hová rejtsem azt a kiskölköt, akinek elvileg ez a film készült?!

és ha már az esztétikánál tartok: vajh paul greengrass majmolása mennyire stílszerű egy "családi látványmozi" esetében? milyen létjogosultsága van a nyugtalan kamerának, az extrém közeliknek és az ad-hoc jellegű vágásnak egy komikus(nak szánt) jelenetben?

elképesztő görcsök járják át a filmet: miközben egyfajta független íz adaptálására törekszik, a jellemek irreálisan elnagyoltak, mintha rajzfilmfigurák lennének. a főgonosz például teljesen érthetetlen, sem az indítékait, sem a reakcióit nem fogtam, de néha még azt sem, amit mondott. valamennyi kérdés közül azonban az a legfontosabb, hogy vajh peter berg mit akart mondani ezzel a filmmel? egy új trend eljövetelét? a zsánerek közötti határvonal elmosódását? a nyári mozi felnőtté válását? majd utólag biztos ő is azt mondja: "bocs, csak vicceltem."

a számomra óriási csalódást keltő lány a vízben után nem vártam semmi konkrétat m. night shyamalantól. úgy értem, nem vártam el tőle, hogy visszatér a sokak által áhított csavaros filmekhez, de egy erős műfaji váltásra sem számítottam, mindössze egy jó filmre. nagyon kis optimista (vagy naiv?) voltam, mert az esemény, ha lehet még a lánynál is rosszabb film (=a rossznál is rosszabb).

 

persze lehet más szemmel is nézni a filmet, de nekem nagyon hunyorognom kellene ahhoz, hogy sok értékelhetőt találjak az eseményben. megpróbálhatom szeretni a filmet, hidd el, nagyon nehéz lesz. ennyi bődületesen nagy hibát és légbőlkapott marhaságot nehéz komolyan venni. tegyük fel, hogy shyamalan tényleg jól palira vette a nézőket. ééérted, azzal vert át, hogy a lány a vízben után most sem vert át! eléggé kikezdhető érvelés, nemde?

 

vagy tegyük fel, hogy a rendező azért írta ennyire kidolgozatlanra és összefüggéstelenre a forgatókönyvet, mert ez csak egy drága b-mozi. ugyan már, tarantinótól kezdve elég sok rendező mondja ma ezt, ha csalódnak benne. ez ilyen ál-laza kritikus és néző oltó szöveg. maradjunk annyiban, hogy egy b-filmben nem tak fujimoto az operatőr, és nem james newton howard a zeneszerző, még akkor sem, ha a felszín alatt súlyosnak vélt üzenet lapul meg.

 

de akkor tényleg azért játszanak botrányosan szarul a színészek, mert ez egy rendezői instrukció? akkor m. night miért nem volt következetes? miért van az, zooey deschanel megtalálta azt az optimális hangot, míg marky mark csak szimplán rossz volt és így tovább? én imádom a dr. strangelove-ot, ott peter sellers és george c. scott rendezői utasításra tényleg túljátszotta a szerepét, valahogy ennél a filmnél nem éreztem ilyet. bármennyire is bírom marky markot – mert tényleg cool arc -, nem hinném, hogy van akkora színész, hogy öniróniának vegyem tőle a rossz színészi játékot. ahhoz már túl sok szeméthez adta a nevét. aztán lehet, hogy még az is kiderül, hogy a shooter c. remekművet is félreértelmeztem, és az is csak egy paródia volt.

 

szó se róla, valahol nagyon szórakoztató kis film az esemény. majd’ leestem a székről, amikor a szél elől futottak, de a dilinyós hot-dog man is nagy aranyos volt. az is jópofa, hogy shyamalan bebizonyította, hogy ő sem tud ellenállni az öncélú erőszaknak. nagyon kellett már egy korhatáros film a madarakról és a fákról. :)

 

igazából ez egy olyan reménytelenül rossz film, hogy az már-már szórakoztató és egyben siralmas is. kár is róla ennyit szövegelni. az esemény egy eseménytelen, cselekménytelen, feszültségmentes, felszínes és teljses mértékben szájbarágós mese a csúnya gonosz, fegyverkező, környezetpusztító és antiszociális emberiségről. shymalan azt állítja, az emberiség most, napjainkban cseszett el valamit, de nagyon. pedig az emberiség örök, ha valamit tényleg elbaszarintottunk, akkor az még a kezdetek kezdetén lehetett. mindenesetre ilyen banális megtorlást még nem láttam egy filmben sem. veregessük meg m. night shyamalan vállát, amiért olyan bátor, sőt, vakmerő volt, hogy ki mert állni ezzel félkész termékkel. még szerencséje van, hogy a marketing gépezet megbízhatóan működik.

ahogy öregszik, keanu reeves viaszszerű arc úgy válik egyre amorfabbá, mintha szépen, fokozatosan leolvadna koponyájáról mindaz a szépfiús merevség, amit sok-sok évvel ezelőtt rászobortak. keanu amúgy olyan, mint mindig: holtan érkezett.

csak úgy, mint a james ellroy által szövegezett forgatókönyv. keanu öntörvényű zsarut alakít, aki, ha kell, meghamisítja a bizonyítékot, csak hogy a rosszak megbűnhődjenek. ő az új millenium bud white-ja, a film pedig az l.a.confidential babérjaiból főz krumplilevest, ugyanis helyenként percről percre leköveti azt, ráadásul a rapvideókon nevelkedett tinédzserek nyelvére zanzásítva. ennek fényében ember legyen a talpán, aki két perc alatt nem képes kibogozni azt, amin ez a sok mocskos szájú zsaru közel két órán át töri a saját vagy mások agyát.

ez utóbbiban a street kings elég jó átlagot teljesít - mint ahogy azt a red band előzetesben már levehetted -; nem számoltam össze, de a bodycount úgy 20-25 főre rúghat, fejenkét 2-3 golyóval (illetve egy speciális esetben ásóval) számolva. ugyanakkor a training day-en és harsh times-on edződött david ayer rendező olyan otthonosan mozog los angeles utcáin, hogy nem rest saját puskaporát újrahasznosítani.

az uncsi nyomozást és a puffogtatást csak némi zsírpapírba csomagolt moralizálás töri meg ("mi mind rosszak vagyunk!"), amely ellroytól meglehetősen szokatlan. mindegy, kellett a pénz kutyaeledelre. a street kings az a típusú buta krimi, melyben a rosszfiúk addig papolnak a plotról, amíg a jófiú meg nem találja zsebében a bilincs kulcsát, a nagyfőnök ordít, a belső ügyosztályos simlis, és így tovább. az ilyen filmeket már 20 évvel ezelőtt is csak parodizálták.

a nemzetközi sajtó értetlenül áll a michael clayton 7 oscar-jelölése előtt, én pedig azt nem értem, mikor, hogy és legfőbbképpen miért lett a junóból ekkora szenzáció. mindkét film totális középszer. illetve egy kicsit még annál is rosszabbak, ugyanis a közepes filmeket fel lehet vállalni, könnyedén beazonosítod, majd elmerülsz az ismerős légkörbe. elég nagy kicseszés, amikor egy kopott kabátot viselő figura arról papol neked, hogy ő mennyire eredeti és mennyire előkelő.

mindkét filmmel ez a baj: megpróbálnak okosabbnak látszani, mint amik. a michael clayton - amely félig erin brockovich, félig a cég - szétszabdalja az idősíkokat és bátran bedob három tucat nevet meg fél mázsa bennfentes dumát, csak hogy a zavarosban ténfergő néző azzal mentegesse magát, hogy most biztosan egy nagyon okos filmet lát. pedig nem. a címszereplő probémamegoldó maga is problémákkal küzd, s hamarosan belőle is probléma lesz, aztán egy autóbombával később megszólal a lelkiismerete. hoci 7 oscar-jelölés, megcsillag.

bevallom, a juno nálam hendikeppel indult, ugyanis ellen page-et már a hard candy-ben képes lettem volna belefojtani egy pohár tejbe, s itt még rosszabb: kis fruska létére hozza a cinikus, kiégett, világbölcse, ugyanakkor az infantilizmus ócska álarca mögé bújó gyerekkurvát, akit még az sem rettent el attól, hogy ő legyen a legokosabb a telepen, hogy tulajdonképpen felcsinálta egy lúzer. aztán persze rákattan egy faszira, mert - hú bazze' - gitárja van. hoci 4 oscar-jelölés, megcsillag.

és az olyan filmektől, mint a once még azt az egy szem oscar-jelölést is majdnem elvették.

Hollywood lelkiismerete alkalmanként megszólal, ekkor többnyire az (őket is érintő) épp aktuális problémákat járják körül, a kelleténél jóval többször. Öt évet kellett arra várni, mire 9/11-et a mozikban is viszontláthattad, a United 93-tól méltóbb emléket nem is állíthatott volna Paul Greengrass az áldozatoknak. Aztán jött Oliver Stone, aki a World Trade Centerrel alaposan mellényúlt, nagyon rossz oldalról közelítette meg a kényes témát. Manapság a post-9/11-es filmek idejét éljük, számos nagynevű rendezőt ihlettek meg a történések, Robert Redford sem hagyta annyiban a dolgot.

A történetet három különböző szemszögből láthatod (professzor és diákja közötti eszmecsere; egy szenátor őszinte vallomása a sajtó egyik neves képviselője előtt; két jóbarát harca a túlélésért egy félresikerült bevetés után), de a hasonló struktúra ellenére sajnos fényévekre van Alejandro González Iñárritu és Guillermo Arriaga mesteri kirakós trilógiájától (Korcs szerelmek, 21 gramm, Babel).

A három cselekményszál közül magasan kiemelkedik a szenátor irodájában játszódó rész, ahol Tom Cruise egész egyszerűen lejátssza Meryl Streepet a vászonról. A bulvársajtó elsőszámú üdvöskéje visszafogott alakításával is lehengerlő tud maradni, sajnos ugyanez már nem mondható el idősebb kolléganőjéről. Nagy nehezemre esik ezt leírni, de a filmben a leggyengébb láncszem Meryl Streep, valamint az ő újságíró "nagymamája". Persze ez nem egyedül az ő hibája, a fő bűnös Matthew Michael Carnahan forgatókönyvíró, akinek idén még a The Kingdom (A királyság) című filmet köszönhetted (és ő jegyzi a jövőre bemutatásra kerülő, Russell Crowe és Edward Norton nevével fémjelzett State of Play-t is). Segítségével bő fél órányi érdembeli történést közel 90 percig nézhetsz, ugyanis az említett cselekményszálon kívül a másik kettő kevés hasznos információval tud szolgálni.

A professzor és diákja közt elhangzó beszélgetés inkább tűnik példabeszédnek, mint egy korrekt érvelésnek az elherdált tehetségről. A frontvonalon lévő két jóbarát történetén keresztül azt is megtudhatod, hogy a háború rossz dolog és sokszor ártatlan életeket követel, de ezekkel az egyetemes gondolatokkal már ezer másik helyen találkozhattál, szinte csak jobb formában.

Robert Redford 7 év rendezői szünet után félredobta a szívhez szóló történeteket és az érdekes kisembereket, nagyvadra akart menni. Csak az a baj, hogy csúzlival nem lehet egy mamutot leteríteni, a következő alkalomra javaslom egy megfelelő célpont és hozzá illő fegyver kiválasztását.