• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

 

ready for the action now, danger boy?

2012. február 4., szombat

» kritika: fogadom [the vow] (2012)

11:50 | mozi | TheHungarian | 12 komment

Jóban és rosszban, egészségben és betegségben. Míg a halál –vagy egy autóbaleset– el nem választ. Paige (Rachel McAdams) ugyanis egy autóbaleset következtében elveszíti az elmúlt néhány évre vonatkozó emlékezetét, s így férje, Leo (Channing Tatum) ismeretlen számára, mikor magához tér. A férfinek tehát mindent meg kell tennie, hogy újra elnyerje szerelme szívét. A Fogadom alkotóinak fejében viszont alighanem csak egy fogadalom fogalmazódott meg: Bálint-napkor küldjük mozikba és kaszálni fogunk. Pedig érdekes a kérdés: beleszerethet-e ugyanúgy –úgymond automatikusan– egy ember valakibe, akibe korábban már beleszeretett? Hogy ezzel különösebben nem törődtek, annak oka egyrészt a készen kapott sztori –tudniillik igaz történetről van szó–, másrészt az, hogy a forgatókönyvön dolgozó öt egyén nagyon szerette volna körbejárni a fiatalosabb romantikus drámák összes sarokpontját (egyes számú akadály: előző barát, kettes számú akadály: após).

Egyedi elemei terén ugyancsak nem teljesít túl jól a film: a memóriájától megfosztott nő és az igyekvő férfi túl sűrűn követ el olyan hibákat, amik problémájukat megoldani próbáló emberektől nehezen hihetők (a fényképekkel kellett volna kezdeni, csókolom, és egyedül hagyni a számára idegen házban a nőt ugyancsak nem vall lángelmére), plusz a kiborulások többsége is csak amolyan 'na most már kell bele egy ilyen is' alapú felvetések folyományaként került épp oda, ahova.

Ettől függetlenül a maga keretein belül következetesen halad előre a cselekmény, bár kifejezetten érdekessé sosem emelkedik még a szerelmi történetek kedvelői számára sem. Rachel McAdams ezúttal is bájos, de igazán szimpatizálni nehéz vele, még akkor is, ha állapotára tekintettel vagyunk, míg Channing Tatum a tőle elvárható módon hozza nemes (botegyszerű, de éppen ezért drukkolásra késztető) figuráját, viszont bevezető és záró narrációja fölösleges és humbugnak tűnik az érzékelhető szándék helyett, ami keretet, kontextust, neadjisten az életről, az emberről való bölcselkedést irányzott meg. Paige szüleinek szerepében Jessica Lange és Sam Neill láthatók; előbbi indokolatlanul húsz évvel öregebbre van sminkelve a saját koránál, utóbbi pedig hiába nagy kedvenc, ha nem passzol hozzá a magyar hangja (már megint).

Így tehát kevés értékelhető pontja marad a Fogadomnak: határozottan inkább rossz, mint jó, és inkább betegségben leledzik, mint egészséges. Hibátlanul illik bele a Nicholas Sparks-adaptációk végeláthatatlan sorába, de mentségére legyen mondva, azoknál kevésbé érzelgős. Sikere elkerülhetetlen, hiszen éppúgy elengedhetetlen kelléke a február 14-i felhajtásnak, mint a szív alakú Milkacsokoládé és a fénylő léggömbökkel teleaggatott virágcsokor, és nem is különbözik annyira azoktól: édes, gázzal töltött, hamar kiszárad.

2012. január 10., kedd

» kritika: martha marcy may marlene (2011)

20:17 | mozi | TheHungarian | 2 komment

Két dolgot próbálok kerülni, ha meg kell mondanom a magamét: a túlzottan személyes hangvételt és hogy egy olyan filmbe bonyolódjak, mint amilyen a Martha Marcy May Marlene.

Mert a Martha Marcy May Marlene egy (egy)személyes dráma; betekintést enged egy lelkiállapotba, amit olyan trauma idézett elő, amit a nézőnek is át kell éreznie ahhoz, hogy a megfelelően hatást gyakorolja rá. Marthát egy sajátos körülmények között élő kis csoport, mondhatni szekta kebelezte be, tette magáévá, fordította ki szőröstül-bőröstül. És ezek után igyekszik visszailleszkedni korábbi életébe nővére és sógora házában. Nehezen megy neki. Szenved. Szenved a nővér és sógor is, egyre jobban. Szenved hát a néző is. Martha ugyanis nem felejteni próbál, hanem felidézni, de ezt nem egy pszichiáter szobájában, hanem saját, feldúlt elméjében teszi, nem csoda hát, hogy sosem szabadul, s képtelen a nővére által elvárt, civilizált magatartást tanúsítani. A nővére ezalatt nem bír ráeszmélni, hogy húga szakszerű segítségre szorul.

A történésekben annyi fordulat sincs, mint a nézése közben gyötrő lábfájásomban (mivel ott legalább hol élesen, hol tompán nyilallt belém a fájdalom), de persze komolyabb cselekményt fölösleges elvárni, hiszen vizsgálódó alkotásról beszélünk, ugyanakkor nem lehet száz percen át folyamatosan ugyanazzal gyötörni sem a mélyen tiszteltet. A jelen és közelmúlt között ingázó narratív megoldás talán van olyan érdekes, hogy ideig-óráig kiszolgálja az alapvető szükségleteket, elkerülve az unalom fenyegetését, de amikor Marthának már az asztal sarkáról is eszébe jut valami, tényleg időszerűvé válik valamiféle progresszió. Amivel Sean Durkin író-rendező elő tud állni, az csak a legnyilvánvalóbb; olyasmi, amit a szereplőknél kicsit értelmesebb emberek már napokkal korábban megléptek volna. Aki pedig hőzöngött mondjuk a Nem vénnek való vidék befejezését látva, az most bizonyosan visszaköveteli majd a jegy árát.

Mondhatnám azt, hogy mindennek ellenére, akinek a Melankólia tetszett a közelmúltban (ide tartozik a nemzetközi, amerikai és európai kritikusok többsége is), az a Martha Marcy May Marlene-ben is bízhat, ám ami ott egyszerűen unalmas volt, az itt idővel idegesítővé is válik, ami ott érezhető és kifinomult alkotói szándék volt, itt legfeljebb egy használható ötleten keresztülvitt ismétlés, aminek nem áll szándékában újszerűt, elkülönülőt közölni (a szekta az rossz, értem?), megelégszik a központi szereplő kálváriájának bemutatásával. Szó se róla, Elizabeth Olsen már ezen egyetlen szerepével eljelentéktelenítette nővérei teljes pályafutását, még ha nem is tud mindig megfelelően egyensúlyozni az erőteljes és a túlfeszített határán, de lehet, ez inkább a rendező sara. Az enyém meg az, hogy a fentebb hivatkozott Lars von Trier-film után megint nem voltam képes kellően azonosulni a főhősnő helyzetével, lévén a depressziótól csak a különféle szekták állnak messzebb tőlem. Nesze neked túlzottan személyes hozzáállás, nesze neked Martha Marcy May Marlene.

2011. november 27., vasárnap

» szókátrány: az én amerikám/ölésre ítélve/post mortem

7:38 | mozi | limupei. | 4 komment

Az én Amerikám (My America): Sokak szerint a dokumentumfilm feladata, hogy objektíven tájékoztasson egy témáról. Nos, Hegedűs Péter ezt teszi: objektíven tájékoztat arról, hogy mit gondol ő Amerikáról és mindarról, ami befolyásolja a szuperhatalomhoz fűződő viszonyát. Akárcsak Michael Moore, ő is mindvégig jelen van, már a címben jelezvén, hogy ez most önmagáról fog szólni. Nincs is ezzel semmi baj, főleg hogy az Egyesült Államokról mindenkinek megvan a maga véleménye – Hegedűs pedig sok véleményt közvetít. Mindeközben rájön, hogy miért nem működőképes az a világkép, amit húsz évvel ezelőtt Stallone és Schwarzenegger plántált a kiskölykökbe, és hogy Amerika nem fogja mindenki igényét kielégíteni, még a saját polgáraiét sem. De ami a legfontosabb: rájön, hogy dokumentumfilmesként sok emberhez eljuthat az üzenete – ami legközelebb talán összeszedettebb és szórakoztatóbb lesz.

Ölésre ítélve (Essential Killing): Foglyul ejtenek egy tálib katonát, majd Európába szállítják, ahol egy autóbaleset következtében kiszabadul – bele a fagyos télbe, nyakában egy sereg üldözővel. A kissé félrevezető magyar címmel ellentétben nem egy látványos akciókra kihegyezett filmről van szó. Az Ölésre ítélve sokkal inkább a túlélésről szól, egy ember küzdelméről ember, állat és természet ellen, melynek minden képkockájából süt a nyerseség és az indulat. A rendező biztos kézzel prezentálja ezt az elemi erőt, melyben kitűnő partnerre talált Vincent Gallo személyében. A színész alaposan túltett önmagán ebben a minden színész rémálma szerepben, ahol alig van interakció más emberekkel, és a főhős száját egy szó sem hagyja el. Kár, hogy a rendező nem bízott benne eléggé, és amikor ez az egész film ordít a húsba vágó csendért, akkor is zajong. Hol helikopter neszez, hol kutyafalka csahol, hol hosszú perceken keresztül tartó zihálás keveredik valami kakofón zenével. A film második felére aztán összeáll történet, kép és a csend – de még ez a nyers líraiság sem tudja feledtetni az első félidő bosszantó hibáját.

Post mortem (Santiago '73): Film a halálról és a halál utáni létről egy főszereplővel, akit nem csak körbevesz a halál (egy hullaházban dolgozik, és az aktuálpolitikai helyzet ontja a halottakat), de önmaga sem él igazán. Érdekes téma érdekes karakterekkel, kár hogy az egészből majdnem semmi nem lett. Sokan Tarr Bélát és más, hasonló látásmódú rendezőket emlegettek a Post mortem kapcsán, csakhogy Pablo Larraínból hiányzik a bátorság és néhány kiválóan komponált jelenettől eltekintve a vizuális érzék is. A fojtogató légkör helyett lagymatag unalom telepedik a nézőre, amiből csak a hullákkal teli kórházban önmagából kivetkező ápolónő nagyjelenete és a finálé erőteljes képsora rángat ki; csakhogy ez édeskevés.

2011. október 31., hétfő

» kritika: lopott idő [in time] (2011)

18:41 | mozi | TheHungarian | 0 komment

Pecunia non olet....cito pede labitur aetes...omnia vincit amor... Nomen est omen: Andrew Niccol filmjében a pénznek nincs szaga, az idő gyors lábon rohan, a szerelem meg mindent legyőz... A cím pedig bevégeztetik: itt bizony leginkább a mi időnket rabolják.

A nem túl távoli jövőben a pénz eltűnik, helyét az idő veszi át - minden alapját ez képezi; nem érdemes tehát vesztegetni. Tényleg, mozizni mennyire éri meg egy olyan világban, ahol két órát fizetsz az életedből a jegyért és további kettőt szentelsz a talán rossz filmnek? A válasz félig már készen áll a Lopott időnek köszönhetően, ami akárcsak az író-rendező korábbi alkotásai, érdekfeszítő felütéssel bír. A csalódottság átitatta meglepetés azonban nem várat sokat magára: az ember birtokolta idő teljes szisztémájának és működésének megvalósítását nehéz komolyan venni ("Várj, adok fél órát reggelire!"), az ehhez kapcsolódó mozdulatsorokon és a karba égetett/épített/kódolt kijelzőn is csak a hitetlenség jó magasra való felfüggesztésével léphetünk át szó nélkül.

Ám ezen apróságok csupán részét képezik a nagyban kidolgozatlan ötlethalmaznak, s ehhez jön a cselekmény elfuseráltsága. Az eredeti alapötletből rövidesen egy megszámlálhatatlanul sokszor látott akciómaraton fejlődik, melyben a fantáziátlan autós üldözéseknél csak a feleslegesen elsütött pisztolylövések (Amanda sem maradhat ki az akcióból!) és a megjelenített rendszer a néző számára nem igazán érzékelhető korlátaihoz ragaszkodó szereplők (csak a két főhősnek jut eszébe bankot rabolni?; időrendészek, oké, de egy-egy hullánál nem ártanának rendőrök se; a végkifejletet pedig inkább hagyjuk is) fárasztják jobban a tudomány és a fantasztikum színvonalas párosításához szokott elméket. Egy felvilágosító narrátor vagy szándékoltan didaktikusan eljáró szereplő jelen esetben nem rondított volna bele a képbe, s bár legtöbbször nem célravezető a kész helyzet elé állított nézővel mindent megosztani az odáig vezető történésekről, most kivételesen ezen időalapú berendezkedés miértjeire is jó lett volna némi választ kapni; túlnépesedés-szabályozásról van szó talán? Vagy miről?

A színészek csak botladoznak egyik jelenetből a másikba alulírt szerepeikben (Justin nemes lelkű egy nemtelen világban. Amanda gazdag, de a gettóba vágyik.), jellegtelenül és elsősorban divatos ruháikkal leplezve mondják fel suta szövegeiket, s mindezt csak a nyomokban előforduló jó beállítások ellensúlyozzák. A nagy közönség megnyerése volt itt a cél, a "coolságon" és stílusosságon keresztül (mi másért viselne Cillian Murphy menő bőrleplet?), ez nem vitás, ám egyik kitűzést sem sikerült megvalósítani. Azért Niccol igyekezett legalább teszkógazdaságos színvonalon egy kis kritikát és jelen világunk problémáira reflektáló megmozdulásokat belecsempészni filmjébe, s mélyen megbúvó látnoki képességeit előhívogatva még meg is előlegezett pár dolgot (hiszen a Wall Street-i tüntetők a forgatókönyv elkészülte után jelentek meg), amivel a minimális igényeket azért sikerül kielégíteni, de aki egy újabb Gattacára számít, az az idejét és a pénzét vesztegeti.

2011. október 19., szerda

» szókátrány: the guard/the help/the three musketeers/water for elephants

9:25 | mozi | aeon_flux | 1 komment

A guardista (The Guard). A Halálos fegyver találkozik az Erőszakikkal! A legjobb Guy Ritchie-film, melyet nem Guy Ritchie rendezett! És még folytathatnám... A gárdista meglehetősen megkésett darab a szokatlan nyomozópárosával (egy tésztaképű ír rendőr vs. egy nagymenő feka FBI-ügynök) és poénkodó gengsztereivel, de ez a nosztalgiával teli retrózás remekül áll a kelta pusztában játszódó krimi-vígjátéknak, ahol a nihilt csak sörbe és merengésbe fojtva, no meg még a halált sem komolyan véve lehet túlélni. A McDonagh-testvérek fiatalabbik tagja a bátyus által elkövetett In Bruges tragikus allegóriájából (minden férfi pokolra jut!) csupán a macsó melankóliát vette kölcsön, no meg Brendan Gleesont, Írország legfontosabb exportcikkét - színészügyileg. A szereplőkről - ahogy azt a filmben többször is artikulálják - nehéz eldönteni, hogy agyafúrt szélhámosok vagy komplett idióták, de hogy a filmben rengeteg ész és szellem van, az nem vitás. Ezer éven át fogjuk idézgetni.

A segítség (The Help). Patikamérlegen kiszámolt könnyfakasztás folyik ebben a filmben, kérem, méghozzá jó 140 percen át a lehető leghosszabb happy enddel felvértezve, melyet a The Color Purple óta nem pipáltál. Egyébként jó játék, hisz miközben a fiatal Hollywood nőnemű krémje maximálisan odateszi magát a hatvanas évek déli Amerikájában játszódó rasszista sztoriban, és hol hatásos, hol hatásvadász csúcsjelenetekkel bűvölnek, a néző maga csendesen totózgathatja, vajh hány Oscar-jelölést gyűjt majd be ez a sokak által látott (és korábban már jó néhányszor elszavalt) tanmese. Legyen mondjuk hat.

A három testőr (The Three Musketeers). Paul W.S. Andersonnak semmi sem szent: vidámparkot csinált a filmvászon két leghíresebb szörnyének, kinyírta a konzoltörténelem egyik leghíresebb horrorszériáját, és most nem rest műfaji játékot (gúnyt?) űzni minden idők egyik legismertebb kalandregényéből. Azzal együtt, hogy a muskétások mindenki által ismert sztorijának igen jót tett volna az előzetesekben látott steampunk hozzáállás, a kész film végül nem húzott ilyen merészet, pedig milyen jó lett volna, ha minden idióta mellékszereplő poénkodása helyett (kvázi buziból van vagy három!) inkább még egy retro-futurisztikus gépezetet vetettek volna be a zsánerhajlítás kedvéért. Mindezzel együtt a film ártatlan szórakozást kínál; a címszereplő trió remekel, Milla Jovovich pedig klassz kis bérgyilkost farag Milady-ből (s nem gondoltam volna, hogy én ezt leírom), de sajna a végeredményből hiányzik a vérbeli kalandozás magával ragadó érzése, az az elem, melynek köszönhetően Dumas regénye időtlen klasszikussá vált.

Vizet az elefántnak (Water for Elephants). Francis Lawrence a zombik és démonok ámokfutása után egy vándorcirkusz varázslatosnak ígérkező világába tett kirándulást, és istenuccse, a szereplők kémiamentes lamentálgatásán átvergődve örvendeztem volna, ha beront a képbe a fent említett túlvilági entitások egyike, hátha történik végre valami érdekes is. A két órában elmesélt sztorit ugyanis egyszerűen nem tudják kitölteni sem Christoph Waltz dührohamai, sem Reese Witherspoon csendes hervadozása, sem pedig Robert Pattinson fél-kábult sodródása. A trió erőtlen háromszögezése pedig még attól az igazán drámai befejezéstől is képes volt megfosztani, melyet a film jelenkorban játszódó keretében megjelenő Hal Holbrook felhős tekintete ígért, de nem cirkuszolok tovább, inkább gyors feledésre ítélem ezt a jelentéktelen darabot.

2011. október 7., péntek

» kritika: vasököl [real steel] (2011)

9:00 | mozi | aeon_flux | 1 komment

A jövő. Az emberek unják a humán bokszot, ezért immáron robotok szállnak ringbe, hogy vasirtot gyártsanak egymásból. Emberünk (Hugh Jackman) egy meglehetősen lepukkant robotot menedzselget, és tartozik vagy ezer helyre, s még a fiát is a nyakába varrják, kinek létezéséről nem is tudott. A hátulgombolós aztán segít a faternak magára találni, és közösen egy új versenyzőt is csatasorba állítanak, melyben több van, mint elsőre gondolták volna.

A közreműködők - Spielberg, Levy, Jackman et al - már egy évvel ezelőtt is azt hangoztatták, hogy robotbunyós filmjük valójában a családi drámára helyezik a hangsúlyt, és ha azt veszem, hogy a robotfilmek mai császára (gyk.: szintén Spielberg-produkció) mennyire törődik húsvér szereplőivel, így eme ígéret nem is tűnik túlzásnak. Persze, a nézők most is azért váltanak majd jegyet a filmre, hogy egymást püfölő robotokat lássanak, ám ezúttal nem csak audiovizuálisan, de érzelemmel is csúrig töltve távoznak a moziból, hisz nincs is jobb sztori annál, ha egy tékozló apa és egy jobb sorsra érdemes fiú újra egymásra talál, nem igaz?

Stallone meg fortyoghat magában, hisz ezt a sztorit ő már megírta, csak akkoriban a kivert fater és az elkényeztetett, de ártatlan lurkó egy másik alvilági sport gyakorlása során találta meg a közös hangot és a családi status quo-t: igaz, ma már a szkandert a retro-kocsmákban sem veszik komolyan, ellenben ha szuperrobotokat küldhetsz egymásra, hogy a gépzsírt is kiverjék a másikból, az még akkor is cool, ha a püföldék között a sírosra görbülő szájú, távolba révedő tekintetű Evangeline Lilly regél a nagy múltról és a reményteli jövőről.

Stallone meg duplán fortyoghat magában, hisz a szemétből kiásott ócskavas Dávid Balboa és az orosz milliárdosok/japán mérnökzsenik által verhetetlenné edzett Góliát Creed küzdelme is olyan lefolyású, amiért őt már megoszkározták egyszer. Shawn Levy rendező, aki családi szórakoztatásból szerzett diplomát, Balboa kisrealista drámáját tökéletes naplementékre, lazaságra és zenés-táncos edzésmontázsokra cserélte, hogy filmje úgy csússzon, mint egy akciós menü a mekiben. A produkció pedig eme menühöz hasonlóan egyetlen pillanatában sem okoz meglepetést, és olyan szemérmetlenül küzd azért, hogy még a legtompább nézőjében is megpengesse azokat a bizonyos húrokat, hogy túlontúl magas vércukrának hála végül saját magát diszkvalifikálja. Real Steal.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. szeptember 23., péntek

» kritika: csak tudnám, hogy csinálja [i don't know how she does it] (2011)

10:58 | mozi | TheHungarian | 1 komment

Nincs szex, csak New York: mit tegyen a Huszonegyedik Századi Bizniszvumen, ha házasélete megindul lefelé a lejtőn, amint karrierje felfelé veszi az irányt? Hát filmet ne csináljon róla.

Vagy csináljon. Elvégre a Szex és New York sikere megmutatta, hogy Sarah Jessica Parkerre kíváncsiak a hölgynézők minden korosztályban. Ezzel párhuzamosan viszont folyamatos, válogatott módon űzött gúnyolódás céltáblája a színésznő, a South Park alkotóitól kezdve a sarahjessicaparkerlookslikeahorse.com fenntartóiig mindenki kivette a részét. De miért teszik ezt? Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, ám a külseje miatt ugyebár nem illik cikizni senkit. A probléma abban keresendő, hogy megannyi magazin, divatmárka, no és film segedelmével szép nőnek próbálják eladni. Ott van például Linda Hunt; ő sem külsejével hódít a vásznon, de ennek megfelelő szerepeket választ: Oscar-díját is egy férfi eljátszásáért kapta... De oké, oké, máskor meg arra panaszkodunk, hogy csak tökéletes külsejű hölgyek fordulnak meg a címlapokon, s mi lesz így a nem tökéletes külsejű (fiatal) olvasók önbizalmával? Fene tudja, talán Matthew Brodericket kéne megkérdezni az egészről...

...úgyhogy maradjunk a filmnél. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen kétgyermekes, szerető családanya, akinek a munkája miatt nincs elég ideje kifejezni ezen szeretetét. És akkor jön a nagy lehetőség, ami New York-i elutazásokkal jár...remélem érezzük az itt finoman megbúvó konfliktust. Ez a végtelen egyszerűség jellemzi a film egészét. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen munkáját és projektjét csak ködösen vázolják, épp csak annyira, hogy felfogjuk: itt valami nagyon komoly dologról van szó, de lényegében nem tudjuk meg, mi is ez az egész. Lehetne említeni az anyóst is, aki szerint egy feleség otthon nevelje a gyerekeket, mint ahogy ő tette a 18. században, pedig nem valami wyomingi farmházban vagyunk, hanem egy nagyvárosban, 2011-ben. Az anyósok már csak ilyenek, róluk még nem csinált senki a sztereotípiákkal leszámoló, kendőzetlen, új meglátásokban bővelkedő filmet. Biztos annak is eljön az ideje, s talán nem lesz olyan megkésett, mint a Csak tudnám, hogy csinálja!

A cselekmény folyását időnként megszakítják a kamerához intézett megjegyzések, panaszok, észrevételek, amik meglehetősen érdektelenek, sekélyesek, szimplák vagy csak gyerekesek, elég abba belegondolni, miféle férfi az, aki arra panaszkodik, nem fair, hogy neki alkalmasint meg kell pucolnia a cipőjét, a nőknek bezzeg nem. Vagy ott volt az a női mellékszereplő, akinek a fitneszteremben munkálkodva vagy ötször volt valami megosztanivalója, de még akkor sem tudnám egyik lényegét sem felidézni, ha Uwe Boll-filmmaratonnal fenyegetnének. A negyedik fal direkte módon történő áttörése (minden kimerevedik, Sarah Jessica Parker előrelép és megosztja velünk praktikáit) pedig még tovább bomlasztja a szerkezetet, bár lehet, hogy egy ilyen súlytalan komédiánál ez nem bűn. Más kérdés, hogy azért valamilyen maradandó tartalom elvárható lett volna egy ilyen kezdeményezéstől, de ehelyett csak a szokásosra futja: tippeld meg, hogy család vagy karrier lesz-e végül a befutó.

Mindezzel együtt azért a Csak tudnám, hogy csinálja! nem menthetetlen, elvégre a forgatókönyvet Az ördög Pradát visel, a 27 idegen igen és az Ébredj velünk! gyakorlott papírra vetője követte el - tény és való azonban, eddigi leggyengébb munkája kerekedett ki a dologból. Viszont nincs benne egyetlen rossz szándékú szereplő sem, nem offenzív, nem emészthetetlen, mint oly sok hasonszőrű társa, s a célközönség biztosan kedvét leli benne - más kérdés, hogy igazán azonosulni a főhősnővel az elfoglalt bizniszvumenek tudnának, akik -mint ahogy az a filmből is kiderül- nem érnek rá moziba menni. A kísérő férfiaknak ott van Christina Hendricks, Olivia Munn vagy Busy Philipps (google them!), hogy ne unatkozzanak, és egyébként ebből a felsorolásból is látszik, hogy mennyire nem Sarah Jessica Parkernek való a főszerep: kifejezett szépségekkel vették körül, emellett a forgatókönyv nem egyszer idióta helyzetbe hozza, hogy még csak véletlenül se tűnjön vonzónak, azt meg már csak zárójelben kellene megjegyezni, hogy a 46 éves színésznő -az alapul szolgáló regény szerint- egy 34 éves szerepét játssza. Na tessék, ide a végére már csak biztató szavakat szántam, mégis visszakanyarodtam az elejéhez. Akkor fejezzük is be ezzel: Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, mégis magazinok, divatmárkák, és talán még filmproducerek is nyúlnak utána a jövőben. Nem tudom, hogy csinálja. (Amiből egy engesztelésül jár a többszöri "nem az a kifejezett szépség"-ezésért, hiszen tudjuk mi, hogy minden nő az.)

Nincs szex, csak New York: mit tegyen a Huszonegyedik Századi Bizniszvumen, ha házasélete megindul lefelé a lejtőn, amint karrierje felfelé veszi az irányt? Hát filmet ne csináljon róla.

Vagy csináljon. Elvégre a Szex és New York sikere megmutatta, hogy Sarah Jessica Parkerre kíváncsiak a hölgynézők minden korosztályban. Ezzel párhuzamosan viszont folyamatos, válogatott módon űzött gúnyolódás céltáblája a színésznő, a South Park alkotóitól kezdve a sarahjessicaparkerlookslikeahorse.com fenntartóiig mindenki kivette a részét. De miért teszik ezt? Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, ám a külseje miatt ugyebár nem illik cikizni senkit. A probléma abban keresendő, hogy megannyi magazin, divatmárka, no és film segedelmével szép nőnek próbálják eladni. Ott van például Linda Hunt; ő sem külsejével hódít a vásznon, de ennek megfelelő szerepeket választ: Oscar-díját is egy férfi eljátszásáért kapta... De oké, oké, máskor meg arra panaszkodunk, hogy csak tökéletes külsejű hölgyek fordulnak meg a címlapokon, s mi lesz így a nem tökéletes külsejű (fiatal) olvasók önbizalmával? Fene tudja, talán Matthew Brodericket kéne megkérdezni az egészről...

...úgyhogy maradjunk a filmnél. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen kétgyermekes, szerető családanya, akinek a munkája miatt nincs elég ideje kifejezni ezen szeretetét. És akkor jön a nagy lehetőség, ami New York-i elutazásokkal jár...remélem érezzük az itt finoman megbúvó konfliktust. Ez a végtelen egyszerűség jellemzi a film egészét. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen munkáját és projektjét csak ködösen vázolják, épp csak annyira, hogy felfogjuk: itt valami nagyon komoly dologról van szó, de lényegében nem tudjuk meg, mi is ez az egész. Lehetne említeni az anyóst is, aki szerint egy feleség otthon nevelje a gyerekeket, mint ahogy ő tette a 18. században, pedig nem valami wyomingi farmházban vagyunk, hanem egy nagyvárosban, 2011-ben. Az anyósok már csak ilyenek, róluk még nem csinált senki a sztereotípiákkal leszámoló, kendőzetlen, új meglátásokban bővelkedő filmet. Biztos annak is eljön az ideje, s talán nem lesz olyan megkésett, mint a Csak tudnám, hogy csinálja!

A cselekmény folyását időnként megszakítják a kamerához intézett megjegyzések, panaszok, észrevételek, amik meglehetősen érdektelenek, sekélyesek, szimplák vagy csak gyerekesek, elég abba belegondolni, miféle férfi az, aki arra panaszkodik, nem fair, hogy neki alkalmasint meg kell pucolnia a cipőjét, a nőknek bezzeg nem. Vagy ott volt az a női mellékszereplő, akinek a fitneszteremben munkálkodva vagy ötször volt valami megosztanivalója, de még akkor sem tudnám egyik lényegét sem felidézni, ha Uwe Boll-filmmaratonnal fenyegetnének. A negyedik fal direkte módon történő áttörése (minden kimerevedik, Sarah Jessica Parker előrelép és megosztja velünk praktikáit) pedig még tovább bomlasztja a szerkezetet, bár lehet, hogy egy ilyen súlytalan komédiánál ez nem bűn. Más kérdés, hogy azért valamilyen maradandó tartalom elvárható lett volna egy ilyen kezdeményezéstől, de ehelyett csak a szokásosra futja: tippeld meg, hogy család vagy karrier lesz-e végül a befutó.

Mindezzel együtt azért a Csak tudnám, hogy csinálja! nem menthetetlen, elvégre a forgatókönyvet Az ördög Pradát visel, a 27 idegen igen és az Ébredj velünk! gyakorlott papírra vetője követte el - tény és való azonban, eddigi leggyengébb munkája kerekedett ki a dologból. Viszont nincs benne egyetlen rossz szándékú szereplő sem, nem offenzív, nem emészthetetlen, mint oly sok hasonszőrű társa, s a célközönség biztosan kedvét leli benne - más kérdés, hogy igazán azonosulni a főhősnővel az elfoglalt bizniszvumenek tudnának, akik -mint ahogy az a filmből is kiderül- nem érnek rá moziba menni. A kísérő férfiaknak ott van Christina Hendricks, Olivia Munn vagy Busy Philipps (google them!), hogy ne unatkozzanak, és egyébként ebből a felsorolásból is látszik, hogy mennyire nem Sarah Jessica Parkernek való a főszerep: kifejezett szépségekkel vették körül, emellett a forgatókönyv nem egyszer idióta helyzetbe hozza, hogy még csak véletlenül se tűnjön vonzónak, azt meg már csak zárójelben kellene megjegyezni, hogy a 46 éves színésznő -az alapul szolgáló regény szerint- egy 34 éves szerepét játssza. Na tessék, ide a végére már csak biztató szavakat szántam, mégis visszakanyarodtam az elejéhez. Akkor fejezzük is be ezzel: Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, mégis magazinok, divatmárkák, és talán még filmproducerek is nyúlnak utána a jövőben. Nem tudom, hogy csinálja.(Amiből egy engesztelésül jár a többszöri "nem az a kifejezett szépség"-ezésért, hiszen tudjuk mi, hogy minden nő az.)

2011. szeptember 20., kedd

» kritika: star wars - az előzmény trilógia [the prequel trilogy] (2005)

17:37 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Ordas nagy hazugság lenne olyat állítani, hogy nem ez volt minden idők legjobban várt filmes produkciója. Talán pont ez a várakozás lett a végzete. A Blu-ray megjelenés alkalmából újra nekimentem a trilógiának, és jelenleg úgy érzem magam, mintha tengernyi bantha-ürüléken úsztam volna át. Szóval, kedves SW-junkiek, szedáljátok le magatokat, mielőtt a továbbiakat elolvassátok.

Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban ez a trilógia működhetett is volna. De nem hiába végződött a Fanboys - az a film, melyet rajongók írtak rajongóknak - is azzal a slusszpoénnal, hogy "és mi lesz, ha rossz lesz?", mert 1999 májusáig (nálunk ugyebár szeptemberéig) eme a gondolat még senki fejében fogant meg.

Aztán a galaxis Föld nevű bolygójának, TheHungarian tudja, hány vetítőtermében felcsendültek végre a fanfárok, feltűnt az ominózus logó, a nézők üdvrivalgásban törtek ki, majd elkezdték olvasni a beúszó betűket, és mielőtt tudatosulhatott volna bennük, már véget is ért az álom. Hisz néhány fura szerzetet leszámítva addig a pillanatig nem létezett olyan ember, aki ne lett volna Star Wars-rajongó: mindnyájan Lucas grandiózus meséjén nőttünk fel, a fiúk fénykardokról, a lányok kakaóscsiga-frizurákról álmodoztak, és nem volt olyan egyorrú szerte eme planétán, aki ne adta volna oda a fél karját azért, hogy Han Solóval lóghasson. De mikor feltűnt a "kereskedelmi utak megadóztatása" szöveg a vásznon, meg úgy bő két órával később a szövetség felbomlott (és nem a szeparatisták váltak ki a köztársaságból, vagy mi): a Star Wars-rajongók (ismétlem, mindenki!) tábora két oldalra szakadt, és eme két sereget azóta sem bírta rá semmi, hogy béketárgyalásokat folytassanak. Hát én sem fogom.

Talán Lucas tönkrement házassága, talán a család hagymázas intézményébe vetett hitének megbicsaklása késztette arra, hogy a minden idők legismertebb gonosztevőjének történetét elmesélő filmtrilógiát egy hátulgombolós mintagyerekkel kezdje, aki angyalokkal álmodik, az anyukáját ölelgeti, s annak ellenére tök cuki, hogy se apja, se szabadsága. Míg az Episode IV-ben egy polgárháború kellős közepébe csöppenhettél, melyben a gonoszok egy kézzel szorították ki a szuszt az ellenállókból, a későbbiekben meg bolygókat lőttek szét, addig itt egy tök irrelevánsnak tűnő bolygó (Naboo? Nabumm!) köré vont kereskedelmi blokádot, kezüket tördelve videokonferenciázó gonosztevőcskéket és tárgyalásra várva kávét szürcsölgető jediket kapsz nyitányként. Meg egy szőke hátulgombolóst, akiben több midiizé úszkál, mint Yodában. Mert ugye az Erő misztikumának szükségtelen megmagyarázása sokkal fontosabb, mint az, hogy húsz év múlva már senki sem emlékszik arra, hogy már csomószor találkoztak azelőtt.

És Jar Jar Binks neve még el sem hangzott. Nem mintha ő olyan nagy probléma lenne: sok-sok mindent meg lehet és meg is kell bocsájtani a the Phantom Menace-nek, mert ugyan száraz kerete a cselekménye vajmi kevés izgalmat kínál (nehogy már azon függjön a galaxis majdani sorsa, hogy mi lesz egy fémhulladék-árussal kötött fogadás végkimenetele), ez a film alapvetően a kicsiknek készült. Ők pedig tátott érzékszervekkel figyelik azt, ahogy vászonbéli pajtásuk mindenféle kalandokon esik át, és még ehhez olyan vicces társasága is van, akit apa érthetetlen okokból utál, mikor ő is hajlamos a majomkodásra, ha azzal meg tud nevettetni.

Szóval Lucas a gyerkőcöknek írta ezt a mesét, őket pedig nem izgatja, hogy a színészek úgy játszanak, mintha novokainnal kábították volna el őket, hogy a rendezés és a szkript kész katasztrófa (az interakció három dologban merül ki: 1. bemutatkozás, 2. véleménynyilvánítás, 3. a látottak kommentálása; és mindez zsibbadt poroszkálás vagy egy helyben állás kíséretében), hogy az érzelmek nem létezők és az akció túlnyújtott (tényleg kell három környi pod race?); egyedül talán Qui-Gon Jin karakterében van némi súly -  nem is csoda, hogy innentől kezdve Liam Neeson minden második filmjében mentort alakított.

Lehet, hogy minden idők legjobban várt filmjéből lett minden idők legnagyobb csalódása, de a prequel-trilógiának mégsem ez a leggyászosabb darabja, hanem a középső rész, amely már egy egészen más miliőben került mozikba. A várakozás ugyebár megfeleződött, az érzéssel teli fantasztikumra vágyók időközben elutaztak Középföldére, s az előző rész hibáiból okuló Lucas próbálta menteni a menthetőt, de sajnos rossz végénél fogta meg a seprűt.

Egyáltalán nem baj, hogy Jar Jar vendégszereplővé minősült vissza (azért a Galaktikus Birodalom magjainak elültetése mégis hozzá fűződik), de míg egy cukipofa kisfiú teljesen ártalmatlan volt, addig azzal a nyálas és beképzelt, de azért hangsúlyosan jó szándékú tinédzserrel, akivé Anakin cseperedett, egyszerűen képtelenség azonosulni. Főleg úgy, hogy ideje nagyját azzal tölti, hogy a kicsivel sem érettebben viselkedő mentorával, Obi-Wannal kakaskodjon, vagy ami még rosszabb: eszelősen szar dumákkal nyomuljon Amidala hercegnőre, akinek mindez ráadásul be is jön ("nézzenek oda, hogy megnőttél, Anakin!"), ezért aztán Natalie Portmannak közel tíz év kellett ahhoz, hogy lemossa magáról a gyalázatot.

Az addig teljesen rendben van, hogy egy hülye tinédzser ócska szövegekkel próbálja kábítani a lányokat (jelen esetben a nálánál jóval idősebb ex-királynő szenátorokat, ugye), de azt legalább érzéssel teszi, ezekben a dialógokban viszont annyi érzelem sincs, mint egy kiszuperált droidban. És Lucas minden közhelyet bevet, amely a dél-amerikai nagykönyvben írva vagyon, de ezzel csak újabb pofont ad a szarnak: a jobb sorsra érdemes nézőnek közel másfél órán át kell elviselnie a gajdolást, mire a cselekmény végre beindul. Akkorra viszont már sok a jóból: egyik nagyszabású akciójelenet követi a másikat, mindez egy szombat délelőtti matiné sodrával, ahogy az kezdetektől fogva elvárható lenne, de mivel a viaskodó/turbékoló trióhoz nem fűződik érzelmi kötődés, a csatározás mértékével egyetemben csak az unalom nő.

Azért a középső epizódnak is vannak szép pillanatai: emitt egy apró bepillantás a galaxis központjának számító Coruscant éjszakai életébe, amott egy kis összetűzés Obi-Wan és Jango Fett között, de mire Dooku gróf (Christopher Lee) felfedi mesteri tervének részleteit, addigra én már azt számolgatom magamban, hogy Natalie Portman hány különböző kosztümben jelenik meg, és hányszor nyomja meg ugyanazt a gombot az űrhajóján. És persze milliószor többször kívánom pokolra Hayden Christensent, mint Jar jar Binkset valaha.

Mivel a bevételi szempontból is csalódást okozó második epizód csupán halványan utalgatott arra, hogy a szerelmetes ifjoncából egyszer a galaxis legsötétebb ura lesz ("Obi-Wan tehet mindenről! Féltékeny rám!"), igen sok tennivalója akadt a záró epizódnak. Egyesek szerint Lucasnak valamelyest sikerült is visszaállítani a sorozat rezüméjét, és annak idején még én is elnéző voltam vele, hisz ha eltekintek attól, hogy ismételten csak emberi lényekhez hasonló tárgyak adják elő faforgácsízű dialógjaikat, a dráma még ma is működhetne, ha nem viselkedne minden közreműködő ennyire ostobán.

Amidala szemét elvakítja az állítólagos szerelem, a bölcsnek mondott jedik tanácsa pedig görcsösen ragaszkodik ahhoz a próféciához, melynek minden látható jel ellentmond, a jedi kódot nap mint nap számon kérik Anakintól, hogy aztán Macu Windi a legkritikusabb pillanatban mondjon neki ellent, Anakinnak meg esze ágában sincs megkérdezni, hogy vajh mi okozza majd Amidala halálát, melytől csak úgy tudja megmenteni, ha átáll a sötét oldalra. Apropó sötét oldal: néhány fura grimasz ellenére Ian McDiarmid három részen keresztül is meggyőző színpadiassággal szövögeti terveit, de amint magára ölti a klasszikus trilógiában megismert ábrázatát, mintha játszani is elfelejtene.

Nem mintha ezzel kilógna a sorból. A színészektől paranoiásan félő, a felvételek között elbujdosó Lucasnak még az amúgy kiváló aktorokból is elő tudja csalni a színjátszás sötét oldalát: a hiteltelenséget. Hayden ugyan rendesen koptathatta a padot a II. és III. rész között, gonosszá változtatása mégis a sminkes érdeme, aki karikákat fest a szeme alá és fehérre púderezi az arcát, a sráctól ugyanis csak morcos tekintetre és sipákoló vádaskodásra telik.

A film egy bő 20 perces, egyébként elképesztően látványos akciójelenettel indít, aztán megidézi a II. rész legrosszabb pillanatait (tubék/kakas/turbék/kakas), végül Lucas észbe kap és egy őrült szabó módjára kezdi elvarrni a szálakat: ide beszúr egy beszólást a halálból visszatérő jedik kapcsán, oda meg egy megjegyzést a törölt memóriákról, az utolsó néhány percben még egy evolúciós visszafejlődést is lezavar (szuper kivetítőkből otromba kapcsolótáblák lesznek), csak hogy minden rendben legyen. De a kérdéseimre képtelen kielégítő választ adni: miért lett Anakin Skywalker művészneve Darth Vader? Miért Luke? Miért Leia? Miért az Alderan? Miért a Tattooine? De tényleg, miért az az Owen bácsi és Beru néni, akiket az egykori Darth Vader is jól ismer..?

Sok-sok sebből vérzik ez a trilógia: a korábbi részekre való utalgatás elképesztően izzadságszagú (egy királynő tényleg kitüntet egy droidot, amiért befoltoz egy lyukat? Yodának tényleg kvázi szerelmet kell vallania Chewbaccának csak azért, mert ő is ott volt?), az akciójeleneteknek nincs súlya (CGI-figurák szaltóznak ide meg oda kortól, mérettől függetlenül) és aránytalanok (Obi-Wan és Anakin "epikus" fénykard-párbaja olyan, mintha a Cirque du Soleil bekokózott koreográfusának fejéből pattant volna ki), és az egész világ elképesztően steril. Szóval mikor a trilógia záró akkordjaként Darth Vader egy bődületes "nooooooo" formájában búcsúzik emberi mivoltától, akkor, azt hiszem, milliók baját kiáltja égbe.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. szeptember 3., szombat

» kritika: conan, a barbár [conan the barbarian] (2011)

10:35 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Tény, hogy testhez(és színészi kvalitáshoz)álló szerep volt a számára, de bármennyire is beléd rögzült, Conan figuráját nem szabad összemosni Arnold Schwarzeneggerrel, hisz az Osztrák Tölgy még a kanyarban sem volt, mikor kimmériai barbár már megfogant Robert E. Horward fejében. Szóval - tetszik, nem tetszik -, ez az új Conan nem remake, nem egy szent klasszikust ért újabb gyalázat, csupán egy új fejezet a barbár kánonban.

Ettől függetlenül nem árt, ha minél előbb a feledés homályába merül. Marcus Nispel ugyanis még Conan amúgy nem túl bonyolult figuráját sem volt képes megfejteni, nem hogy működőképes filmet építeni fölé. Kapunk ugyan némi ízelítőt a kőkemény gyerekkorból, az apa (Ron Perlman) elvesztése okozta traumából (melynek során nem kisebb klasszikus idéződik meg, mint a Once Upon a Time in the West), de míg John Milius ugyanennyi játékidő alatt fel tudta vázolni, miként lett Conanból egy nem túl szószátyár, de annál konokabb harcos, mi több, egy kőből faragott ikon, addig Nispel inkább ugrik húsz évet az időben, és egy rablóbanda főnökének teszi meg Conant, aki rabszolgákat szabadít ki, a csaták között a haverok társaságában sörözik és nem mellesleg még mindig a fater gyilkosát (a konstans vicsorgó Stephen Langet) keresi, aki ugyan húsz éve már összerakta azt a maszkot, mellyel meghódíthatja a világot, de időközben nem volt képes felkutatni egy tiszta vérű nőt, aki beindíthatja a McGuffinját.

Oké, szóval Conannak van egy bandája... de minek, mikor az az első szava a posse-t képviselő nagydarab vicces fekához, hogy "ezt egyedül kell megtennem" és jobbra el? Továbbá mikor az épp aktuális sörözés közben kiszúrja apja gyilkosának jobbkezét, aki jelenleg egy börtönben fősmasszer, miért nem kapja el ott azonnal, miért adja fel magát neki, hogy aztán három perc raboskodás után lerázza láncait, és az összes smasszerből conanfoddert kelljen gyártania, jobbkéz inkluzíve? Nem értem én ezt a fickót.

De aztán hamarosan rájövök, hogy nem Conan az érthetetlen, nem is a szerepében tornyosuló Jason Momoa, akiből egy másik korban minden bizonnyal óriási akciósztár lett volna, hisz nem csupán csodálatos testfelépítéssel és mozgáskultúrával rendelkezik, de van benne egy olyan csibészes sárm, amely mindkét nemre hatással lenne - ha manapság nem Twilight-szökevény ficsúrok jelentenék a maszkulinitás csúcsát. Szóval Conannal nincs gáz, ebben a projektben a rendező és háromfős forgatókönyvíró-sleppje nem találja magát, ugyanis a közel kétórás játékidőben ugyan egymást követik a fasza díszletek között lezavart látványosabbnál látványosabb, és már-már komikusan véres akciójelenetek, de ezeket vajmi kevés fűzi össze. A narratív fuga olyan vékonyka, hogy az írók néha arra sem veszik a fáradtságot, hogy embereinket eljuttassák egyik akciójelenet helyszínétől a másikig: egyszerűen csak ott lesznek és kész, értem?

A film igazából abban a néhány csendes képkockában működik, melyben Conan korunkra egyáltalán nem jellemző módon szívatja a mellé szegődött tiszta vérű nőt, akiről aztán sajnálatosan hamar derül ki, hogy nem is primadonna, hanem egy harcos amazon, akit még Conan is kénytelen tisztelni... hogy aztán a film második felében visszafejlődjön megmenteni való csajjá. És mindenképp meg kell említenem szerencsétlen Rose McGowant, aki Stephen Lang sötét mágiával apelláló lánya szerepében képes volt leborotválni a szemöldökét, meg a a feje búbjáig felnyírni a haját, ám mikor eljönne a nagy pillanata, egyszerű csajbunyóban marad alul.

Ezek után nem marad más hátra, mint nyakig merülni a csörtékben - melyek kellőképp változatosak és legalább annyira összefüggéstelenek -, megcsodálni az egymást követő valós és renderelt díszleteket, morogni a McGuffin idióta elsinkófálása felett, és arra gondolni, hogy egy tehetséges író óriási fantasy-t, egy nem annyira tehetséges, de legalább odafigyelő író meg egy egészen kompetens filmet tudott volna összehozni ebből a masszából.

kövess minket facebookon és twitteren!

2011. augusztus 12., péntek

» szókátrány: zöld lámpás (green lantern) / rossz tanár (bad teacher) [2011]

22:10 | mozi | TheHungarian | 11 komment

Ha épp rohansz a moziba és még egy-egy bekezdés elolvasására sincs időd, akkor íme gyors tanácsom: ha szuperhőst akarsz, akkor még egyszer Amerika Kapitány, ha vígjátékot, akkor még egyszer Förtelmes főnökök. (Némi spoiler talán előfordul, de semmi meglepő).

A Zöld Lámpás fő erénye az, hogy trükkjei nagyon jók. Vagyis nem fő, hanem egyetlen erénye. Hiába az izgalmas fantasztikum, amit a címszereplő alakulat szolgáltat, az emberekhez való ragaszkodás minden értelemben véve hátrányára válik a filmnek. Nyilván, ez egy földi szuperhős története, ám Ryan Reynolds minden erőfeszítése kárba vész, lévén Hal Jordan csak akkor érdekes, ha rikító kosztümében tesz-vesz, de még akkor is meg kell küzdenie azzal, amivel Supermannek is öltözéke miatt. Az emberek melletti kitartás a film történetszövésének konkrét eleme is lesz, pedig az "ember nem a legjobb faj, de megérdemel egy esélyt" szöveg egyre kevésbé meggyőző, és a félelemről meg annak legyőzéséről is túlzásba viszik a papolást, érezhetően erőlködve, hogy valamiféle mélységet kölcsönözzenek a főhősnek meg az egész felhajtásnak. Cirkuszi attrakció ez - látványos, hangos, drága, hamar illanó élmény.

Szemben a Förtelmes főnökökkel, Jake Kasdan filmje nem tud elindulni semerre, így az egész egy érdemben megvalósítatlan ötlet marad. Ez az ötlet önmagában elég néhány poénhoz, hiszen a környezetébe nem illő ember ténykedése óhatatlanul is vicces helyzeteket szül, ám a Rossz tanár nagy baja, hogy főszereplője nem csak rossz tanár, hanem rossz ember is, akinek célja is olyan, hogy egyszerűen képtelenség drukkolni neki. Ráadásul a körülötte legyeskedő két fickó sem túl szimpatikus; az egyik mintha ott se lenne (pedig Justin Timberlake kezdett egész jó lenni), a másik meg (Jason Segel még öt kilót hízott a legutóbbi Így jártam anyátokkal évad óta, de a magyar hangja legalább ugyanaz) ugyan miért hajt mindenáron egy ilyen borzasztó személyiségre? A végén a forgatókönyvírók érezték, hogy nem lehet úgy abbahagyni a történetet, hogy a rossz tanár rosszaságaival eléri (egyébként rossz) célját, úgyhogy instant jellemfejlődéssel végül konvenciókba hajlik a vége. Pedig ha már el volt rontva az egész, akkor egy rossz befejezés csak javított volna a dolgokon - ugye tudtok követni? Azért Cameron Diaz ugyanolyan üdvözölendő ezen szerepében, mint Jennifer Aniston nimfomán fogorvosként.

2011. június 28., kedd

» kritika: transformers 3. [transformers: dark of the moon] (2011)

14:37 | mozi | aeon_flux | 67 komment

Michael Bay mellszőrzettől és öntudattól duzzadó mellkasára tette a kezét és töredelmesen bevallotta, hogy a második Transformers "nem volt az igazi" ...de majd a harmadik film visszaállítja a filmszéria rezüméjét! Vajon így történt?

Nos, nem egészen. Aki egy kicsit is követni szokta a hollywoodi akciókirály nyilatkozatait, az gyakorta nagyobb ellentmondásokba ütközhet, mint a filmjei cselekménye; Michael Bay már többszörösen is átesett a "kiálts farkast" tűzkeresztségén: magyarán egy szavát se higgyétek!

Javára legyen mondva, hogy bizonyos szinten tényleg tanult a Revenge of the Fallent ért vádakból: a rasszista robotok mentek a levesbe, egyetlen cybertoni szökevény sem gyakorol fajok közötti erotikát, nem himbálja be a képbe a családi ékszereit és hogy az azóta megszépült első részt is elővegyük: nem ürít fölössé vált testnedveket a letolt gatyájú John Turturro fejére. Apropó Turturro: a Coen-filmeken nevelkedett, imádnivalóan ronda színész valószínűleg kiverte a palávert az ügynökénél, aki pedig vette a bátorságot és a színész sirámait előterjesztette Baynek, a figura ugyanis egész koherens lett, már ami a megjelenését és megnyilvánulásai többségét illeti. Mi több, bizonyos jelenetekben már-már eléri a cool szintet.

Van helyette más, aki hülyét csinál magából. A kétszeres Oscar-jelölt John Malkovich Sam Witwicky gyengeelméjű főnökeként hol félőrült kiskirály módjára harsog olyanokat, hogy "nyügözzetek le!", hol karaterúgásokat prezentál valamelyik címszereplőnek, hogy aztán a földön fetrengve játsszon vele, mint valami pudlikutyával. Ó, és egy kínosan homoerotikus jelenés erejéig Ken Jeong is beugrik a képbe, de szerencsére őt hamar kiírják. Ezeket a torz villanásokat és Witwicky szüleinek kényszeres megnyilvánulásait leszámítva a humorfaktor hál'istennek ennyiben ki is merül.

Nem csoda, hisz Michael Baynek óriási ellenfelet kell legyőznie: saját magát, ehhez pedig idő kell. Az első Transformers kirobbanó volt, a második maga a megátalkodott ősrobbanás, amire már tényleg nem nagyon lehet mit ráemelni. Bay azért megpróbálta: filmje bő két és félórás, melynek utolsó 60 perce másból sem áll, mint Chicago totális lenullázásából. És ez a végeláthatatlan jelenet valóban elhozza a háború poklát: az állóháborúét. Mikor bágyadtan, kiüresedett fejjel és leszedálódott érzékszervekkel várod a véget...

Shia LaBeouf - kinek karaktere annyi fejlődést tudott felmutatni a korábbiakhoz képest, hogy a csajozás és a főiskolai beilleszkedés után az álláskeresés okoz neki rengeteg szövegelésben testet öltő neurózist - harsányan süvöltve repeszt végig az ostromállapotban leledző városon, miközben tűsarkú(!) cipőben szambázó, szexisen szétnyílt ajkú csaját is ki-kimenti kétpercenként a biztos halálból. Ez utóbbit néha elrabolják, viszont remek kommunikációs készségének hála elrablott állapotban is eléri azt fogva tartóinál, hogy időről időre magára ölthessen egy újabb trendi kollekciót és ha már ott tart, akkor a fodrászhoz és a sminkeshez is beugorhasson, hogy a lehető legjobb oldalát mutassa (az égbeszökő virgácsait, azokat). A szuperduót kedvenc kommandónk kíséri, akik lelkesítően tudnak szónokolni (naplemente előtt, alsó kameraszögből körbe svenkelve), kecsesen repülni, felhőkarcolók oldalán szánkázni vagy ha történetesen fekák, akkor alulfizetettségről panaszkodni.

És mindeközben ad hoc jelleggel követik egymást a robot vs. ember/robot vs. robot csörték, melyek résztvevői hol eltűnnek, hol előtűnnek, mindenféle következetesség nélkül, Bay pedig úgy veszi darkosra a figurát, hogy elporlasztott embertömegek formájában idézi Spielberg War of the Worldsét.

A fentiekben ecsetelt gigantikus BSU-t másfél órányi cselekményszövögetés előzi meg, amely az elődökhöz képest meglepően koherens, egy intergalaktikus kockában vagy egy csillámporral töltött zokniban testet öltött McGufinnal való rohangászás helyett támpontokat kínál és még egy-két csavart is elbír, de túl sok logikát azért ne keressetek benne. (Csak hogy egyet kérdezzek: az űrben is vígan repkedő Álcáknak miért van szükségük egy csillagkapura ahhoz, hogy a Holdon rejtőző erőiket átteleportálják a Földre?).

Összeszedettebb (értsd: lineáris) cselekménye, grandiózus látványvilága és a 3D-nek köszönhetően már-már követhetőre fojtott összecsapásai ellenére a film legnagyobb problémája egyébként még mindig annak hiánya, ami az első részben azért nyomokban fellelhető volt: az érzelmi kötődésé. Michael Bay pedig lehet bármekkora mozimágus, lehozhatja a csillagot az égről (hogy aztán jól felrobbantsa), ha a harcok közepette képtelen megragadni a humánumot, akkor hiába is erőlködik.

Kapcsolódó anyag:

Transformers - kritika
Transformers: Revenge of the Fallen - kritika

kövess minket facebookon!

2011. május 26., csütörtök

» kritika: másnaposok 2. [the hangover, part 2] (2011)

7:00 | mozi | aeon_flux | 19 komment

Same shit, different day. A The Hangover tökéletlen triója ezúttal egy bangkoki esküvő előestéjén esik át egy emlékezetkiesésig fajuló bulin, melynek eredményeképp elhagyják a menyasszony kisöccsét. Vajh hol lehet?

Mondok néhány száraz adatot: 2009. nyarán érkezett a mozikba a jóformán ismeretlen arcok főszereplésével, 35 millió dollárból készült The Hangover, ami világszerte 467 milliót fialt - imádta a kritika, imádta a közönség, és talán még egy Oscar-jelölést is begyűjtött volna, ha az Akadémia már abban az évben is tízesével osztotta volna a jelöléseit. Az első részért a három főszereplő 300.000 dollárt kapott (aztán a bevételből még 1-1 millát). A folytatásért más kapásból 5 milliót kínáltak nekik. Hát haragudhat-e rájuk bárki, hogy hanyatt-homlok aláírtak neki?

Talán még a forgatókönyvet sem olvasták. Már ha volt egyáltalán. Szinte látom magam előtt, hogy Todd Phillips küld nekik egy körlevelet, hogy "Lenne kedvetek Bangkokban tombolni egy sort, ezúttal fejenként 5 millióért? Zach, neked le kéne borotválni a fejedet, úgyhogy tiéd a penthouse lakosztály az öt csillagos hotelben. Na?" Hülyék lettek volna nem.

Így történhetett az, hogy három jobb sorsra érdemes színész végigtrappolt még egyszer az első rész állomásain, méghozzá az első momentumtól (in medias "elbasztuk" kezdés) az utolsóig (nézzük meg a képeket, de csak egyszer), és a folytatásra még csak a folytatások szokásos rákfenéje sem áll, azaz a szituációk nem lettek élesebbek, a helyszíneket nem fújták fel: Vegas ismerős csillogása és a sötét oldala egyaránt közelebb állhat a közönséghez, mint a csámborgás leamortizált bangkoki utcákon és spermaszagú sztriptízbárokban. Mivel a három flótás ezúttal is egy az egyben ugyanazt az utat járja végig, mint legutóbb (és közben nem győznek visszautalgatni az első részre - márpedig mindenki tudja, hogy nincs is cikibb, mint egy best of gyűjtemény, ami a debütáló albumot követi), hiányzik már az első rész meglepő izgalma, amit a "vajh hol lehet a negyedik?" kérdés indukált, mert felváltotta az "essetek már túl a szarakodáson és találjátok meg otthon a szekrényben, vagy valami".

Ha a kirakós és a szituációk nem okoznak örömteli perceket, akkor majd a poénok teljesítenek, ugye? Nem nyert. Mike Tyson tigrisét és az elanyátlanodott csecsemőt felváltja egy néma szerzetes és egy cigiző majom (többször is rágyújt, mert az elsőre is nagyon vicces), Ken Jeong mikroszkopikus pöcsét többször is megtekinthetjük nagy totálban, vannak közös éneklős montázsok - mert az mindig nyerő -, a valódi helyzetkomikum helyett azon kacarászhatunk, hogy Zach Galifianakis néhányszor pofára esik vagy a Jonas Brothersről szaval, és a jó ízlés sárba tiprása kedvéért még egy disznót is beletrancsírozzák az egyik hős arcába.

De mindennél fájóbb, hogy a trióban már nem érezhető az a "minden szaron átgázolunk, ha együtt maradunk" jellegű férfias összetartás, amivel az első részben azonosulhattál. Komolyan nem értettem, hogy miért nem tekeri ki valaki Zach Galifianakis és Ed Helms nyakát (akár egyik a másikét), hisz az előbbi idegesítő szocipata, az utóbbi pedig hisztériás rinyagép volt - ami pedig Bradley Coopert illeti, ő mintha ott se lett volna.

A bűzölgő zavarosból azért ki lehet halászni néhány jobban sikerült poént, és olcsósága ellenére helyenként az első rész felemlegetésének nosztalgiafaktora is működik, de ha igazán szórakoztató és vicces nyári komédiára vágytok, akkor nézzétek meg inkább újra az elsőt. Attól jó eséllyel megrészegültök, ettől maximum csak másnaposak lesztek.

2011. április 28., csütörtök

» kritika: thor (2011)

6:25 | mozi | aeon_flux | 28 komment

Thor (Chris Hemsworth), Asgard trónörököse szembeszáll Odinnal (Anthony Hopkins), ezért megfosztják 5000 XP-től és a Földre száműzik. Odafenn megy a királyi kavar, idelenn hősünk próbálja megtalálni a visszavezető utat, közben becsajozik.

Szegény Ron Burgundy-nek fénykorához képest jó három évtizedet kellett várnia, mire kedvenc filmje elkészült (talán még a Highlandert is lenyomva), hisz ebben az infantilis tesztoszteronbombában a főhős nem csak szőrös, de még pofátlanul jóképű is, ráadásul a Natalie Portman kaliberű nők is a lábai elé hanyatlanak, ha csak annyit szól: "helló".

Szerencsére a film képes elkerülni a "szuperszőke északi isten találkozik a célszerszámot profin kezelő gyári munkás" igencsak forró csapdáját, ahhoz ugyanis túlságosan gyerekes, hogy akár minimális mélységgel rendelkezne - olyasmivel, amire rejtett mondanivalót, célzást, politikát vagy bármi olyat lehessen aggatni, amin a nálamnál jóval okosabb esztéták hosszú oldalakon át csámcsoghatnak.

Az infantilizmusban az a jó, hogy kéz a kézben jár az őszinteséggel, ráadásul ilyenkor szokott előjönni az az örök érvényű tétel is, hogy "mindent a helyén kell kezelni", és ez egy mágikus kalapácsot lóbáló képregényhősről szóló blockbuster esetén pláne így van, de az elnéző magatartásnak is van határa. Hisz attól, hogy egy film nagy költségvetésű nyári gondűző, még nem jelenti azt, hogy ne lehessen hozzá forgatókönyvet írni.

Kenneth Branagh rendező nem győzte hangsúlyozni, hogy a kockás felszínesség mögött királydráma húzódik, és a Bárd tollának lenyomatát nem is lehet nem észrevenni, viszont a szkript úgy szállítja a fejedelmi konspirálást, mint gyorsétterem a tölcséres fagyit: ízetlenül és olcsón. Hogy ki kavarja azokat a szálakat, melyek Thor száműzetéséhez vezetnek, azt még egy óvodás is összerakja (tudom, a célközönség), de a biztonság kedvéért többször is megemlítik, hogy Asgard soraiban valaki köpönyegforgató. Odin ennek ellenére besétál a csapdába, és mikor a narratíva úgy kívánja, gyorsan kómába merül (mert az amnézia mégis csak túlzás az istenek soraiban).

Thornak vannak cimborái (ők minden egyes helyzetben ugyanúgy gondolkodnak és cselekednek, s nem hinném, hogy bárki is késztetést érezne arra, hogy megtanulja a nevüket), jelleme viszont alig-alig. Kezdetben arrogáns és öntörvényű, szélesen vigyorogva aprítja az ellenséget és még az anyjának is odakacsingat, hogy ő most érti a csíziót, egyszóval szimpatikus figura. De aztán elveszik tőle a játékszerét és minden perkjét, a Földre teleportálják és egy bájos porcelánbaba (Natalie Portman) gondjaira bízzák, akinek tényleg csak annyi a dolga, hogy jól nézzen ki, pedig tudós!!! De hősünk jellemét nem a cicababa pillantása tapossa szét egyik pillanatról a másikra, hanem az az őrjítő tudat, hogy hiába markolja meg két kézzel, de nem tudja visszaszerezni azt az istenverte exkaliburt kalapácsát. Innentől kezdve Thor rántottát gyárt, betakargatja a tudóslányt és talán még horgolni is elkezdene, ha a forgatókönyvírók között lenne egy nő. Summa summarum, úgy meghunyászkodik, mint akit lobotómiában részesítettek.

És még ragozhatnám. A jellegtelen jellemek és azok húszfilléres fejlődése mellett nehéz eloldalazni, a film pedig nem csupán a Battlefield Earth látványvilágát idéző ferde kameraszögei miatt tűnik egyenetlennek: a legtöbb puskaporát már az intróban ellövi, hisz Thor gyönyörű pusztítást rendez, hogy aztán minden egyes tulajdonságától megfosszák és az elképesztő (bár kétségtelenül Disney-ízű) látványtervekből felépített Asgardból leküldjék az Új Mexikói sivatagba, hogy a film 60%-ában ott lébecoljon egy egyetlen utcából álló városkában.

A színészekről egy rossz szót sem lehet szólni, hisz többnyire olyanok, mintha ott sem lennének: még Anthony Hopkins is robotpilótázik, pedig ő aztán még kómában feküdve is rendre tudná utasítani a társaságot. A 3D pucc, de legalább segít hangsúlyozni a befejezetlen trükköket, az akciók sablonosak,a poénok leginkább kínosak (Kat Dennings, mint komikus mellékszereplő, akinek minden második mondatában szerepelnek az iPod és a facebook szavak, és ezért vicces?); de hát nem szabad meglepődni: a képregényfilmek olyan mértékű népszerűségnek örvendenek, hogy még a másodvonalbeliek is simán megállnak a lábukon, ha elég marketinget tolnak beléjük. Jelenleg fogalmam sincs, hol a határ.

2011. április 19., kedd

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 7. nap

1:27 | mozi | Brumi | 0 komment

Vadember (Savage, Svédország, 2011, Martin Jern-Emil Larsson)

A vademberek Svédország déli részén élnek. Sokat gyúrnak, szívesen bokszolnak, kevés a pénzük, és ami van, azt sem feltétlenül heti 40 órás munkával keresik meg. Szeretnének normális emberként élni, de sötét múltjuknak és karakteres külsejüknek köszönhetően erre esélyük sincs. Kim frissen szabadult a börtönből. Hasznos tagja akar lenni a társadalomnak: lelkiismeretesen dolgozik, szabadidejét barátnőjével tölti. Úgy tűnik, jó útra tért. Jespernek nincs ilyen szerencséje. Egy lakókocsiban él, internetes pornóval keresi kenyerét, számláit hosszú késéssel sem képes kifizetni. Kim és Jesper barátok, Kim bűnöző apja révén ismerik egymást. Normális életük csak akkor lehet, ha kiszakadnak az őket ellehetetlenítő közegből. Megpróbálják…

Érdekesmód Svédországban állami támogatással is készülhetnek filmek. Sőt, az adott évben készülő összes (kb. 20-30) nagyjátékfilmet támogatja az állam! Lehet, hogy a nyugdíjrendszer mellett a filmkészítésben is érdemes lenne megfontolnunk a svéd modell alkalmazását. Na, de vissza a kőkemény valóságba! A Vadember egy percig sem hazudtolja meg címét, könyörtelen, dühös, kilátástalan mozi, amit a helyi konditermekből összeszedett amatőr színészek még inkább hitelesítenek. A fiatal rendezőpáros ritkán látott helyekre kalauzolja a nézőt, Kim karakterén keresztül megmutatják, hogyan jut el egy ember ahhoz a ponthoz, amikor már képtelen cselekedetein uralkodni, és „elmennek nála otthonról”. A versenyfilmes szekció legjobbja.

Néma csönd (The Silence, Németország, Baran bo Odar)

A 80-as évek Németországában tizenpáréves biciklis kislánynak lenni sem életbiztosítás. Előfordulhat, hogy épp a közelben autókázik egy pedofil, aki szeretné beteges hajlamát kiélni. Megeshet, hogy az erőszak hevében elveszíti a fejét, és végez az ártatlan lánnyal. Lehet, hogy van egy társa, aki tétlenül végignézi mindezt. A tizenhárom éves Pia halott, a tettes(eke)t sosem kapták el. Huszonhárom évvel később ugyanazon a helyen találnak egy biciklit, a tizenhárom éves Sinikáé. Baran bo Odar nyílt lapokkal játszik: az elkövető(k) kiléte már az első pillanattól fogva egyértelmű. Nem az a kérdés, hogy ki tette, hanem, hogy elnyeri-e érte méltó büntetését. Fincher ZODIAC-jához hasonlóan tobzódunk a karakterekben és a cselekményszálakban, közülük még sincs egy sem úgy előtérbe helyezve, mint Gyllenhaal megszállott nyomozója. Gyakorlatilag mindenki főszereplő. Ezáltal a külön-külön is remekül működő személyes drámák hatványozottan zúdulnak az ártatlan néző nyakába, és akkora katarzist okoznak, hogy csak na.

Árnyékban (In the Shadows, Németország, 2010, Thomas Arslan)

Thomas Arslan biztos látta párszor a LE SAMOURAI-t. Igaz, filmje nem annyira hűvös és kimért, mint Melville alkotása, nem játszik benne Alain Delon, de egy - elvileg – profi bűnöző ugyanúgy rendkívül amatőr húzásaival borzolja a kedélyeket. Persze, hogy van benne visszavonult bűnöző, aki elvállal egy utolsó utáni küldetést; persze, hogy okosnak tűnik a korrupt zsaru, közben ostoba és kapzsi; persze, hogy a terv szerint megvalósult rablás után nem úgy történnek a dolgok, ahogy kellett volna; persze, hogy most sem hagyják a rosszfiút nyerni. Persze, hogy még heist-filmnek is gyenge.

Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. március 16., szerda

» kritika: a föld inváziója - csata: los angeles [battle: la] (2011)

22:23 | mozi | aeon_flux | 60 komment

Mikrobi bepöccent unokatestvéreire hajazó idegenek rohanják meg Földünket, hogy egy nagy pohár vízért cserébe rendezzenek népirtást, de úgy tűnik, nem láttak még inváziós filmet, különben nem mernének packázni a hősi szellemmel, és inkább ott hagynának néhány idegen eredetű fegyvert valamelyik afrikai vagy dél-amerikai kiskirály kezében, hogy helyettük végezzék el a piszkos munkát.

No, de ezúttal sem így történik.

Így hát van szerencsém bejelenteni, hogy a XXI. század számára is elkészült a háborús filmek nonpluszultrája. Mert hát az a nagy helyzet, hogy a föld alá bújt tálibokon fogást találni képtelen, remegősen realista háborús YouTube-videókon csüngő, harsogó bejátszásokkal tűzdelt, egygombos fps-eken ízületi gyulladásokat szerző lányok és legények egy nagy és arctalan ellenség deaktív elpicsázásán élhetik ki magukat, ha jegyet váltanak a Battle LA-re.

Minden zavaró tényezőt - karaktert, cselekményt és értelmet - félresöpörve sugározza ez a mozi a khaki zöld életérzést: húzd ki magad és lőj, és ha a periférikus látókörödön kívül darabokra is esik a világ, csak azzal törődj, hogy megdicsőülj a kamerák előtt! Morális csapdákból könnyed lélekkel tudsz kitolatni, hisz ez a háború egy olyan világban játszódik, ahol a gyerekeknek és kutyáknak nem lehet bajuk, a legdurvább fegyverektől sem cafatolódnak szét bajtársaid és egyébként is, csak azok hullanak el, akiknek kezdettől fogva homlokukra van írva a végzetük.

És attól sem kell félned, hogy akár egy milliszekundum erejéig is kényelmetlenül érezhetnéd magad a pusztulás közepette, hisz körülötted még a legapróbb momentumok is úgy történnek, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon: nincs az a klisé, nincs az a panel (talán csak az üvöltöző kiképző-őrmestert és a "már csak egy napom volt hátra a nyugdíjig" ágyútölteléket leszámítva), amit ez a film ne lenne rest hadrendbe állítani, nincs az a pénzköltésre képes náció, amely ne vonulna fel abban a szakaszban (egy ázsiai, egy hispán, egy feka, egy nő és persze a nagy fehér vezér), melyet egy jelentéktelen küldetésre vetnek be, hogy aztán hősökké, mi több, halhatatlan legendákká nemesüljenek a szemedben - legalábbis addig a pillanatig, amíg ki nem botorkálsz a napfényre.

A különböző szintek végét jelző főmumusok legyilkolását és valamelyik odavetett figura hősi halálát mindig tíz-tizenöt másodperces néma csönd követi - ilyenkor az idegenek is tisztelettudóan várakoznak a háttérben -, hogy a néző át tudja érezni az örömöt vagy a kínt, de azért jól jön egy-két frappáns beszólás (mert saját bevallása szerint Michelle Rodriguez figuráját sem a rúzsa tartotta életben), melyek érdekes módon olyannyira bénák, hogy az egyébként vérkomoly zúzás azt az érzést kelti az agyába kétségbeesetten kapaszkodó nézőben, hogy azok a jóemberek ott Hollywodban talán nem is gondolták komolyan ezt az egészet.

Ha épp nem a csodálatos marketing hátán kinőtt kreatív zsákutca okozta trauma miatt keseregsz, akkor ezen a feltételezésen érdemes lesz elgondolkodnod.

kövess minket facebookon!

2011. február 14., hétfő

» szókátrány: new york, i love you (2008)

8:36 | mozi | aeon_flux | 5 komment

A Mokép országszerte a Paris, je t'aime kvázi folytatásával ünnepli a Valentin-napot, ennek örömére megidézem nektek a summázott véleményem erről a szkeccshalomról, hátha még nem késő.

Ha Párizs a szerelem, akkor New York a köldöknézők és a lapos csattanók városa. Meg aztán ha Brett Ratner odaférkőzhet egy ilyen húsosfazékhoz, akkor ott valami nagyon nem gömbölyű. Ellenben Natalie Portmannek talán a kamera túloldalán is lehet némi keresnivalója.

2011. február 6., vasárnap

» kritika: a nagy john carpenter filmantológia

18:44 | mozi | tv | aeon_flux | 40 komment

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy  Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!

2010. november 28., vasárnap

» szókátrány: terhes társaság [due date] (2010)

11:16 | mozi | aeon_flux | 9 komment

Todd Phillips a THE HANGOVER után tulajdonképpen bármit forgathatott volna, ezért különösen nem értem, miért látott fantáziát egy kisebb írói kommandó által összefércelt road movie-ban, ami a már milliószor elcsépelt "szokatlan páros egymás nyakán" receptre épül. Talán Hollywood jelenleg legközkedveltebb sztárja, Robert Downey Jr. miatt vállalta el?

De ha már itt tartunk, én Robbie-t is meginterjúvolnám, hogy miért is tetszett neki ez a másodvonalbeli Tony Stark szerep (értsd: pénzes, arrogáns, de mindenféle iróniát nélkülöző ficsúr), akit tényleg nagyon nehéz megkedvelni, főleg mikor az újabb excentrikus neo-hobót hozó Zach Galifianakis iránt érzett gyűlölete egy (véletlen) közös füvezés után átvált életre szóló bromanceé.

A poénok hol betalálnak, hol méterekkel mennek mellé; az érzelmes vallomások túl gyorsan és túl gyakran jönnek ahhoz, hogy igazán elengedhesd magad, de a legnagyobb probléma mégis az, hogy a két főszereplő között egyáltalán nincs kémia, pedig a kétségkívül tehetséges színészpáros mindent bevet, hogy összealkímiázzon valamit.

Nézzétek meg inkább (újra) a PLANES, TRAINS & AUTOMOBILES-t.

2010. november 19., péntek

» szókátrány: száguldó bomba [unstoppable] (2010)

12:50 | mozi | aeon_flux | 20 komment

Az egy mondatban összefoglalható, szakmai körökben "high concept" néven futó tartalom nyilvánvalóvá teszi ("meg kell állítani egy szökevényvonatot, ami robbanékony anyagot szállít"), hogy Tony Scotték a SPEED babérjaira hajtottak - s a film nem is rest kimeríteni a 90-as évek akciófilmes kliséit az olyan apróságoktól kezdve, mint a golfozás közben megzavart, döntéskényszerbe hozott államfő három másodperce az olyan egész estés közhelyekig, mint a ravasz vén róka utolsó nagy melóján.

A gond ott leledzik, hogy az UNSTOPPABLE inkább a SPEED 2-höz áll közelebb, és hozzá hasonló módon ez is dramaturgiai szempontból teljesen mellékes akciózöngékkel próbálja feldúsítani azt a cselekményt, ami igazából holtan érkezett, hisz egy vonat addig megy a sínen, amíg meg nem áll. És ha a Tony Scott-tól megszokott (bár az átlagoshoz képest kevésbé epilepsziás) vágástechnikát és a robajokat lehámozzuk, azon kapjuk magunkat, hogy a két főhős a film 85%-ában egy mozdonyban ül és magánéleti problémákat vitat meg. Más esetben ez is lehet érdekfeszítő, de nem egy akciófilmben.

2010. szeptember 10., péntek

» kritika: a kaptár - túlvilág 3d [resident evil 3d] - afterlife (2010)

7:52 | mozi | aeon_flux | 23 komment

Legutóbbi információink szerint Alice egy rakat klónjával egyetemben hadat üzent a világkatasztrófát előidéző, ám ebből tanulni képtelen Umbrella Corp. megmaradt sejtjei ellen, és lőn: az Alice Takarítóbrigád Tokióban foganatosítja a masszív elbocsátási programot, ám itt nem más fogadja őket, mint Albert Wesker, aki nem csupán elvetemült rajongója a Mátrix-filmeknek, de hasonló képességekkel rendelkezik, mint Alice.

A megszokott cirkuszi ugribugrik és a tinédzser coolness mutatót kiverő sztoikus arcú emberirtás után az Alice-ok száma egyetlen egyre zsugorodik, mi több még a szervezetében dolgozó T-vírus is hatástalanodik - tehát az az agenda, amit a franchise során felépítettek, hirtelenjében nullára redukálódik: Alice-ből egyszerű halandó lesz. Devolúció?

Á, dehogy. A visszafejlődés nem jelenti azt, hogy Milla Jovovich a továbbiakban ne lenne képes hatmétereseket ugrani vagy akkurátusan likvidálni bármely szembejövő rémséget, viszont az ukrán származású ex-modell továbbra sem képes színészetre akár nyomokban is emlékeztető megmozdulásokra. Egy rezignált zombivadásztól az ilyesmi amúgy is luxus lenne.

Ugyanakkor a franchise-nak határozottan jót tett, hogy ilyen-olyan nóném bérmunkások helyett ismét Paul WS Anderson vette kézbe a megafont, aki azt nyilatkozta, hogy régóta szerette volna már újra ő dirigálni az asszonyt, akiben 35 éves korára hál'istennek némileg alább hagyott a hiúság, s nem kért a harmadik rész egyik legnagyobb humorforrásából: a digitális ráncsimításból. Szellemében ugyan hozza a folytatások túldimenzionált blődségét, összességében azonban gondosabban összerakott munka azoknál - habár továbbra sem tanítani való.

A RESIDENT EVIL film-franchise kritikailag körbefújolt történetében talán ez az első olyan epizód, ami már itt-ott rokonságot is mutat az alapjául szolgáló játékokkal: az egyik szintvégi főmonszter (a nagyra nőtt böllér-hóhér) pl. az ötödik részből lépett elő változatlan kiszerelésben, továbbá a szétnyíló fejű kutyák és maga, Albert Wisker is szerezhetnek néhány jó pontot a játékok rajongóinál.

Aki viszont a poszt-apokaliptikus világ további felfedezésére vágyik, az csalódni fog: Alice ugyan kiruccan Alaszkába, ahol látszólag minden rendben van a környezettel, de mire megkérdeznéd, hogy akkor miért nem marad ott, máris visszatér Los Angelesbe, hogy onnantól kezdve maréknyi túlélő társaságában játsszon PRECINCT 13 rimékesdit egy börtönépületben. Még egy szigorúan őrzött és elképesztően cool rab is jut neki (Wentworth Miller személyében), akitől minimum azt várnád, hogy valami sötét titkot rejteget, de igazából csak kellett egy legény a lányok mellé.

Valószínűleg James Cameron azóta fogja a fejét, mióta a 3D a gyártási oldalon is tömegcikké vált, és a migrénjét a RE4 sem fogja csökkenteni, amely ugyan már 3D-ben forgott (és nem utólag konvertálódott fel), de a BLOODY VALENTINE óta ez a legbazáribb példány valamennyi 3D-s darab között, ahol minden bunyóra jut egy-egy képernyőbe küldött szekerce, dobócsillag, pisztolygolyó vagy zombifej, s ezek maximális kiélvezhetősége érdekében az összes ilyen szcéna közel statikus állapotba van lassítva.

A hóhéros jelenetet valószínűleg Zack Snyder munkássága ihlette (mert a bunyó lejátszása elejétől végéig félsebességre van véve), a filmvégi haddelhaddot pedig a Wachowski-testvérek 11 éves öröksége, amely már-már nem is koppintás, inkább egyfajta "revival", s a bullet time-hoz gyakorta forduló, napszemüveg + bőrruha kombót erőltető wire-fuzás még egy ponton kapcsolódik a THE MATRIX-hoz: a Wiskert alakító figura kiköpött mása Seann-William Scottnak, aki pár éve hasonló szerkóban parolázott egy rövidke Mátrix-paródiában.

Cselekmény tekintetében a film nem sok értelemmel bír, az előző rész sivatagos Mad Max-esztétikáját sok-sok eső és füst, továbbá különböző hi-tech helyszínek váltják fel (belegondolni sem szabad abba, hogy a világégést követően hogy lehet ilyen csodákat megépíteni), s a nők még a legmocskosabb szituációkból is makulátlan sminkkel keverednek elő. Négy rész alatt viszont már igazán megszokhattuk ezeket a bárgyú, de célközönségüket maximálisan kielégítő tényezőket, így aki az első hármat értékelni tudta, az a negyedikben is megtalálja a magának valót.