Nem szeretném, ha csak azért romlana tovább a mozik látogatottsága, mert bizonytalan vagy abban, mit érdemes megnézni a napokban, úgyhogy íme néhány villámítélet az újdonságokról.

John Carter, a kincskereső polgárháborús veterán egy nap rossz helyre kerül rossz időben, és miután lepuffant egy fura kopasz figurát, aki egy ragyogó kék késsel ront rá, és megbirizgálja a haldokló kezében szorongatott kék kütyüt, a Marson találja magát, méghozzá - a változatosság kedvéért - egy polgárháború kellős közepén, melynek hamarosan maga is kulcsfigurája lesz. Hát így fest egy száz éve íródott blockbuster sztorija.

Holnaptól a mozikban egyebek mellett Franciaország különféle helyeire (egy '30-as évekbeli pályaudvarra vagy kortárs diáklányok hálószobájába) és egy sem időben, sem térben nem oly messzi háborús övezetbe látogathatunk el, de csak saját felelősségre...

Érdekes a kérdés: beleszerethet-e ugyanúgy –úgymond automatikusan– egy ember valakibe, akibe korábban már beleszeretett?

Két dolgot próbálok kerülni, ha meg kell mondanom a magamét: a túlzottan személyes hangvételt és hogy egy olyan filmbe bonyolódjak, mint amilyen a Martha Marcy May Marlene.

Amerika-ellenesség és -imádat, indulatok, forradalom, megszállottság, ösztönök és hideg és hó és halál – ezt kínálja a bevizsgált hármas.

Pecunia non olet....cito pede labitur aetes...omnia vincit amor... Nomen est omen: Andrew Niccol filmjében a pénznek nincs szaga, az idő gyors lábon rohan, a szerelem meg mindent legyőz... A cím pedig bevégeztetik: itt bizony leginkább a mi időnket rabolják.

Az alábbiakban röviden, de annál tömörebben nyilatkozok néhány újdonságból - jókról és rosszakról egyaránt.

A jövő. Az emberek unják a humán bokszot, ezért immáron robotok szállnak ringbe, hogy vasirtot gyártsanak egymásból. Emberünk (Hugh Jackman) egy meglehetősen lepukkant robotot menedzselget, és tartozik vagy ezer helyre, s még a fiát is a nyakába varrják, kinek létezéséről nem is tudott. A hátulgombolós aztán segít a faternak magára találni, és közösen egy új versenyzőt is csatasorba állítanak, melyben több van, mint elsőre gondolták volna.

Nincs szex, csak New York: mit tegyen a Huszonegyedik Századi Bizniszvumen, ha házasélete megindul lefelé a lejtőn, amint karrierje felfelé veszi az irányt? Hát filmet ne csináljon róla.

Ordas nagy hazugság lenne olyat állítani, hogy nem ez volt minden idők legjobban várt filmes produkciója. Talán pont ez a várakozás lett a végzete. A Blu-ray megjelenés alkalmából újra nekimentem a trilógiának, és jelenleg úgy érzem magam, mintha tengernyi bantha-ürüléken úsztam volna át. Szóval, kedves SW-junkiek, szedáljátok le magatokat, mielőtt a továbbiakat elolvassátok.

Tény, hogy testhez(és színészi kvalitáshoz)álló szerep volt a számára, de bármennyire is beléd rögzült, Conan figuráját nem szabad összemosni Arnold Schwarzeneggerrel, hisz az Osztrák Tölgy még a kanyarban sem volt, mikor cimmeriai barbár már megfogant Robert E. Horward fejében. Szóval - tetszik, nem tetszik -, ez az új Conan nem remake, nem egy szent klasszikust ért újabb gyalázat, csupán egy új fejezet a barbár kánonban.

Ha épp rohansz a moziba és még egy-egy bekezdés elolvasására sincs időd, akkor íme gyors tanácsom: ha szuperhőst akarsz, akkor még egyszer Amerika Kapitány, ha vígjátékot, akkor még egyszer Förtelmes főnökök. (Némi spoiler talán előfordul, de semmi meglepő).

Michael Bay mellszőrzettől és öntudattól duzzadó mellkasára tette a kezét és töredelmesen bevallotta, hogy a második Transformers "nem volt az igazi" ...de majd a harmadik film visszaállítja a filmszéria rezüméjét! Vajon így történt?

Same shit, different day. A The Hangover tökéletlen triója ezúttal egy bangkoki esküvő előestéjén esik át egy emlékezetkiesésig fajuló bulin, melynek eredményeképp elhagyják a menyasszony kisöccsét. Vajh hol lehet?

Thor (Chris Hemsworth), Asgard trónörököse szembeszáll Odinnal (Anthony Hopkins), ezért megfosztják 5000 XP-től és a Földre száműzik. Odafenn megy a királyi kavar, idelenn hősünk próbálja megtalálni a visszavezető utat, közben becsajozik.

Szegény Ron Burgundy-nek fénykorához képest jó három évtizedet kellett várnia, mire kedvenc filmje elkészült (talán még a Highlandert is lenyomva), hisz ebben az infantilis tesztoszteronbombában a főhős nem csak szőrös, de még pofátlanul jóképű is, ráadásul a Natalie Portman kaliberű nők is a lábai elé hanyatlanak, ha csak annyit szól: "helló".

Vadember (Savage, Svédország, 2011, Martin Jern-Emil Larsson)

A vademberek Svédország déli részén élnek. Sokat gyúrnak, szívesen bokszolnak, kevés a pénzük, és ami van, azt sem feltétlenül heti 40 órás munkával keresik meg. Szeretnének normális emberként élni, de sötét múltjuknak és karakteres külsejüknek köszönhetően erre esélyük sincs. Kim frissen szabadult a börtönből. Hasznos tagja akar lenni a társadalomnak: lelkiismeretesen dolgozik, szabadidejét barátnőjével tölti. Úgy tűnik, jó útra tért. Jespernek nincs ilyen szerencséje. Egy lakókocsiban él, internetes pornóval keresi kenyerét, számláit hosszú késéssel sem képes kifizetni. Kim és Jesper barátok, Kim bűnöző apja révén ismerik egymást. Normális életük csak akkor lehet, ha kiszakadnak az őket ellehetetlenítő közegből. Megpróbálják…

Érdekesmód Svédországban állami támogatással is készülhetnek filmek. Sőt, az adott évben készülő összes (kb. 20-30) nagyjátékfilmet támogatja az állam! Lehet, hogy a nyugdíjrendszer mellett a filmkészítésben is érdemes lenne megfontolnunk a svéd modell alkalmazását. Na, de vissza a kőkemény valóságba! A Vadember egy percig sem hazudtolja meg címét, könyörtelen, dühös, kilátástalan mozi, amit a helyi konditermekből összeszedett amatőr színészek még inkább hitelesítenek. A fiatal rendezőpáros ritkán látott helyekre kalauzolja a nézőt, Kim karakterén keresztül megmutatják, hogyan jut el egy ember ahhoz a ponthoz, amikor már képtelen cselekedetein uralkodni, és „elmennek nála otthonról”. A versenyfilmes szekció legjobbja.
Elolvasom

Mikrobi bepöccent unokatestvéreire hajazó idegenek rohanják meg Földünket, hogy egy nagy pohár vízért cserébe rendezzenek népirtást, de úgy tűnik, nem láttak még inváziós filmet, különben nem mernének packázni a hősi szellemmel, és inkább ott hagynának néhány idegen eredetű fegyvert valamelyik afrikai vagy dél-amerikai kiskirály kezében, hogy helyettük végezzék el a piszkos munkát.

No, de ezúttal sem így történik.

Így hát van szerencsém bejelenteni, hogy a XXI. század számára is elkészült a háborús filmek nonpluszultrája. Mert hát az a nagy helyzet, hogy a föld alá bújt tálibokon fogást találni képtelen, remegősen realista háborús YouTube-videókon csüngő, harsogó bejátszásokkal tűzdelt, egygombos fps-eken ízületi gyulladásokat szerző lányok és legények egy nagy és arctalan ellenség deaktív elpicsázásán élhetik ki magukat, ha jegyet váltanak a Battle LA-re.

A Mokép országszerte a Paris, je t'aime kvázi folytatásával ünnepli a Valentin-napot, ennek örömére megidézem nektek a summázott véleményem erről a szkeccshalomról, hátha még nem késő.

Ha Párizs a szerelem, akkor New York a köldöknézők és a lapos csattanók városa. Meg aztán ha Brett Ratner odaférkőzhet egy ilyen húsosfazékhoz, akkor ott valami nagyon nem gömbölyű. Ellenben Natalie Portmannek talán a kamera túloldalán is lehet némi keresnivalója.

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.