Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...

Elolvasom

Csöppnyi ráérő időmben elméláztam azon, hogy vajon egy olyan alkotás, mint a GAMER mégis milyen távlatokban gondolkodhat. Milyen hozzáállással célszerű egy effélét végigszenvedni végignézni? A high-koncept poénját, jószerivel már a tagline lelövi, miszerint a jövőben rettenetesen túlfejlődik a virtuális valóság, így a szórakoztatóipar is egy új szintre emelkedik. A játékosok alteregói 0-ák és 1-esek halmaza helyett hús-vér emberek, akik az irányító kénye és képessége szerint marionett-bábuként lőnek, bújnak, futnak, küzdenek és fröccsennek darabokra. Az egész bolygó szeme láttára. Premier plánban.

Elolvasom

Vakító fehérség. Totális sötétség. Óvakodjatok azoktól a filmektől, melyek forgatókönyvét minimum négy ember írta. Látom magam előtt az írói folyamatot: ez kitalálja, az leírja, emez azt mondja, hülyeség és átírja, amaz azt mondja, nem is olyan hülyeség és visszaírja a nagyját, aztán kezdődik minden elölről. Ráadásul még alapja is volt a csodasztorinak: egy 1998-ban publikált képregény, amit szépen össze lehetett kutyulni - esetleg elvenni belőle mindent, ami egy kis színt vinne a fehérségbe.

Elolvasom

Georgia (Nia Vardalos) turistacsoportokat kísér Göröghon történelmi romjai között. Idegenvezet ő. Teszi mindezt céltalanul és kiégve, belefáradván a film frappáns alapmotívumának szánt felütésébe, miszerint a műveletlen tengerentúliakat jobban érdekli a metaxa, és Zeusz falloszának kulcstartóra optimalizált plasztik reprodukciója, semmint az ókori romok, a filozófiai bölcseletek, vagy a hellén mitológia. S miközben az újabb kaotikus, barbár csoport a végső lökést is megadja számára a felmondólevél megírásához, ugyanez a horda, élén a bájos nagyapóval (Richard Dreyfuss) vissza is rángatja őt az életbe, annak is vitathatatlan esztétikai epicentrumába, a bundesligás fürtök hullámzó örvényébe.

A film tökéletes példája a prekoncepció megvalósulásának. A főszereplő Nia Vardalos védjegyéhez méltóan túljátszik, a nem különösebben tehetséges direktor, Donald Petrie monoton módon leltározza le a zsáner minimumkészletét, a forgatókönyvet jegyző, Simpsonékon edződött Mike Reiss pedig igyekszik menteni, ami menthető, néhány, már-már vállalható dialógussal. Kockázat nélkül jelenthettük volna ki anno, ez bizony már a produceri asztalon sem ígért sok jót.

Az alkotás kritikájának szüzséje egyetlen igekötőbe koncentrálható: „túl". Az eklektikus turistacsoport tagjai túltipizáltak, egy-egy jellemzőjük túlexponált, ellenben ugyanaz a karakterisztikusságra épülő geg legalább négyszer-ötször visszajátszásra kerül, mert Petrie szerint a Foster's-t felböfögő ausszinál csak a Foster's-t kirókázó ausszi a viccesebb. A történet jobban belátható, mint a Hortobágy január közepén, és kiszámíthatóbb, mint a skót bajnoki cím. A műfaji kellékek közül semmi eredeti nem bukkan fel, a görög akkordok és tájak pedig egyedül kevesek, hogy elfedjék az ügyetlen tréfanepper kezét: itt bizony ugyanaz a szerény humorhalom van többször eladva. Az ötlettelenség különösen jól meglátszik a film utolsó harmada során, amikor is logika szerint legalább négyszer várható már az end credit, s bukkan fel ennek ellenére a nem visszatapsolt séf, sodrófával, nyújtódeszkával, meghosszabbítandó a nézői szenvedéseket. Az idegesítően tahó turistáknál ugyanis csak a szentimentálisan segíteni igyekvőek az idegesítőbbek.

Bár a produktum a filmek univerzumában nyilvánvalóan értéktelen, a nyári limonádék és agyatlan romkomok naprendszerében azért van helye. Akad benne egy-két valóban minőségi poén, és sikeresen elkerüli a mediterrán életérzés ezerszer elrebegett frázisainak ismétlését is. Vardalos magánszáma a görög munkamorálról és precizitásról pedig üdítően nem megalkuvó.

Van olyan, hogy a nézőnek ez és ennyi kell?

Van egy olyan érzésem, hogy nem létezik olyan ember a földkerekségben, aki valaha is nemet mondott volna Michael Baynek. Természetesen ehhez nem elég csak a megfelelő kérdéseket feltenni, meg is kell találni azokat az embereket, akik kellő méretű egóval és pénztárcával rendelkezzenek ahhoz, hogy saját létezésük megünnepléséhez Baytől rendeljenek tüzijátékot. Meat Loaf ideje talán lejárt, de Will Smith azóta is négysávos úton közlekedik, Spielberg pedig jelenleg is tenyerét dörzsöli, s valószínűleg már a könyvelőjét is utasította, hogy különítsen el 250 milliót a harmadik TRANSFORMERS-re. Minden bizonnyal az is hoz majd egy valag pénzt.

A közönségnek ugyanis szüksége van Michael Bayre, aki Hollywood negatív előjellel, mégis tisztelettel vegyes irigykedéssel kezelt szokásainak kvintesszenciája. Magyarul: brutális látványpékség, amely mind nagyobb és nagyobb kiflit gyárt, amíg csak bírjuk gyomorral. A legutóbbi fiesztát megúsztam enyhe hasfájással, most viszont sikerült visszaöklendeznem a film javát. És két és fél órányi bokákolás bizony sok a jóból.

A bajok ott kezdődnek, hogy a film nézése közben visszasírod az első részt, melynek a folytatás ugyan minden tekintetben felnagyított mása, mégis félelmetesen idegennek hat: no, nem Bay ezerszer kipróbált trükkjei, nem is az újrahasznosított cselekmény (a Kocka helyett ezúttal egy féregre emlékeztető Mátrixért folyik a hajsza: rém együgyü, rém igénytelen), még csak nem is a géppuskaszájú Shia "No-no-no-no-no" LaBeouf ámokfutása; ezek nem értek váratlanul, ellenben az az érzelmi szakadék, amely a vásznon zajló történések és a néző között húzódik, no, az nagyon tudott fájni.

Bár Sam Witwicky magas fordulatszámon pörgő ügyetlenkedései már az első részben is gyakorta felforrósították a biztosítékot, a figurának megvolt a maga bája, amibe lehetett kapaszkodni, hisz az egy robotos filmre beülő nézőben ott van egy kisfiú, aki nem tudja, mit mondjon a lányoknak. Ugyanakkor teljesen érthetetlen, hogy lehet ismét zavartan kerepelő gyépést faragni abból a csávóból, aki az első rész végén megmenti a világot, megszerzi a csajt és még az egyetemre is bejut, mi több, ki hinné el azt Megan Foxnak, hogy forró nadrágjában motort pimpelgetve attól fél, a fenti nerd majd jól megcsalja az egyetemen?!

Oké, a TRANSFORMERS 2 nem egy egzisztencialista dráma, hogy a valóság bármilyen gyökeret eresszen benne, viszont még AMERICAN PIE 5-nek sem üti meg a szintet, ugyanis a film rettenetesen próbál vicces lenni, de a "poénok" kínosan nagyokat hasalnak. Nem elég, hogy Michael Bay világában az egyetem kurvákkal és agyatlan sportolókkal van tele (plusz pedofil adjunktusokkal), de a filmet végigkísérő humorizálás szinte soha nem hagyja el az ágyék és a torok környékét: az előbbibe mindenfélét bele akarnak tuszkolni, az utóbbiból pedig más sem jön, csak a rinya. A legdurvább az egészben, hogy már rég az ülés alá süllyedtem kínomban, mikor feltűnt a színen John Turturro, s már neki is álltam szedni a sátorfám, mikor rádöbbentem, hogy az előző rész idegörlő karakterén ironizálgató fazon egészen elviselhetőnek tűnik Witwicky töketlen szobatársához vagy a Bumblebee komikus figuráját kiegészítő/leváltó Twins folyamatos szájkaratéjához képest. A szörnyülködést tovább fokozza, hogy immáron a Deceptionék között is van vicces fazon, értsd: olyan, amelyik meghágja Megan Fox lábát, s ezzel akar nála bevágódni. És arról még elfelejtettem szólni, hogy a megmosolyogtatóan excentrikus Witwicky-ősök helyett ezúttal egy vén kujon és egy agyatlan trippes banya szórakoztatja a népet ízléstelen megnyilvánulásaival.

Ezek után szinte biztos, hogy a REVENGE OF THE FALLEN írásába becsatlakozó (egyébként az ARLINGTON ROAD-ot jegyző) Ehren Kruger üzemeltette a kávéfőző gépet, s így kb. ennyiben ki is merült a szerepe.

Ami pedig a film modus operandiját illeti: a TF2-ben több tucat új robot tűnik fel, egytől-egyig kb. két percig érdeklik Michael Bay-t, aki aztán a vállrándítással kísérve teszi őket margóra, s ha a cselekmény elakad valahol, hát előrántja valamelyiket. Szóval ha az első részben gondot okozott a gépek beazonosítása, most inkább ne is erőltesd. Azért akadnak itt jellemek: vannak robotok, amelyek ejtőernyőt finganak a seggükből, mások csilingelő vasherékkel bírnak, ugyanakkor szerencsétlen Megatron (biológia óra Mchael Bayjel: a polipok 7 mérföld mélyen is vígan elvannak) büszke ellenfélből sunyi seggfejjé alacsonyodik, Optimus Prime pedig alig több különleges meghívottnál, akire utánfutóval kötik az érzelmeket, hogy mentsék, ami menthető.

A shanghai nyitány, egy erdős csihipuhi, valamint egy Decepticon, amit Giger is bírna (a helyében azért perelnék), mellett természetesen a trükkök és az utolsó 30 perc menti meg a filmet a vesztőhelytől: az odáig vezető érdektelen futkározósdi egy gigantikus összecsapásba torkollik, amely alapjaiban rengeti meg az egyiptomi piramisokat. Däniken tapsikolhat.

Azt manapság már minden valamit is magára adó borsznob tudja, hogy az amerikai produktum nem ciki, mi több a Napa Valley, mint brand, már jó ideje odahúzta székét a legexkluzívabb pókerasztalhoz, ahol közvetlenül Bordeaux, Burgundia és a toszkán dombok társaságában szivarozgathat. De nem volt ez mindig így. A francia borhegemóniát megtörő, 1976-os „Judgment of Paris" eredetileg egy gall ítészek által a status quo-t újra kinyilatkozató happeningnek indult, amolyan éves-rendes arisztokratikus erőfitogtatásnak, de helyette pofára esés lett, miután a vakteszt mind chardonnay, mind kabszav fronton kaliforniai bort hozott ki győztesnek. Bortörténelmi monumentum, mondhatnók. Hordó-obeliszk. Parasztosan Bottle Shock.

Rutinos néző már egy ideje nem dobálja magát a posztereken „igaz történet" feliratot látván, az viszont még így is vaskosan ciki, ha a napjainkban is élő főszereplő, a 67 éves Steven Spurrier úgy nyilatkozik az adaptációról, hogy kábé két szó igaz belőle. A filmet látván erre egyébként magunk is rá fogunk jönni: tőkék közti fészerben háló kikapós borászlány, pajtában „Callasizált" szuper-vörös, barna trutymóból arany tónusba váltó chardonnay - csak néhány a tucatnyi bulvár-ízű, feelgood túlkapásból, miközben aláfestő zeneként kétforintos filozofálgatást hallgathatunk az ereiben is merlot-t cirkuláltató, huszonéves mexikói kistücsöktől. A jenkik hozzák a rájuk jellemző patrióta jegyeket, és az igazi zamatokat agyonbarrikolva romantikus hőseposszá faragják a sztorit, olyan remek színészt küldve ezzel a túlexponált karikatúrák erdejébe, mint Alan Rickman, aki lassan le is védethetné sokszor megcsodált fennhéjázó arckifejezését. Zárójelben hozzátéve, ennél azért ő jóval többet tud.

A Bottle Shock egy tökéletes darab arról a hollywoodi szalagról, amely lelkiismeret nélkül amerikanizálja és önti fröccsbe a világból összelopott meséket. Plasztik testvéreivel ezáltal állja a versenyt, de valójában csak egy rommá szódázott hosszúlépés. Fogyasszák tehát mértékkel!

Che: Part One (2008)

Steven Soderbergh nagyszabású Che Guevara-tablója végre eljutott hozzánk is. Egyenlőre csak a közel 4,5 órás monstrum első részét lehet nagyvásznon megtekinteni, de egy csúfos bukás után az is csoda, hogy nem DVD-n jött ki. A kritikák és nézői vélemények egyaránt megoszlanak, abban viszont mindkét tábor egyetért, hogy a címszerepet alakító Benicio Del Toro viszi a hátán a produkciót. Elég rizikós vállalkozás egy ilyen nagyformátumú egyéniségről hiteles portrét festeni, egy egész életpályát szinte lehetetlen a játékidőt érintő kompromisszumok nélkül megjeleníteni (Scorsese Aviátora erre a legjobb példa, közel 3 órában is összecsapottnak tűnik), így marad az életútból kiragadott pár év és egy-egy fontosabb esemény részletes ábrázolása. Soderbergh nem aprózza el, több oldaláról mutatja be a pólókon virító ikon mögött álló embert, láthatjuk az orvos Ernesto Guevarát, a gerillaharcost és a politikus Che-t. Fidel Castro nélkül elég nehéz lenne elképzelni a kubai forradalmat, így a Commandante és Che kapcsolata adja a történet mozgatórugóját. A Che: Part One elképesztően tömény, de hiteles porté egy mindig remek Benicio Del Toro-val, néhol viszont már annyira aprólékos, hogy ez az élvezhetőség rovására megy. Kíváncsian várom a folytatást.

Où est la main de l'homme sans tête (2008)

A Dardenne-fivérek után egy újabb ígéretes belga rendezőpáros, akikre érdemes lesz a továbbiakban figyelni. Hatalmas felütéssel nyit a film, Eva Sanders műugrónő egy sikeresen kivitelezett gyakorlat után csúnya balesetet szenved és 15 napra kómába kerül. Édesapja és edzője mindvégig mellette van, a kellemetlen incidens után szeretné lányát mihamarabb a vízben látni, azonban sikerorientáltsága már a józan ész határain is túlmegy. Eva csak egy kis nyugalomra vágyik és a testvérére bízott macskáját szeretné visszakapni, azonban a család fekete bárányának tartott bátyja rejtélyes körülmények között eltűnik (fontos szerephez jut még a Koekelbergi Bazilika, ami köré gyakorlatilag a filmet írták). Az igazsághoz vezető út hosszú és kétségekkel teli, a játékidő előrehaladtával az apa-lánya viszony is új alapokra helyeződik. A fejetlen ember keze egy precízen kivitelezett thriller erős atmoszférával, de a társrendező által is kiemelt hangulatváltással sajnos jócskán veszít értékéből, hiába áll össze a kép a végére olyan szépen. 

Brúðguminn (2008)

Úgy látszik az idei filmfesztivál a színpadon már többször bizonyított alkotásoké. A gerilla-filmkészítés tökéletes mintapéldájának tekinthető román Felvonó után Baltasar Kormákur ülteti át sikeresen Csehov Ivanovját szülőföldjének sajátos közegébe. Jon, az egyetemi professzor élete nagy napjára készül, egyik volt diákját vezeti napokon belül az oltár elé. Elindul a készülődés, alaposan felforgatják a csendes(nek tűnő) sziget átlagos mindennapjait. Változatos karakterek árasztják el a vásznat: "majdnem operaénekes lettem"-apuka, Jason Lee Earl-jének izlandi reinkarnációja, gonosz anyós, saját magára allergiás pap, érzelmileg labilis ex-feleség, énekes-alkoholista jóbarát és egy furcsa lány. Elképesztő szituációk és őrülten humoros jelenetek váltják egymást ebben a sajátos hangulatú keserédes izlandi csodában, aminek a Csontdarálóval és Az üldözővel egyetemben a versenyfilmek között lett volna a helye.

Edison and Leo (2008)

Ha stop-motion animáció, akkor Nick Park és Wallace & Gromit, eddig még senki sem közelítette meg a hóbortos feltaláló és hűséges ebének egészestés kalandját (bár olyan sok jelentkező nem is akadt). Legutóbb Henry Selick próbálkozott, ezúttal azonban Neil Gaiman neve sem jelentett garanciát a minőségi szórakozásra, a végeredmény egy technikailag tökéletesen kivitelezett, ám felettébb unalmas alkotás lett. Kanadában gondoltak egy merészet és úgy döntöttek, hogy csatlakoznak az egészestés stop-motion technikával készült animációs filmek kisszámú mezőnyéhez. Bár ne tették volna. Tavaly napvilágot látott egy feltűnően hasonló történet, de már az Igort sem övezte osztatlan lelkesedés, pedig minden szempontból felülmúlta az Edison és Leót. Neil Burns rendezőnek fogalma sem volt, hogy milyen stílusú filmet szeretne készíteni, így pár eltalált geget leszámítva fárasztó humorú, feleslegesen erőszakos, ásítós túlélőmozi lett belőle. Technikai szempontból is jócskán hagy kívánnivalókat maga után, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ebből a forgatókönyvből Brad Bird és Nick Park is csak hosszas erőfeszítések árán tudott volna valami nézhetőt alkotni. Totális csőd, megy a Cápamese és a Cincin lovag mellé az animációs filmek szégyenfalára.

Olly Blackburnnek valószínűleg bennfentes haverjai vannak az angol sajtóban, de az is lehet, hogy megnyerte a lottó ötöst vagy fogta a gazdag fater lóvéját, elment dőzsölni Mallorcára, két tivornya között összedobott valami filmecskét, aztán hazajött, megvett minden szószólót kilóra és most janinak érzi magát.

Váljék egészségére. Engem megszopatott, csúnyán bedőltem neki, szégyellem is magam, de mentségemre szóljon, hogy bíztam a film hátterében álló Warpban, amely annó rendesen átfestette a zenei spektrumom, de úgy tűnik, megint csak igaz a mondás, a suszter maradjon a kaptafánál, Olly Blackburn pedig maradjon távol a filmektől. És ha jót akartok, vagy csak hasznosan eltölteni másfél órát az életetekből, akkor ti is távol tartjátok magatokat eme végterméktől.

A nyitány kellőkép sablonos egy horrorhoz: három csaj elmegy hajókázni négy fiúval, akiket épp csak most ismertek meg. A drogok feltűnésével fordított arányban tűnnek el ruhák a szereplőkről, aztán az orgiának egy szamárütés vet véget (magyarázat itt), s jöhet a para, pszicho és patakvér - ebben a sorrendben.

A figurákon is nagyítóval kell kutatni az eredetiséget (megjelenésük után öt perccel elhalálozási sorrendjüket is kitalálhatod), de nem ez a baj: annyi jó klausztrofóbiás thrillerből lehetett volna meríteni - s volt köztük olyan is, ami egy hajón játszódott, az isten szerelmére! - , de Olly egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, sem pedig a sablonos figuráival, akik természetesen a lehető legidiótább módon próbálnak kitörni a sztereotíp korlátjaik mögül.

A film utolsó harmadában törne ki a vérengzés, de az izgalmat csírájában irtják ki a retardált döntések és a béna rendezés (érdekes, hogy a film egyébként decens kamerázása minden egyes halálesetnél csúnyán megbukik). Szamárütést a rendezőnek!

.

Közeleg a végítélet. Nincs mit tenni. Fuss az életedért, illetve minek futnál, hisz úgy is utolér a mindent elpusztító vasbogárfelhő, amely csak a stáblista éléhez érve szelektál. De erről majd később.

A reklámszlogen nem hazudik: az idegenek csütörtökön tényleg csapást mérnek az emberiségre, de nem holmi űrgömbök és szuperrobotok segítségével. Az agyzsibbasztásra játszanak. Látványos előzetesek, bociszemű Jenniferek és fiatalosan jóképű Keanúk formájában tömegeket vonzanak a mozikba, ahol aztán egy hipnotikusan együgyű invázió álcáját vázolják fel, melynek néhány könnycsepp és "na, ne csináljátok!" színtű könyörgéssel pikk-pakk véget lehet vetni, hogy aztán mikor tényleg megérkezzenek, akár inferior TPF*-ekkel felszerelve, simán rájuk legyintsünk, miközben álbiblikus ökomaszlagjukat darálva elpuszítsanak mindent, ami él és mozog, meg igazából azt is, ami nem.

Jól vigyázzatok hát, hisz eme népmegvezető idegen propagandtermékben fontos döntések kerülnek olyan nők kezébe, akik hirtelen felindulásból idegen lényeket engednek szabadon, csak mert szép a mosolyuk, más nők pedig inkább elkábítanák, csak mert ugyanezen idegenek inkább értekeznének a főnökükkel. Arra ösztökél a film, hogy minden döntést kivegyünk a nők kezéből, ezzel véget vessünk a civilizációs fejlődést kísérő emancipációnak, s tényleg az lenne a legjobb, ha a feketékre ismét bilincset adnánk, ahelyett hogy elnökké válasszuk őket, hisz eme film szerint mindenki, aki más, azt megbéklyózzák, meglincselik és megölik, s a kis fekete kölkök, akik a hihetetlenül népszerű, ergo veszélyes Will Smith írmagját hordozzák magukban, csak veszélyt jelentenek.

Ne add hát át magad a film radikálisan leegyszerűsített dialógusainak ("A barátunk vagy?" "Én a Föld barátja vagyok.") vagy hurráoptimista kijelentéseinek ("A Földnek pusztulnia kell, de én maradok meghalni, mert az emberek jó arcok."), ne dőlj be a kartonpapírból hajtogatott figuráknak, s szúrd ki a méregdrágának feltűntetett, de egy színházi makett színvonalát hozó trükköknek (figyeld csak a vetített Manhattant a Central Park-i jelenetekben!), le fog esni, hogy ez a film egy óriási átverés, amely csak buta embereket képes megtéveszteni, hisz te, kedves mindenre felkészült barátom, talán bevennéd azt a kijelentést, hogy az emberek bizony képesek megváltozni - egy perccel az után, hogy napalmot szórtak az idegen űrhajójára? Na ugye.

mesemény, avagy romokban az éjszaka.

korábban azt hittem, csupán shyamalan, az író van válságban, hisz a lady in the water hadovából tákolt történetét feledtette a decens színészvezetés és a míves hangulat, ám ezúttal a jellegtelen, esetenként amatőr rendezés csak kiemeli azt a szomorú nagy semmit, amit a the happening takar.

gondolom, nem egy külföldi kritika használta a "nothing happens here" szófordulatot: teljesen jogosan. a film története elképesztően légbőlkapott, hasonlókat dobhattak vissza az x-akták brainstormingjai során... szinte már nem fair, hogy nem osztom meg veletek. de nem teszem. azt az élményt mindenkinek át kell élnie, amikor a történet összefüggéstelenségeire összefüggéseire fény derül. nem semmi esemény.

nem mintha ez lenne az első eset, amikor shyamalan egy jókora lufit erőltet le rohamosan fogyó rajongóinak torkán (világi intellektussal rendelkező nézők gondoljanak a the signs konklúziójára), csakhogy ezt a lufit most fel sem fújták igazán. ezt a szerző is érezhette, hisz halovány sztoriját gigantikus üzenetek becsempészésével próbálja árnyalni (örülhetnek a zöldek), miközben kétségbeesetten szoborja figuráit; egyéniségeket kíván teremteni, de idióta dialógusaikkal, elképesztő reakcióikkal nem hogy érdekesek nem lesznek, de én szabályosan meggyűlöltem őket.

pedig a film ígéretesen indít: egymást követik az öngyilkosságok, közben jeges szél borzolja a fákat; eljött a végítélet? könnyen lehet, hogy shyamalan karrierjében igen.

figyelem! a kommentek spoileresek!

Gerd Wiesler karrierje szárnyal. A Stazi (egyik) legjobb kihallgatótisztje és zseniális, megbízható megfigyelő. Az állam ifjú növendékeinek oktatását kegyetlen, mértani pontossággal végzi, a gyanús személyekkel – üljön az akár az előadóban, akár a kihallgatóteremben – szemben nem mutat szimpátiát, hatékony, intelligens és ami a legfontosabb: hisz a pártban. Ezekkel a tulajdonságokkal ismerheted meg őt Florian Henckel von Donnersmarck filmjében, épp mielőtt megbíznák a neves író, Georg Dreyman szemmel tartásával. A gyanú ugyan megalapozatlan, hiszen csupán a kanos nagyember vetélytársáról van szó, de aki ilyen szintre küzdötte magát a rendszerben, nem inoghat meg ennyi kétségtől. Bezzeg ha meghall egy zeneművet, mely után “senki sem maradhat rossz ember”!

Igen, a film körülbelül háromnegyed óránál veszti hitelét, az addig kőkemény, rendíthetetlen hős fogja magát és minden elvének hátat fordítva belekezd egy olyan szélmalomharcba, melyet Don Quijote is megirigyelhetne, mindezt paradox módon épp akkor, mikor a megfigyelt alany mégis bűnösnek bizonyul. Innentől az egész dramaturgia felborul, lehetetlen komolyan venni az ordító ellentmondásokkal tarkított didaktikus rebelliókat (miután Wiesler precízen ecsetelte, miként kell órákig izzasztani valakit, csak hogy szerezzen némi szagmintát, ledöbben azon, ahogy felettese magyarázza a szintén alapvető pszichológián alapuló elkülönítés ötletét?!), hiszen az ügynök egész életét dobja a szemetesbe azért, hogy megmentsen egy párt abban az általa is épített rendszerben, melyben köztudottan nincs szükség bizonyítékokra.

Az ostobaság kvintesszenciája ez – hátborzongatóan hatásvadász giccsparádé abból az utálatos fajtából, melyben nem csak minden karakter tökhülye, de az alkotók még a nézőt is annak nézik.

vannak nagy ötletek, melyek a megfelelő kezekben arannyá válnak, és a förtelmes sikert követően mindenki hevesen bólogat, hogy ezek bizony jól belenyúltak a tutiba. aztán vannak más nagy ötletek, melyek papíron baromi jól festenek, vásznon pedig olyan formát öltenek, mint a visszaöklendezett indiai kaja. sean connery tudna mesélni...

...de most doug limant veszem elő, aki váratlanul, lesből támadva, orvvul hátba szúrta saját magát. iskolapéldáját prezentálja annak, hogy kell laposra klopfolni egy ígéretes alapszitut. itt van például a főhős (hayden christensen), akinél sótlanabb alak régóta öltött celluloidformát. a hayden-gyerek kapott már hideget-,eleget egyaránt, mikor felöltötte a híres tüdőbeteg álarcát (illetve... de úgy is tudod), én bírtam, mikor szúrós volt, utáltam, mikor hisztizett. most olyan... semmilyen. ugrándozik a térben, felmondja a szövegét, követi a rendező utasításait, meg minden. még samuel l. jackson frizurája is lejátssza a képről.

eme fehérre hipózott hajszerkezet sajna samet is lepipálja, aki fáradtan ismételgeti a ponyvaregény óta jelentősen megfakult egysorosait, kicsit remegősen, mint aki nem egészen biztos abban, hogy mit keres ebben a filmben. ezzel valószínűleg a legtöbb közreműködő így volt, hisz gyorsan besöpörték a filmet a szőnyeg alá, aminek már vége is, mire kettőt pislantasz. kifelé menet pedig alsótájékon feszít az a kellemetlen érzés, amit a filmben elhangzott nagyvolumenű hadova okoz egy évszázadok óta tartó vallási háborúról, varázslókról, istenekről és inkvizícióról.

de az se baj, ha ezek felett elsuhansz, s még a tinioperák szappanbuborékjait is ügyesen kerülgeted (hayden ugyanis ráhajt gyerekkori szerelmére, aki nagyszemű, barna hajú és sötét, mint... mint darth vader sisakja! elnézést...), az akciójelenetekbe ugyanis tuti, hogy beletörik az összes érzékszerved, bármennyire erőlködsz. nem az a baj, hogy rángatják meg vagdossák, hisz ez mostanság baromi trendi, hanem minden egyes megmozdulást valami új mütyürrel (villanypásztor! hangvisszajátsszó spré! féreglyuk-tágító elektromos megakalitka!) vagy játékszabállyal vérteznek fel, ami egyöntetűen arra enged következtetni, hogy "most mi a f*sz van, kérem szépen?" ...szóval semmire.

summa summarum, a jumper rövid (másfél órás) úton vonul be az elcseszett blockbusterek pantheonjába, ami már csak azért is szomorú, mert ha írnak neki egy forgatókönyvet, meg felvesznek hozzá egy-két színészt is, akkor egész hetyke filmmé válhatott volna - melynek végre talán nem biggyesztettek volna oda egy olyan fordulatot, melyet minden bizonnyal a dallas elvetett ötleteiből ollóztak össze. és doug limannek le kellene jönnie a tablettáról.

Yodát elhagyta az Erő. Meglehet, Frank Oz anno hibátlanul keltette életre az egyik legnagyobb badass Jedi-mestert, a rendezői székben azonban már kevésbé alkot emlékezeteseket. Jó példa erre a Death at a Funeral is, mely vígjátéknak indul, de hamarosan tragédiába torkollik. Igaz, igaz, kicsit szigorúan fogalmaztam: a film hibája nem a rendezésben rejlik - a probléma gyökere mélyebben keresendő. A gond a forgatókönyvvel van, legfőképp pedig a dramaturgiával: Dean Craig tolla már az első negyed órában elfárad, gyorsan be is ad egyik karakterének valami hallucinogén csodadrogot; nem mondom, kényelmes húzás, tekintve, hogy innentől bármilyen (félig-meddig) humoros dolgot megcsinálhat a szereplővel, legyen az akármennyire out-of-place, de erre építeni egy másfél órás mozit, ez már nem túl szimpatikus. Ahogy Dennis Farina mondta a Big Trouble-ben: nem tilos, de nem illik. Persze megint szigorú voltam, vannak itt más történések is: agyonhasznált, kiszámítható "poénok" (kb. tízszer akkora felvezetésekkel, mint érdemelnék), egy buzi törpe képében kísértő sötét múlt, ja, és egy minden hollywoodi giccset túlszárnyaló záró monológ - egy addig egyetlen értelmes mondatot ki nem ejtő karaktertől. Majd elfelejtettem! Fekáliás vicc is akad. Az mindig jó.