• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

 

ready for the action now, danger boy?

2012. január 6., péntek

» kritika: texas gyilkos földjén [texas killing fields] (2011)

11:40 | mozi | TheHungarian | 13 komment

Mindenkinek megvannak a maga filmes perverziói. Ha összeállnak a körülmények, akkor nálam is előtör a játékos elme: milyen volna az adott film magyar környezetbe helyezve? A Texas gyilkos földjén megfelelően unalmas ahhoz, hogy ilyesmi már negyedidő előtt motoszkálni kezdjen az ember agyában, a címszereplő, mocsaras vidék, melyre magában a műben csak "The Fields"-ként utalnak, éppen megfelelő alteregóra bukkanhat a Hortobágyban, amit a külföldi turistáknak "The Puszta"-ként igyekeznek eladni a hazai idegenforgalmi szóróanyagokban. Tehát az már megvan, hogy az Alföld gyilkos pusztáján nyomoz néhány zsaru valamiféle gyilkos után. És itt nagyjából meg is reked az átültetés, ám ennek oka egész egyszerűen az, hogy a film képtelen bármi egyéb markáns vonást produkálni az egyébként csak pár perc erejéig feltűnő ominózus helyszínen kívül, sőt mi több, alig képes összeállni működő mozgóképpé. Semmi ritmus, semmi fejlődés, egyszerűen csak vannak a jelenetsorok, amiket mintha egy vágószoba kukájából kotortak volna elő, hogy valahogy egymás mellé illesszék őket.

A rendezői tehetetlenség elég hamar kiütközik: alig telik el tíz perc, máris kapunk az arcukba egy szomorú dallal aláfestett "kemény az élet itten"-montázst, ami hétfő esti krimisorozatok végén szokott előfordulni. A két főszereplő teljesen kiforratlan, hol az egyik, hol a másik követi el a rendőri túlkapás vétségét, és még csak nem is jó zsaru/rossz zsarut játszanak. Jeffrey Dean Morgan bágyadtan vészel át minden jelenetet, Sam Worthington szeretne mutatni valamit, de nem hagyják neki (már megint), míg Jessica Chastain sokkal többet nyújt, mint a film megérdemelné, szemmel láthatóan küzd félig megírt és igencsak elhanyagolt karakterével. A ködösen felvázolt bűnügy ráadásul meglehetősen érdektelenné válik, nem csak a néző számára, mihelyst a fókuszpont a Chloe Grace Moretz által játszott kislányra terelődik, akit Morgan karaktere vesz a szárnyai alá.

Mivel igaz történet ihlette filmről van szó, az alkotók nyilván szükségtelennek gondolták, hogy akár csak a legcsekélyebb mértékben is filmszerű hitelt próbáljanak biztosítani egyetlen képkockának is; érezhetően egyedül a végkifejlet érdekelte őket, mert az legalább rendesen meg van komponálva, bár ez nem jelenti azt, hogy konkrétan kielégítő lenne. Az odáig vezető események, motivációk (bár manapság ilyesmire már alig-alig van szükség) felvázolásával, realizálásával küszködhettek rendesen, s ezzel már meg is találtuk a még szükséges rokonságot a hazai viszonyokkal: alighanem így nézne ki egy magyar sorozatgyilkosos krimi, amit csak az ambíciók fűtenek át, hozzáértés nem. Talán Michael Mann producer úrnak nem leányára kellett volna bíznia a rendezést.

60 áldozat? 30 év? Alighanem átaludhattam a film egy jelentős részét...

2011. november 30., szerda

» kritika: álcák csapdája [the double] (2011)

21:34 | mozi | TheHungarian | 8 komment

Én azért sajnálom Richard Gere-t. Rossz nézni ugyanis, ahogy ő és más színészek, mint mondjuk Kevin Costner, húsz évvel ezelőtt kígyózó sorokat generáltak a moziknál, ma meg már örülhetnek, ha legalább egyetlen filmszínház műsorra tűzi aktuális megpróbáltatásaikat hazájukban. Az, hogy az Álcák csapdája nálunk is a vásznon kötött ki, alighanem annak köszönhető, hogy a Forum Hungary még az amerikai, végül pártucat mozira kárhoztatott premier előtt bezsákolta. Szóval tulajdonképpen becsülnünk kéne: nem sok olyan produkció éri ezt meg, aminek a homlokán hatalmas betűkkel virít, hogy "DVD-re!" Bizony, ez a thrillerszerűség semmivel sem igényesebb vagy nagyreményűbb, mint az idén megjelent Elephant White vagy The Hit List.

Kezdjük ott, hogy jól elkésett, hiszen a hidegháborús feszültséget igyekszik kelteni - meglovagolni már aligha tudja, lévén az ezredforduló táján végleg kiment a divatból mint filmes konfliktusforrás, olyan költséges búcsúpartikkal kísérve, mint az Aranyszem vagy a Peacemaker. Tavaly a Salt ügynök futott még egy kört, bár ott inkább csak ürügy volt e háttér arra, hogy Angelina Jolie azt csinálja, amiért a nézők szeretik: akciózzon egyet. Az Álcák csapdájában viszont a kelet-európai fenyegetés jelenti a sztori lényegi részét, s ezt csak kötelező jelleggel egészíti ki pár -azért cseppet sem rossz- akciószekvencia, meg van itt sorozatgyilkosos vonal, de az egész tulajdonképpen a csavarokról szól, amit érthetetlen módon már az eredeti cím is megelőlegez, hogy ha lehet, minél alacsonyabbra csökkentse az élvezeti szintet. Semmi perc alatt kisakkozható a megoldás bizonyos része, a többi meg csak azért nem, mert aligha van értelme. Ráadásul őrjítően lassan jutunk el a végkifejletig, ahol lehet sírni meg nevetni is, holott csak az elsőre volt érezhető szándék, meg ez amúgy sem vígjáték.

S ha már sírás, Gere amúgy is az a fickó, akit inkább a hölgynézők tartottak a topon: mialatt a Micsoda nő! szárnyalt, a Higgy neki, hisz zsaru! szerényen teljesített a kasszáknál. A tétel még az elmúlt évtizedben is állt, így a keménykedő szerepek rendre célt tévesztettek. Nem csoda, hogy az Álcák csapdájában minden eddiginél unotabb képet vág, ráadásul a fél film abból áll, hogy Odette Yustmant (a nyomozótársa felesége) rémisztgeti azzal, hogy tapasztalatai alapján Topher Grace (a nyomozótársa) egy nagyon gonosz gyilkos nyomában jár, szóval ki kéne szállnia, mielőtt kíméletlenül meggyilkolják. Igen, ezt a tanácsot a nézőnek sem ártana megfogadnia.

Szó se róla, van valami nosztalgikus az Álcák csapdájában, noha csak azt bírja felmondani, ami kifejezetten gyengéje volt az effajta krimiknek. A rendszerváltást követő évek tájékán az Alkotástól a Kőbányán át az Urániáig megtöltötte volna a budapesti mozikat, ám manapság nincs nagy igény az olyan krimikre, amik a botnál is egyszerűbbek (jól szemléltette ezt két éve a hasonló cipőben járó, de jóval szórakoztatóbb Vakító fehérség is). A bombasztikus magyar cím sem valószínű, hogy segíti a dolgot; azok mindenképpen csalódni fognak, akik egy új Transformers-filmet várnak. Azok talán kevésbé, akik csapdákra számítanak, mert a teremből való távozáskor a mozijegy kifizetését könnyen akként értékelhetik, s akkor még a kriminális magyar feliratot nem is vették számításba. S hogy akkor mi lenne találóbb cím? Higgy neki, hisz CIA-ügynök!; Legkülső félelem; Vörös (sarok)csillag; A Sakál visszaüvölt. Lehet választani.

2011. október 5., szerda

» kritika: álmok otthona [dream house] (2011)

20:34 | mozi | TheHungarian | 1 komment

Jim Sheridan mesélt már nekünk álmokról és álmodozókról, ám az Álmok otthonát látva senki e világon nem gondolná, hogy ugyanaz az illető rendezte, mint a varázslatos Amerikábant. Ez a film ugyanis leginkább a Sziki-szökevényre hasonlít.

A vad asszociáció onnét fakad, hogy az említett Leslie Nielsen-agymenésnek a tagline-ja (szlogenje) akár jelen thrilleré is lehetne: "Ez nem egy film...ez az összes film egyben!" És tényleg: tíz évvel ezelőttről, vagy akár a tavalyi mezőnyben is találhatnánk akár több címet is, ami markáns hasonlóságokkal bír az Álmok otthona történéseivel, részleteivel. Aki látott már bármi mást élete során a Thomas, a gőzmozdonyon kívül, annak még negyed óra sem kell a rejtély javának felderítéséhez, ám éppen ezért inkább tartózkodnék a rokondarabok említésével (figyelmeztetnék mindenkit: az Exit és a PestiEst nem tett így); komolyan, legalább az a minimális izgalom legyen mindenkié. Vagy nem is izgalom az, inkább csak az eredendő kíváncsiság, amit jó hamar elfojtanak a legrikoltóbb klisék: a távolban megpillantott sötét alaktól a szűk nyílásba hirtelen bepillantó szemig felvonul minden hangos effektusok kíséretében. Bár még így is csak ezek a részek érnek igazán valamit; miközben a megint ellenállhatatlanul vonzó Rachel Weisz otthon aggódik, míg szeretett férje, az ilyen-halovány-és-ronda-még-sosem-volt Daniel Craig az igazság felgöngyölítéséért küzd, a néző a címet hitelesítő álmosságával hadakozik.

Ám egyszer csak, ha csikorgó hangot hallatva is, de kanyarodik egyet a történet menete, aminek következtében hamarosan kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy a forgatókönyvíró rögvest kétféle rejtély-mozi jócskán elhordott elemeit tuszkolja le a torkunkon. Akkor most vagy sokat akart, vagy nem tudta, mit is akart, ám minden bizonnyal az utóbbi a nyerő, hiszen a hírek szerint maga Sheridan is (Craiggel és Weisszel egyetemben) rendkívül elégedetlen volt a kész művel, amit a stúdió szépen a maga ízlése szerint formált a bemutatott verzióvá, gondosan elárulva mindent jó előre az előzetesekben és plakátokon. Szóval ne nehezteljünk a kelleténél jobban a hatszorosan Oscar-jelölt filmesre, bár jó volna tudni, az ő elképzelése szerint hogyan alakultak volna a dolgok.

Egy biztos, a szerencsére csak 80 percig kínzó Álmok otthona jelen formájában vonul be a filmtörténelembe, ahol legfeljebb akkora jelentősége lesz, mint a Túszharcnak és a Mr. és Mrs. Smithnek: szétszakított egy sztárpárt és alkotott egy újat.

2011. szeptember 14., szerda

» szókátrány: johnny english újratöltve [johnny english reborn] (2011)

9:10 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Mivel az első rész egy valag pénzt hozott, nem úszhattuk meg Johnny English visszatérését. Pedig egy darabig úgy tűnt, hogy megmenekülünk, hisz 8 év telt el a két rész között, és időközben James Bond is stílust váltott. De mint tudvalévő, Rowan Atkinson nem az az improvizatív típus, sőt minden rutinját aprólékosan kidolgoz, a jó munkához pedig idő kell...

Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a folytatás néhány elvetett Mr. Bean-szkeccsből (fordítva veszi fel a nadrágját, haha!) és a Naked Gun (remélhetőleg) soha el nem készülő remake-jének forgatókönyve (összekeveri a bérgyilkost őfelségével, a királynővel, haha!) villámgyors összemosásából készült, melyben fáradt helyzetkomikumok és kínosan megkoreografált akciójelenetek (de tényleg) várják azt, hogy Rowan Atkinson hasra esései és beszólásai mentsék a helyzetet. Több évtizedes komikusi tapasztalatával már-már sikerül is neki, de sajna ismét bebizonyosodik, hogy Atkinson a kis képernyőkön vagy epizódszerepben sokkal, de sokkal erősebb: egy egész estés filmet egyszerűen nem tud elvinni a hátán. Előbb vagy utóbb erre a nézők is rájönnek. Ha nem, hát akkor jobb lesz felkészülni a Johnny English: Forradalmakra.

2011. szeptember 8., csütörtök

» szókátrány: frászkarika / végső állomás 5. / colombiana

9:25 | mozi | aeon_flux | 1 komment

Frászkarika (Fright Night). Ha elfogynak a jó filmek, akkor előbb vagy utóbb a középmezőny is feldolgozásra kerül, de ennek van egy olyan áldásos hozadéka, hogy a remake nagyobb sansszal fejelheti meg az előzőt. Ez a helyzet a Fright Night újrával is, melynek eredetije a frappáns alaphelyzeten, Chris Sarandon remek vámpír-piperkőcén és ambiciózus trükkökön kívül nem sok emlékezetest nyújtott, az új verzió ezzel szemben pont a trükkök tekintetében gyengélkedik, minden más tekintetben megelőzi elődjét.

A hozsannák sorát egy zsáneridegen elemmel, a színészek dicséretével kell kezdenem: az áldozataival játszadozó vámpír gúnyájában Colin Farrell szállít hálás örömjátékot, míg David "Dr. Who" Tennant Russell Brand vámpírvadásszá alakult alteregójaként lopja el a show-t. Az eredeti változatot elkövető Tom Holland ötlete nyomán a történetet is kiválóan aktualizálták: a helyszín ezúttal a nagybetűs Bűnbeesés, azaz Las Vegas egyik alvóvárosa, amely megmagyarázza a könnyű numerákat és azt, hogy senkinek sem szúr szemet az éjszakai műszakban "dolgozó" új szomszéd. És valahol ennek tudható be az is, hogy a figurák meglehetősen könnyen, a nézőt egyáltalán nem megterhelő módon kezelik a vámpírkodással járó traumát, így a hangsúly a cselekmény görgetésére (de szerencsére nem öncélú és idétlen halálosztásra) terelődhet át. Egészségesen idétlen humora mellett pedig ez a film legnagyobb erénye: hogy nem lacafacázik.

Végső állomás 5. (Final Destination 5). Bő tíz évvel ezelőtt a fene se gondolta volna, hogy egy frappáns, de igazából egyszer használatos ötletre - a halált nem szabad kicselezni, mert úgy is eljön érted - egy egész franchise-t lehet felfűzni. De ahogy mondani szokás(?), addig üsd a hullát, amíg tejel. Az első film alatt a cidritől remegtem, a második alatt meg a röhögéstől - ez utóbbi, meglehetősen morbid vonal kíséri végig a széria további részeit, és eme epizód még az elődöknél is viccesebbre veszi a figurát, ezzel hol betalál, hol fáraszt, ugyanakkor a Halál szócsöveként funkcionáló Tony Toddnak hála most azt is megtudhatjuk, hogy a Kaszást egy véráldozattal ki lehet engesztelni, és ez akár adhatna is mémi lökést a filmnek, ha a végjáték nem lenne olyan "meh", amilyen. Áldja az ég hát azt a klassz slusszpoént, amely ha másokat nem, hát a bakivadászokat mindenképp újranézésre kényszeríti.

Colombiana. Ha ez a trend így folytatódik tovább, hamarosan csecsemők fognak smasszereket hajigálni. Már a kákabelű Angelina Jolie sem volt túl meggyőző akcióhős, ám a ránézésre még nálánál is törékenyebb Zoe Saldanát legelső jelenésétől kezdve nem lehet komolyan venni. Nem mintha a film egyéb tényezői ezt akár minimális szinten is megpróbálnák ellenpontozni. Hősnőnk már kislány korában képes volt kicselezni egy kolumbiai drogbáró parkour-mozdulatokkal, krosszmotorokkal és automata fegyverekkel felvértezett embereit, felcseperedvén pedig nincs az a szellőzőakna, amelybe ne tudná bepréselni gumitestét, sőt egy elképesztő medencés jelenetben valószínűleg a csapból folyik ki, mert más elképzelésem nincs. Szabadidejében pásztorórát folytat egy festővel és nem hagyja, hogy lefényképezzék, mert az azonnal bekerül az FBI rendszerébe. Családját még gyerekkorában likvidálják, innen jön hát a bosszúvágy, meg valószínűleg e miatt lesz emberfeletti gyilkológép is, ugyanis nem hinném, hogy ez a tudás annak köszönhető, hogy az év egyik legmulatságosabb tréningjelenete végén a pisztoly helyett az iskolatáskát választja, mint "minden okos gyilkos". Egy biztos: Luc Besson producer ér Robert Mark Kamen forgatókönyvíró egy korábbi kollaborációja, a Taken csak egy szerencsés véletlen volt.

2011. június 21., kedd

» szókátrány: hanna, the ward, the loved ones, red hill, etc.

8:35 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Hanna

A művészcsaládban felnőtt Joe Wright valószínűleg kilométerekről látható örömtüzeket tudna gyújtani a hozzá elküldött díjvadász/kosztümös forgatókönyvekből, ezért aztán csinált egy akciómozit, amibe belevizualizálhatott minden olyan filmes csínt meg bínt, amit a korábbi rendezéseiben megismert viktoriánus Anglia nem biztos, hogy elbírt volna. S ahogy ezt a kísérleti akció-arthouse thrillerizét elnéztem, Wright jó régóta gyűjtögethette az ideákat, mert a Hannából végül valódi ötletbörze lett, amiből tucatnyi olyan filmet lehetne összerakni, amelynek egymástól jól elkülöníthető, egységes stílusa lenne, de egyetlen nagy masszaként nehezen fogyasztható. Részeiben tehát sokkal jobban működik, mint egészében: tisztára mint egy trip azonnal jelentkező mellékhatásokkal. Annak viszont nagyon örülök, hogy már csak egy évet kell várnom, hogy színt valljak Saoirse Ronannak.

The Ward

John Carpenter visszatért! És ugyanazt a szart csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Már eleve nem kecsegtetett túl sok jóval, hogy a tíz év hiátusból megtért "master of horror" nem csupán egy új játékfilmre fordítható pénzt alig tudta összekaparni, de utána még forgalmazóra sem nagyon lelt. Eme produktumot látva nem is csoda: a The Ward sokszorosan elcsépelt helyszínével (villámcsapások által bevilágított elmegyógyintézet Ratched nővér hasonmásokkal és dögös bentlakókkal), loncsos hajú démonlányával és lapos slusszpoénjával csupán néhány évtizedet késett. Szerencse vagy nem, de Carpenter napjaink felgyorsított rémületfaktorainak meglovagolása helyett a régi iskolát idéző módon, öreges tempóban, éppen ezért teljesen kiszámíthatóan paráztat, vállalható képi világa ellenére a filmet mégis valóságos kínszenvedés végignézni, hisz szemmel láthatólag minden közreműködő halálra unta magát a forgatáson.

The Loved Ones

Ami miatt a Hanna hátast dobott, az Sean Byrne ausztrál tortúra-filmjét már-már zseniális szintre emelte. A kulcs a mértéktartó zsánerpukkasztásban rejlik, és ez az alig másfél órás csemege ugyan arra törekszik, hogy kitágítsa a műfaj határait - konkrétan úgy fest, mintha a Texas Chainsaw Massacre találkozna a High School Musicallel egy aggasztóan beteges, de szellemes elmében -, de az audiovizuális harcsolás helyett inkább arra törekszik, hogy narratívájában legyen kiszámíthatatlan (hol elképesztően durva, hol hisztérikusan vicces), így sikerül friss vért pumpálnia egy olyan zsánerhajtásba, amely sokak szerint már eleve holtan érkezett.

Red Hill

Szintén ausztrál, szintén műfaji hibrid, ugyanakkor ez a western/slasher mixtúra olyan meggyőződéssel lapátolja stílusos halomba a két választott zsánerének közhelyeit, hogy végül önkéntelenül is műfajparódiává csuklik össze. Új seriff-helyettes érkezik egy istenháta mögötti kisvárosba, és nem elég, hogy alig tudja kivívni a helyi rendfenntartók bizalmát, de még egy csúnyán megégett néma rémmel is számolnia kell, aki megállíthatatlanul tör előre (ha kell, Jason módjára teleportálgatva), hogy beteljesítse titokzatos bosszúját, ami összeköti módszeresen kivégzett áldozatait. Már a film harmadánál sejteni fogod, hogy valójában ki a hunyó, így simán eltöprenghetsz azon, hogy a seriffet és az embereit leszámítva vajon hova tűnt mindenki a városból.

Cedar Rapids

Az Up in the Airhez hasonlóan a Cedar Rapids főhősét (Ed Helms, a The Hangover fogdokija) is kirángatják jól belakott világából, hogy végre rádöbbenjen: a mesterségére épített életén túl is akadhatnak örömök. Ugyanakkor ez a muksó se nem szexi, se nem magabiztos, a többnapos szakmai találkozón szerzett tanulságait pedig szomorkás elmélkedés helyett alkoholmámoros ökörködésben és gyakorlati alkalmazásban (új cég! új nő! új élet!) éli ki. Lehet vele is rezonálni, de még inkább John C. Reilly-vel, akinek már most odaítélnék egy jó kis Oscart és aki világra szóló partiarcként segít kimozdítani szegény emberünket a szürke status quóból. Ahhoz viszont, hogy eme film lehesesn a következő Oscar-szezon "kis szellemes függetlenje", túlságosan vicces. Nem mintha ez baj lenne.

The Fourth Kind

Ismét egy zsánerújító próbálkozás, amely az (ál)dokumentumhorrorok népszerű hullámát meglovagolva kíván friss hajtást növeszteni. Sajnos Olatunde Osunsanmi filmes kísérlete, melyben színészek rekonstruálnak valósnak beállított - és a filmben nem ritkán a "megrendezett" jelenetekkel párhuzamosan vetített - eseményeket, melyekben földönkívüliek ragadnak el embereket (asszem...), túlságosan zavaros, finomkodó és visszafogott (értsd: dögunalmas) ahhoz, hogy kénytelenek legyünk megjegyezni szellemi atyjának nevét. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz hír.

The Lincoln Lawyer

Matthew McConaughey-nak soha nem kellett volna lemennie kutyába: a helyében két lábbal rúgtam volna ki Kate Hudsont és a többi hollywoodi miszpicsát, a meztelen bongósnak ugyanis sokkal jobban fekszik ez a simulékony ügyvédszerep, aki simán lyukat dumál egy motoros banda kollektív sörhasába, zsebében van a fél város és vannak ügyek, melyeket úgy old meg, hogy a kocsijából sem kell kiszállnia. Persze, akadnak érzelmei is (exnejével még mindig imádják egymást és csak azért mentek szét, mert a bíróságon külön padsorból osztják az észt), ezért lehet érte szorítani, mikor egy egyszerűnek tűnő ügyből életveszélyes kalamajka lesz, ami aztán egy csapásra lebontja körülötte a maga által emelt cukorpalotát. Vérbeli tárgyalótermes thriller ez; az a fajta, ami 15 éve még elcsépeltnek, ma már retrósan coolnak számít. Nem tagadom, teljesen beszippantott, de a végső, tévés krimiket idéző pisztolyrántós, nagy monológos befejezés úgy tüsszentett ki, hogy majdnem megütöttem magam.

2011. április 12., kedd

» kritika: hopp [hop] (2011)

18:01 | mozi | TheHungarian | 2 komment

"Ha a nyulak nyála nyúlik,
nyúlós nyálú nyulak
nyeldeklik nyamnyogva
nyulamlós nyálukat. "

Laár András, a L'art pour l'art Társulat oszlopos tagjának Nyúlnyálvers című költeményéből való a fenti versszak, s ennél keresve sem találhatnánk jobb esszenciát a Hopphoz.

Egyrészt, ha már ez a röpke nyelvi ízlelgetés is megfeküdte a gyomrodat, a Hopp fix, hogy nem a te filmed, hiszen az összes nyulas és füles szóvicc és szójáték terítékre kerül (a kisnyúlból előbb fülnőtt lesz, majd öreg korában nyúldíjas). Másrészt pedig...de itt előbb le kell szögeznem valamit. Én amondó vagyok, hogy nincs elcsépelt tanulság, pláne egy gyerekfilm esetében, hiszen éppenséggel jelen produkció is lehet jó pár apróság első moziélménye szerte a világon, így ahogy a régi viccek, a sokszor hallott üzenetek is újak lehetnek az újszülötteknek. Az viszont már nem mindegy, hogyan is jut el az a bizonyos életigazság vagy annak vélt maszlag az ifjú nézőkhöz. És itt kanyarodunk vissza a "másrészt"-hez. A Hopp ugyanis a jól ismert "bárki (vagy bármi) lehetsz, aki (vagy ami) akarsz" vonulatot nagyon fárasztó szintre emeli a végkifejlettel, s az addig többé-kevésbé jópofán botladozó emberi főhőst jól pofáraejti.

Szegény James Marsden.

A színész az eheti RTV Részletes címlapján azzal a szlogennel domborít, hogy "Az örök feltörekvő". Nagy kár, hogy törekvései jelen esetben hiábavalóak, ahogy az apját alakító Gary Cole-t sem becsüli eléggé a forgatókönyv; olyan érzése támad az embernek, mintha az apa-fiú szál konfliktusának feloldásáról megfeledkeztek volna az alkotók, s hirtelenjében biggyesztették oda az utolsó jelenetbe kettejük közös momentumát, ami egy teljesen hiteltelen fordulatot kényszerít rá Cole karakterére. A többi szereplőre szót vesztegetni sem érdemes, de egy etnikai korrektséget jelző műszer biztos kiakadna: a szokványos amerikai család kiegészül egy ázsiai taggal (jelentősége a dolognak nincs), s persze ma már elmaradhatatlan egy nagy nézettségre törő hollywoodi filmben pár latin-amerikai figura, jöjjenek bármilyen formában is.

Mindegy, itt van az igazi sztár, Husi, a nyuszi, akit biztosan mindenki aranyosnak talál majd. Hiszen kinek ne tetszene egy olyan állatka, aki apját és összes társát a legrosszabbkor cserbenhagyva, szó nélkül lelép kötelezettségei teljesítése elől, hogy a saját álmát hajszolja, majd szó szerint feldúlja egy ártatlan fickó életét, s még a húgára is szemet vet? Na ugye. És még csak ezután jön a korábban már pedzegetett finálé, ami garantáltan easter egg azoknak, akik úgy hiszik, a húsvéti nyuszi csak hosszú fülű, bolyhos egyén lehet.

De azért senki ne kösse fel a nyúlcipőt, ha gyermekei a Hoppért ráncigálják a nadrágja szárát: a célközönség úgysem foglalkozik az olyan, háttérben megbúvó fondorlatokkal, hogy a filmmel a húsvét újabb lépést tegyen karácsonyi fokozatúvá kommercializálódásában (a húsvéti nyuszi természetesen repülő szánnal jár, amit csirkék húznak), s azért a fülnőttekre is gondoltak az alkotók, mikor egy nyuszik által gyakran látogatott Los Angeles-i luxusvillát és egy Chuck Norriséval vetekedő jelentőségű fazont dobtak be szórakoztatásukra. Aki még ezek ellenére is nyúlszívű jegyet váltani a filmre, az nézze meg újra a Roger nyúl a pácbant. Jessica Rabbit úgyis dögösebb, mint Kaley Cuoco.

2011. április 11., hétfő

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 2. nap

13:05 | mozi | Brumi | 0 komment

Armadillo (Dánia, 2010, Janus Metz Pedersen)

Valami nincs rendben ezekkel az egyszavas háborús dokumentumfilmekkel. Vegyük például a Restrepót, amiben egy amerikai szakasz Afganisztánban töltött egy évébe nyerhetünk betekintést. A nyögvenyelős kezdetektől, a hősi halottakon át, a várva-várt hazatérésig számtalan ismerős momentummal találkozhatunk, a háborús közhelyszótár oda-vissza megtalálható benne. Tényleg van úgy, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, de néha érdemes ezt inkább hozzáértőkre bízni. Van, amikor a valóság unalmas, vagy épp teljességgel érdektelen, ilyenkor kell segítségül hívni a kreatív elmét, és kiszínezni a történteket. A Restrepo és az Armadillo között első ránézésre csak apró különbségek vannak. Másodikra is. Amerikai helyett dán katonák, egy év helyett fél évig harcolnak Afganisztánban. Mindkét filmben megölnek egy-egy tehenet, aminek az értékét a katonák szépen ki is fizetik a tulajdonosoknak. Szörnyű, ami ott történt, de a mai információközpontú világunkban olyan dózist kapunk ebből nap, mint nap, hogy a mozikban már semmi szükség egy 100 percesre kibővített híradóra. Elég volt.

Esős évszakok (Rainy Seasons, Irán, 2010, Majid Barzegar)

Nem vagyunk jóban az iráni film és én. Eddig ritkán kerestük egymás társaságát, amikor mégis összefutottunk, akkor rendre csalódottan távoztam. Örömmel jelentem, hogy megtaláltuk a közös hangot, remélem kapcsolatunk az idő múlásával egyre tovább mélyül. De ne szaladjunk ennyire előre. Sina (Navid Layeghi Moghadam) egy 16 éves fiú, aki egyedül él válófélben lévő szüleinek lakásában. Szereti a rock zenét, hébe-hóba jár iskolába, esténként barátaival sokat lóg az utcán. Nahid (Marzieh Khoshtarash) épp szállást keres Teheránban, így kapóra jön neki Sina „kiadó” szobája. Ahogy a két fiatal egyre jobban megismerkedik, úgy kerülnek a felszínre olyan dolgok, amik próbára teszik kapcsolatukat. Feltűnik egy ex-barát, kiemelt szerephez jut egy drogdíler, és elindul a hajsza az idővel. Az eddig látott iráni alkotásoktól eltérően a film egyáltalán nem politizál, helyette egy érdekes szituációba keveredő tinédzser történetét meséli el. A csodaszép Marzieh Khoshtarash pedig még kendővel a fején is uralja a filmet.


Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. február 6., vasárnap

» kritika: a nagy john carpenter filmantológia

18:44 | mozi | tv | aeon_flux | 40 komment

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy  Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!

2010. augusztus 26., csütörtök

» szókátrány: mr. nobody (2009)

21:19 | mozi | aeon_flux | 27 komment

Mr. Nobody egy 118 éves aggastyán a jövőben. Nem. Mr. Nobody egy párját kereső hobó Manhattanben. Nem. Mr. Nobody egy 9 éves fiú, aki nem tud választani szétment anyja és apja között. Nem. Mr. Nobody egy 15 éves tinédzser, aki három lány között őrlődik, de soha nem egyszerre. Nem. Nem. Mr. Nobody egy kirakatvilág rombuszszvetteres lakója. Nem. Mr. Nobody egy asztronauta a jövőből, útban a Mars felé. Nem... A nő kétszer után szabadon: Az emo tucatszor (vagy még többször).

Miközben a vásznon már a 23. perc tájékán tetőzött a giccshullámokkal rendesen megszórt audiovizuális dagály, bennem is érzelmi vihar dúlt, melynek célpontja a jó 13 éves hiátusból visszatért Jaco Van Dormael író/rendező volt. Mégis, milyen alapon rabol el 138(!) percet a jobb sorsa való nézők életéből ezzel a maszlaggal? Miért gondolja azt, hogy a percenként váltott idő- és létsíkok, a botrányosan közhelyes soundtrack és az innen-onnan összemarkolt, de különösebb koncepciót nélkülöző vizuális megoldások mögé belapátolt filozofikusnak és megindítónak szánt, ám rendkívül üres egzisztenciális faszverés értelmes, de legalább értékelhető gondolatot szülhet? És egyes rendezők miért hiszik azt, hogy Jared Letóba akár egy cseppnyi tehetség is szorult?

2010. július 20., kedd

» kritika: [rec]2 (2009)

23:23 | mozi | aeon_flux | 15 komment

Emlékeztek még a HIGHLANDER 2-re? Emlékeztek arra, hogy viszonyult az első filmhez? Hogy hugyozta le, hogy köpte le, hogy nyelte le és öklendezte ki az elődöt? Hogy alázta meg azokat, akik rajongónak vallották magukat? A [REC]² pontosan ugyanezt művelte.

Adott egy nem túl eredeti, de remekül összerakott film, amely hasonszőrű társai - a kézi kamerával rögzített tényfeltáró dokumentumok valós ízű parájával apelláló horrorok - közül talán a legmegfontoltabb, hisz a kameramannak és a riporternek egyszerűen tennie kell a dolgát, hogy aztán később már az életük múljon azon, amit a kamera lencséjén keresztül láthatnak. A [REC] olyan kiemelkedő sikert aratott, hogy még egy amerikai remake-et is megért... de itt meg kellett volna állniuk.

Állítólag már a folytatás újrája is tervbe van véve, s csak remélni tudom, hogy ez a film nem követi el a következő hibákat:

• ha már közvetlen folytatást gyártasz a filmednek, amely azonnal visszakalauzolja a nézőket az eredeti helyszínekre, akkor próbálj meg következetes lenni: azok az ajtók, melyek legutóbb nyitva voltak, legyenek ezúttal is nyitva; azok pedig, melyek zárva voltak, legyenek zárva - és most nem csak egyszerű nyílászárókra gondolok;
• ami nincs eltörve, azt nem kell földhöz baszni: ne csinálj az agyatlan zombikból beszélő démonokat, és főleg ne több síkon mozgó szellemeket a maguk titkos átjáróival (mert ez aztán gyorsan felveti azt a kérdést, hogy mit szarakodunk egy elzárt helyen, amikor kedvünkre varázsolhatunk magunknak ajtókat ide meg oda);
• a sokkeffektusok ne merüljenek ki abban, hogy az ácsorgásból hirtelen futóbolonddá váló zombik démonok kivétel nélkül arra törekednek, hogy izomból belerohanjanak a kamerába;
• ha nincs annyi mondanivalód, hogy az kitartson a vége főcímig, akkor még véletlenül se henteld fel több szálra a narratívát, mert nem csak te fogod úgy érezni, hogy félúton kifulladtál;
• ne erőltesd rá az első részben olyan jól megbástyázott "kamerával dokumentált események" megközelítést a második film valamennyi szálára, mert csúnyán aláásod a találmányod hitelét;
• végül, de nem utolsósorban, még véletlenül se hozz vissza korábban halottnak elkönyvelt szereplőket, mert azzal pillanatok alatt a hatásvadász tévésorozatok gagyi limbójába merülsz.

Habár te már ott elbasztad, amikor az első zombid kinyitotta a száját.

2010. június 4., péntek

» kritika: nightmare on elm street (2010)

23:52 | mozi | aeon_flux | 6 komment

Tudjuk jól, hogy miért működött a NIGHTMARE-franchise: míg a legtöbb horrorikont ezerféleképpen ki lehetett játszani (ne menj Crystal Lake-be, főleg ne azon a bizonyos naptári napon; ne szexelj házasság előtt; ne buzeráld a kockát, stb.), addig Freddy elől egyszerűen nem lehetett elmenekülni, mert egyrészt nem is az általad elkövetett balhé miatt verte el rajtad a port, másrészt aludnia mindenkinek kell...

Adott hát egy már-már egyetemesnek mondható horrorforrás (és engedelmetekkel most eltekintenék a rendkívül hullámzó minőséget képviselő folytatásoktól), amely Ms. Langenkamp faforgácsízű játékát leszámítva egyedül csupán egyes trükkjeit tekintve avult el, és melynek hálás játszóterén, a jó öreg Álomvilágban bárki szabadon engedheti perverzióit és fantáziáját, már amennyiben rendelkezik ilyennel. Szóval ebből az alapanyagból remake címén azért művészet szargolyót gyúrni, Michael Bay horrorújrákra szakosodott produkciós irodájának viszont mégis sikerült a csoda: stúdió-támogatottság ide, figyelemreméltó költségvetés oda, ez a film azon feldolgozások sorát szaporítja, melyeknek semmi létjogosultságuk sincs az említendők palettáján.

Egy remake akkor jó, ha nem csupán technológiai szempontból aktualizálja az eredetit, hanem társadalmi-szociológiai megközelítésben is, netalántán az eredetivel nagy mértékben szakítva, akár más zsánerkellékekkel megközelítve azt. Na most, az új NIGHTMARE nem csupán a hozzáadott érték szállítását mulasztotta el (2010-ben a az MTV fénykorát idéző klipszerű szarakodás, a foncsorozott üvegen át való leskelődés, gyorsítások, lassítások és más olcsó reklámfilmes trükkök már nem elfogadhatók), de még az eredeti átemelt kulcsjeleneteit is sikerült egytől-egyig elbarmolnia. Mondok példát. Freddy késes ujjai megkísértik a fürdőző Nancy-t, mint valami vaginából kiemelkedő tinédzser-para: az eredetiben a két láb között megjelenő kéz, a fürdőszobaajtónál megjelenő anyuka mentőöv szerű kopogását kísérő alámerülés, az azt követő kivárás, majd Nancy villámgyors víz alá húzása a frászt hozta a népre, itt meg mire kettőt pislogtál, Nancy már a haját törölgette a fürdőszobatükör előtt...

Nem tudok olyan jelenetet mondani, melyben a paráztatás működne: Freddy mindig ott és akkor jeleneik meg, ahol gondolnád, ráadásul mintha sietne: a rendező (és valószínűleg a tarkójába fújtató producer) ugyanis eltökélten hajt a 90 perces játékidőre, hogy egy nap minél többször lehessen levetíteni ezt a filmet, mielőtt még híre megy (Amerikában működött). A rohamtempónak köszönhetően a szereplők egyik jelenettől a másikig trappolnak, így sem az álmokat megtámadó rém modus operandijának előkészítésére, sem annak aktiválására nem jut annyi játékidő, hogy akár egy kicsit is ráérezz a horrorra.

Az újításként elkönyvelt "mikroalvások", azaz az a húzás, hogy szignifikáns alváshiány esetén a szerencsétlen illető képes volt pillanatokra elaludni, ezzel összekeverni az álmot a valósággal és bármikor bárhová odavizionálni a csíkos pulcsis faszit, az egész Freddy-mítosz mozgatórugóját, a "Ne aludj el!" torokszorító agóniáját nyírta ki, mert innentől kezdve halál mindegy volt, hogy a delikvens most alszik vagy próbál ébren maradni.

Maga Freddy Krueger is alig győz fel- és eltűnni az egymást követő, rettenetesen összecsapott álomjelenetekben, hogy elberregjen egy-két fáradt szóviccet.

Apropó vicc: Jackie Earle Haley szerint ez az interpretáció komolyabbra veszi a figurát, és az tény, hogy a Mikroszkóp Színpadra való beszólásokon nem lesz, aki nevetne, de sajnos a komolyan vétel már a revízionált Freddy Krueger puszta megjelenésén elbukik, ugyanis a halszerű szopott gombócra fazonírozott rémséget igen nehéz komolyan venni.

Végül egy kérdés azokhoz, akik már látták ezt a csodát: a webkamerája előtt kipurcanó srác halálvideóját vajon ki töltötte fel a gyerek saját videoblogjára? :)

2010. április 11., vasárnap

» kritika: titanic filmfesztivál 2010 - 3. nap

0:18 | mozi | Brumi | 7 komment

Elly története
(Darbareye Elly, Irán, 2009, Asghar Farhadi)

Egy újabb "ordibálós" dráma, ezúttal Iránból. Egy teherániakból álló társaság tengerparti kirándulással egybekötött "feleségmustrát" tart, egyikük (Sepideh) a nemrég elvált Ahmadot szeretné összehozni gyermeke tanárnőjével, Ellyvel. A dolgok jól haladnak, egészen addig, amíg Elly egyik pillanatról a másikra nyomtalanul el nem tűnik. Köszönés nélkül távozott volna? Elbújt a szekrényben, hogy mesterséges feszültséget generáljon? Vagy meghalt? A beköltözés és a felhőtlen kikapcsolódás érdektelen pillanatait egy kis suspense váltja fel, Elly rejtélyes eltűnését követően elkezdődik az ujjal mutogatás, emelkedik a hangszín és a szereplőkkel együtt a néző is ideges lesz. Részben azért, mert fogalma sincs, hogy ki kivel van, csak repkednek a nevek a levegőben és megpróbálják a másikat felelősségre vonni vagy valami okosat mondani. Amúgy meg, ki az az Elly, aki miatt így elszabadultak az indulatok? Ja, hogy azt senki sem tudja. Akkor megérte 2 órát az ő történetével foglalkozni. 

Ésszerű megoldás
(Det enda rationella, Svédország, 2009, Jörgen Bergmark)

Hál' Istennek a svédek még mindig megbízhatóak. Jörgen Bergmark dramedyjének már a felütése sem egyszerű, Erland házassági tanácsadó létére beleszeret legjobb barátjának feleségébe. Az újdonsült szerelmespár a titkolózások helyett nyílt lapokkal szeretne játszani, ezért egy négy fős brainstorming keretén belül megpróbálnak egy "ésszerű megoldással" előrukkolni. Úgy döntenek, hogy a gyorsan jött szerelem elmúlását összeköltözéssel lehet a legdiszkrétebben megoldani, így hát nem is tétováznak sokáig, édesnégyesben folytatják életüket. Ezzel csak egy apró gond van, az "elhullott" házastársak nem táplálnak egymás iránt gyengéd érzelmeket, szenvedő félként csak minél hamarabb túl szeretnének lenni az egészen. Ebben a bizarr szituációban átértékelődnek a házastársi viszonyok, megváltozik az egyének világnézete és újradefiniálódik a szerelem fogalma. Mi meg nevetve sírunk. Vagy inkább sírva nevetünk? Nehéz eldönteni. 

Aratás
(Mai tian, Kína, 2009, He Ping)

Azok a fránya dezertőrök, inkább aratnak, mintsem háborúznak. Két Csin katona egy sikertelen menekülőakciót követően egy Zhao faluban ébred, ahol a helyi asszonyok karjaiban kötnek ki. Hovatartozásukat eltitkolják, Zhao katonaként mutatkoznak be és ódákat zengenek a changpingi csatában elért "diadalukról", ezzel hamis reményt adva a hátramaradt nőknek. He Ping rendező ezúttal nem a frontvonalról tudósít, az asszonyok és a gyerekek szemszögéből próbálja bemutatni a harcot, de a csendes, visszafogott kezdést követően irányt téveszt és izgalmas törtélmi tabló helyett egy unalmas és felettébb kínos drámával szúrja ki a szemünket. Az idegesítő sidekick pucér seggel szaladgál és folyamatosan nyafog, kényszerpartnerével a játékidő jelentős hányadában részegen randalíroznak és össze-vissza hazudoznak, közben pedig a nők azon törik a fejüket, hogy a két úriember most Csin vagy Zhao. Nem mindegy? Ebből már sehogy sem lesz jó film. 

2010. április 8., csütörtök

» kritika: titanic filmfesztivál 2010 - 1. nap

22:36 | mozi | Brumi | 6 komment

Szerdán este ünnepélyes nyitógálával indult tizenhetedik útjára Magyarország legtöbb nagyjátékfilmet felvonultató, legtöbb fizető nézőt vonzó, legszínvonalasabb nemzetközi filmes eseménye, a Titanic Filmfesztivál. Napi tudósítások formájában szeretnék egy átfogó képet nyújtani a fesztivál programjáról, remélem idén is sikerül felhívni a figyelmet pár ínyencségre. Nézzük is meg az első nap felhozatalát!

Menedék
(Le refuge, Franciaország, 2009, François Ozon)

François Ozon most sem hazudtolta meg önmagát. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: heroinista szerelmespár, aranylövés, komából való visszatérés, terhes anya, persze mindez egy jó adag (homo)erotikával és egy csipetnyi biszexualitással fűszerezve. A Menedék vérbeli fesztiválfilm, sok mindenről szeretne mesélni, végül semmiről sem tud. Nehéz szeretni, nekem nem sikerült.

Szabadíts meg a gonosztól - Fri os fra det onde (Deliver Us From Evil, Dánia-Svédország-Norvégia, 2009, Ole Bornedal)

Szabadíts meg a gonosztól
(Fri os fra det onde, Dánia, 2009, Ole Bornedal)

Mi sül ki abból, ha egy huszadrangú Guy Ritchie-imitátor készít egy thrillert Guillermo Arriaga egyik leselejtezett forgatókönyvéből? Nem sok jó. Ole Bornedalt ez különösebben nem zavarta, a Szalmakutyák dán változatának kikiáltott filmje ugyanis napvilágot látott. A narrátor rendkívül udvarias, egyenként bemutatja a szereplőket és elég hamar fény derül az események mozgatórugójára, ami egy hazugságnak köszönhetően kíméletlen vérontásba torkollik. Nincs igazság a Földön, a részeges kamionsofőrnek csak redneck cimborák jutottak, ezzel szemben testvére menő ügyvédként "habzsolja az életet" irritálóan tökéletes családjával. Az eltérő életminőség és a társadalmi különbözőségek mégsem játszanak semmilyen szerepet, ebben a filmben ugyanis csak állatok vannak. A redneckek vasvilla helyett fegyverrel támadnak, ügyvéd apu pedig szögbelövővel és házi Molotov-koktéllal próbálja őket visszatartani. Hiába nagyszerű az operatőri munka, a fakó színek nem kompenzálják a karakterábrázolás hiányosságait és az ostobaságokat sem teszik elviselhetővé. Ügyvéd anyu mellei azért nem rosszak.

Búgócsiga
(Volchok, Oroszország, 2009, Vasili Sigarev)

Az "ordibálós" drámák nem tartoznak a kedvenceim közé, de az antiszociális karakterekért sem rajongok különösebben, még szerencse, hogy a Búgócsigában csak ezek vannak. Ha azt hitted, hogy Mo'Nique sátáni anyukájától (Precious) nincs rosszabb, akkor tévedsz. A Jana Trojanova által alakított anyuka akkora emberi hulladék, hogy azt lehetetlen szalonképes kifejezésekkel körülírni. Mondjuk a kislánya se semmi, a temetőbe jár barátkozni és kővel akarja megdobálni anyja gyakran váltakozó partnereit. Kibírhatalanul rossz szenvedéstörténet, nézése közben majdnem levetettem magam a mozi erkélyéről.

2010. március 23., kedd

» bier vs sheridan: brødre (2006) vs brothers (2009)

17:23 | mozi | Rainbow | 8 komment

A tengerentúli filmipar mindig is kiaknázhatatlan forrásként tekintett az európai filmes „nagyhatalmakra”, azt hiszem, mindannyian számos francia, olasz vagy éppenséggel dán filmet tudnánk felsorolni, melyek idővel új köntösbe bújtatva Hollywoodi termékként váltak igazán ismertté (az Ázsiából származó újrákról nem is beszélve - ae) . Valószínűleg sokan sietve azt is hozzátennénk, hogy az átformálás az esetek kisebb százalékában tett jót az adott alkotásoknak.

Így van ez Susanne Bier 2006-os Brødre (Testvéred feleségét....) című, számos díjat nyert drámájával is, melynek forgatókönyvét Anders Thomas Jensennel együtt írták és melyből 2009-ben Brothers (Testvérek) címmel Jim Sheridan készített egy újragondolt verziót.

Az afganisztáni háborúba induló hivatásos katona és a börtönből frissen szabadult két testvér történetét a feldolgozás a képi megoldások (kamerabeállítások, pozíciók) tekintetében szinte egy az egyben másolta le a dán verzióról, csakúgy mint számos dialógust. Míg azonban Bier a hatás növeléséhez bravúrosan használja a néha zavaróan közeli képeket, színészei (Connie Nielsen, Ulrich Thomsen, Nicolaj Lie Kaas) pedig a csendet, mint kifejezőeszközt, addig Sheridan inkább a párbeszédekre és a kimondott szavakra hagyatkozva próbálja ugyanazt az érzést előhívni nézőjéből.

A két film között szembetűnő a hangsúlyok eltolása: míg az európai verzióban az egyes emberek drámája áll a központban, addig a remake - érthető okokból - az egyéni drámákat ügyesen, bár szájbarágósan rendeli alá a történetet burkoltan átható hőskultusznak.

Sheridan ráadásul kivett néhány, a kellő mélység eléréséhez fontos momentumot az eredeti forgatókönyből, máshová pedig feleslegesen túlmagyarázó, giccses dialógusokat illesztett, mintha nem bízna színészei játékának erősségében. Talán nem véletlenül.

Nem állítom, hogy Bier mozija minden pillanatában tökéletes, talán a leginkább kritizálható pontja a különösen a film elején tapasztalható indokolatlanul erős dogmahatás, ami zavaróan heves kézi kamerázásban nyilvánul meg.

A Brothers újabb példája annak, hogy ami szinte hibátlan, azt képtelenség jobbá tenni, illetve annak, hogy a kevesebb lényegesen több. Akik ismerik, érzik és értik az eredetit, azok számára az újragondolt verzió vontatottan unalmas lesz, ugyanakkor könnyen lehet, hogy a Brødrét nem ismerők számára Sheridan másolata újszerűnek ható, komoly gondolatokat kínálhat, melyek akkor is ott kísértenek, mikor a híradó Afganisztánban rögzített képsorokat sugároz. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogyha egy halovány erejű remake ilyen hatással lehet, vajon milyen erővel préselheti a nézők lelkét a fotelbe az európai változat?

Vétek nem azzal kezdeni. Bár nem biztos, hogy azt követően igény és kedv mutatkozik a „modernebb” verzió abszolválására... Brødre (Dánia - 2006) Brothers (USA-2009)

2009. december 31., csütörtök

» horrorisztikus hármas: the uninvited / pontypool / orphan

10:44 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...

THE UNINVITED. Egy többszörösen megcsavart, szokványos zsánerelemekkel (falfehérre mázolt, nedvedző kísértetnők!) dolgozó, ám a műfajától végső soron sikeresen eltávolodó A TALE OF TWO SISTERS megkésett amerikai újrája, amely egyrészt zsibbasztóan leegyszerűsíti a koreai triplacsavart, másrészt egy odavetett, majd sarjában eltiport szerelmi szállal fenemód érdektelen elemekkel dúsítja fel azt. Az ijesztgetések nem működnek, ugyanis a szellemek bénák, túl sokat pofáznak és másodpercre pontosan akkor ugranak elő, mikor várnád tőlük; az eredeti film ismeretében a végső fordulat nem okoz meglepetést és más egyébként is reciklikált szagot áraszt, ám a film és a rendezőpáros legnagyobb hibája az, hogy hiába öltözteti lengén lánykáit, egyik sem néz ki túl jól. Ez pedig megbocsáthatatlan.

PONTYPOOL. Hogy a kanadai Bruce McDonald eddig leginkább a QUEER AS FOLK epizódrendezőjeként jeleskedett, már némi gyanakvásra adhatott volna okot, ám a nehezen megjegyezhető cím mögött rejlő ígéret (Orson Welles után szabadon egy rádióadó élőben közvetíti a világvégét) miatt bizalmat tápláltam iránta. Eleinte úgy tűnt, hogy végre jó anyagba fektettem: a honnan-ismerem-ezt-a-fazont szerepkörből valószínűleg soha ki nem törő Stephen McHattie csak annyira játssza túl a rádiós szerepét, amely egy magáról túl sokat képzelő figurától elvárható, s a felvezetés is feszült, ám idővel kiderül, hogy a rettenetesen félrevezető és buta magyar cím (A ZOMBIK VÁROSA) ellenére a világot ezúttal nem az élőholtak támadják meg, hanem egy nehezen komolyan vehető módon terjedő vírus, ugyanakkor a stáb tagjain is valami furcsa betegség vehetett erőt, ugyanis a film második fele rondán széthullik és a hézagokat a műfajtól egyáltalán nem elvárt köldöknézegetős elemek töltik ki. Így kell elbarmolni egy kiváló ötletet.

ORPHAN. Bár a kritikák nem voltak túlzottan lehúzóak és a közönség kifejezetten lelkesedett a filmért - mi több, egyfajta kultusz is elkezdett manifesztálódni a címszereplő Esther körül -, jobb lett volna, ha inkább az előjelekre figyelek, mi szerint ez a 267. ijesztő kölkös horror a sorban, a produkciót a Darck Castle finanszírozta és a HOUSE OF WAX rendezője jegyzi, érted, ugyanaz a faszi, aki szerepet adott Paris Hiltonnak. Az ORPHAN szereplőgárdája kétségkívül minőségbeli ugrást jelent (Vera Farmiga neve például könnyen felbukkanhat a legközelebbi Oscar-jelöltek között - természetesen egy másik film kapcsán), ugyanakkor a film cselekménye sokkal több bosszúságot okoz, mint egy átlagos horroré, ugyanis nagyon szeretne okosnak látszani, miközben a figurák egyik szituációt a másik után bénázzák át, és ezt olyan módszeresen művelik, hogy nagyon hamar eljuthatsz arra a pontra, hogy legszívesebben leüvöltenéd a fejüket. Az élvezhetőségen némiképp javítana a kétségkívül tehetséges Isabelle Fuhrman hátborzongató jelenése, csakhogy a forgatókönyv annyira bénán vezeti fel a nagy záró fordulatot (kb. 15 perc után kitalálható, még ha nem is szívesen hiszed el magadnak, akkor is), hogy idővel ő lesz a produkció legkomolytalanabb figurája. Talán azt már említenem sem kell, hogy a becsapódó ajtók, tükrös szekrények mögött mindig ott lapul valami rémes, ugye milyen rémes?

2009. október 26., hétfő

» érdektelenségre hangolva: gamer (2009)

21:46 | mozi | Z | 8 komment

Csöppnyi ráérő időmben elméláztam azon, hogy vajon egy olyan alkotás, mint a GAMER mégis milyen távlatokban gondolkodhat. Milyen hozzáállással célszerű egy effélét végigszenvedni végignézni? A high-koncept poénját, jószerivel már a tagline lelövi, miszerint a jövőben rettenetesen túlfejlődik a virtuális valóság, így a szórakoztatóipar is egy új szintre emelkedik. A játékosok alteregói 0-ák és 1-esek halmaza helyett hús-vér emberek, akik az irányító kénye és képessége szerint marionett-bábuként lőnek, bújnak, futnak, küzdenek és fröccsennek darabokra. Az egész bolygó szeme láttára. Premier plánban. Ebből az uszkve 2-3 mondatból lehetne egy jóindulatúan gyermeteg, huszadrangú akciófilmet forgatni, ahol nem vesződnek olyanokkal, mint forgatókönyvnek csúfolt papírköteg, jellemfejlődés vagy éppen didaktikus konklúzió. Egy efféle koncepció meglepően tág célközönséget ölel fel, az audiencia rétegei közötti különbség pedig csupán abból adódik, hogy a leendő élmény érdekében bizonyos részük leadja a szürkeállományát a mozi ruhatárában, a többi pedig nem, mert minek.

Mivel szokásomhoz híven ismét sikerült kimerítenem az „időben érkezés” fogalmát, így a megtekintés előtti ruhatáras fejezetre már nem maradt időm: agyam érzékelő- és értékelő funkcióit kényszerűségből a farzsebembe tuszkoltam, egyúttal reménykedtem, hogy nem fog fájni. Félreértés ne essék, nem a komplett műfajra adom rá ezzel a szégyenálarcot, hiszen született már sokkolóan intelligens remekmű a nagybetűs VALÓSÁG idézőjelek közé passzírozásával (THE MATRIX), de a rendezők eddigi pályafutásának ismeretében színvonalra még csak esély sem volt. Debütáló remekművük, a CRANK nem több egy ötletfüzérnél, melynek pofátlanul bunkó elemeit egy rajzlap-egyszerűségű bosszúmozira akasztották, de a nevezett alkotás legalább egy szemhunyásnyit sem vette magát komolyan. A maga módján mindez működött, de ettől még Chev ámokfutása a „jó film” állandósult szókapcsolatával természetesen köszönőviszonyban sincs. A nézhetetlen folytatás már élből abszurditással nyitott, amiből azt gyanítom, hogy a büdzsé jelentős részét a stáb masszív tudatmódosítása emészthette fel. Ha feltétezésem helytálló, a GAMER nagyjából a forgatási szünetekben keletkezhetett, amikor is az ötletgazdák annyira túlpörgették magukat, hogy nem győzték papírra vetni a jobbnál jobb és „hűvösebbnél" "hűvösebb” ötleteiket. Ez még talán rendben lenne, de kedvenc alkotópárosunk kijózanodva/kitisztulva is hasonlóan „hűvösnek” vélte ezen a gondolatmorzsákat, ezért az elborulások közti szüneteket a mozi 100 évének legolcsóbb kliséivel pumpálta tele. A függöny mögött kuksoló személy a tömegmanipuláció révén világuralomra tör. Hm. A nézőt azonban hiába üti arcon az eredetiség ily mérvű hiánya, én már arra sem vagyok hajlandó, hogy fáradtan legyintsek egyet. A jelenetek epizódokra szakadoznak, a köztük feszülő kohézió a nullához tendál, így gyakorlatilag minden és mindenki a totális érdektelenségbe fullad. De még csak nem is kár érte/tük.

Ha elfelejtenek épkézláb forgatókönyvet írni, akkor durván két faktor adódik, ami visszahúzhatja a filmet a teljes nézhetetlenségtől. Az egyik ilyen az akciójelenetek hibátlan koreográfiája és/vagy explicit volta, a másik pedig egy jól eltalált szereplő szuggesztív jelenléte és/vagy éppen domborulatai. Lássuk, mit pipálhatunk. Az alacsony költségvetésből alig futotta néhány színes-szagos díszletre, a játékidő 2/3-át pedig pénzhiány a disztópikus atmoszféra, illetve a távolságtartás hangsúlyozása miatt színtelenre szűrték. A fájdalmasan rövid akciójeleneteket szó szerint kiheréli az össze/vissza/rángó/forgó kamera és a másodpercenként felvillanó 3,2 vágókép. A vérengzés pedig ily módon magára maradt. Mióta léteznek videojátékok, azóta az a bizonyos halál is ott toporzékol minden egyes háztartásban, ez nem újdonság. Igen ám, de ha ezek nincsenek érzelmi köntösbe bújtatva, a roppant „hűvösnek” hitt fejlövések és csonkolások pontosan annyira hatják meg az egyszeri nézőt, mint az erőszakosabbnak titulált videojátékok. Vagy mint ez a mostani írás. Segítek: egyáltalán NEM. A bravúros szökés kivitelezése meg a legszánalmasabb dolog, amit idén láttam. Bár nincsenek illúzióim: a kémia racionalitását kezdettől fogva figyelmen kívül hagyják az okosabb emberek. Akik szerint mindenből lehet kábítószert, robbanószert vagy éppen napalmot csinálni. Végtére is, nekünk is ezt tanították az egyetemen. Ja, nem.

Állítólag Gerard Butler jó pasi. Bizonyára így is van, én csupán csak annyit tudok, hogy Leonidászként kellő karizmával szeletelte miszlikbe a perzsákat. Akkor és ott úgy volt „hűvös”, hogy ezt élő ember nem merte volna a szemére vetni, különben mehetett volna a falba téglának. Itt és most azonban nagyon messze vagyunk mindettől: fájdalmas és fájdalmasan egysíkú arckifejezéssel szomorkodja végig a filmet, hiszen ártatlanul ítélték el, és neki, mint minden rendes, családos embernek, nagyon, de tényleg NAGYON hiányzik a felesége és a gyermeke, akik egyúttal az Achilles-inát is jelentik. Ezen tényt a gonosz Dexter Morgan galádul ki is használja. Kedvenc sorozatgyilkosunk ezúttal huszadrangú színészként (Michael C. Hall álnéven) jobb híján csak lejáratja magát. Tényleg ennyire kellett az a pénz? De pacsi a kockákért, mert egy olyan hasfalért sokat kell ám szenvedni. Van még néhány szereplő, akik feleslegesen belelógnak néhány jelenetbe, de őket tokkal-vonóval és ellenállási mozgalommal együtt olyan gyorsan leradírozzák az élők névsoráról, hogy még azon sem gondolkodhattam el igazán, miért hiszi magát minden fekete szövegláda színésznek. Húzzanak csak vissza mikrofont szorongatni. Pontosan az ilyen önjelölt arcoskodások miatt haldoklik ma a hajdan oly tanulságosnak hitt szubkultúra.

Mindent összevetve az emlegetett mozgókép lényegi mozzanataiba kíméletlenül beleragad az érdektelenség, a rendezők korlátolt ötletrohamának öncélú exhibicionizmusa pedig azt a kevés jót is kiöli a GAMER-ből, amivé válhatna. Sőt. Pedig az elvárások nem karcolták a szoba mennyezetét, és ahhoz a híres guilty pleasure-höz is csak néhány hozzávaló szükséges. Ezek tételesen: 1 darab kigyúrt, karizmatikus főszereplő, 1 darab szúrós tekintet, 42 darab ágyú a legkülönfélébb típusokból, percenként ellőhető 1430 darab lőszer és 23 darab kőkemény egysoros, valamint ellenség. Sok ellenség. Nagyon sok ellenség. Nagyon-nagyon-nagyon... Egyszerű, nem?

2009. október 12., hétfő

» kritika: whiteout (2009)

17:21 | mozi | aeon_flux | 19 komment

Vakító fehérség. Totális sötétség. Óvakodjatok azoktól a filmektől, melyek forgatókönyvét minimum négy ember írta. Látom magam előtt az írói folyamatot: ez kitalálja, az leírja, emez azt mondja, hülyeség és átírja, amaz azt mondja, nem is olyan hülyeség és visszaírja a nagyját, aztán kezdődik minden elölről. Ráadásul még alapja is volt a csodasztorinak: egy 1998-ban publikált képregény, amit szépen össze lehetett kutyulni - esetleg elvenni belőle mindent, ami egy kis színt vinne a fehérségbe.

Carrie Stetko rendőrmarsall egy déli-sarki kutatóbázison, és abban a megtiszteltetésben részesül, hogy nyomozhat a kontinens első gyilkossági ügyében. Nem kell nagyon összetörnie magát: már a film elején nyilvánvaló, hogy mindössze három jelöltből választhat és az lesz a befutó, aki a legkevésbé gyanús. 

Ettől függetlenül Stetko - akit a minusz 50-60 fokok ellenére hibátlan bőrszerkeszetű Kate Beckinsale testesít meg (a film fénypontjaként aposztrofálható zuhanyzójelenetben szépen lebarnult idomokkal) - rengeteget bóklászik a CGI-hóviharban és olyan elképesztően izgalmas csapdákba keveredik, melyeket egy-két leküldött vodkával és némi kivárással meg lehet oldalni. A film egyébként érdekes kérdéseket vet fel, például azt, hogy került egy kihalt táborba az ENSZ jóképű, de robotpilóta módban megformált nyomozója, továbbá mi a rákfenét keres egy orosz repülőgép az Antarktisz felett. De ami a legfontosabb: az egykoron szebb napokat látott Dominic Sena (KALIFORNIA) miképp volt képes olyan thrillert dirigálni, melynek még a legizgalmasabbnak szánt jelenteiben is azon töprengsz, hogy Kate mikor megy már végre vissza a zuhany alá?

2009. augusztus 8., szombat

» kritika: my life in ruins (2009)

18:03 | mozi | Gecco | 4 komment

Georgia (Nia Vardalos) turistacsoportokat kísér Göröghon történelmi romjai között. Idegenvezet ő. Teszi mindezt céltalanul és kiégve, belefáradván a film frappáns alapmotívumának szánt felütésébe, miszerint a műveletlen tengerentúliakat jobban érdekli a metaxa, és Zeusz falloszának kulcstartóra optimalizált plasztik reprodukciója, semmint az ókori romok, a filozófiai bölcseletek, vagy a hellén mitológia. S miközben az újabb kaotikus, barbár csoport a végső lökést is megadja számára a felmondólevél megírásához, ugyanez a horda, élén a bájos nagyapóval (Richard Dreyfuss) vissza is rángatja őt az életbe, annak is vitathatatlan esztétikai epicentrumába, a bundesligás fürtök hullámzó örvényébe.

A film tökéletes példája a prekoncepció megvalósulásának. A főszereplő Nia Vardalos védjegyéhez méltóan túljátszik, a nem különösebben tehetséges direktor, Donald Petrie monoton módon leltározza le a zsáner minimumkészletét, a forgatókönyvet jegyző, Simpsonékon edződött Mike Reiss pedig igyekszik menteni, ami menthető, néhány, már-már vállalható dialógussal. Kockázat nélkül jelenthettük volna ki anno, ez bizony már a produceri asztalon sem ígért sok jót.

Az alkotás kritikájának szüzséje egyetlen igekötőbe koncentrálható: „túl". Az eklektikus turistacsoport tagjai túltipizáltak, egy-egy jellemzőjük túlexponált, ellenben ugyanaz a karakterisztikusságra épülő geg legalább négyszer-ötször visszajátszásra kerül, mert Petrie szerint a Foster's-t felböfögő ausszinál csak a Foster's-t kirókázó ausszi a viccesebb. A történet jobban belátható, mint a Hortobágy január közepén, és kiszámíthatóbb, mint a skót bajnoki cím. A műfaji kellékek közül semmi eredeti nem bukkan fel, a görög akkordok és tájak pedig egyedül kevesek, hogy elfedjék az ügyetlen tréfanepper kezét: itt bizony ugyanaz a szerény humorhalom van többször eladva. Az ötlettelenség különösen jól meglátszik a film utolsó harmada során, amikor is logika szerint legalább négyszer várható már az end credit, s bukkan fel ennek ellenére a nem visszatapsolt séf, sodrófával, nyújtódeszkával, meghosszabbítandó a nézői szenvedéseket. Az idegesítően tahó turistáknál ugyanis csak a szentimentálisan segíteni igyekvőek az idegesítőbbek.

Bár a produktum a filmek univerzumában nyilvánvalóan értéktelen, a nyári limonádék és agyatlan romkomok naprendszerében azért van helye. Akad benne egy-két valóban minőségi poén, és sikeresen elkerüli a mediterrán életérzés ezerszer elrebegett frázisainak ismétlését is. Vardalos magánszáma a görög munkamorálról és precizitásról pedig üdítően nem megalkuvó.

Van olyan, hogy a nézőnek ez és ennyi kell?

2009. június 23., kedd

» kritika: transformers - revenge of the fallen (2009)

15:41 | mozi | aeon_flux | 98 komment

Van egy olyan érzésem, hogy nem létezik olyan ember a földkerekségben, aki valaha is nemet mondott volna Michael Baynek. Természetesen ehhez nem elég csak a megfelelő kérdéseket feltenni, meg is kell találni azokat az embereket, akik kellő méretű egóval és pénztárcával rendelkezzenek ahhoz, hogy saját létezésük megünnepléséhez Baytől rendeljenek tüzijátékot. Meat Loaf ideje talán lejárt, de Will Smith azóta is négysávos úton közlekedik, Spielberg pedig jelenleg is tenyerét dörzsöli, s valószínűleg már a könyvelőjét is utasította, hogy különítsen el 250 milliót a harmadik TRANSFORMERS-re. Minden bizonnyal az is hoz majd egy valag pénzt.

A közönségnek ugyanis szüksége van Michael Bayre, aki Hollywood negatív előjellel, mégis tisztelettel vegyes irigykedéssel kezelt szokásainak kvintesszenciája. Magyarul: brutális látványpékség, amely mind nagyobb és nagyobb kiflit gyárt, amíg csak bírjuk gyomorral. A legutóbbi fiesztát megúsztam enyhe hasfájással, most viszont sikerült visszaöklendeznem a film javát. És két és fél órányi bokákolás bizony sok a jóból.

A bajok ott kezdődnek, hogy a film nézése közben visszasírod az első részt, melynek a folytatás ugyan minden tekintetben felnagyított mása, mégis félelmetesen idegennek hat: no, nem Bay ezerszer kipróbált trükkjei, nem is az újrahasznosított cselekmény (a Kocka helyett ezúttal egy féregre emlékeztető Mátrixért folyik a hajsza: rém együgyü, rém igénytelen), még csak nem is a géppuskaszájú Shia "No-no-no-no-no" LaBeouf ámokfutása; ezek nem értek váratlanul, ellenben az az érzelmi szakadék, amely a vásznon zajló történések és a néző között húzódik, no, az nagyon tudott fájni.

Bár Sam Witwicky magas fordulatszámon pörgő ügyetlenkedései már az első részben is gyakorta felforrósították a biztosítékot, a figurának megvolt a maga bája, amibe lehetett kapaszkodni, hisz az egy robotos filmre beülő nézőben ott van egy kisfiú, aki nem tudja, mit mondjon a lányoknak. Ugyanakkor teljesen érthetetlen, hogy lehet ismét zavartan kerepelő gyépést faragni abból a csávóból, aki az első rész végén megmenti a világot, megszerzi a csajt és még az egyetemre is bejut, mi több, ki hinné el azt Megan Foxnak, hogy forró nadrágjában motort pimpelgetve attól fél, a fenti nerd majd jól megcsalja az egyetemen?!

Oké, a TRANSFORMERS 2 nem egy egzisztencialista dráma, hogy a valóság bármilyen gyökeret eresszen benne, viszont még AMERICAN PIE 5-nek sem üti meg a szintet, ugyanis a film rettenetesen próbál vicces lenni, de a "poénok" kínosan nagyokat hasalnak. Nem elég, hogy Michael Bay világában az egyetem kurvákkal és agyatlan sportolókkal van tele (plusz pedofil adjunktusokkal), de a filmet végigkísérő humorizálás szinte soha nem hagyja el az ágyék és a torok környékét: az előbbibe mindenfélét bele akarnak tuszkolni, az utóbbiból pedig más sem jön, csak a rinya. A legdurvább az egészben, hogy már rég az ülés alá süllyedtem kínomban, mikor feltűnt a színen John Turturro, s már neki is álltam szedni a sátorfám, mikor rádöbbentem, hogy az előző rész idegörlő karakterén ironizálgató fazon egészen elviselhetőnek tűnik Witwicky töketlen szobatársához vagy a Bumblebee komikus figuráját kiegészítő/leváltó Twins folyamatos szájkaratéjához képest. A szörnyülködést tovább fokozza, hogy immáron a Deceptionék között is van vicces fazon, értsd: olyan, amelyik meghágja Megan Fox lábát, s ezzel akar nála bevágódni. És arról még elfelejtettem szólni, hogy a megmosolyogtatóan excentrikus Witwicky-ősök helyett ezúttal egy vén kujon és egy agyatlan trippes banya szórakoztatja a népet ízléstelen megnyilvánulásaival.

Ezek után szinte biztos, hogy a REVENGE OF THE FALLEN írásába becsatlakozó (egyébként az ARLINGTON ROAD-ot jegyző) Ehren Kruger üzemeltette a kávéfőző gépet, s így kb. ennyiben ki is merült a szerepe.

Ami pedig a film modus operandiját illeti: a TF2-ben több tucat új robot tűnik fel, egytől-egyig kb. két percig érdeklik Michael Bay-t, aki aztán a vállrándítással kísérve teszi őket margóra, s ha a cselekmény elakad valahol, hát előrántja valamelyiket. Szóval ha az első részben gondot okozott a gépek beazonosítása, most inkább ne is erőltesd. Azért akadnak itt jellemek: vannak robotok, amelyek ejtőernyőt finganak a seggükből, mások csilingelő vasherékkel bírnak, ugyanakkor szerencsétlen Megatron (biológia óra Mchael Bayjel: a polipok 7 mérföld mélyen is vígan elvannak) büszke ellenfélből sunyi seggfejjé alacsonyodik, Optimus Prime pedig alig több különleges meghívottnál, akire utánfutóval kötik az érzelmeket, hogy mentsék, ami menthető.

A shanghai nyitány, egy erdős csihipuhi, valamint egy Decepticon, amit Giger is bírna (a helyében azért perelnék), mellett természetesen a trükkök és az utolsó 30 perc menti meg a filmet a vesztőhelytől: az odáig vezető érdektelen futkározósdi egy gigantikus összecsapásba torkollik, amely alapjaiban rengeti meg az egyiptomi piramisokat. Däniken tapsikolhat.