Amint arról hírt adtunk, érkezik DVD-n a The Asylum Titanic II című katasztrófafilmje, úgyhogy időszerű egy kicsit jobban is megismerkedni ezzel a dicsőséges darabbal. De hogy ne árválkodjon szegény, hozzácsaptam még kettőt a stúdió közelmúltban debütált jointjaiból: ezek a szintén beszédes című Air Collision és a Nazis at the Center of the Earth. Jó szórakozást!

Mi is kell egy működő bulihoz? Kell a jó társaság, a mindent átható hangulat és a nagy poénokkal tarkított emlékezetes momentumok sem maradhatnak el. És mi is kell egy működő filmhez? Az, hogy legalább igyekezzen beváltani azt, aminek világra szólóan nyilvánítja magát.

Holnaptól a mozikban egyebek mellett Franciaország különféle helyeire (egy '30-as évekbeli pályaudvarra vagy kortárs diáklányok hálószobájába) és egy sem időben, sem térben nem oly messzi háborús övezetbe látogathatunk el, de csak saját felelősségre...

Szerintem nincs olyan ember az univerzumban, aki képes lenne belelátni Nicolas Cage fejébe, de úgy tűnik, Hollywood elég nagy ahhoz, hogy eltartson egy olyan különcet, aki saját bevallása szerint szereti felrúgni a szabályokat. Például azt az örök érvényűt, hogyha egy ölég vacak szuperhős mozihoz megtépázott költségvetésű folytatást forgatsz Romániában, akkor az maximum DVD-n és BD-n jelenhet meg, a főszerepet pedig kizárólag egy Caspar Van Dien kaliberű színészre oszthatod.

Főszerepben: Dwayne Johnson mellei és Vanessa Hudgens mellei. Rossz hír: a térhatás csak az előbbiét hasznosítja.

garantáltan bezsongat

Mindenkinek megvannak a maga filmes perverziói. Ha összeállnak a körülmények, akkor nálam is előtör a játékos elme: milyen volna az adott film magyar környezetbe helyezve?

Én azért sajnálom Richard Gere-t.

Jim Sheridan mesélt már nekünk álmokról és álmodozókról, ám az Álmok otthonát látva senki e világon nem gondolná, hogy ugyanaz az illető rendezte, mint a varázslatos Amerikábant. Ez a film ugyanis leginkább a Sziki-szökevényre hasonlít.

Mivel az első rész egy valag pénzt hozott, nem úszhattuk meg Johnny English visszatérését. Pedig egy darabig úgy tűnt, hogy megmenekülünk, hisz 8 év telt el a két rész között, és időközben James Bond is stílust váltott. De mint tudvalévő, Rowan Atkinson nem az az improvizatív típus, sőt minden rutinját aprólékosan kidolgoz, a jó munkához pedig idő kell...

Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a folytatás néhány elvetett Mr. Bean-szkeccsből (fordítva veszi fel a nadrágját, haha!) és a Naked Gun (remélhetőleg) soha el nem készülő remake-jének forgatókönyve (összekeveri a bérgyilkost őfelségével, a királynővel, haha!) villámgyors összemosásából készült, melyben fáradt helyzetkomikumok és kínosan megkoreografált akciójelenetek (de tényleg) várják azt, hogy Rowan Atkinson hasra esései és beszólásai mentsék a helyzetet. Több évtizedes komikusi tapasztalatával már-már sikerül is neki, de sajna ismét bebizonyosodik, hogy Atkinson a kis képernyőkön vagy epizódszerepben sokkal, de sokkal erősebb: egy egész estés filmet egyszerűen nem tud elvinni a hátán. Előbb vagy utóbb erre a nézők is rájönnek. Ha nem, hát akkor jobb lesz felkészülni a Johnny English: Forradalmakra.

Az alábbi néhány sorban röviden, de annál velősebben szövegelek egy kellemes és egy kellemetlen meglepetésről, meg egy olyan darabról, amely hozta a tőle elvárhatót.

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Az elolvasom mögött a következő filmekről olvashatsz velőseket:

• Hanna
• The Ward
• The Loved Ones
• Red Hill
• Cedar Rapids
• The Fourth Kind
• The Lincoln Lawyer

"Ha a nyulak nyála nyúlik,
nyúlós nyálú nyulak
nyeldeklik nyamnyogva
nyulamlós nyálukat."

Laár András, a L'art pour l'art Társulat oszlopos tagjának Nyúlnyálvers című költeményéből való a fenti versszak, s ennél keresve sem találhatnánk jobb esszenciát a Hopphoz.

Armadillo (Dánia, 2010, Janus Metz Pedersen)

Valami nincs rendben ezekkel az egyszavas háborús dokumentumfilmekkel. Vegyük például a Restrepót, amiben egy amerikai szakasz Afganisztánban töltött egy évébe nyerhetünk betekintést. A nyögvenyelős kezdetektől, a hősi halottakon át, a várva-várt hazatérésig számtalan ismerős momentummal találkozhatunk, a háborús közhelyszótár oda-vissza megtalálható benne. Tényleg van úgy, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, de néha érdemes ezt inkább hozzáértőkre bízni. Van, amikor a valóság unalmas, vagy épp teljességgel érdektelen, ilyenkor kell segítségül hívni a kreatív elmét, és kiszínezni a történteket. A Restrepo és az Armadillo között első ránézésre csak apró különbségek vannak. Másodikra is. Amerikai helyett dán katonák, egy év helyett fél évig harcolnak Afganisztánban. Mindkét filmben megölnek egy-egy tehenet, aminek az értékét a katonák szépen ki is fizetik a tulajdonosoknak. Szörnyű, ami ott történt, de a mai információközpontú világunkban olyan dózist kapunk ebből nap, mint nap, hogy a mozikban már semmi szükség egy 100 percesre kibővített híradóra. Elég volt.

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Mr. Nobody egy 118 éves aggastyán a jövőben. Nem. Mr. Nobody egy párját kereső hobó Manhattanben. Nem. Mr. Nobody egy 9 éves fiú, aki nem tud választani szétment anyja és apja között. Nem. Mr. Nobody egy 15 éves tinédzser, aki három lány között őrlődik, de soha nem egyszerre. Nem. Nem. Mr. Nobody egy kirakatvilág rombuszszvetteres lakója. Nem. Mr. Nobody egy asztronauta a jövőből, útban a Mars felé. Nem... A nő kétszer után szabadon: Az emo tucatszor (vagy még többször).

Miközben a vásznon már a 23. perc tájékán tetőzött a giccshullámokkal rendesen megszórt audiovizuális dagály, bennem is érzelmi vihar dúlt, melynek célpontja a jó 13 éves hiátusból visszatért Jaco Van Dormael író/rendező volt. Mégis, milyen alapon rabol el 138(!) percet a jobb sorsa való nézők életéből ezzel a maszlaggal? Miért gondolja azt, hogy a percenként váltott idő- és létsíkok, a botrányosan közhelyes soundtrack és az innen-onnan összemarkolt, de különösebb koncepciót nélkülöző vizuális megoldások mögé belapátolt filozofikusnak és megindítónak szánt, ám rendkívül üres egzisztenciális faszverés értelmes, de legalább értékelhető gondolatot szülhet? És egyes rendezők miért hiszik azt, hogy Jared Letóba akár egy cseppnyi tehetség is szorult?

Emlékeztek még a HIGHLANDER 2-re? Emlékeztek arra, hogy viszonyult az első filmhez? Hogy hugyozta le, hogy köpte le, hogy nyelte le és öklendezte ki az elődöt? Hogy alázta meg azokat, akik rajongónak vallották magukat? A [REC]² pontosan ugyanezt művelte.

Tudjuk jól, hogy miért működött a NIGHTMARE-franchise: míg a legtöbb horrorikont ezerféleképpen ki lehetett játszani (ne menj Crystal Lake-be, főleg ne azon a bizonyos naptári napon; ne szexelj házasság előtt; ne buzeráld a kockát, stb.), addig Freddy elől egyszerűen nem lehetett elmenekülni, mert egyrészt nem is az általad elkövetett balhé miatt verte el rajtad a port, másrészt aludnia mindenkinek kell...

Adott hát egy már-már egyetemesnek mondható horrorforrás (és engedelmetekkel most eltekintenék a rendkívül hullámzó minőséget képviselő folytatásoktól), amely Ms. Langenkamp faforgácsízű játékát leszámítva egyedül csupán egyes trükkjeit tekintve avult el, és melynek hálás játszóterén, a jó öreg Álomvilágban bárki szabadon engedheti perverzióit és fantáziáját, már amennyiben rendelkezik ilyennel. Szóval ebből az alapanyagból remake címén azért művészet szargolyót gyúrni, Michael Bay horrorújrákra szakosodott produkciós irodájának viszont mégis sikerült a csoda: stúdió-támogatottság ide, figyelemreméltó költségvetés oda, ez a film azon feldolgozások sorát szaporítja, melyeknek semmi létjogosultságuk sincs az említendők palettáján.

Elly története
(Darbareye Elly, Irán, 2009, Asghar Farhadi)

Egy újabb "ordibálós" dráma, ezúttal Iránból. Egy teherániakból álló társaság tengerparti kirándulással egybekötött "feleségmustrát" tart, egyikük (Sepideh) a nemrég elvált Ahmadot szeretné összehozni gyermeke tanárnőjével, Ellyvel. A dolgok jól haladnak, egészen addig, amíg Elly egyik pillanatról a másikra nyomtalanul el nem tűnik. Köszönés nélkül távozott volna? Elbújt a szekrényben, hogy mesterséges feszültséget generáljon? Vagy meghalt? A beköltözés és a felhőtlen kikapcsolódás érdektelen pillanatait egy kis suspense váltja fel, Elly rejtélyes eltűnését követően elkezdődik az ujjal mutogatás, emelkedik a hangszín és a szereplőkkel együtt a néző is ideges lesz. Részben azért, mert fogalma sincs, hogy ki kivel van, csak repkednek a nevek a levegőben és megpróbálják a másikat felelősségre vonni vagy valami okosat mondani. Amúgy meg, ki az az Elly, aki miatt így elszabadultak az indulatok? Ja, hogy azt senki sem tudja. Akkor megérte 2 órát az ő történetével foglalkozni. 
Elolvasom

Szerdán este ünnepélyes nyitógálával indult tizenhetedik útjára Magyarország legtöbb nagyjátékfilmet felvonultató, legtöbb fizető nézőt vonzó, legszínvonalasabb nemzetközi filmes eseménye, a Titanic Filmfesztivál.

Elolvasom

A tengerentúli filmipar mindig is kiaknázhatatlan forrásként tekintett az európai filmes „nagyhatalmakra”, azt hiszem, mindannyian számos francia, olasz vagy éppenséggel dán filmet tudnánk felsorolni, melyek idővel új köntösbe bújtatva Hollywoodi termékként váltak igazán ismertté (az Ázsiából származó újrákról nem is beszélve - ae) . Valószínűleg sokan sietve azt is hozzátennénk, hogy az átformálás az esetek kisebb százalékában tett jót az adott alkotásoknak.

Így van ez Susanne Bier 2006-os Brødre (Testvéred feleségét....) című, számos díjat nyert drámájával is, melynek forgatókönyvét Anders Thomas Jensennel együtt írták és melyből 2009-ben Brothers (Testvérek) címmel Jim Sheridan készített egy újragondolt verziót.