• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

 

ready for the action now, danger boy?

2011. szeptember 22., csütörtök

» kritika: elhurcolva [abduction] (2011)

6:22 | mozi | aeon_flux | 0 komment

Ez a fiú egy enigma. Márványból faragott arcának mozdulatlanságától megilletődik az ember: ha vidám, ha dühös, ha bánatos, ha szerelmes, érzéseit a kiismerhetetlenség álcája mögé rejti, és hogy szemlélőjét még inkább zavarba ejtse, mindent elkövet annak érdekében, hogy félmeztelenül járhasson-kelhessen, és tökéletes idomaival még a legelszántabb kurkászokat is térdre kényszerítse.

Taylor Lautner mellett még a pszichiáternek álcázott Sigourney Weaver is csak egy díszlet, társaságában még az amúgy vadregényes kalandokat ígérő szemöldökkel rendelkező Lily Collins is csak "plusz egy fő", Jason Isaacs és Maria Bello gyorsan leírható ágyútöltelék, Michael Nqvist és Alfred Molina pedig olyan szürke aspiránsok, akik ugyan hatalmas arzenállal érkeznek, de szerencsétlenkedésüknek és eme fiúcsoda jelenlétének hála vízszintesen vagy megalázva távoznak.

Taylor Lautner mellett még a kétszeres Oscar-jelölt John Singleton (Boyz n the Hood, anyone?) sem foglalkozik azzal, hogy mi a rendező feladata, és hagyja, hogy kamerája hosszan, kitartóan fürkéssze ezt az arcot, hátha végre megmozdul; nem számít, hogy épp akciójelenetet vagy drámai fordulatokat kellene sémába rakni, mert addig senki nem csinálhat semmit, se vágó, se operatőr, se akciókoreográfus, amíg ki nem derül, mit is akar mondani ez a 19 éves fiúnak álcázott örökké élő tündeherceg.

A forgatókönyvírót is megdöbbenti a felelősség: ugyan ki ő, hogy mondatokkal és motívumokkal ruházza fel ezt a félistent? Nem is teszi, hisz minden jön magától, és ha mégse, hát oda se neki, az a bomba mindig izgalmasabb, amelyik nem robban fel: kizárt, hogy Taylor Lautner titkát meg lehessen fejteni a film végéig. S a szkripter egyébként sem hülye: esze ágában sincs megformálni és összekötni a történéseket, vagy akár egy pillanatra is elvonatkoztatni az adonisztól, hogy más karakterek is árnyékot vethessenek, hisz azzal megtörné ezt a hipnotikus béklyót, melyet Taylor Lautner köt a néző tekintetére.

Ezt a törést pedig sem ők, sem mi, sem az ég nem viselné el, hisz mi lenne ezzel a világgal Team Jacob nélkül?

2011. július 21., csütörtök

» szókátrány: álomháború - bővített változat [sucker punch - ext. cut] (2011)

14:51 | mozi | aeon_flux | 14 komment

Vajh BD-n rehabilitálódik az év egyik legrosszabb filmje? Vajh eme bővített verzió felturbózott vagy inkább csak felvizezett?

Teljesen érthető, hogy a Warner a második körben - jelen esetben BD-n - próbálja menteni a menthetőt, hisz Zack Snyder szerzői projektje olyan csúnyát hasalt a mozikban, hogy Hollywoodban gyorsan alá is írtak még néhány sikerfilm folytatásának. Szóval itt van ez a 17 perccel hosszabb, R-besorolást kapott változat, amely ugyanolyan lufi, mint amit a moziban láttunk: csupán egy hányaveti módon összelapátolt kirakat, ami önmagában eladhatatlan árut takar.

A Sucker Punch névre hallgató agymenetelés ugyanis egy csöpp értelmet nem nyert azáltal, hogy az eredetileg a feliratok alatt futó Oscar Isaac/Carla Gugino musicaljelenetet a filmbe is beillesztették, de Jon Hamm kínos vendégszereplésének elnyújtása sem sokat használt, hisz emberünk Don Draper cirkuszi módon kikent-kifent változataként próbálja levarázsolni a bugyit Baby Dollról azzal, hogy "lelki szabadságot" ígér neki.

És ha esetleg több vérre, nagyobb hentelésre vagy más ehhez hasonló zsigeri élvezetekre vágynál, újfent ki kell, hogy ábrándítsalak - eme verzió egyetlen ilyen momentumot nem kínál: én magam arra gyanakszom, hogy a korhatárbizottság Carla Gugino hangját hallva vagy Jon Hamm sminkjét látva dönthetett úgy, hogy ez bizony kiskorúaknak nem való.

Ugyanakkor a gatlingos szamuráj kisfiús bája a házimozim által kínált paraméterekkel valahogy jobban érvényesült. Ezért.

2011. június 21., kedd

» szókátrány: hanna, the ward, the loved ones, red hill, etc.

8:35 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Hanna

A művészcsaládban felnőtt Joe Wright valószínűleg kilométerekről látható örömtüzeket tudna gyújtani a hozzá elküldött díjvadász/kosztümös forgatókönyvekből, ezért aztán csinált egy akciómozit, amibe belevizualizálhatott minden olyan filmes csínt meg bínt, amit a korábbi rendezéseiben megismert viktoriánus Anglia nem biztos, hogy elbírt volna. S ahogy ezt a kísérleti akció-arthouse thrillerizét elnéztem, Wright jó régóta gyűjtögethette az ideákat, mert a Hannából végül valódi ötletbörze lett, amiből tucatnyi olyan filmet lehetne összerakni, amelynek egymástól jól elkülöníthető, egységes stílusa lenne, de egyetlen nagy masszaként nehezen fogyasztható. Részeiben tehát sokkal jobban működik, mint egészében: tisztára mint egy trip azonnal jelentkező mellékhatásokkal. Annak viszont nagyon örülök, hogy már csak egy évet kell várnom, hogy színt valljak Saoirse Ronannak.

The Ward

John Carpenter visszatért! És ugyanazt a szart csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Már eleve nem kecsegtetett túl sok jóval, hogy a tíz év hiátusból megtért "master of horror" nem csupán egy új játékfilmre fordítható pénzt alig tudta összekaparni, de utána még forgalmazóra sem nagyon lelt. Eme produktumot látva nem is csoda: a The Ward sokszorosan elcsépelt helyszínével (villámcsapások által bevilágított elmegyógyintézet Ratched nővér hasonmásokkal és dögös bentlakókkal), loncsos hajú démonlányával és lapos slusszpoénjával csupán néhány évtizedet késett. Szerencse vagy nem, de Carpenter napjaink felgyorsított rémületfaktorainak meglovagolása helyett a régi iskolát idéző módon, öreges tempóban, éppen ezért teljesen kiszámíthatóan paráztat, vállalható képi világa ellenére a filmet mégis valóságos kínszenvedés végignézni, hisz szemmel láthatólag minden közreműködő halálra unta magát a forgatáson.

The Loved Ones

Ami miatt a Hanna hátast dobott, az Sean Byrne ausztrál tortúra-filmjét már-már zseniális szintre emelte. A kulcs a mértéktartó zsánerpukkasztásban rejlik, és ez az alig másfél órás csemege ugyan arra törekszik, hogy kitágítsa a műfaj határait - konkrétan úgy fest, mintha a Texas Chainsaw Massacre találkozna a High School Musicallel egy aggasztóan beteges, de szellemes elmében -, de az audiovizuális harcsolás helyett inkább arra törekszik, hogy narratívájában legyen kiszámíthatatlan (hol elképesztően durva, hol hisztérikusan vicces), így sikerül friss vért pumpálnia egy olyan zsánerhajtásba, amely sokak szerint már eleve holtan érkezett.

Red Hill

Szintén ausztrál, szintén műfaji hibrid, ugyanakkor ez a western/slasher mixtúra olyan meggyőződéssel lapátolja stílusos halomba a két választott zsánerének közhelyeit, hogy végül önkéntelenül is műfajparódiává csuklik össze. Új seriff-helyettes érkezik egy istenháta mögötti kisvárosba, és nem elég, hogy alig tudja kivívni a helyi rendfenntartók bizalmát, de még egy csúnyán megégett néma rémmel is számolnia kell, aki megállíthatatlanul tör előre (ha kell, Jason módjára teleportálgatva), hogy beteljesítse titokzatos bosszúját, ami összeköti módszeresen kivégzett áldozatait. Már a film harmadánál sejteni fogod, hogy valójában ki a hunyó, így simán eltöprenghetsz azon, hogy a seriffet és az embereit leszámítva vajon hova tűnt mindenki a városból.

Cedar Rapids

Az Up in the Airhez hasonlóan a Cedar Rapids főhősét (Ed Helms, a The Hangover fogdokija) is kirángatják jól belakott világából, hogy végre rádöbbenjen: a mesterségére épített életén túl is akadhatnak örömök. Ugyanakkor ez a muksó se nem szexi, se nem magabiztos, a többnapos szakmai találkozón szerzett tanulságait pedig szomorkás elmélkedés helyett alkoholmámoros ökörködésben és gyakorlati alkalmazásban (új cég! új nő! új élet!) éli ki. Lehet vele is rezonálni, de még inkább John C. Reilly-vel, akinek már most odaítélnék egy jó kis Oscart és aki világra szóló partiarcként segít kimozdítani szegény emberünket a szürke status quóból. Ahhoz viszont, hogy eme film lehesesn a következő Oscar-szezon "kis szellemes függetlenje", túlságosan vicces. Nem mintha ez baj lenne.

The Fourth Kind

Ismét egy zsánerújító próbálkozás, amely az (ál)dokumentumhorrorok népszerű hullámát meglovagolva kíván friss hajtást növeszteni. Sajnos Olatunde Osunsanmi filmes kísérlete, melyben színészek rekonstruálnak valósnak beállított - és a filmben nem ritkán a "megrendezett" jelenetekkel párhuzamosan vetített - eseményeket, melyekben földönkívüliek ragadnak el embereket (asszem...), túlságosan zavaros, finomkodó és visszafogott (értsd: dögunalmas) ahhoz, hogy kénytelenek legyünk megjegyezni szellemi atyjának nevét. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz hír.

The Lincoln Lawyer

Matthew McConaughey-nak soha nem kellett volna lemennie kutyába: a helyében két lábbal rúgtam volna ki Kate Hudsont és a többi hollywoodi miszpicsát, a meztelen bongósnak ugyanis sokkal jobban fekszik ez a simulékony ügyvédszerep, aki simán lyukat dumál egy motoros banda kollektív sörhasába, zsebében van a fél város és vannak ügyek, melyeket úgy old meg, hogy a kocsijából sem kell kiszállnia. Persze, akadnak érzelmei is (exnejével még mindig imádják egymást és csak azért mentek szét, mert a bíróságon külön padsorból osztják az észt), ezért lehet érte szorítani, mikor egy egyszerűnek tűnő ügyből életveszélyes kalamajka lesz, ami aztán egy csapásra lebontja körülötte a maga által emelt cukorpalotát. Vérbeli tárgyalótermes thriller ez; az a fajta, ami 15 éve még elcsépeltnek, ma már retrósan coolnak számít. Nem tagadom, teljesen beszippantott, de a végső, tévés krimiket idéző pisztolyrántós, nagy monológos befejezés úgy tüsszentett ki, hogy majdnem megütöttem magam.

2011. április 16., szombat

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 6. nap

1:01 | mozi | Brumi | 0 komment

Curling (Kanada, 2010, Denis Côté)

Adott egy zárkózott apuka, aki egyedül neveli lányát. Jean-Francois valamiért meg van róla győződve, hogy Julyvonne csak otthon van biztonságban. A lány nem járhat iskolába, nincsenek barátai, sőt, emberekkel sem találkozhat. Ingerszegény mindennapjaikban egy csoportos tekézés a legnagyobb szenzáció, de a jégen csúszó vasaló mellett sétálva seprő emberek játéka is kiemelt szerephez jut. A végén persze kinyílik a zárkózott ember, ahogy a bicska is a zsebemben. Botrány.
Flooding with Love for the Kid (USA, 2010, Zachary Oberzan)

Az alapötlet baromi jó: Zachary Oberzan egyszemélyes stábként újraforgatja David Morrell First Blood című regényét. Igaz, hogy készült már belőle egy elég ismert film Sylvester Stallone főszereplésével, de nem 96 dollárból, és nem egy 200 négyzetméteres lakásban! A forgatókönyvíró/rendező/vágó/zeneszerző egyedül játssza el az összes szerepet (egyébként nem is olyan rosszul), a kezdetben bájos „no budget” filmkészítés azonban hamar unalomba fullad. 5 perces YouTube videóként vagy SNL-szkeccsként akár még érdekes is lehetett volna, de az égegyadta világon semmi sem indokolja a nagyjátékfilmes hosszt. Elismerésre méltó a befektetett idő és energia, a végeredmény ettől függetlenül közel minősíthetetlen.

Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 1. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap

2011. április 10., vasárnap

» kritika: titanic filmfesztivál 2011 - 1. nap

1:03 | mozi | Brumi | 2 komment

Száz reggel (One Hundred Mornings, Írország, 2009, Conor Horgan)

THE ROAD light, út és úticél nélkül. Két fiatal pár él egy vidéki faházban, a körülményekhez képest jól elvannak. Igaz, hogy nincs áram a házban, az élelmiszerkészletük fogyóban, de lehetne rosszabb. És lesz is. Egyikük súlyosan megsérül, a készletüket lerabolják, mindezeken felül még a belső konfliktusokkal is meg kell birkózniuk. Ez mind szép és jó, de kit érdekel? Ha előre tudom, hogy ennyire unalmas és eseménytelen a világvége, akkor egy percig sem hezitálok, saját kezembe veszem a sorsom: az ilyen és ehhez hasonló élmények elkerülése érdekében máskor kénytelen leszek elolvasni a tartalomismertetőt.

Oliver Sherman (Kanada, 2010, Ryan Redford)

Azt mondják, hogy hét év alatt bármilyen szörnyűséget fel lehet dolgozni. Sherman Oliver (Garret Dillahunt) hét éve súlyos fejlövést kapott a harctéren, csodával határos módon mégis túlélte. Azóta vándorol, keresi a helyét a világban, a háború szörnyűségei elől egyedül az alkohol jelenti számára a kiutat. Nincs otthona, nincsenek barátai, nincs senkije és semmije. Franklin Page (Donal Logue) büszke férj, kétgyermekes apuka, családjával boldogan éli a csendes vidéki életet. Egy nap váratlan vendég kopogtat az ajtón, Sherman Oliver az.

Ryan Redford rendező megrázó karaktertanulmánya remekül mutatja be az érem két oldalát: a háború borzalmait feldolgozni képtelen emberi roncsét, és a múlt szörnyűségein felülkerekedő túlélőét. A Garrett Dillahunt arcára kiülő mérhetetlen világfájdalom és a szemében tükröződő kiszámíthatatlan őrültség kettőse ritkán látott intenzitást kölcsönöz a karakternek, a színész rendkívül erőteljes jelenlétének köszönhetően sokszor még a dialógus nélküli jelenetekben is késsel lehet vágni a feszültséget. Igazán figyelemre méltó darab.



Kapcsolódó cikkek

Titanic Filmfesztivál 2011 - 2. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 3. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 4. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 5. nap
Titanic Filmfesztivál 2011 - 6. nap

2011. február 6., vasárnap

» kritika: a nagy john carpenter filmantológia

18:44 | mozi | tv | aeon_flux | 40 komment

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy  Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!

2010. július 22., csütörtök

» kritika: the last airbender (2010)

12:57 | mozi | aeon_flux | 22 komment

M. Night Shyamalan legendás filmrendező. Ugyan nevét csak bő tíz éve jegyzik, de súlya van, az kétségtelen, hisz mikor eme sejtelmesen hangzó név feltűnik a vásznon, az hatással van a nézőkre. Csak az a gond, hogy nem olyan előjellel, mint teszem azt, öt évvel ezelőtt. Előbb a lány fürdött be, aztán az esemény telt eseménytelenül, most pedig azon kevés animációs sorozatok egykét sikerült felnyársalni, melyért olyan - akár felnőtt - nézők is rajonganak, akik egyébként nem járnak cosplay-partikra.

Olybá tűnt nekem, mintha egy gigantikus költségvetésű jég- és légbalettet szemlélnék, melyet kizárólag 10 éven aluliak képesek tolerálni. Csakhogy a Diótörő-klónoknak megvan az a jótékony tulajdonsága, hogy a szereplők csak táncolnak és eszük ágában sincs kinyitni a szájukat. Shyamalan ezzel szemben szavakat, sőt, néha mondatnak látszó képződményeket ad a figurák szájába.

Bár ne tenné! Visszadobott argentin szappanoperák bakiparádéinak szelleme kísért a gyakorta tetszhalott állapotba merevedő, szemlátomást a stábtól, kameráktól halálra rémült gyerekszínészek között, akiknek szomorú hadából is kitűnik a címszereplő, aki még a legvidámabb percekben is olyan arcot vág, mint akinek elvették a plüssmackóját. Szegénybe annyi tehetség sem szorult, mint egy menethibás műanyagkupakba.

Simán lesöpörhetném az asztalról ezt a szánalmas produktumot, mint ahogy tette azt a közönség és a kritika más, önmaguk dugájába dőlt fantasy-csökevényekkel, de nem lehet, hisz a film különösen azért okoz nagy fájdalmat, mert az együgyű szereplőkkel felmondatott érdektelen, ide-oda kapkodó cselekmény mögött ott sejlik egy egészen érdekesnek, már-már varázslatosnak tűnő sztori ígérete. Ehhez az ILM és James Newton Howard szállított színvonalas munkát. Rajtuk nem múlott, nem vitás, de a világ összes különleges effektusa és 3D-s hókuszpókusza nem elég ahhoz, hogy ebből a roncsból életképes franchise-t faragjon. Shyamalan, szerintem cseszheted a nyitva hagyott befejezésedet is.

2010. április 10., szombat

» kritika: titanic filmfesztivál 2010 - 2. nap

0:44 | mozi | Brumi | 1 komment

Egy éjszaka a klubban

Revans
(Revanche, Ausztria, 2009, Götz Spielmann)

Ami nem sikerült tegnap Ole Bornedalnak a thriller műfajának keretein belül, azt ma Götz Spielmann sikeresen véghezvitte ebben az Oscar-jelölt drámában. Pedig a kezdet nem is olyan biztató, a Revans a drogok-kurvák-stricik szentháromsággal indít, majd egy ártalmatlannak induló bankrablással evez komolyabb vizekre és válik igazán érdekessé. A kapcsolatháló bonyolódik, a sorsok összefonódnak, a gyászoló szerelmes és az önmarcangoló gyilkos életét egyaránt végigkövethetjük. A ráérős történetmesélés segítségével a rendező nem várt mélységekbe merészkedik és egy hajszálpontos karaktertanulmánnyal örvendeztet meg bennünket, csak sajnos elfelejti befejezni filmjét. De így is erős darab. 

Egy éjszaka a klubban
(Un soir au club, Franciaország, 2009, Jean Achache)

Nem vagyunk jóban a jazz zene és én, Az óceánjáró zongorista legendáját mégis imádom. Jean Achache viszont nem egy Tornatore, Michel Bénita sem egy Morricone, Thierry Hancisse meg főleg nem egy Roth, nem csoda, hogy a kész alkotás sem működik. A zene nincs olyan jó, hogy elvigye a hátán a filmet, a zongora láttán újjászülető egykori jazz-zenész egyéjszakás története pedig még alibinek is rossz.

Suttogás a szélben
(Sirta la gal ba, Irak, 2009, Shahram Alidi)

Az iraki kurdok táskarádiós postása levelek helyett kazettákal járja a hegyeket, Mam Baldar eseménydús mindennapjain keresztül egy hányatott sorsú nép életébe nyerhetünk betekintést. Egyik kolléga csak szimplán gyerekrajzként jellemezte a filmet és mennyire igaza volt. Képtelen vagyok rá haragudni, mert elképesztően bájos (a végefőcímért hatalmas pirospont), a felnőttek versenyében mégsincs semmi keresnivalója. Ez így sajnos nézhetetlen.

2009. december 31., csütörtök

» horrorisztikus hármas: the uninvited / pontypool / orphan

10:44 | mozi | aeon_flux | 13 komment

Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...

THE UNINVITED. Egy többszörösen megcsavart, szokványos zsánerelemekkel (falfehérre mázolt, nedvedző kísértetnők!) dolgozó, ám a műfajától végső soron sikeresen eltávolodó A TALE OF TWO SISTERS megkésett amerikai újrája, amely egyrészt zsibbasztóan leegyszerűsíti a koreai triplacsavart, másrészt egy odavetett, majd sarjában eltiport szerelmi szállal fenemód érdektelen elemekkel dúsítja fel azt. Az ijesztgetések nem működnek, ugyanis a szellemek bénák, túl sokat pofáznak és másodpercre pontosan akkor ugranak elő, mikor várnád tőlük; az eredeti film ismeretében a végső fordulat nem okoz meglepetést és más egyébként is reciklikált szagot áraszt, ám a film és a rendezőpáros legnagyobb hibája az, hogy hiába öltözteti lengén lánykáit, egyik sem néz ki túl jól. Ez pedig megbocsáthatatlan.

PONTYPOOL. Hogy a kanadai Bruce McDonald eddig leginkább a QUEER AS FOLK epizódrendezőjeként jeleskedett, már némi gyanakvásra adhatott volna okot, ám a nehezen megjegyezhető cím mögött rejlő ígéret (Orson Welles után szabadon egy rádióadó élőben közvetíti a világvégét) miatt bizalmat tápláltam iránta. Eleinte úgy tűnt, hogy végre jó anyagba fektettem: a honnan-ismerem-ezt-a-fazont szerepkörből valószínűleg soha ki nem törő Stephen McHattie csak annyira játssza túl a rádiós szerepét, amely egy magáról túl sokat képzelő figurától elvárható, s a felvezetés is feszült, ám idővel kiderül, hogy a rettenetesen félrevezető és buta magyar cím (A ZOMBIK VÁROSA) ellenére a világot ezúttal nem az élőholtak támadják meg, hanem egy nehezen komolyan vehető módon terjedő vírus, ugyanakkor a stáb tagjain is valami furcsa betegség vehetett erőt, ugyanis a film második fele rondán széthullik és a hézagokat a műfajtól egyáltalán nem elvárt köldöknézegetős elemek töltik ki. Így kell elbarmolni egy kiváló ötletet.

ORPHAN. Bár a kritikák nem voltak túlzottan lehúzóak és a közönség kifejezetten lelkesedett a filmért - mi több, egyfajta kultusz is elkezdett manifesztálódni a címszereplő Esther körül -, jobb lett volna, ha inkább az előjelekre figyelek, mi szerint ez a 267. ijesztő kölkös horror a sorban, a produkciót a Darck Castle finanszírozta és a HOUSE OF WAX rendezője jegyzi, érted, ugyanaz a faszi, aki szerepet adott Paris Hiltonnak. Az ORPHAN szereplőgárdája kétségkívül minőségbeli ugrást jelent (Vera Farmiga neve például könnyen felbukkanhat a legközelebbi Oscar-jelöltek között - természetesen egy másik film kapcsán), ugyanakkor a film cselekménye sokkal több bosszúságot okoz, mint egy átlagos horroré, ugyanis nagyon szeretne okosnak látszani, miközben a figurák egyik szituációt a másik után bénázzák át, és ezt olyan módszeresen művelik, hogy nagyon hamar eljuthatsz arra a pontra, hogy legszívesebben leüvöltenéd a fejüket. Az élvezhetőségen némiképp javítana a kétségkívül tehetséges Isabelle Fuhrman hátborzongató jelenése, csakhogy a forgatókönyv annyira bénán vezeti fel a nagy záró fordulatot (kb. 15 perc után kitalálható, még ha nem is szívesen hiszed el magadnak, akkor is), hogy idővel ő lesz a produkció legkomolytalanabb figurája. Talán azt már említenem sem kell, hogy a becsapódó ajtók, tükrös szekrények mögött mindig ott lapul valami rémes, ugye milyen rémes?

2009. november 20., péntek

» kritika: the twilight saga - new moon

19:45 | mozi | daesu | 57 komment

Ó, az irónia! 2006 környékén Paul Weitz az American Dreamz premierje után csüggedten hallgatta testvérét, aki arról magyarázott, hogy a vámpírláz végleg kihalt, és Paulnak nem lesz lehetősége régóta dédelgetett vérszívós terveinek megrendezésére. Három év telt el, és egy hónapon belül a testvérpár mindkét tagja új filmmel jelentkezett, ismerős témában: Paul épp a The Vampire's Assistant buktáját heveri ki, míg Chris a New Moon box office hadjáratainak első lépéseit figyeli.

Na nem mintha neki mindig sikere lett volna a pénztáraknál, hiszen a The Golden Compass nem csak a kritikusoknál, de az amerikai bevételeket tekintve is csúnyát hasalt, mindössze 70 milliót hozva a 180 milliós gyártási költségből. Weitznak szerencséje volt: a bukás ellenére is nehézségek nélkül sikerült megszereznie a biztos box office-szörnyeteget jelentő New Moon rendezői székét, a kritikusokat pedig azzal intette hallgatásra, hogy a stúdiót hangosan kritizálva hirdette, a filmvásznakra került verzió valóban rossz, hiszen nem hagyták, hogy megvalósítsa elképzeléseit. Jelentem, a jóvátétel elmaradt: a New Moont látva nem tudok helytálló kifogást elképzelni.

A Twilight bemutatása óta eltelt egy év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a klasszikus öt lépéses gyászmodell elejétől a végéig jussunk: már nem divat a regények népszerűségét kutatni, vagy amiatt dühöngeni - a férfiak elfogadták, hogy még néhány évig együtt kell élniük ezzel a járvánnyal, a nők pedig már végképp nem tudják elfogadni, hogy Edward nem jön el értük fehér lovon. Ez a beletörődés érezhető a filmeseknél is, hiszen míg a Twilightnál a szörnyű dramaturgiai hibák és alulírt karakterek ellenére is látható volt a törekvés egy nézhető, sőt, helyenként élvezhető adaptáció elkészítésére, addig a második résznél már nyoma sincs ennek: a New Moon semmiben sem különbözik, egy straight-to-dvd b-mozitól, (gyakori Asylum beütésekkel).

A sztori szerint Edward a lány megóvása érdekében elhagyja Bellát, kellő teret engedve az agysejtjeit időközben szteroidokra cserélő Jacobnak, hogy rányomuljon a teljes emová változott lányra, megteremtve minden idők egyik legröhejesebb szerelmi háromszögét, melyet időnként teljesen random bűnrossz akciójelenetek szakítanak meg. Mivel a könyveket nem olvastam, így nem tudom, hogy Stephenie Meyer vagy a forgatókönyvíró Melissa Rosenberg dobta-e ki az ablakon az összefüggő cselekmény ötletét, de a New Moon forgatkónyve nem egyszerűen tele van plot holeokkal és jó esetben banális, gyakran inkább bicskanyitogató dialógokkal - a film egésze olyan, mintha valaki fejébe vette volna, hogy megcsinálja az első igazi Warhammer filmet, a káosz definíciójára építve.

Itt már az egymást követő jelenetek sem kapcsolódnak egymáshoz, konfliktusok keletkeznek a nagy büdös semmi körül, vagy tűnnek el nyomtalanul, a dramaturgia pedig helyenként olyan eszközökhöz folyamodik, amiktől nem csak az Adaptation Charlie Kaufmanjának, de minden valamirevaló forgatókönyvírónak felállna a hátán a szőr. A pofátlanul funkciótlan és a normális karakterírást leplezni próbáló hosszas belső monológok már az első részben is szemet szúrtak, de itt még mélyebb szintre süllyednek (a helyzeten nem segít az sem, mikor levélnek álcázzák őket, hiszen az első pillanattól tudjuk, hogy címzett nincs, így annyit érnek el, hogy megmarad az idegesítő narrálás, de ráadásul Bellát még az eddiginél is hülyébbnek nézi az ember), az igazi katasztrófa azonban az, mikor a hatodik percben rájönnek, hogy talán a közönség nem fogadná jó szemmel Robert Pattinson korai távozását, úgyhogy Edward teljesen megmagyarázhatatlan módon ugrál be időnként a képbe útmutató szellemként, de ennek oka vagy gyakorlati funkciója enyhén szólva homályos - semmi mást nem csinál, mint olyan szerencsesüti igazságokat puffogtat, amiket Bellának körülbelül 20-as iqval is ki kellene találnia.

Persze a filmet elnézve lehet, hogy mégis szükség van ezekre a segítségekre: már az első részben is felmerült bennem, hogy Edward gondolatolvasó képessége hibátlanul működik, csak Bella feje tényleg teljesen üres, de a második filmben ez újra és újra bebizonyosodott. Nem merem hülye picsának bélyegezni, mert ezzel sok olyan nőt sértenék meg, akikre korábban már használtam ezt a kifejezést: a lényeg, hogy Bella sötét. Nagyon. A helyzetet tovább fokozza, hogy érzelmi intelligenciája is alulról súrolja a nullát, erre pedig nehéz szerelmi háromszöget építeni. Illetve nehéz lenne, ha a másik két félnek koherens karaktert írnánk, de "szerencsére" erről szó sincs: kedvenc vámpírunkat sohasem az eszéért szerették a fangirlök (tipp: nem is a hajáért), de Jacobra is rossz hatással volt a konditerem: a három szereplő Csehov legszebb pillanatait idézve beszélget el két órán keresztül egymás mellett a nagy semmiről, amit néha megszakítanak egy kis zenés smárolással, hogy olyan érzete legyen a dolognak, mintha ők itt most romantikusat mondanának (segítek: nem így van).

A rajongók persze nem panaszkodhatnak, hiszen az agyonpumpált Jacob képében duplájára nőtt a nyálcsorgató-faktor: Taylor Lautnert sokáig le akarták cserélni a második részre egy izmosabb színészre, de szerencséjére a modern tömegnövelők pillanatok alatt felrakták rá azt a szükséges 15-20 kilót. Nagy kár, hogy ennek ellenére nem maradtak az eredeti tervnél, mert ha izmosabb színészt nem is, de legalább egy színészt így is szívesen láttam volna a helyén. Bellával közös jelenetei minden ízükben egy gyengébb pornófilm 1-2 perces felvezetőjét idézték: adott egy srác, akinek színészi eszköztára kimerül abban, hogy a képernyőn töltött idejének 95%-ában félmeztelen, és egy lány, akinek háromféle érzelemkifejezési technikája van: ribancos pislogás, ribancos szájnyalogatás és ribancos szájharapdálás. Képzeljétek el mindezt rosszul megírt, vámpírokról és vérfarkasokról szóló összefüggéstelen dialógusokkal úgy, hogy ugyanezt ismétlik egy órán keresztül. Igen, ennyire fájdalmas.

Az akciók sem jelentenek vigaszt az Y kromoszómás nézőknek, és nem csak azért, mert összesen jó, ha három percet kitesznek a játékidőből. A CG egy picit fejlődött az első részhez képest, de így is csak gagyiként jellemezhető (főleg kevesebb, mint egy hónappal az Avatar előtt), de a fő gond az, hogy a sikertelenül hatásvadászkodó rendezés és a vérfarkasos összecsapásoknál teljesen érthetetlen módon a Greengrass-féle kézikamerát majmoló, iszonyúan fantáziátlan operatőri munka, és az epilepsziás rohamot szimuláló képi effektek látványt és feszültséget egyszerre ölnek ki a harcokból, a vágás pedig az egész filmben olyan, mintha egy randomizer algoritmussal, vagy egy Aphex Twin dalhoz időzítve csinálták volna.

Nem ejtettem még szót a Michael Sheen és Dakota Fanning által képviselt új über-vámpírklánról, a Volturikról, de ez nem véletlen: ennyit érdemeltek, sem fennköltséget, sem fenyegetést nem sugárzott a vámpír rendőrség - még Dakota vicces fizimiskája volt a legérdekesebb, amit az ő szálukon látni lehetett.

Nehéz szívvel írom ezt a kritikát, hisz recenzőrként a Twilight sorozatot fikázni legalább olyan elcsépelt dolog, mint fiatal lányként imádni azt, de muszáj hangot adnom haragomnak, hiszen az igazán fájó dolog nem a bődületesen rossz színészi játék, a cselekmény mondvacsináltsága, a dialógusok és karakterek elnagyoltsága, vagy a formai problémák (gyenge fényképezés, rossz vágás, egyenetlen és egészen szar rendezés) szembetűnősége, hiszen ezek már az első részben is jelen voltak, ha nem is ekkora mértékben. Az igazi gond az, hogy a New Moon legalább olyan rideg, mint egy jobbfajta vámpír: a Twilightban jelen lévő túlfűtött érzelmek gyökeresen vesztek ki belőle az alkotói igyekezettel együtt - a Let the Right One In ehhez képest egy szívmelengető film. Habár, jobban belegondolva: lehet, hogy nekem is csak Edward hiányzott.

2009. október 20., kedd

» kritika: utolsó idők (2009)

22:22 | mozi | Brumi | 7 komment

A hazai alkotásokat egy kis túlzással két csoportba lehet sorolni: a nagyobb nézőközönséget vonzó, általában alacsonyabb színvonalú vígjátékok és a kisebb-nagyobb filmfesztiválokon díjazott köldöknézős művészfilmek. Bár Mátyássy Áron Szemle-nyertes alkotása rendkívül vicces, mégis az utóbbi kategóriába sorolandó.

Adott egy testvérpár, Iván és Eszter, akik egy kis faluban élnek az ukrán határ mentén. Iván egyedül viseli gondját autista nővérének, így főállású autószerelőként kénytelen gázolajcsempészéssel egy kis mellékest keresni. Az egyik napon Esztert megerőszakolják a közeli erdőben, az elkövetők kilétét azonban jótékony homály fedi. Eszter képtelen feldolgozni a szörnyűséget és megszakítja a kommunikációt a külvilággal, Iván pedig egyszerre bújik bele Sherlock Holmes-, Casanova- és Steven Segal bőrébe.

Az Utolsó idők lehetne egy hiteles korrajz a 90-es évek végéről, egy szívbemarkoló dráma az autizmusról és a testvéri szeretetről vagy mondjuk a Rendőrség munkáját górcső alá vevő gúnyos szatíra, ehelyett csak egy csapongó "unintentional comedy"-t kapunk. Mátyássy Áron filmje hemzseg a következetlenségektől (pl.: Iván 1997 nyarán már azzal a kétszáz forintossal keni meg a határőrt, ami 1998. májusától van forgalomban; Ivánt az egyik pillanatban magázza, a következőben pedig már tegezi az orvos), a komolynak szánt dialógusok a rekeszizmokat ingerlik, Harcsa Veronika - egyébként remek - dalai pedig sosem illenek az adott jelenethez.

Semmi bajom a rángatózó kézikamerával, ha az jól szolgálja a történetet (A Bourne-trilógia, Cloverfield), de itt még a nagytotálokat is remegő kézzel rögzítette Herbai Máté, ezzel gyakorlatilag egy Parkinson-kóros technikai demóvá téve a filmet. Természetesen nem kell tarr bélai magasságokba emelkedni, de ha már a fél állatkertet felvonultatták, akkor igazán lehetett volna mutatni egy-egy statikus beállítást a pillangóról vagy mondjuk a sündisznóról.

Ha az eddigiek alapján nem lenne világos, hogy az Utolsó idők miről is szól, akkor eloszlatom a kételyt: a bosszúról. A végjátékban az önbíráskodó Iván Simpsonnal (!) menekül az őt Lada Nivával (!!) üldöző rendőrök elől, mindezt 1997-ben (!!!). Mi ez, ha nem az író-rendező bosszúja az ártatlan nézőn, aki csak egy épkézláb történetet szeretett volna látni?

2009. július 26., vasárnap

» kritika: green street hooligans 2

12:29 | mozi | Gecco | 8 komment

Röpke négy év telt el a produceri lázálom óta, melyben a madár csontozatú Elijah Wood két nap kiképzést követően emberes Millwall szurkolókat szántott a betonba - most íme, újabb haknira gyűlik a banda, amolyan LGT-sen, búcsúkoncertesen, mert elfogyott a pénz mert a jóból sohasem elég. Illetve dehogy a banda, hiszen ez már nem a régi csapat: Lexi Alexander édes gyermekét továbbpasszolta a rókabőr-nyúzó b-szekciónak, akik a folytatás kontinuitását az egy szem, az előző részben mellékszereplőként minden prím képkockán (gy.k. ritkán) előforduló Ross McCall leigazolásával megoldottnak is tekintették. Nyilván könnyebb egy jól csengő cím mögé bekarcolni a kettest, mint felépíteni egy spin-off marketingjét, de elnézve a két film stábjának közös halmazát, valamint a folytatás sztoriját... az első ember, aki eszembe jut az a fogyasztóvédelmis Kathi Attila.

Tetszenek emlékezni: ott hagytuk abba, hogy könnyes drámai csúcspont ide vagy oda, a háttérben azért csak bekasznizta derék drukkereinket a yard. A folytatás első képsorai ezért gyorsan helyre is teszik az időt és teret: a börtönben vagyunk, ahol a műfaj klasszikus amerikai kliséi, a rasszok és ideológiai közösségek helyett most üde újdonságként a soccer szolgáltatja a kohéziós erőt, és a horogkereszt vagy a Korán helyett a West Ham, a Chelsea és a Millwall címere alatt szerveződnek a seregek. A háromtagú Hammers-különítményért izgulhatunk, akik az első résszel történő átfedettség hiányának köszönhetően érzelmi nullszaldóról indulnak, így maximum azért szerethetjük őket jobban, mert kisebbek, mint az átlag Millwall-troll, és kétharmaduk rendelkezik a sajátos környezetben a kopaszsághoz képest civilizáltságot sugalló fejszőrzettel (ha sztereotip, akkor is).

Ami a fantasy-nek az ork, az a futball-filmeknek a Millwall-szurkoló, így nem meglepő módon hőseink feszt velük kerülnek a közös kerengőre. Az akciókat, dialógusokat az Oz leghumánusabb epizódja is természetesen a fogai közül piszkálná ki, jelen esetben viszont nem a tini bunyók silánysága az, amely a nézőt fanyalgásra készteti, hanem az egyszerű felismerés: a koncepció hibás, a szurkolói szubkultúra rácsok mögé kényszerítése pontosan azoktól a jellemzőktől fosztja meg a jelenséget, amelyek alapjáraton érdekessé teszik. A prequel ügyesen nyúlt a fél-militarista huligán szerveződésekhez, bemutatva azok hiánypótló funkcióját agresszió, testvériség, valahová tartozni vágyás terén; az összecsapások előtti készülődést (sörrel), az utcán lefixált csatákat, és a harcok utáni megérdemelt ünneplést (még több sörrel). A folytatás, bár új elemet visz a börtönbeli csoportba szerveződés mozgatórúgóinak kínálatába, ezen felül semmilyen új motívumot nem képes felmutatni. A nézőnek pedig édes mindegy, hogy felekezeti okokból tuszkol-e le egy tízkilós súlyzót az egyik elítélt a másik torkán, vagy csak azért, mert az a White Hart Lane környékén lakik, és történetesen le is jár a stadionba.

A Green Street Hooligans 2 egy „egyhurkapálcás" börtönfilm. Kiégett zsánerpetárdákkal, méltatlanul lejáratva a bratyót. Nem mellesleg olyan befejezéssel, amelytől végképp sírva fakadunk. A szánalomtól.

2009. március 27., péntek

» kritika: titanic filmfesztivál 2009 - 2. nap

23:41 | mozi | Brumi | 15 komment

Végre egy jó kis HK-mozi! A Ching toi (Mocsok) követi a jól bevált receptet, Hong Kong szennyel, mocsokkal és vérrel teli utcáit állítja szolgálatba pár rendőrrel és sok-sok bűnözővel karöltve. Az ismerős arcok, mint például Shawn Yue (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Initial D, Shamo) vagy Eric Tsang (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Three, Colour of the Loyalty) hozzák a szokásos színvonalat, de a színészgárda többi tagjára sem lehet panasz (külön kiemelendő a hajléktalan és a kislány kettőse). Apropó hajléktalan, egész egyszerűen telitalálatnak bizonyult a félelmet nem ismerő, könyörtelen csöves emberfeletti harci képességekkel történő felruházása, az intenzív és végtelenül nyers akciójelenetek bámulatosra sikerültek. Bár gore-faktor tekintetében nem jut a Dog Bite Dog magasságába, de a hollywoodi és európai fősodorbeli alkotásokon edződött nézőknek így is okozhat néhány kényelmetlen pillanatot. Az ütésváltások és lövöldözések köré végre sikerült egy olyan történetet írni, ami kellő mélységgel rendelkezik, a fordulatos cselekmény pedig már csak hab a tortán. Brutális akció-thriller, ami a drámát sem nélkülözi, az ázsiai filmek kedvelőinek kötelező néznivaló.

A versenyfilmes szekció bemutatkozója a 9mm című belga alkotás volt, amit egy autodidakta filmes készített. Egy szétesőfélben lévő háromfős család 24 óráját követhetjük nyomon, a Mementóval tökélyre fejlesztett kirakós-struktúra segítségével. Christopher Nolan máig legjobb filmje egy brilliáns alapötletet segítségével átruházta főhősének sérült mentális kondícióját nézőjére, legutóbb pedig Sidney Lumet vitt be egy hatalmas gyomrost (Before the Devil Know's You're Dead) a hiányos információk megfelelő időben történő adagolásával. Taylan Berman megpróbált ezen a vonalon továbbhaladni, azonban egy-két korrektül sikerült jelenet és az erős atmoszféra kivételével filmje nem említhető egy lapon az előbbi mesterművekkel. A motivációk hiányosak (főleg a címadást követően), a formai bravúr olyannyira agyonhasznált, hogy a kezdeti hatásos perspektívaváltások idővel csak hátráltatják a cselekmény kibontakozását. Győzött a forma a tartalommal szemben.

A napot Julio Cortázar novellái alapján készült Mentiras piadosas (Hazug emlékek) zárta, Diego Sabanés elsőfilmes rendező elkísérte alkotását és pár személyes élménnyel egészítette ki a látottakat. A forgatás mintegy 9 évig tartott, ugyanis a finanszírozás a film kosztümös mivolta miatt igencsak nyögvenyelősen ment, a szponzorok kevés fantáziát láttak az alapötletben. A végeredményt látva kétségük sajnos nem volt alaptalan, ugyanis a kész film jócskán hagy kívánnivalókat maga után. Pablo a család szeme fénye, édesanyjával, testvéreivel és pár rokonnal együtt élik középosztálybeli mindennapjaikat, amikor az aranygyermek egyik nap bejelenti, hogy Franciaországba utazik ígéretes zenei karrierjének beindítása miatt. A könnyes búcsú után a rokonok és a személyzet közös megegyezés alapján átveszi Pablo helyét, hogy megóvják édesanyját az esetleges csalódásoktól. Elindul a hazugságspirál, érkeznek az otthon írt levelek "Pablótól", jönnek az ajándékok, jobban megtervezik a fiktív kiruccanást, mint Michael Schofield saját bátyja kiszabadítását. Így leírva akár még érdekesnek is tűnhet a történet, de a valóság sajnos közel sem ilyen rózsás. A párbeszédek alulról súrolják a mexikói szappanoperák színvonalát, a tér-idő kontinuum kitágul és a másodpercek a kelleténél jóval tovább tartanak, az idő előtti távozástól csak az elveim tartottak vissza. Úgy tűnik folytatódik a nyerőszériám, már márciusban megtaláltam az év egyik legrosszabb alkotását.

2009. január 6., kedd

» csillagom, csillagom

7:06 | offtopik | aeon_flux | 0 komment

.

2008. július 30., szerda

» kritika: the mummy - tomb of the dragon emperor (2008)

17:47 | mozi | aeon_flux | 12 komment

"- hát te élsz?!
- meghaltam volna, ha nem jelennek meg a jetik és nem visznek el az élet forrásához."

már-már szégyellem magam, amiért kritizálni mertem a rokonséróval felvértezett majmokkal liánozó shiát, a szövőszékből sorsot olvasó morgant, akár még a kétfejű orosz mutánskutyákat is a nem-mondom-meg-melyik-filmből. a harmadik (negyedik?) múmiás film szellemi szintjéhez képest eme jelenetsorok a magasművészet iskolapéldái.

nem is tudom, hol kezdjem... mondjuk, a történettel. a fenti idézet ebben a formában hangzik el a filmben, méghozzá egy drámai jelenet csúcspontjaként, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. a jetik is úgy bukkannak fel a semmiből, mintha valaki portált nyitott volna a szörny rt-re (animáció tekintetében azért jóval szerényebb iskolát képviselnek), s ezt kapd ki: minden további nélkül szállnak harcba a jó oldalon.

mert a mummy 3 a jó meg a rossz örök küzdelméről szól. a jó jelen esetben az a néző, aki kedvenc indy v2.0-jának újabb kalandjaira kíváncsi, ezért pénzt is hajlandó áldozni, a rossz pedig az a hollywoodi producer, aki megrendel 6.275 speciális effektust és nulla darab forgatókönyvet arra gondolva, hogy ez legutóbb is bejött. igen ám, csak az a bizonyos "legutóbb" hét évvel ezelőtt volt, s időközben nem csupán egy generáció nőtt fel, hanem indy is visszatért, hogy tessék-lássék, de leporolja a többi kalandhőst a porondról.

mihez tud kezdeni egy ilyen helyzettel rick o'connell, azaz brendan fraser? aráját új színésznőre cserélték (rachel weisz helyett maria bello küzd független mozis nívójának teljes lerombolásával), fiát pedig egy olyan fickó alakítja, aki szemlátomást csak 8-10 évvel fiatalabb nála. megmondom én: nem sokat. a forgatókönyv fáradt "szellemtéseket" ad a szájába; mindenki a dicső múltról és múmiákról pofázik, méghozzá szüntelenül. a bad boys 2-ben nem fecsegtek annyit, mint ebben a filmben. nincs olyan akciójelenet, melyet ne kísérne folytaonos kommentár. az írók a nagy számok törvényére alapozva úgy gondolhatták, ha a hősük sokat beszél, akkor egyszer biztosan mond valami vicceset. á, hiú remény. az "utálom a múmiákat" szóösszetétel minden második percben elhangzik, közben az én fejemben is ehhez hasonló gondolat fogalmazódott meg.

indy-nek sikerült tisztességgel megöregednie: o'conelléknél az öregség úgy jelentkezik, hogy elalszanak szex közben (pontosabban már szex előtt), horgászás közben saját nyakukba állítják bele a horgot, stb. ám amikor beindul a kaland ("lécci, vigyétek el ezt a felbecsülhetetlen értékű kütyüt ide meg ide, mert erre a küldetésre nincs jobb jelöltünk két kiöregedett kalandornál"), úgy tesznek, mintha mi se történt volna. elképesztően fantáziátlan, ám bourne-ösen szétkamerázott bunyókban tucatjával nyomják le az ellent, s közben még csak meg sem izzadnak, pedig engem már attól kiverne a verejték, ha ennyit kéne szövegelnem akciózás közben.

jet li rajongói kénytelenek beérni egy hosszabb kameóval, ugyanis a címszereplőt a film nagy részében CGI helyettesíti, s mikor végre szembeszáll a szintén legendás michelle yeoh-val, küzdelmük gyorsabban ér véget, mint az egészségügyi reform. mégis ez a film egyetlen igazán emlékezetes pillanata: a többiben érdektelen figurák idétlenkedése és bármilyen logikát vagy narrativát nélkülöző, de zajjal és bajjal fájdalmasan túltömött jelenetek váltogatják egymást. jó lenne, ha több múmiát most már nem kaparnának elő a föld alól.

2008. július 22., kedd

» kritika: the x-files - i want believe (2008)

23:10 | mozi | tv | aeon_flux | 28 komment

hinni akarok... hinni akarok abban, hogy mindez csak egy rossz álom és mindjárt felriadok, mert az egyszerűen nem lehet, hogy EZÉRT nem láthatjuk időben minden idők legjobb filmjét (az imdb közönsége szerint). pedig ez a szomorú helyzet: egy évek óta halott sorozat 100 percesre dagasztott, egy valószínűleg számos alkalommal visszadobott sztoriból összehántolt epizódja miatt vagyok kénytelen várni még 14 napot a csodára - vagy annak lerombolására.

no, de inkább magamra kapom az objektivitás szemüvegét, melynek létezéséről a sorozat rajongói valószínűleg nem is tudnak, és megpróbálok elmerülni abban a bizonyos "sötétségben", melyben mulder oly szívesen turkál.

az új x akták mozi ott folytatja, ahol a sorozat hat éve véget ért: mulder "szökésben", scully pedig orvosi pályán; ők már lezárták az utolsó x aktát. igen ám, de egy rejtélyes ügy - és egy kollegina eltűnése - arra készteti az fbi-t, hogy rehablitálja a nyomozó párost.

többet nem mondok... nem is van mit. scully a hitével küszködik, mulder scully-t győzködi, s míg egymásnak mondanak hangzatosakat, számos illogikus fordulatnak hála még a megoldásig is elbotorkálnak. a rajongók pedig csámcsoghatnak egy-két cameón és visszakcsintáson, meg persze némi érzelmi tumultuson is, amely bizonyára jó kis táptalaja lesz a sci-fi találkozók kerekasztal megbeszéléseinek.

jó, azt hiszem, most már elárulhatom, hogy nem vagyok x-filer, ám a misztikum, mint hálás filmes modus operandi mindig is foglalkoztatott, így rövid távon felháborító, hosszú távon pedig dög unalmas eme nyomelem megjelenítésének komplett hiánya. hőseink mást se tesznek, csak isteni jelekről és a mindent átható misztériumról pofáznak, ám chris carter rendező képtelen ezeket a szavakat filmes eszközökkel - képekkel, hangokkal, akár egy leheletnyi atmoszférával, netálntán izgalommal - közvetíteni, így a verbális hókusz-pókusz csupán üres és bárgyú locsogás marad.

fürkésztem azokat a momentumokat, amik igazolják eme film létjogosultságát: azt, hogy egy kereskedelmi adó késő esti órája helyett miért a gyöngyvásznon láthatom, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is felhozni. ebben a produkcióban nincs se látványos akció, se mindent felforgató reveláció, csupán egy nyugdíjazott tévés kor kínos vergődése szűk 100 percen át.

bónusz kör: a lenti plakáton érvényesülnek az ún. "corvin-effektus" (a corvin moziban lévő dvd-kölcsönzőben minden olyan film jobban teljesít, melynek borítóján van egy lőfegyver) előnyei, ugyanis emlékeim szerint mulder egyszer sem ránt stulót a film során. külön öröm az a három helikopter az égen, melyeknek a filmben természetesen nyomuk sincs - a kétembernyi méretű véres X-ről nem is beszélve (jó, jó, tudom :).

2008. március 10., hétfő

» kritika: 10,000 bc (2008)

22:09 | mozi | aeon_flux | 17 komment

örömünnepet ülnek az emmerich fejét kívánó szakadár kritikusok - van belőlük jó néhány -, és ismét fennhangon hirdetik az igét, hogy a germán betolakodó mekkora szart kent fel a vászonra; potom 100 millióból. ők már sokszor kiáltottak farkast, így az emmerich féle kendőzetlenül arrogáns, ugyanakkor finoman irónikus popcornmozikat zabáló amerikaiak most sem hallgattak rájuk.

pedig jobb lett volna. a 10,000 bc ugyanis pocsék. életképtelen esemény- és trükkhalmaz, melyet nem azok a szokásos logikai hibák fektetik két vállra, melyeken olyan jókat lehet csámcsogni. nem. egyszerűen hiányzik belőle a karakter: hiányzik a nagydumás will smith, a rendíthetetlen dennis quaid, de még a tökalsó matthew broderickben is több spiritusz volt, mint ezekben az ősmanusokban, melyek az első mondvacsinált gondjaiktól az utolsó nagy rohamig csont nélkül veszik me a dögunalom homokvárát.

így aztán szabadon el lehet töprengeni azon, hogy emmerich és a forgatókönyv firkálásba beszállt zeneszerző(!) harald kloser tulajdonképpen mit akart mondani ezzel a filmmel. a primitív szórakoztatáshoz túl epikus, egy eposzhoz képest túl primitív, ráadásul túl rövid: a 100 perces hosszúság átka minden egyes összecsapott jeleneten érezteti jelenlétét. a jellemek már csírájukban kihunynak, hisz soha nem képesek levegőhöz jutni, s még egydimenziósnak sem mondhatók, hisz olyanok, mintha ott sem lennének.

tulajdonképpen leszartam volna azt, hogy emmerich nem csupán 100.000 évnyi evolúciót fektetett egy síkra, hanem az éghajlati viszonyokat is három percenként váltogatta, ha ez a katyvasz egy nagy kalandot szolgált volna ki, de hát ezek a nímandok annyira szánalmasak voltak, hogy még a kardfogú tigris sem volt hajlandó őket felfalni.