Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a Prometheuson kívül más filmekről már nem is veszünk tudomást, íme néhány rövidke véleménysütemény frissen bemutatott vagy éppenséggel bemutatás előtt álló filmekről.

Elolvasom

Ismét három b-filmnek néztem a körmére. Először a Universalból gyerekes műbalhét kiváltó American BattleWarships került a lejátszóba, majd a szintén egy Hollywoodi produkció irányába kacsintgató Abraham Lincoln vs. Zombies. És hogy ne mindig a The Asylum háza táján söprögessek, egy igazi veterán video nasty gyáros, David S. Sterling egyik agymenését csekkoltam, ami az ígéretes Aliens vs. Avatars névre hallgat.

Elolvasom

Eric Packer (Robert Pattinson), a mindössze 28 éves, unatkozó milliárdos egy szép napon beveti magát hi-tech limuzinjába, és elindul a fodrászhoz. Mire odaér, teljesen más emberré válik. Szóval ez egy újabb film az átváltozásról, Mr. Cronenberg? Háááát...

Elolvasom

Ez a fiú egy enigma. Márványból faragott arcának mozdulatlanságától megilletődik az ember: ha vidám, ha dühös, ha bánatos, ha szerelmes, érzéseit a kiismerhetetlenség álcája mögé rejti, és hogy szemlélőjét még inkább zavarba ejtse, mindent elkövet annak érdekében, hogy félmeztelenül járhasson-kelhessen, és tökéletes idomaival még a legelszántabb kurkászokat is térdre kényszerítse.

Elolvasom

Vajh BD-n rehabilitálódik az év egyik legrosszabb filmje? Vajh eme bővített verzió felturbózott vagy inkább csak felvizezett?

Elolvasom

Bármennyire szeretném és bármennyire fázol tőle, egyszerűen képtelen vagyok minden abszolvált filmélményt ráérős boncasztalomra fektetni, s néha a szó is beragad (innen ez az "elmés" cím), pedig vannak produktumok, melyek követelik azt, hogy megemlékezzenek róluk - nem feltétlenül pozitív előjelük kapcsán. Hát íme.

Az elolvasom mögött a következő filmekről olvashatsz velőseket:

• Hanna
• The Ward
• The Loved Ones
• Red Hill
• Cedar Rapids
• The Fourth Kind
• The Lincoln Lawyer

Elolvasom

Curling (Kanada, 2010, Denis Côté)

Adott egy zárkózott apuka, aki egyedül neveli lányát. Jean-Francois valamiért meg van róla győződve, hogy Julyvonne csak otthon van biztonságban. A lány nem járhat iskolába, nincsenek barátai, sőt, emberekkel sem találkozhat. Ingerszegény mindennapjaikban egy csoportos tekézés a legnagyobb szenzáció, de a jégen csúszó vasaló mellett sétálva seprő emberek játéka is kiemelt szerephez jut. A végén persze kinyílik a zárkózott ember, ahogy a bicska is a zsebemben. Botrány.

Elolvasom

Száz reggel (One Hundred Mornings, Írország, 2009, Conor Horgan)

THE ROAD light, út és úticél nélkül. Két fiatal pár él egy vidéki faházban, a körülményekhez képest jól elvannak. Igaz, hogy nincs áram a házban, az élelmiszerkészletük fogyóban, de lehetne rosszabb. És lesz is. Egyikük súlyosan megsérül, a készletüket lerabolják, mindezeken felül még a belső konfliktusokkal is meg kell birkózniuk. Ez mind szép és jó, de kit érdekel? Ha előre tudom, hogy ennyire unalmas és eseménytelen a világvége, akkor egy percig sem hezitálok, saját kezembe veszem a sorsom: az ilyen és ehhez hasonló élmények elkerülése érdekében máskor kénytelen leszek elolvasni a tartalomismertetőt.

Elolvasom

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Elolvasom

M. Night Shyamalan legendás filmrendező. Ugyan nevét csak bő tíz éve jegyzik, de súlya van, az kétségtelen, hisz mikor eme sejtelmesen hangzó név feltűnik a vásznon, az hatással van a nézőkre. Csak az a gond, hogy nem olyan előjellel, mint teszem azt, öt évvel ezelőtt. Előbb a lány fürdött be, aztán az esemény telt eseménytelenül, most pedig azon kevés animációs sorozatok egykét sikerült felnyársalni, melyért olyan - akár felnőtt - nézők is rajonganak, akik egyébként nem járnak cosplay-partikra.

Elolvasom

Revans
(Revanche, Ausztria, 2009, Götz Spielmann)

Ami nem sikerült tegnap Ole Bornedalnak a thriller műfajának keretein belül, azt ma Götz Spielmann sikeresen véghezvitte ebben az Oscar-jelölt drámában. Pedig a kezdet nem is olyan biztató, a Revans a drogok-kurvák-stricik szentháromsággal indít, majd egy ártalmatlannak induló bankrablással evez komolyabb vizekre és válik igazán érdekessé. A kapcsolatháló bonyolódik, a sorsok összefonódnak, a gyászoló szerelmes és az önmarcangoló gyilkos életét egyaránt végigkövethetjük. A ráérős történetmesélés segítségével a rendező nem várt mélységekbe merészkedik és egy hajszálpontos karaktertanulmánnyal örvendeztet meg bennünket, csak sajnos elfelejti befejezni filmjét. De így is erős darab. 
Elolvasom

Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...

Elolvasom

Ó, az irónia! 2006 környékén Paul Weitz az American Dreamz premierje után csüggedten hallgatta testvérét, aki arról magyarázott, hogy a vámpírláz végleg kihalt, és Paulnak nem lesz lehetősége régóta dédelgetett vérszívós terveinek megrendezésére. Három év telt el, és egy hónapon belül a testvérpár mindkét tagja új filmmel jelentkezett, ismerős témában: Paul épp a The Vampire's Assistant buktáját heveri ki, míg Chris a New Moon box office hadjáratainak első lépéseit figyeli.

Na nem mintha neki mindig sikere lett volna a pénztáraknál, hiszen a The Golden Compass nem csak a kritikusoknál, de az amerikai bevételeket tekintve is csúnyát hasalt, mindössze 70 milliót hozva a 180 milliós gyártási költségből. Weitznak szerencséje volt: a bukás ellenére is nehézségek nélkül sikerült megszereznie a biztos box office-szörnyeteget jelentő New Moon rendezői székét, a kritikusokat pedig azzal intette hallgatásra, hogy a stúdiót hangosan kritizálva hirdette, a filmvásznakra került verzió valóban rossz, hiszen nem hagyták, hogy megvalósítsa elképzeléseit. Jelentem, a jóvátétel elmaradt: a New Moont látva nem tudok helytálló kifogást elképzelni.

Elolvasom

A hazai alkotásokat egy kis túlzással két csoportba lehet sorolni: a nagyobb nézőközönséget vonzó, általában alacsonyabb színvonalú vígjátékok és a különböző filmfesztiválokon díjazott köldöknézős művészfilmek. Bár Mátyássy Áron Szemle-nyertes alkotása rendkívül vicces, mégis az utóbbi kategóriába sorolandó.

Elolvasom

Röpke négy év telt el a produceri lázálom óta, melyben a madár csontozatú Elijah Wood két nap kiképzést követően emberes Millwall szurkolókat szántott a betonba - most íme, újabb haknira gyűlik a banda, amolyan LGT-sen, búcsúkoncertesen, mert elfogyott a pénz mert a jóból sohasem elég. Illetve dehogy a banda, hiszen ez már nem a régi csapat: Lexi Alexander édes gyermekét továbbpasszolta a rókabőr-nyúzó b-szekciónak, akik a folytatás kontinuitását az egy szem, az előző részben mellékszereplőként minden prím képkockán (gy.k. ritkán) előforduló Ross McCall leigazolásával megoldottnak is tekintették. Nyilván könnyebb egy jól csengő cím mögé bekarcolni a kettest, mint felépíteni egy spin-off marketingjét, de elnézve a két film stábjának közös halmazát, valamint a folytatás sztoriját... az első ember, aki eszembe jut az a fogyasztóvédelmis Kathi Attila.

Tetszenek emlékezni: ott hagytuk abba, hogy könnyes drámai csúcspont ide vagy oda, a háttérben azért csak bekasznizta derék drukkereinket a yard. A folytatás első képsorai ezért gyorsan helyre is teszik az időt és teret: a börtönben vagyunk, ahol a műfaj klasszikus amerikai kliséi, a rasszok és ideológiai közösségek helyett most üde újdonságként a soccer szolgáltatja a kohéziós erőt, és a horogkereszt vagy a Korán helyett a West Ham, a Chelsea és a Millwall címere alatt szerveződnek a seregek. A háromtagú Hammers-különítményért izgulhatunk, akik az első résszel történő átfedettség hiányának köszönhetően érzelmi nullszaldóról indulnak, így maximum azért szerethetjük őket jobban, mert kisebbek, mint az átlag Millwall-troll, és kétharmaduk rendelkezik a sajátos környezetben a kopaszsághoz képest civilizáltságot sugalló fejszőrzettel (ha sztereotip, akkor is).

Ami a fantasy-nek az ork, az a futball-filmeknek a Millwall-szurkoló, így nem meglepő módon hőseink feszt velük kerülnek a közös kerengőre. Az akciókat, dialógusokat az Oz leghumánusabb epizódja is természetesen a fogai közül piszkálná ki, jelen esetben viszont nem a tini bunyók silánysága az, amely a nézőt fanyalgásra készteti, hanem az egyszerű felismerés: a koncepció hibás, a szurkolói szubkultúra rácsok mögé kényszerítése pontosan azoktól a jellemzőktől fosztja meg a jelenséget, amelyek alapjáraton érdekessé teszik. A prequel ügyesen nyúlt a fél-militarista huligán szerveződésekhez, bemutatva azok hiánypótló funkcióját agresszió, testvériség, valahová tartozni vágyás terén; az összecsapások előtti készülődést (sörrel), az utcán lefixált csatákat, és a harcok utáni megérdemelt ünneplést (még több sörrel). A folytatás, bár új elemet visz a börtönbeli csoportba szerveződés mozgatórúgóinak kínálatába, ezen felül semmilyen új motívumot nem képes felmutatni. A nézőnek pedig édes mindegy, hogy felekezeti okokból tuszkol-e le egy tízkilós súlyzót az egyik elítélt a másik torkán, vagy csak azért, mert az a White Hart Lane környékén lakik, és történetesen le is jár a stadionba.

A Green Street Hooligans 2 egy „egyhurkapálcás" börtönfilm. Kiégett zsánerpetárdákkal, méltatlanul lejáratva a bratyót. Nem mellesleg olyan befejezéssel, amelytől végképp sírva fakadunk. A szánalomtól.

Végre egy jó kis HK-mozi! A Ching toi (Mocsok) követi a jól bevált receptet, Hong Kong szennyel, mocsokkal és vérrel teli utcáit állítja szolgálatba pár rendőrrel és sok-sok bűnözővel karöltve. Az ismerős arcok, mint például Shawn Yue (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Initial D, Shamo) vagy Eric Tsang (Infernal Affairs trilogy, Blood Brothers, Three, Colour of the Loyalty) hozzák a szokásos színvonalat, de a színészgárda többi tagjára sem lehet panasz (külön kiemelendő a hajléktalan és a kislány kettőse). Apropó hajléktalan, egész egyszerűen telitalálatnak bizonyult a félelmet nem ismerő, könyörtelen csöves emberfeletti harci képességekkel történő felruházása, az intenzív és végtelenül nyers akciójelenetek bámulatosra sikerültek. Bár gore-faktor tekintetében nem jut a Dog Bite Dog magasságába, de a hollywoodi és európai fősodorbeli alkotásokon edződött nézőknek így is okozhat néhány kényelmetlen pillanatot. Az ütésváltások és lövöldözések köré végre sikerült egy olyan történetet írni, ami kellő mélységgel rendelkezik, a fordulatos cselekmény pedig már csak hab a tortán. Brutális akció-thriller, ami a drámát sem nélkülözi, az ázsiai filmek kedvelőinek kötelező néznivaló.

A versenyfilmes szekció bemutatkozója a 9mm című belga alkotás volt, amit egy autodidakta filmes készített. Egy szétesőfélben lévő háromfős család 24 óráját követhetjük nyomon, a Mementóval tökélyre fejlesztett kirakós-struktúra segítségével. Christopher Nolan máig legjobb filmje egy brilliáns alapötletet segítségével átruházta főhősének sérült mentális kondícióját nézőjére, legutóbb pedig Sidney Lumet vitt be egy hatalmas gyomrost (Before the Devil Know's You're Dead) a hiányos információk megfelelő időben történő adagolásával. Taylan Berman megpróbált ezen a vonalon továbbhaladni, azonban egy-két korrektül sikerült jelenet és az erős atmoszféra kivételével filmje nem említhető egy lapon az előbbi mesterművekkel. A motivációk hiányosak (főleg a címadást követően), a formai bravúr olyannyira agyonhasznált, hogy a kezdeti hatásos perspektívaváltások idővel csak hátráltatják a cselekmény kibontakozását. Győzött a forma a tartalommal szemben.

A napot Julio Cortázar novellái alapján készült Mentiras piadosas (Hazug emlékek) zárta, Diego Sabanés elsőfilmes rendező elkísérte alkotását és pár személyes élménnyel egészítette ki a látottakat. A forgatás mintegy 9 évig tartott, ugyanis a finanszírozás a film kosztümös mivolta miatt igencsak nyögvenyelősen ment, a szponzorok kevés fantáziát láttak az alapötletben. A végeredményt látva kétségük sajnos nem volt alaptalan, ugyanis a kész film jócskán hagy kívánnivalókat maga után. Pablo a család szeme fénye, édesanyjával, testvéreivel és pár rokonnal együtt élik középosztálybeli mindennapjaikat, amikor az aranygyermek egyik nap bejelenti, hogy Franciaországba utazik ígéretes zenei karrierjének beindítása miatt. A könnyes búcsú után a rokonok és a személyzet közös megegyezés alapján átveszi Pablo helyét, hogy megóvják édesanyját az esetleges csalódásoktól. Elindul a hazugságspirál, érkeznek az otthon írt levelek "Pablótól", jönnek az ajándékok, jobban megtervezik a fiktív kiruccanást, mint Michael Schofield saját bátyja kiszabadítását. Így leírva akár még érdekesnek is tűnhet a történet, de a valóság sajnos közel sem ilyen rózsás. A párbeszédek alulról súrolják a mexikói szappanoperák színvonalát, a tér-idő kontinuum kitágul és a másodpercek a kelleténél jóval tovább tartanak, az idő előtti távozástól csak az elveim tartottak vissza. Úgy tűnik folytatódik a nyerőszériám, már márciusban megtaláltam az év egyik legrosszabb alkotását.

.

"- hát te élsz?!
- meghaltam volna, ha nem jelennek meg a jetik és nem visznek el az élet forrásához."

már-már szégyellem magam, amiért kritizálni mertem a rokonséróval felvértezett majmokkal liánozó shiát, a szövőszékből sorsot olvasó morgant, akár még a kétfejű orosz mutánskutyákat is a nem-mondom-meg-melyik-filmből. a harmadik (negyedik?) múmiás film szellemi szintjéhez képest eme jelenetsorok a magasművészet iskolapéldái.

nem is tudom, hol kezdjem... mondjuk, a történettel. a fenti idézet ebben a formában hangzik el a filmben, méghozzá egy drámai jelenet csúcspontjaként, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. a jetik is úgy bukkannak fel a semmiből, mintha valaki portált nyitott volna a szörny rt-re (animáció tekintetében azért jóval szerényebb iskolát képviselnek), s ezt kapd ki: minden további nélkül szállnak harcba a jó oldalon.

mert a mummy 3 a jó meg a rossz örök küzdelméről szól. a jó jelen esetben az a néző, aki kedvenc indy v2.0-jának újabb kalandjaira kíváncsi, ezért pénzt is hajlandó áldozni, a rossz pedig az a hollywoodi producer, aki megrendel 6.275 speciális effektust és nulla darab forgatókönyvet arra gondolva, hogy ez legutóbb is bejött. igen ám, csak az a bizonyos "legutóbb" hét évvel ezelőtt volt, s időközben nem csupán egy generáció nőtt fel, hanem indy is visszatért, hogy tessék-lássék, de leporolja a többi kalandhőst a porondról.

mihez tud kezdeni egy ilyen helyzettel rick o'connell, azaz brendan fraser? aráját új színésznőre cserélték (rachel weisz helyett maria bello küzd független mozis nívójának teljes lerombolásával), fiát pedig egy olyan fickó alakítja, aki szemlátomást csak 8-10 évvel fiatalabb nála. megmondom én: nem sokat. a forgatókönyv fáradt "szellemtéseket" ad a szájába; mindenki a dicső múltról és múmiákról pofázik, méghozzá szüntelenül. a bad boys 2-ben nem fecsegtek annyit, mint ebben a filmben. nincs olyan akciójelenet, melyet ne kísérne folytaonos kommentár. az írók a nagy számok törvényére alapozva úgy gondolhatták, ha a hősük sokat beszél, akkor egyszer biztosan mond valami vicceset. á, hiú remény. az "utálom a múmiákat" szóösszetétel minden második percben elhangzik, közben az én fejemben is ehhez hasonló gondolat fogalmazódott meg.

indy-nek sikerült tisztességgel megöregednie: o'conelléknél az öregség úgy jelentkezik, hogy elalszanak szex közben (pontosabban már szex előtt), horgászás közben saját nyakukba állítják bele a horgot, stb. ám amikor beindul a kaland ("lécci, vigyétek el ezt a felbecsülhetetlen értékű kütyüt ide meg ide, mert erre a küldetésre nincs jobb jelöltünk két kiöregedett kalandornál"), úgy tesznek, mintha mi se történt volna. elképesztően fantáziátlan, ám bourne-ösen szétkamerázott bunyókban tucatjával nyomják le az ellent, s közben még csak meg sem izzadnak, pedig engem már attól kiverne a verejték, ha ennyit kéne szövegelnem akciózás közben.

jet li rajongói kénytelenek beérni egy hosszabb kameóval, ugyanis a címszereplőt a film nagy részében CGI helyettesíti, s mikor végre szembeszáll a szintén legendás michelle yeoh-val, küzdelmük gyorsabban ér véget, mint az egészségügyi reform. mégis ez a film egyetlen igazán emlékezetes pillanata: a többiben érdektelen figurák idétlenkedése és bármilyen logikát vagy narrativát nélkülöző, de zajjal és bajjal fájdalmasan túltömött jelenetek váltogatják egymást. jó lenne, ha több múmiát most már nem kaparnának elő a föld alól.

hinni akarok... hinni akarok abban, hogy mindez csak egy rossz álom és mindjárt felriadok, mert az egyszerűen nem lehet, hogy EZÉRT nem láthatjuk időben minden idők legjobb filmjét (az imdb közönsége szerint). pedig ez a szomorú helyzet: egy évek óta halott sorozat 100 percesre dagasztott, egy valószínűleg számos alkalommal visszadobott sztoriból összehántolt epizódja miatt vagyok kénytelen várni még 14 napot a csodára - vagy annak lerombolására.

no, de inkább magamra kapom az objektivitás szemüvegét, melynek létezéséről a sorozat rajongói valószínűleg nem is tudnak, és megpróbálok elmerülni abban a bizonyos "sötétségben", melyben mulder oly szívesen turkál.

az új x akták mozi ott folytatja, ahol a sorozat hat éve véget ért: mulder "szökésben", scully pedig orvosi pályán; ők már lezárták az utolsó x aktát. igen ám, de egy rejtélyes ügy - és egy kollegina eltűnése - arra készteti az fbi-t, hogy rehablitálja a nyomozó párost.

többet nem mondok... nem is van mit. scully a hitével küszködik, mulder scully-t győzködi, s míg egymásnak mondanak hangzatosakat, számos illogikus fordulatnak hála még a megoldásig is elbotorkálnak. a rajongók pedig csámcsoghatnak egy-két cameón és visszakcsintáson, meg persze némi érzelmi tumultuson is, amely bizonyára jó kis táptalaja lesz a sci-fi találkozók kerekasztal megbeszéléseinek.

jó, azt hiszem, most már elárulhatom, hogy nem vagyok x-filer, ám a misztikum, mint hálás filmes modus operandi mindig is foglalkoztatott, így rövid távon felháborító, hosszú távon pedig dög unalmas eme nyomelem megjelenítésének komplett hiánya. hőseink mást se tesznek, csak isteni jelekről és a mindent átható misztériumról pofáznak, ám chris carter rendező képtelen ezeket a szavakat filmes eszközökkel - képekkel, hangokkal, akár egy leheletnyi atmoszférával, netálntán izgalommal - közvetíteni, így a verbális hókusz-pókusz csupán üres és bárgyú locsogás marad.

fürkésztem azokat a momentumokat, amik igazolják eme film létjogosultságát: azt, hogy egy kereskedelmi adó késő esti órája helyett miért a gyöngyvásznon láthatom, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is felhozni. ebben a produkcióban nincs se látványos akció, se mindent felforgató reveláció, csupán egy nyugdíjazott tévés kor kínos vergődése szűk 100 percen át.

bónusz kör: a lenti plakáton érvényesülnek az ún. "corvin-effektus" (a corvin moziban lévő dvd-kölcsönzőben minden olyan film jobban teljesít, melynek borítóján van egy lőfegyver) előnyei, ugyanis emlékeim szerint mulder egyszer sem ránt stulót a film során. külön öröm az a három helikopter az égen, melyeknek a filmben természetesen nyomuk sincs - a kétembernyi méretű véres X-ről nem is beszélve (jó, jó, tudom :).

örömünnepet ülnek az emmerich fejét kívánó szakadár kritikusok - van belőlük jó néhány -, és ismét fennhangon hirdetik az igét, hogy a germán betolakodó mekkora szart kent fel a vászonra; potom 100 millióból. ők már sokszor kiáltottak farkast, így az emmerich féle kendőzetlenül arrogáns, ugyanakkor finoman irónikus popcornmozikat zabáló amerikaiak most sem hallgattak rájuk.

pedig jobb lett volna. a 10,000 bc ugyanis pocsék. életképtelen esemény- és trükkhalmaz, melyet nem azok a szokásos logikai hibák fektetik két vállra, melyeken olyan jókat lehet csámcsogni. nem. egyszerűen hiányzik belőle a karakter: hiányzik a nagydumás will smith, a rendíthetetlen dennis quaid, de még a tökalsó matthew broderickben is több spiritusz volt, mint ezekben az ősmanusokban, melyek az első mondvacsinált gondjaiktól az utolsó nagy rohamig csont nélkül veszik me a dögunalom homokvárát.

így aztán szabadon el lehet töprengeni azon, hogy emmerich és a forgatókönyv firkálásba beszállt zeneszerző(!) harald kloser tulajdonképpen mit akart mondani ezzel a filmmel. a primitív szórakoztatáshoz túl epikus, egy eposzhoz képest túl primitív, ráadásul túl rövid: a 100 perces hosszúság átka minden egyes összecsapott jeleneten érezteti jelenlétét. a jellemek már csírájukban kihunynak, hisz soha nem képesek levegőhöz jutni, s még egydimenziósnak sem mondhatók, hisz olyanok, mintha ott sem lennének.

tulajdonképpen leszartam volna azt, hogy emmerich nem csupán 100.000 évnyi evolúciót fektetett egy síkra, hanem az éghajlati viszonyokat is három percenként váltogatta, ha ez a katyvasz egy nagy kalandot szolgált volna ki, de hát ezek a nímandok annyira szánalmasak voltak, hogy még a kardfogú tigris sem volt hajlandó őket felfalni.