• Napi blog
• film, zene, játék, kultúra, az akciós csaj és csatlósai

ready for the action now, danger boy?

2011. március 24., csütörtök

» kritika: álomháború [sucker punch] (2011)

0:01 | mozi | aeon_flux | 81 komment

Először is azt javasolnám, hogy időzzünk el egy pillanatra a kreativitás meggyilkolásán! James Cameron, aki maga is elég nagy játékos ebben a merényletben, a minap fakadt ki azon, hogy manapság már egy francos társasjátékból is 200 millió dollárba kerülő filmet adaptálnak, és miközben a legnagyobb díjakat egy dadogós sportfilm zsebeli be, Hollywood úgy tesz, mintha az Inception nem is létezett volna - egy olyan film, ami nem egy korábban már létező matéria celluloidra vitele -, hanem buzgón rábólint a következő remake/reboot/reimage/reakármire.

Nincs mit tenni, csupán konstatálni, hogy a tévével, videóval, majd az internettel folytatott, évtizedek óta tartó kíméletlen háborúja során a mozi végképp sarokba szorult, s minden tisztességét levetve a saját piszkát hajigálva küzd a túlélésért. Itt lenne az ideje megkegyelmezni neki?

Vagy mindez csak képmutatás? Álszent siránkozás egy olyan blog ötezeregyedik posztjaként, amely az előző 5000-et és a következő 5000-et is azzal tölti majd, hogy valami szuperprodukció alá adja a lovat? Nos, erre a kérdésre majd akkor fogtok választ kapni, ha túlteszitek magatokat a Sucker Punch két óráján.

Hogy én is adjak egy pofont a szarnak, papíron bizony úgy nézett ki, hogy Zack Snyder fojtó gyomrosa (kb. így lehet a Sucker Punchot fordítani) egy eredeti ötleten alapul, amely létsíkokkal, valóságszintekkel és hangzatos filozófiákból épít magának saját univerzumot, mint mondjuk a The Matrix vagy a fentiekben már megidézett Inception, de az igazság az, hogy a mindez csupán egy ürügy volt arra, hogy minden helyzetben, minden szögből bombázó kiscsajok a szart is kiverjék különböző izékből.

Példa jön. Egy amolyan Zack Snyderesen lassított/gyorsított klipszerű intróból kiderül, hogy a Little Miss Sunshine nyugtalanító módon kifestett és alul-öltöztetett kislánykáit idéző főhősnőt gonosz mostohaapja bevarrja a diliházba, ahol aztán Tim Burton levetett díszletei egyetlen szürreális pillanat alatt Baz Luhrmann technicolor rémálmává változnak, és mire a néző kapcsolna, hogy "akkor ez ugye most álom?", a kislányt már le is táncolja magát (no shit!) egy következő álomszintre, ahol David Carradine-tól Scott Glenntől azt a feladatot kapja, hogy keresse meg a térképet, a tüzet, a kést, a kulcsot, meg még valamit, ami leginkább a bla-bla, az imamalom nyikorgása és az ipari köd között helyezkedik el félúton. Mielőtt a zaklatott néző ismét feltehetne egy kérdést, amelyben azt firtatja, hogy ez most komoly, a kislány képébe robban néhány szamuráj-szörny (karddal, aknavetővel és gatlinggel felvértezve, ahogy azt kell), elkezdik hajigálni őt ide meg oda, akár át a betonfalon is, hogy aztán jól nekidurálja magát és ócskavassá degradálja őket.

Szóval ez az a pillanat, amikor vagy feladod és kéred a film elején beígért lobotómiát, vagy kiborulsz teljesen és popcorn általi halált halsz, de ehelyett akár válaszolhatsz is a fentiekben elhangzott kérdésre: igen, ez egy álom, egy 12 éves, pre-pubertás kisfiú első nedves álma, amiben az ég világon semmi épeszű nincs, csak csajok és zajok.

És ekkor még csak az első 20 percen vagy túl.

A Warner állítólag nem volt túlságosan elragadtatva a filmtől (de úgy tűnik, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy Snydernek adják a következő Superman-projektet), így a stúdió próbálta menteni a menthetőt lelőtt sajtóvetítésekkel és többször is bejelentett, majd lefújt utómunkás 3D-vel egyetemben, de tényleg nincs mit tenni: a szellem hamarosan kiszabadul a palackból, hogy szembesítse Hollywoodot saját bullet-time-ba, greenscreenbe és hdxploitionba mártott végzetével. A kérdés már csak az, hogy ebből a zajos szomorúságból vajh lehet-e még kiutat találni? Nem tudom, talán még egy kis 3D-vel igen.

kövess minket facebookon!

2011. február 6., vasárnap

» kritika: a nagy john carpenter filmantológia

18:44 | mozi | tv | aeon_flux | 40 komment

Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy  Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!

2010. július 27., kedd

» szókátrány: grown ups (2010)

13:43 | mozi | aeon_flux | 16 komment

Tulajdonképpen meg kellene bocsátanom ezt a filmet Adam Sandlernek, meg úgy egyébként a filmográfiája legjavát is, hisz a fickó tudja, hogy szart csinál, ugyanakkor azt is tudja, hogy részéről ez a szar, de csak is ez a szar eladható - és ennek ellenére néha áttéved a komoly(abban vehető) oldalra is. Szóval el kellene néznem, de erre az ízléstelenül, igénytelenül és fáradtan összerögtönözött családi hulladékra egyszerűen nincs mentség. Persze, a közreműködők biztosan jól elvoltak a tóparti szuperkéglijükben, de sajna, a mozijegy mellé nem jár beutaló, bármennyire is megérdemelnék azok, akik végigülik.

2010. május 25., kedd

» kritika: nanny mcphee and the big bang (2010)

22:59 | mozi | Brumi | 17 komment

Nanny McPhee egy bibircsókos, kiálló fogú, görbe bottal közlekedő dada, aki csak akkor jön, ha szükség van rá. Mrs. Green (Maggie Gyllenhaal) három gyermekes anyuka, férje (Ewan McGregor) távollétében alaposan meggyűlik a baja a lurkókkal, a mindennapok gondjai mellett még a városi unokatestvérek fogadására is fel kell készülnie. De ez mind semmi: a kedves sógor (Rhys Ifans) mindenáron el szeretné adni a tanyát, természetesen ez a feleség hozzájárulása nélkül nem valósulhat meg. Szóval van itt bonyodalom bőven, egy percig sem lehet kétséges, hogy a gyereknevelést, a tanyamentést és a vendégfogadást egyedül Nanny McPhee tudja levezényelni.

Az addig még rendben van, hogy a készítők a fiatal korosztályt célozták meg alkotásukkal, de Emma Thompson forgatókönyve olyan távol van a minőségi szórakoztatástól, mint Uwe Boll az Oscar-díjtól vagy Steven Segal a színészmesterségtől. Jó adag toalethumorral indít (rögtön "A kaki körforgása" című Kula bácsi klasszikus ugrott be), majd büfögő varjúval és szinkronúszó disznókkal folytatja, míg a végére el nem jut a körömvágó ollóval történő bombahatástalanításig, amit természetesen a gyerekek végeznek el egy pár oldalas kézikönyv alapján. De most komolyan, milyen mese az, ahol az illető az elkaszinózott pénzéért veséjével felel és a ráküldött nővérruhás verőlányok merőkanállal szednék ki a belsőségeit?

Nanny McPhee legújabb kalandja a saját kategóriájának Disaster Movie-ja, hamis tanulságával - miszerint normális szülőnek esélye sincs a gyerekeit kordában tartani, kizárólag a félelem eszközével tud szót érteni velük - és túlkalibrált infantilizmusával rendkívül kínos percet tud okozni a gyanútlan nézőknek. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a célközönség jól fog rajta szórakozni. Én pedig újranézem a Stardustot és helyére teszem vele a kitépett gyermeki szívemet.

Egyszer mindannyian voltunk gyerekek. Vannak akik azóta felnőttek, míg másoknak a mai napig sikerült megőrizniük azt a bizonyos belső gyermeket. Egészen a Nanny McPhee érkezéséig szentül meg voltam róla győződve, hogy én is a második csoportba tartozom, a varázsdada első megjelenése után viszont alaposan elbizonytalanodtam. A folytatás az előd által kikövezett úton halad tovább, ismét szigorúan korhatáros darab, 12 év felett kizárólag kiskorú felügyelete mellett ajánlott.

Nanny McPhee egy bibircsókos, kiálló fogú, görbe bottal közlekedő dada, aki csak akkor jön, ha szükség van rá. Mrs. Green (Maggie Gyllenhaal) három gyermekes anyuka, férje (Ewan McGregor) távollétében alaposan meggyűlik a baja a lurkókkal, a mindennapok gondjai mellett még a városi unokatestvérek fogadására is fel kell készülnie. De ez mind semmi: a kedves sógor (Rhys Ifans) mindenáron el szeretné adni a tanyát, szerencsére ez a feleség hozzájárulása nélkül nem valósulhat meg. Szóval van itt bonyodalom bőven, egy percig sem kétséges, hogy a gyereknevelést, a tanyamentést és a vendégfogadást egyedül Nanny McPhee tudja levezényelni.

Az addig még rendben van, hogy a készítők a fiatal korosztályt célozták meg alkotásukkal, de Emma Thompson forgatókönyve olyan távol van a minőségi szórakoztatástól, mint Uwe Boll az Oscar-díjtól vagy Steven Seagal a színészmesterségtől. Jó adag toalethumorral indít (rögtön "A kaki körforgása" című Kula bácsi klasszikus ugrott be), majd büfögő varjúval és szinkronúszó disznókkal folytatja, míg a végére el nem jut a körömvágó ollóval történő bombahatástalanításig, amit természetesen a gyerekek végeznek el egy pár oldalas kézikönyv segítségével. De most komolyan, milyen mese az, ahol az illető az elkaszinózott pénzéért fél veséjével felel és a ráküldött nővérruhás verőlányok merőkanállal szednék ki a belsőségeit, hogy utána jól kipreparálják?

Nanny McPhee legújabb kalandja a saját kategóriájának Disaster Movie-ja, hamis tanulságával - miszerint normális szülőnek esélye sincs a gyerekeit kordában tartani, kizárólag a félelem eszközével tud szót érteni velük - és túlkalibrált infantilizmusával rendkívül kínos perceket tud okozni a gyanútlan nézőknek, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a célközönség igényeit kielégíti. Sebaj, én meg addig megyek, újranézem a Stardustot és helyére teszem a kitépett gyermeki szívemet. 

2010. április 8., csütörtök

» kritika: titanic filmfesztivál 2010 - 1. nap

22:36 | mozi | Brumi | 6 komment

Szerdán este ünnepélyes nyitógálával indult tizenhetedik útjára Magyarország legtöbb nagyjátékfilmet felvonultató, legtöbb fizető nézőt vonzó, legszínvonalasabb nemzetközi filmes eseménye, a Titanic Filmfesztivál. Napi tudósítások formájában szeretnék egy átfogó képet nyújtani a fesztivál programjáról, remélem idén is sikerül felhívni a figyelmet pár ínyencségre. Nézzük is meg az első nap felhozatalát!

Menedék
(Le refuge, Franciaország, 2009, François Ozon)

François Ozon most sem hazudtolta meg önmagát. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: heroinista szerelmespár, aranylövés, komából való visszatérés, terhes anya, persze mindez egy jó adag (homo)erotikával és egy csipetnyi biszexualitással fűszerezve. A Menedék vérbeli fesztiválfilm, sok mindenről szeretne mesélni, végül semmiről sem tud. Nehéz szeretni, nekem nem sikerült.

Szabadíts meg a gonosztól - Fri os fra det onde (Deliver Us From Evil, Dánia-Svédország-Norvégia, 2009, Ole Bornedal)

Szabadíts meg a gonosztól
(Fri os fra det onde, Dánia, 2009, Ole Bornedal)

Mi sül ki abból, ha egy huszadrangú Guy Ritchie-imitátor készít egy thrillert Guillermo Arriaga egyik leselejtezett forgatókönyvéből? Nem sok jó. Ole Bornedalt ez különösebben nem zavarta, a Szalmakutyák dán változatának kikiáltott filmje ugyanis napvilágot látott. A narrátor rendkívül udvarias, egyenként bemutatja a szereplőket és elég hamar fény derül az események mozgatórugójára, ami egy hazugságnak köszönhetően kíméletlen vérontásba torkollik. Nincs igazság a Földön, a részeges kamionsofőrnek csak redneck cimborák jutottak, ezzel szemben testvére menő ügyvédként "habzsolja az életet" irritálóan tökéletes családjával. Az eltérő életminőség és a társadalmi különbözőségek mégsem játszanak semmilyen szerepet, ebben a filmben ugyanis csak állatok vannak. A redneckek vasvilla helyett fegyverrel támadnak, ügyvéd apu pedig szögbelövővel és házi Molotov-koktéllal próbálja őket visszatartani. Hiába nagyszerű az operatőri munka, a fakó színek nem kompenzálják a karakterábrázolás hiányosságait és az ostobaságokat sem teszik elviselhetővé. Ügyvéd anyu mellei azért nem rosszak.

Búgócsiga
(Volchok, Oroszország, 2009, Vasili Sigarev)

Az "ordibálós" drámák nem tartoznak a kedvenceim közé, de az antiszociális karakterekért sem rajongok különösebben, még szerencse, hogy a Búgócsigában csak ezek vannak. Ha azt hitted, hogy Mo'Nique sátáni anyukájától (Precious) nincs rosszabb, akkor tévedsz. A Jana Trojanova által alakított anyuka akkora emberi hulladék, hogy azt lehetetlen szalonképes kifejezésekkel körülírni. Mondjuk a kislánya se semmi, a temetőbe jár barátkozni és kővel akarja megdobálni anyja gyakran váltakozó partnereit. Kibírhatalanul rossz szenvedéstörténet, nézése közben majdnem levetettem magam a mozi erkélyéről.

2009. január 6., kedd

» csillagom, csillagom

7:06 | offtopik | aeon_flux | 0 komment

.

2008. augusztus 8., péntek

» kritika: batman - the motion picture anthology (1989-1997)

15:36 | mozi | aeon_flux | 19 komment

Batman (1989, Tim Burton)

Ha valaki a nyolcvanas évek első felében képes volt Batmant kiáltani Hollywoodban, az akár szedhette is a sátorfáját. A kutya se volt kíváncsi a képregényfilmekre; Superman épp a minap szerepelt le, a Denevérember utolsó jelenése a filmvásznon pedig a hatvanas években történt egy színes-szagos transzvesztita-fetisiszta borzalom formájában. Aztán jött Frank Miller és újradefiniálta a hőst Az első év című nagysikerű képregény-sorozattal. Neki köszönhetően nem csupán az egész szuperhős világ pezsdült fel hirtelen, de az Álomgyár is rámozdult a rajzolt kalandokra.

Időközben a Pee-Wee nagy kalandja című filmmel váratlanul sokat szakító Tim Burton és Sam Hamm forgatókönyvíró azon ügyködött, hogy győzze meg a hollywoodi hatalmasokat arról, hogy itt lenne az ideje Batman visszatérésének a nagyvászonra, egyelőre sikertelenül. Pár évvel később a Beetlejuice-szal ismét váratlanul sokat szakító Tim Burtonre már úgy néztek, mint egy csodagyerekre, s Frank Millernek hála pár év alatt Batman ázsiója is rengeteget nőtt: a Warner beadta a derekát, de a nagyfőnökök keze azért erősen remegett szerződéskötés közben. Ennek ellenére beleadtak apait-anyait.

Hihetetlenül nagy volt a felhajtás a forgatás körül: mindenki a bőregér nagy visszatéréséről regélt, s mindenképp látni akarta, hogy fest majd a beígért új gúnya. A Warner persze nem engedte, hogy bármilyen infó kiszivárogjon a forgatásról; a szereplőket és a stábot szigorú titoktartás kötötte, és mikor az első előzetes óriásit robbantott, az egész világ tudta, hogy 1989 nyarán egy filmet mindenképp meg kell nézni.

Nem mondhatnám, hogy a bemutató idején engem is elragadott hév: köztünk szólva Prince betétdalai jobban érdekeltek, mint az a film, amelyből azt a sok játékszert (=hangmintát) csórta. Mostanság Prince, vagy az artista, akit hogyishívnak már kevésbé foglalkoztat, de Tim Burton Batmanjét sem sikerült túlságosan megkedvelnem. Maga Burton se szívesen emlékszik vissza Batman első kalandjára: a forgatás során akkora nyomás nehezedett rá, hogy folyamatosan betegeskedett, és az sem volt rá túl jó hatással, hogy a forgatókönyvet állandóan kiráncigálták a kezéből, hogy másnap valami egészen mást adjanak a kezébe.

Pedig Burton a Miller féle nyomvonalat kívánta követni olyan környzetben, melyben a harmincas évek (az a kor, amelyben Batman megszületett) kötnek házasságot a jelen technológiai vívmányaival. Ezt az elképzelését sikerült is megvalósítania, a film története viszont a produkciós hercehurcának és Burton hozzáállásának köszönhetően fokozatosan szétmorzsolódott. A rendező ugyanis sosem volt sztorifüggő, saját bevallása szerint a plotnál fontosabb a tálalás, és minden bizonnyal többet időzött Jack Nicholson sminkjének felkenésével, mint a szkript hibáinak orvoslásával.

Sokan azt kritizálják, hogy Burton verziója eltért a klasszikus alaphelyzettől: Bruce Wayne (Michael Keaton) szüleit nem egy névtelen, illetve kisstílű bűnöző gyilkolja meg, hanem Jack Napier (Jack Nicholson), aki később Jokerré változik. Nincs ezzel az elgondolással semmi baj, sőt! Joker és Batman ugyanazon én két oldala. Jack Napier tehet róla, hogy Wayne-ből Batman lesz, a gengszter pedig Batman jóvoltából alakul át Jokerré. Kettejük életútját nézve nem csak itt lehet párhuzamot vonni: mindketten álarc mögé bújnak, habár Joker azért, hogy külső torzultságát rejtse el, míg Wayne lelkének groteszkségét vetíti ki alteregójára (hisz nevezhetem-e normálisnak azt az embert, aki denevérruhába öltözve ugrándozik a házak tetején az éjszaka közepén, ahelyett hogy millióit mondjuk sportautókra költi?). S naná, hogy mindketten ugyanarra a nőre (Kim Basinger) hajtanak, két kakas pedig nem fér meg egy szemétdombon…

Jack Nicholson élete legnagyobb üzletét kötötte meg, mikor gázsiról lemondva csak annyit kért, hogy részesedhessen a bevételből: a Batman ugyanis csak Amerikában 250 millió dollárt hozott, amely még most, 16 év múltán is irigylésre méltó teljesítmény. Ebből Nicholson állítólag laza 50 milliót tehetett zsebre, s mindezért mit művelt? Bohóckodott egy sort, mintha csak a haverjait szórkoztatná egy medencés partin. Ráadásul nem egyszerűen háttérbe lökdöste a főhőst, hanem teljesen ellehetetlenítette. A meglehetősen szűkszavú, kevés manírral dolgozó Keaton szemlátomást feszeng a gumigúnyában; érdekes, hogy Tim Burton legutóbbi filmjében, a Beetlejuice-ban pont ő volt az, aki őrületes harsánykodásával mindenki mást elhalványított a vásznon: visszájára sült el a diverzifikáció?

Ráadásul Burton nem akciórendező: aprólékosan kidolgozott díszletei közé csak úgy behajigálja a petárdáit, amelyek csak tessék-lássék robbanak. Mégis üdítő érzés CGI-mentes szuperhős filmet látni, habár egy-két miniatűr effektus azért megmosolyogtató.

Batman visszatér (Batman Returns, 1992, Tim Burton)

Bár a Warner eleve úgy készült rá, hogy az év blockbusterét hozza össze, még a stúdiót is meglepte a Batman óriási sikere: a nyolcvanas évek harmadik legjövedelmezőbb produkciójának folytatás kellett! Tim Burton először hallani sem akart a bőregérről, és inkább egy fura sráccal foglalkozott, akinek ollók voltak a keze helyén, aztán a producerek győzködése és az egyre vaskosabb csekkek meggyőzték arról, hogy érdemes még egyszer kiruccanni Gothamba. Egy feltételt szabott csupán: szabad kezet akart.

Érdekes hát, hogy a teljes önkontroll (illetve annak hiánya) ellenére a Batman visszatér nem sokban különbözik Batmantől: ami az első részben működött, az a folytatásban is dicséretet érdemel, ugyanakkor az első film csorbáit most sem sikerült kiköszörülni. Nem mintha nagyon akarták volna. Burton nem úgy állt hozzá az új projecthez, mint egy folytatáshoz, hanem tiszta lappal próbált nyitni: úgy tekintett a filmre, mint egy teljesen új Batman-sztorira. Sok tekintetben ezért a második Batman-film inkább egy remake, ugyanaz a film más gonoszokkal, amely szinte egyáltalán nem kapcsolódik a korábbi részhez: akár időben játszódhatna előtte is – főleg ha eltekintek Bruce Wayne cérnavékony utalásaitól az előző fejezet sikongató szőkéjére.

Gothamban semmi sem változott: az örökös tél közepette groteszk külsővel és lélekkel megvert szupergonoszok szövögetik sötét terveiket, melyek végső célja a város leigázása. A hidegvérű Pingvin (Danny DeVito) a csatornákban építgeti birodalmát, és a nagy felemelkedésre készül – a szó szoros értelmében, ezért aztén behálózza a város korrupt vezetőjét, Frankenstein és a Fehér Boszorkány szerelemgyerekére hajazó Max Shrecket (Cristopher Walken). Schrekre hajt az identitászavarral küszködő Macskanő (Michelle Pfeiffer), aki akár Batman szövetségese is lehetne, ha hajlandó lenne megtűrni a konkurenciát maga mellett.

A folytatásban mindenki részt akart vállalni. Hollywood valamennyi bejegyzett színésze elzarándokolt Tim Burton irodájához, Sean Young – akit lovasbalesete miatt Kim Basinger váltott le az első részben – házi gyártású macskakosztümben vonult fel Burton előtt, hátha… A hatalmas érdeklődés ellenére Burton jóval kisebb stábbal, már-már családias környezetben forgatta le a folytatást, ezért a második epizódot sokkal inkább tekinti sajátjának, mint a szérianyitó filmet.

Igazán kár, hogy jó barátjának, Michael Keatonnak a forgatókönyv most még kevesebb lapot osztott, mint legutóbb. Batmannek az első filmben még csak egy markáns gonosszal kellett megküzdenie, most viszont már három absztrakt rosszfiút is helyre kell tennie, ezért a szükséges püfölésen és összevont szemöldökű nézésen kívül vajmi kevés ideje marad a kibontakozásra – jelmezben vagy nélküle egyaránt.

Természetese Walken, DeVito és főleg Pfeiffer úgy tombol a vásznon, mint még soha. A teszetosza titkárnőből (szív)döglesztő dominává átlakault Pfeiffer szenzációs, DeVito pedig Pingvin szerepére született, nekem mégis Walken alakítása tetszett a legjobban: a színészveterán a gumiruhás szériától szokatlan módon inkább apró rezdülésekkel, finom gesztusokkal ábrázolja a sötét lelkű bürokratát, pedig senki sem rótta volna fel neki, ha őrületes szélsőségekből építkezik, hisz Gotham olyan, mint New York karikatúrája: ha egyéniségre vágysz, akkor valami őrületes dolgot kell művelned. Még szerencse, hogy a Nagy Almában eddig senki sem gondolt arra, hogy rakétákkal felszerelt pingvinekkel álljon csatasorba.

Danny Elfman ismét olyan filmzenét írt, amely egyszeri meghallgatás után is felejthetetlen, a díszletek és a jelmezek káprázatosak, a rendező pedig gyermekkori félelmeiből és vágyaiból gyúr látványosan groteszk elegyet, ahogy azt tőle már korábban is megszokhattad. A Batman visszatér szíve mégis hideg: nehéz kapcsolatot teremteni ezekkel a figurákkal; undorodni, félni vagy csodálni őket (bár ha valaki adna egy privát órát a Macskanővel...). Alig vártam, hogy Batman végre enyhíthetsen a szerencsétlen bagázs szenvedésén. 

Mindörökké Batman (Batman Forever, 1995, Joel Schumacher)

A Batman visszatér bevételei elmaradtak az elvárásoktól, de a bőregér második kalandja így is szép summát termelt a Warnernek, így a stúdió már a bemutató évében belevágott a harmadik epizód előkészületi munkáiba. Csak egy bibi volt: Tim Burtonnak nem volt kedve harmadszor is visszacsüccsenni a rendezői székbe; épp nyakig volt egy stop-motion bábfilm fényesítésében, s gondolatban már a filmtörténet legrosszabb rendezőjének életútjáról álmodozott celluloid ízűeket. Új rendezőre volt szükség.

A sokoldaú Joel Schmuacher mutatkozott a legmegfelelőbbnek arra, hogy Burton nyomába lépjen. A direktor már bizonyított sötétebb hangvételű (Összeomlás), gótikus (Egyenesen át) thrillerekkel és képregény-szagú blockbusterekkel (Az elveszett fiúk) egyaránt, és egyébként is szerződés kötötte a stúdióhoz. A rendezőváltást hamarosan Michael Keaton felmondása követte, aki a harmadik epizód szkriptjét látva úgy érezte, többé már nem kihívás számára a gumiruhában való kepesztés. Nem tudom, hogy mennyire bánja a döntését, mindenesetre Keatont azóta elég kevés filmben láthattuk, habár az is biztos, hogy a harmadik Batman-film sem tett volna jót karrierjének. Megüresedett - és a szükséges upgaden átesett - helyét végül Val Kilmer töltötte be, aki épp Afrikában időzött denevérek után kutatva, mikor megkapta a felkérést: ezt jó jelnek vette, így a forgatókönyv olvasása nélkül fogadta el a felajánlást.

Schumacher sosem tartotta magát bérdirektornak, azért a stúdió kisebb megrökönyödésére bejelentette, hogy csak részben követi Burton elképzeléseit és mindenképpen megvalósítja saját álmát. Első dolga az volt, hogy felkapcsolta a villanyt: Gotham City árnyékai megrövidültek, az éjszakát színes fénypászták szabdalták szét, a sötétségbe burkolózó gótikus csúcsok eltűntek, s helyüket a gravitációt kicselező girbegurba épületek tarka kavalkádja vette át. Batman világába belépett a német expresszionizmus.

A groteszket felváltotta a diszkófényben áztatott szürrealizmus: az elvarázsolt kastélyból átkeveredtünk a ringlispílre. Nekem már ettől megfájdult a fejem, pedig még nem is láttam az új gonosztevőket. A kettéhasadt figurák nagyon menők Bob Kane világában: Kétarc (Tommy Lee Jones) annyiban különbözik a szokásos pszichóktól, hogy ő énjének mindkét felét magán hordozza. Arcának egyik oldala egy csúnya savbaleset következtében eltorzult, de olyannyira, hogy a figura teljesen új dimenziókat adott a sebhely fogalmának. Az egykori államügyésznek nem csupán megjelenése torzult, hanem személyisége is kettészakadt, habár a filmben többnyire csak beteges és bosszúszomjas énjét járatja, de azt magas fordulatszámon. Ő a kellemesebbik figura.

Rébusz (Jim Carrey) a sárgarépa színű hajszerkezetével, rikító zöld sztreccsruhájával már megjelenésében is szédítő jelenség, ám ha kinyitja a száját, a kéthetes migrén szinte garantált. Kétarccal egyetemben ő is haragszik Batmanre, pontosabban Bruce Wayne-re. Mielőtt Rébusszá evolválódott volna, Edward Nygmaként Wayne egyik vállalatának dolgozott, és közvetlenül az agyban megjelenő televíziós műsor sugárzására alkalmas gépezet prototípusát tökéletesítette. Wayne nem látott fantáziát a projectben (nem is értem, miért), a bekattant Nygma bosszút esküdött, fazont váltott, rébuszokat gyártott, satöbbi-satöbbi.

S hogy teljes legyen a kakofónia, végre feltűnik a színen Robin (Chris O’Donnell), kinek bevetését a producerek már az előző részekben is forszírozták, csak sehogy se találták helyét a történetben. A rajongókkal készített felmérések viszont azt igazolták, hogy Batmannek társ kell, így a Warner népszerű rajzfilmsorozatát követően Robint a filmvásznon is rehabilitálták. Meg is kapta a maga kis háttértörténetét, amely (meglepő módon) a bosszúra alapszik. Robin egy híres cirkusz-családban nevelkedett, s mikor z egyik fellépést Kétarc terrorakciója zavarja meg, a család többi tagja az életét áldozza azért, hogy elkerüljék a tömegtragédiát. Bruce Wayne befogadja az árván maradt fiút, és mikor Robin felfedezi a titkát, követeli, hogy a bőregér vegye maga mellé társnak, hogy beteljesíthesse bosszúját.

Mindeközben Dr. Chase Meridian (Nicole Kidman), ahogy az egy normális pszichológustól elvárható, egyszerre flörtöl a dnevérrel és Bruce Wayne-nel: az Oscar-jelölésektől még fényévekre tanyázó hölgy nem több (ekkor még) szép kelléknél.

Burton két denevéres kalandjához hasonlóan Schumacher filmje sem veszi túl komolyan magát, de míg az első két Batman humora "egészségesen" groteszk volt, és néha oda csípett, ahola  legjobban viszket, addig a Mindörökké Batman egyszerűen csak idétlen. Lehet, hogy Batman végre bélést cserélt, de Val Kilmer se tud többet mondani a karakterről, pedig lehetne mit… 

Batman és Robin (Batman & Robin, 1997, Joel Schumacher)

Bár a kritikusok körberöhögték a Mindörökké Batmant, a közönséget ez nem különösebben érdekelte, és a mozipénztáraknál búsás hasznot termeltek a Warnernek. Értelemszerű, hogy Schumacher benevezhetett még egy körre. Köszönjük meg szépen Mr. Schumacher, hogy majdnem kinyírta a franchise-t.

Utoljára talán Az ördögűző bemutatójáról menekültek az emberek ilyen hangosan jajveszékelve – de egészen más okból. A következő a helyzet: képzeld azt el, hogy a Cirque du Soleil és a Balsoj Balet társulatát egy héten át éheztették, majd minden tagnak kiosztottak egy-egy üveg vodkát, felöltöztették őket olyan maskarákba, melyeket Jean-Paul Gaultier villájának szemetesében találtak, majd bezavarták őket olyan díszletek közé, melyeket John Waters és Howard Hughes közösen tervezett (szintén 1-1 üveg vodka után). Rendezői utasítás: rögtönözzetek valamit. Minden bizonnyal összetettebb, látványosabb és szórakoztatóbb dolgot művelnének ők, mint amit Batman és Robin első 15 perce kínál.

És ez csak a kezdet. Ezzel a filmmel Schumacher nem egyszerűen átesett a ló túloldalára, hanem a teljes pofára esés kedvéért még a lovat is magára rántotta. Tényleg szükség van Robin mellé még egy Batgirlre is? Tényleg kellenek gumiból készült mellbimbók a denevérgúnyára? Az ott tényleg Arnold Schwarzenegger lenne a csillámporral beszórt fejű, kék neonnal körbepásztázott Bádogember maskarában?! Jézusom, ez tényleg ő! De csitt: mondani akar valamit. „Eljő a jeges!”

És tényleg. Egy bazi nagy gyémánt kell neki, de akkora, amekkorát csak el tudsz képzelni, s ha az útjába állsz, akkor előbb mond valami elképesztően rossz szóvirágot, aztán megváltásként lefagyaszt.De már itt is van Batman és Robin, a két stramm bűnvadász, még a fenekükön is feszül a munkaruha (erről kapsz egy extrém közelit), hogy móresre tanítsák a Jégcsapot. De nem! Beözönlik egy csomó korcsolyás, hokiütős rosszfiú: a Pokol hokicsapata! Közben Mr. Freeze azt harsogja, hogy öljenek meg MIDNENKIT és pusztítsanak el MINDENT! 

Többet és többet, mert a sok nem elég. A rosszarcúak sorát gyarapítja Méregcsók (Uma Thurman), akit Legolas és egy transzvesztita keresztezéséből született, amúgy botanikus és a csókja – nomen est omen – mérgező. A csalfa cafka megpróbálja egymás ellen uszítani Batmant és Robint, még szerencse, hogy megérkezik Batgirl (Alicia Silverstone), hogy mindenkit megmentsen.

Miközben a tébollyal küszködöm, ahogy eme filmet megidézem, újabb vízió villan fel a szemem előtt: Schumacher gondosan bekötött szemmel dirigálja filmjét, Akiva Goldsman (az Egy csodálatos elme Oscar-díjas forgatókönyvírója) azt füllenteti, hogy megírta a szkriptet, csak… csak megette a kutya, de tud egy csomó jó beszólást, az majd megteszi; a Vészhelyzet forgatásáról időnként benéző Goerge Clooney felvonul párszor a kamera előtt ügyesen koncentrálva: ha Batman vagyok, akkor morcosan nézek, ha Bruce Wayne vagyok, akkor mosolygok. A többiek pedig nem merik jelezni a szögleteskedő Arnie-nak, hogy egy kicsit „gyorsabban, intenzívebben”, ahogy Lucas mondaná, mert megalszik a kék tej a szájában. Muszáj kimennem a friss levegőre.

***

Nos, néhány órával később talán már bevallhatom, hogy tulajdonképpen nagy élvezettel néztem végig a Batman és Robint, hisz ilyen drága stúdiómarhaságot igazán ritkán láthat az ember fia.

2008. április 20., vasárnap

» kritika: kis vuk (2008)

22:06 | mozi | Brumi | 19 komment

Gátlástalan embereké a világ. Überproducerünk az élő bizonyíték arra, hogy manapság semmi sem szent és sérthetetlen, a pénz a legnagyobb úr.

Nehéz időket élünk, ugyanis a német mozi fenegyerekének (Raging Boll) épp vissza akarják vonni a filmkészítői jogosítványát, a gyűlölethullám online petíció formájában csúcsosodott ki. Lázadoznak a nézők, elégedetlenkednek a kritikusok, még azok is habzó szájjal nyilatkoznak a német géniuszról, akik egy filmjét sem látták. Valamilyen csoda folytán ezek a "remekművek" mégis megtalálják nézőközönségüket, minőségükhöz képest nem is keveset kaszálnak a mozipénztáraknál vagy DVD-n. A színvonal egyértelmű, mégis van rá kereslet. Most akkor hogy is van ez? Elég egyszerű. Nincs az a moslék, amit ne lehetne megetetni a disznókkal.

A véletlenül/direkt értékelhetetlen produkciók sokszor nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot, mint a kőkemény munkával elkészített minőségi társaik. Gát György és Győzike közelebbi testvérek, mint elsőre gondolnánk. Az egyik azért kap pénzt, mert hülye, a másik pedig azért mert hülyének nézi az embereket. Amíg az ország egynegyede kíváncsi elsőszámú celebének mindennapjaira, addig a Kis Vukok vígan eljutnak a mozikba. Nincs miért felháborodni, ugyanis a közizlés a béka segge alatt van, a kertévés-sztármagazinos agysorvasztás elérte a célját. A Győzike-féle horrorszéria már sokadik évadjánál tart, Uwe Boll még mindig alkot és most már a zombi Vuk is támad. A vírust egyféleképpen lehet kiirtani, mégpedig totális közönnyel. Ha az érdeklődés egyensúlyba kerül a színvonallal, akkor az érintettek talán elgondolkodnak produkcióik létjogosultságán, a ráfizetés ugyanis hosszabb távon nem vállalható.

A hosszúra nyúlt bevezető után rá is térnék a címben említett veszett állat kalandjára. Már az előzetesek alapján le lehetett szűrni, hogy a Dargay-féle változathoz nem sok köze lesz, egy újfajta "értelmezéssel" szembesülhetünk. Ez azt jelenti, hogy mindenki kedvenc 2D-s Vukjából csináltak egy 3D-s verziót és a történetet egészen új alapokra helyezték.

Gát György olvasatában az emberek teljes életnagyságban láthatók, kis Vuk pedig egy mentálisan sérült róka, akinek paprikát dugtak a seggébe. Ganxsta Zolee 5 percenként károg egyet, Csimpi (a cirkuszi majom) folyamatosan tolvajkodik, Artúr (a cirkuszigazgató) hipnotizőrködik, Arcadonna (Artúr felesége) főgonoszoskodik, Balfék és Jobbfék csak simán retardáltak, Alex egy jóindulató tolókocsis srác, az Ezredes pedig Alex süket (fejhallgatós) kutyája. Felbukkan még jópár remek karakter, de ők feleannyira sem érdekesek, mint az előbb felsoroltak. Úgy tűnik, hogy a lamantinok nem végeztek alapos munkát és egy elég kezdetleges forgatókönyvet nyújtottak át a produkció urának, de őt ez egy szemernyit sem zavarta.

Sebaj, majd a látványvilág kárpótol ezért az apró hiányosságért. Tökéletes kameramozgások, hibátlan fény-árnyék hatások, fotorealisztikus képek és aprólékosan kidolgozott grafika, ezek egy Pixar-alkotás legfőbb ismérvei. Gát György ezeket a szempontokat figyelembe vette és gondoskodott róla, hogy egyik se valósuljon meg. Elképesztően amatőr munka, amelyen egy szemernyit sem látszódik a készítők lelkesedése, még hazai szemmel nézve is minősíthetetlen a végeredmény. A mozgások darabosak, a fizika törvényeit semmibe vették, a figurák kidolgozatlanok és erőteljesen mutálódtak normális társaikhoz képest, egy kötőtűvel történő szemmasszázzsal felérő vizuális élmény.

Hibátlan látványvilághoz és világbajnok forgatókönyvhöz már csak egy jó kis zene hiányzik, amit természetesen megkapunk Som Krisztián jóvoltából. A létező összes klisét kimerítik a váratlan pillanatban elhangzó fülsértő dalok, az i-re pedig Ganxsta Zolee semmiből jövő károgása teszi fel a pontot.

Az összkép önmagában is siralmas, de egy klasszikus mese folytatásaként még bezsebel pár mínusz pontot az eddigi nulla mellé és átveszi a megtisztelő legdrágább hulladék címet. Kis Vuk megérkezett, csak kár, hogy halva született.

2008. április 9., szerda

» titanic 2008: those three (2007)

23:48 | mozi | Brumi | 3 komment

A Jason Friedberg-Aaron Seltzer duó aktuális szörnyszülöttje mellett van még egy biztos pont az adott év legrosszabb filmjeit összefoglaló listán, ez pedig a Titanic filmfesztivál. Rendre kiválasztok valami szépen promózott alkotást és jól be is fürdök vele, az utóbbi 2 évben legalábbis így történt.

Tavaly egy dél-koreai förtelembe futottam (Driving with My Wife's Lover), tavalyelőtt pedig a világ legrosszabb filmjéhez volt szerencsém (Hao duo da mi/So Much Rice). A széria nem szakadt meg, a címben említett fantasztikus iráni alkotás méltó elődeihez, még a Meet the Spartans-t is sikerült alulmúlnia. De ne szaladjunk ennyire előre.

Hóban, ködben, végtelennek tűnő pusztaságban bandukolva kutatnak életjel után. Végül találkoznak egy, a határon átcsempészett terhes asszonnyal. A találkozás arra kényszeríti őket, hogy szembenézzenek saját végzetükkel, nem törődve azzal, milyen kegyetlennek ígérkezik a befejezés.

A iménti pár mondatos hivatalos ismertető nagyszerűen összefoglalja a látottakat, csak egy apróság maradt ki belőle. Ez egy passiótörténet, de sajnos nem a vásznon, hanem a moziszékekben. A Those Three ugyanis tökéletesen demonstrálja, hogy milyen egy stáb nélküli forgatás. Egyedül az operatőr jelent meg és próbálta menteni a menthetőt, de ennyire förtelmes forgatókönyvvel és minősíthetetlen rendezéssel nem lehetett mit kezdeni, a kritikán aluli színészi játék csak hab a tortán.

A perzsa-török beszéd és francia felirat kombó segítségével régi vágyam vált valóra, végre megtekinthettem egy filmet úgy, hogy a beszélt- és írott nyelvek egyikét sem tudtam dekódolni. Miután betéptem a szavazócédulán az egyest, széles mosollyal jöttem ki a moziból, ugyanis ettől csak jobb filmeket fogok látni a fesztivál ideje alatt.

2008. március 20., csütörtök

» kritika: death sentence (2007)

23:58 | mozi | aeon_flux | 17 komment

körülbelül ilyen lehet az, ha egy mad max és taxisofőr (plusz dawson's creek) rajongó tinédzser leül forgatókönyvet írni. elképesztő filmmaszlagot láttam az imént, amely néhány decens operatőri megoldáson kívül csupán egyetlen erényt tud felmutatni: minden egyes irreális megmozdulását egy még nagyobb baromság követi. a film utolsó harmadában arcizmom se rezdült volna, ha kevin bacon arcáról leolvad a hús és elővillan a fémváz, vagy egyszerűen csak hazamegy az alpha centaurira. igen, ez ennyire rossz volt:

lőttem a karrieremnek

2008. január 29., kedd

» kritika: aliens vs. predator 2 (2007)

7:05 | mozi | aeon_flux | 97 komment

stallone hiába erőlködik: a nyolcvanas éveknek végérvényesen vége. a küzdelemnek minden kulturális médiumban vannak hősi halottjai seagaltól limahlig, jasontől a moncsicsiig. sem a ragadozó, sem az idegen nem tartozik közéjük. a nyolcvanas évek két legemblematikusabb monsztere még napjainkban is prosperál, csupán ezek az alaktalan/jellegtelen figurák nyomokban sem emlékeztetnek előkelő őseikre.

eddig tartott a cizellált helyzetjelentés: sosem csináltam titkot abból, mennyire utálom paul w.s. anderson AVP-jét: a papirmasé elvarázsolt kastélyban játszódó balhé olyan szintű kultuszkáromlás volt, mintha egy nyáladzó xenomorph fejét próbálták volna felnyomni a rajongók ánuszába. nos, az AVP2 is ezen az úton jár, csupán a merénylet modus operandija a péniszfej helyett egy predator űrhajója.

a műanyag protézisek és mechanikus műfejek világából szabadult, rendezői székben most először - és ha van igazság a földön, akkor utoljára - virító strause-testvérekről könnyű lenne azt állítani, hogy nem láttak még nőt közelről, hisz az ő világukban a marcona anyuka katonaruhában látogatja meg rég látott kislányát és éjjellátó szemüveget ajándékoz neki (kifogyott a rambókésből), a film a leghosszabb beállítása pedig egy szőke spinkó fenekét fixírozza. ugyanakkor a strause-testvérek nagy valószínűséggel forgatókönyvet sem tartottak még kezükben, hisz az AVP2 olyan, mint amikor őrült módra kapcsolgatod a tévét többek között a romantika csatorna, a hallmark és a sci-fi channel között (ez utóbbin egy direct-to-video retrospektív est megy), tehát nem csupán se-füle-se-farka dramaturgiával bíró, hanem rövid távon idegesítő, hosszú távon epilepsziát okozó celluloidborzalom.

gondolom, te is megnézted azt a videót, ami a film első öt percét prezentálta, s te is megállapítottad magadban, hogy teljesen kizárt, hogy ez egybefüggő film legyen, hisz abban az összeállításban néhány pillanat alatt felnőtt egyeddé fejlődött a predalien és kinyírta annak a hajónak a teljes legénységét, mellyel a predatorok az első film végéről koccoltak. sőt, a predatorok bolygóján egyetlen harcos észleli az incidenst, és tök egyedül felkerekedik, hogy rendezze a balhét: valószínűleg egy-két kellemetlen adózási tételt kívánt így kivonni az éves bevallásból. sőt, a fenti öt percben a predalien által megostromolt hajó még le is zuhan, s a frissen szabadult arctámadók elkapnak egy vadászt és a fiát. szóval a tekinteted előtt kb. fél órányi filmre való esemény pereg le néhány pillanat alatt, mint egy trailerben.

és pöccre pontosan így van a filmben is. még szinte hozzá sem értél a popcornodhoz, de már el is könyvelheted egy filmes mítosz pofáraesését. de ne izgulj, ezt követően a film hirtelen rátapos a fékre, hogy teret engedjen egy délutáni tinisorozat drámai fordulatainak (a pizzás fiú szerelmes a menő csajsziba! a menő csajszi bunkó pasija megveri a pizzás fiút!) és hasonlóan színvonalas mókáknak.

természetesen néha visszakapcsolsz a sci-fi csatornára, ahol az arctámadók csöveseket kapnak el, a predalien pedig gonoszul vicsorog fullplánban. közben megérkezik a bosszúszomjas predator is, amely mindent oldó kék szmötyivel öntözi meg a döglött arctámadókat és a mellettük fekvő, roncsolt mellkasú áldozataikat. a nyomok eltakaríása derék dolog, csupán értelmét nem látom, hisz a predator néha-néha passióból kinyír egy-két arra járó embert is, s a megnyúzott tetemeket fellógatja az erdő legmagasabb fájára, ahol a szomszédos kisváros szomorú szemű seriffje azonnal kiszúrhatja.

eme pisztolyforgató szuperhekus jó sokáig nem érzi át a helyzet súlyosságát, pedig már a korboncnok is közli vele, hogy ez túl nagy falat, fel kéne kopogni a nagyokhoz. az emberek tucatjával tűnnek el, az idegenek és a predator teljesen átrendezi a városka csatornahálózatát, kráternyi lyukakat váj a főutcára, majd porig rombolja a szomszédos atom(?)reaktort, a seriff viszont akkor kezdi el érezni, hogy baj van, mikor meglát néhány összevérezett szekrényt.

időközben a menő csajszi elhívja úszni a pizzás fiút, a kamera hosszasan elidőzik formás fenekén, s az operatőrnek még akkor sem akaródzik elszakadni eme látványtól, mikor előbb a bunkó (ex)pasi és két haverja, majd egy idegen zakatol be a képbe. hamarosan a fontosabb (értsd: 1 percnél tovább mutatott) szereplők egy csapatba verbuválódnak, és mire kettőig számolsz, a városka teljes lakossága köddé (illetve alien-eledellé) válik, s nem mellesleg trópusi vihar zúdul a maréknyi menekülő nyakába.

80 percével az AVP2 mindkét franchise legrövidebb darabja, ennek ellenére sikerül az elődök valamennyi motívumát meggyalázni hol kisebb utalások (az egyik szereplőt dallasnak hívják, ééérted!), hol komplett átmentések formájában (egy alien úgy liheg az egyik hősnő nyakába, mint az alien3-ban a terhes ripley-nek), ami pedig a predalien sajátosságait illeti, mire végre megküzd a predatorral, a szupertehetséges strause-testvérek leoltják az összes villanyt, maximumra állítják az esőgépet és egy varrónőre bízzák a vágóollót, magyarán azt se tudod, ki püföl kicsodát és mivel.

sokan kritizálták az előző filmet, amiért vértelen volt: ebbéli hiányosságait az AVP2 búsásan kárpótolja, ám a cafatolás annyira öncélú és érdektelen, hogy a franchise legundorítóbb húzása (és a film egyetlen eredeti motívuma), amelyben fontos szerepet játszik egy vajúdó nő, még annyit sem ér el, hogy felháborodj.

szóval én nem temetném sem az alient, sem a predatort, de nem azért, mert a film anyagilag nem bukta: ez a franchise már a díszes búcsút sem érdemli meg.

kapcsolódó anyag:
alien kritika+dvdteszt
aliens kritika+dvdteszt
alien3 kritika+dvdteszt
alien vs predator kritika+dvdteszt
predator
predator 2