India az ellentétek földje. Fényűző paloták állnak a nyomornegyedek mellett, a közel két évszázados brit uralom felforgatta és megváltoztatta a semmihez sem fogható kultúrát és bár gazdasága az egyik leggyorsabban fejlődő a világon, egymilliárd fős népességének jelentős része még ma is alig tudja megkeresni a mindennapi betevőt. Ezek fényében az már nem is igazán meglepő, hogy egy zombikon, drogosokon és pszichopatákon nevelkedett angol, Danny Boyle rendezte minden idők legmeghatóbb indiai meséjét.

Előre leszögezem: nem tudok objektívan írni a filmről. Nem szeretném leírni, milyen jó volt az utóbbi évek legjobb sorozata, a Skins után a filmvásznon is találkozni Dev Patellel. Azt a legnagyobb mestereket idéző magabiztosságot sem akarom említeni, mellyel Boyle az életműve csúcspontjának (egyfajta személyi katarzisnak) is tekinthető filmet dirigálja. Nem fog szó esni az év legjobb soundtrackjéről, az ihletet szolgáltató mondák és bollywoodi filmek előtti tisztelgésekről (a végefőcím alatti őrült kikacsintás nem is önthető szavakba) és az ebből fakadó, hibaként semmiképp sem felróható esetleges kiszámíthatóságról vagy közhelyességről sem. Ilyen terminológiák nem érvéneyesek rá, mint ahogy a tudósok is hiába próbálnának megmagyarázni egy csodát.

Nem filmes szinten, hanem az érzelmekén játszódik, érvényesül és kommunikál. Egyetemes nyelvét mindenki beszéli: nem indiai, nem angol, egyszerűen a szív nyelve ez. Története állítólag Jamalról, a fiatal srácról szól, aki a Legyen Ön is Milliomos legendásan nehéz indiai kiadásában versenyzik, mindössze egy kérdésre a fődíjtól. Az országban ez nem csupán egy játék: lehetőség a megváltásra, az élet és halál közti különbséget jelenti. Jamal természetesen nem létezik – nem csak azért, mert kitalált karakter, hanem mert modern társadalmunk szabályai tiltják az ilyen lény létrejöttét. Egymagában testesíti meg az alapvető emberi értékek mindegyikét, romlatlan erkölcseivel kiemelkedik a körülötte lévők világából és épp ezért diadalmaskodik felettük. Földöntúli tisztasága átjár és megérint mindenkit: reményt ad, arra, hogy manapság még létezik szeretet. Mindez lehetne szörnyen giccses, idegesítően mesterkélt és fájdalmasan hiteltelen, de nem az: talán a bolygók sikeres együttállásának, talán a stáb fantasztikus munkájának köszönhető, nem tudom, mindenesetre ebben a filmben az egyik legritkább dolgot lelhetjük meg: a mozi varázslatát.

A Vikas Swarup regénye alapján készült tökéletes forgatókönyv, miközben végigvezet Jamal hányattatott életén, végigzongoráztatja veled az érzelmek teljes skáláját: együtt fogsz nevetni, sírni, gyűlölni és szeretni a fiúval, kinek nem volt más bűne, csak hogy ártatlan maradt – a befejező képsorok alatt pedig a legszélsőségesebb végletek közt ugrál a pattanásig feszített húrokon. A színészek hol nagyszerűek, hol kedves naivsággal botladoznak, a fényképezés és a zene húsbamarkolóan szép, a rendezés – nem túlzok – hibátlan, de a film érdeme mégsem ezekkel mérhető, hanem a könnycseppekkel, melyeket a végén hullattam: rég volt belőlük ennyi és rég estek ennyire jól. Az igaz szerelem pedig még sosem volt ennyire gyönyörű.

Mestermű.

4 hónap, 3 hét és 2 nap. misztikus cím. mégis, mi tart ennyi ideig? mi lehet olyan fontos, amit napi szinten számon kell tartani? pontosan ennyi idő telt el a fogantatás pillanatától kezdve egy abortusz végrehajtásáig. 4 hónap, 3 hét és 2 nap nem más, mint egy létrejött, de ki nem fejlődhetett emberi élet hossza.

cristian mungiu eleve kényes témához nyúlt, helyzetét csak tovább nehezíti, hogy szerzői filmet készített. mindig nagy a kockázata annak, ha a direktor saját forgatókönyvét álmodja vászonra, mert az alapanyag mind tartalmában, mind mondanivalójában megsérülhet, ha nincs a háttérben megfelelő rendezői koncepció.
jelen esetben szerencsére nem ez történt, a román produkció a tökéletesség eleganciájával válik az év legjobb, érzelmileg legfelkavaróbb filmjévé. ennek a kijelentésnek azonban súlyos ára van: a néző lelkének egy piciny darabja, melynek elvesztésére csak a stáblista legördülése utáni rezignáltság emlékeztet.

romániában 1987-et írnak. a ceausescu-rezsim az utolsókat rúgja, de még javában zsigereli a haldokló országot. a pusztulás nyomai a fakó utcákon át, a színtelen lakótömbökön keresztül a zord kollégiumi szobákig mindenhol fellelhetők. az itt élők azonban alkalmazkodtak a nyomorhoz: élnek, éreznek és kihasználják azt a kevés lehetőséget, ami adódik. főszereplőnk, otilia (anamaria marinca) kalauzol minket végig az adott éra jellegzetességein. az egyetemista lány a film expozíciójában még elsősorban reprezentatív célú karakter, az operatőr az ő lába nyomát követve festi le fent boncolt jéghideg, elidegenítő miliőt.
az első pillanatokban nyilvánvalóvá válik, hogy a zsenialitás legalább annyira köszönhető oleg moto bravúros képeinek, mint mungiu bátor rendezésének, és a szikár, sallangmentes forgatókönyvnek. a jelenetek hosszúak, a vágás minimális, és nincsenek fix beállítások sem, így a kamera gyakorlatilag a nővel együtt mozog és lélegzik. az aláfestő zene hiánya tovább hangsúlyozza a fényképezés különlegességét. a cselekmény dokumentarista stílusban, a valóság természetességével bomlik ki, a spontaneitás érzése felismerhetetlenné maszkírozza a filmszerűség jegyeit. az elhangzó mondatok következetesek, de nélkülözik a mesterkéltséget, így a nézőnek végig az az érzése, ő is az események részese.

a bonyodalom megjelenésével az alkotás háromszereplős kamaradrámává alakul. a hotelszobában játszódó snittekben vibrál a feszültség, a zavarba ejtően tökéletes beállítások és párbeszédek hihetetlen érzelmi magaslatokat ostromolnak. a férfi távozását követően otilia karaktere végre igazán hangsúlyossá válik, mivel a film a történteket az ő lelkiállapotának boncolgatásával értékeli. a fényképezés módjának ismeretében ez merész húzásra vall, mert hiteles alakítás hiányában a gondosan felépített realizmus kártyavárként omlik össze.

anamaria marinca játéka azonban döbbenetes: arca olyan, mint egy nyitott könyv. szavak nélkül, a fokozatosság eleganciájával jeleníti meg a megalázottság, és azt övező kétségbe esés minden mozzanatát. film csúcsjelenete egyértelműen a vendégség, melynek 10 percében végig a lány alakja van a középpontban. mindenki kedélyesen beszélget valamiről, míg ő az átélt borzalmak súlya alatt kis híján összeroppan. a sokk következtében otilia minden értéket megkérdőjelez, és még a szeretett férfitól is elmenekül. érzelmi válságát övező bolyongását zaklatott képek festik le, az éjszaka zord sötétjében lemaradozó kamera pedig pattanásig feszíti az aggódó néző idegeit. a nőt egyedül küldetéstudata hozza vissza a valóságba, melynek végül eleget is tesz.

A 4-3-2 hajszálpontos dokumentációja a szocializmus intézményének, mégis mindenki számára tökéletesen átélhető és átérezhető marad. konklúziója impliciten megbújik az ábrázolt szereplők viselkedésében és motivációiban. a lelki törést bemutató zárókép csírájában fojtja el az esetleges feloldozás lehetőségét, így a két nő retinába égő alakja kőkemény rendszerkritikát is megfogalmaz.

Most olvasom a Wikipedián, hogy a SlipKnoT tesz a trendre, s ezt a viszonyt már a kezdetek kezdetén kitalálták maguknak. Mindent értek. Csak így lehet publikálni egy ilyen őrületes vegyessalátát, amely a kemény gitárzenék valamennyi sarját megtapossa, kitépi, elhajítja, hogy aztán egy vadonat új hajtást ültessen helyére, hogy íme, tessék, így kell ezt csinálni.

Fogalmam sincs, hogy csinálják, de jól, az biztos, hisz itt vagyok én, szeretem, ha egy ütemsor (még inkább loop) néggyel osztható, a hangjegyek bitek formájában születnek és az sem baj, ha a fejem helyett a lábaimat ingerlik mozgásra, ez az album viszont úgy szívott fel, mint dagadt frank az osztrigát.

PsychoSocial

De nem csak az érzést nem tudom hová tenni, magát az albumot sem vagyok képes elhelyezni a stílustérképen: egy nálam sokkal okosabb ember - már ami a fémzenét illeti -, azt mondta a Psychosocial című nótára, hogy "parasztmetál", aztán a refrénnél ősmetálozott, s mikor egyszer csak félbevágódott a bpm, csak annyit mondott, "jó metál". És ezt a játékot tulajdonképpen bármelyik dalnál végigzongorázhattuk volna.

Azt hiszem, a banda egyszerre játszik az építésre és a rombolásra (dekonstuál és rekonstruál), a sorrend szabadon variálható. A végeredmény hihetetlenül egyben van, olyannyira, hogy így, 50 nappal az év vége előtt, három hónappal a megjelenés után kiosztok neki egy "az év albuma" plecsnit.

mostanság nem voltunk túl jóban. shyamalan meg én. alternatív hittanóráival, zöld üzeneteivel hol célba ért (the village), hol totálisan mellétrafált (signs, the happening), de a lényeg, hogy a nevével fémjelzett produkciók az utóbbi időkben nem csak kiváncsiságot, de gyanakvást is szültek. a the sixth sense idején ez még máshogy volt. ő volt az ultimate wunderkind, filmrajongó, filmkritikus szemében egyaránt (persze, mindig akadnak szakadárok...), s az unbreakable-t gigantikus elvárások előzték meg.

talán ez lehetett az oka annak, hogy első megtekintésre nem bomlott ki előttem a film igazi valója: minden idők legjobb képregényfilmje, amely... oops... nem képregény alapján készült. más nézőkkel egyetemben a csattanóra gyúrtam és elsuhantam a koncepciózusan felépített cselekmény felett.

az unbreakable jó pár évvel megelőzi a manapság divatossá vált eredettörténeteket.   szuperhőse, david dunn (bruce willis) végigjárja a képregényhősök felemelkedésének kanosszáját, ám a kockások szélsőséges ábrázolásmódját teljesen mellőzi, s valahol a realitás és a shyamalani álomvilág mezsgyéjén egyensúlyoz. mentorán, elijah price-on (samuel l. jackson)keresztül david számos jelet kap - a nézővel együtt, ezeket másodszori megtekintésre lehet csak igazán elhelyezni a képben, hisz míg a túldimenzionált főellenségekről, mítikus alapokról és énkeresésről szóló beszámolók első körben képregényes túlzásoknak hatnak, másodszorra valamennyi jelző megkapja a filmbeli párját. mert vannak filmek, melyek megújulnak.

az üzenet természetesen ezúttal is a hit körül csapódik le - ne kérdőjelezd meg magad, légy, akinek lenned kell -, ezúttal globális és felsőbbrendű mellékíztől mentesen. a csoda tehát nem a konklúzióval és az enyhén csavart befejezéssel jön, hanem a legelejétől jelen van, ha egy szomorú jellemdrámaként közelítjük meg shyamalan filmjét, ha felismerjük benne a szuperhősök apotézisét.

ezek után kell-e magasztalni a zenét, a képeket, a jelmezeket és a színészi teljesítményt?

ördögi színjáték. úgy tűnhet, a no country for old mennek az 1980-as évek texasa szolgál helyszínül, valójában azonban egy olyan purgatóriumban játszódik, melyből csak lefelé vezet az út. hősei... mit hősei: áldozatai csupán egerek egy labirintusban, melyben még a sajt is mérgezett, mégis hajtanak érte, mert kiút híján valamit tenni kell. néha nevetnek az egészen, más megoldás nincs.

egy illúzióját vesztett seriff (tommy lee jones), egy vietnámban edződött vadász (josh brolin) és magát a halál angyalának képzelő bérgyilkos (javier bardem) mozog egy sakktáblán, ahol a tét látszólag egy két millió dollárt tartalmazó táska, vagy az egyszerű életben maradás, de mivel ezen a vidéken nem élnek vének (remekül félreértelmezett magyar cím...), az egerek hiába tepernek, nem sorsuk elől futnak, hanem egyenesen a sorsukba. stephen hawking biztosan másképp látja, de neki nincs humorérzéke, s mint említettem, ez a holtak földje: nem is csoda, hogy a plakátokon is lefejezett embereket láthatsz...

a coen-testvérek ezúttal csak minimális játékot engednek maguknak. egy kis hajszobrászás itt, egy kis pikírt öltözék ott, a hozzáadott kriptahumor pedig gyönyörűen simul abba a könyörtelen életszatírába, amit cormac maccarthy eredeti regénye is felállít. szokványos, de egyedülállóan feszült thrillerként indít a film - sok-sok hullával, piff-puffal, izgalommal, stb. -, de mint a regényben, ez csak egy csel.

a reménnyel kokettálók messzire kerüljék el ezt a filmet: sötét, embertelen és kínosan feszült horrorrodeo vár rád megkínzott férfiromokkal és kiégett egzisztenciákkal. jellemző, hogy a bajokat a film egyetlen humaritánius cselekedete indítja el. a hülyeség lök abba a mocsárba, ahonnan egy teljes élet tapasztalata sem tud kirántani. kegyetlen ez a humor, de kézenfekvő, mint az a pénzérme, amit fej vagy írás címén feldobnak, de a lehetőségek kimondása és megcélzása híján az egész procedúra csak színjáték. ebben a világban nem te felelsz a lelkedért. (trailer)

Magyar animációs film és ráadásul 3D-s? Gondolom, most mindenki a rókás mesére asszociál. A Kis vuk előzetese bennem is maradandó nyomokat hagyott, megtekintése után majdnem viszontláttam nagyobb testvérét. Erre vagyunk csak képesek? Az egykor oly termékeny és világszínvonalú magyar animáció hosszú évek óta nem tud kimászni a saját maga által ásott gödörből, csak 1-2 fellángolás zavarja meg az állóvizet, de ezek is inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak. Az idei év kulcsfontosságú ebből a szempontból, hiszen a már fentebb említett rókák után visszatérnek a Macskafogó hősei is, most pedig Egon és Dönci ostromolja a mozikat. Térjünk is rá a címben említett alkotásra.

Ha Fliegauf Benedek a Tejutat ambient természetfilmnek tartja, akkor én az Egon és Döncit ambient animációs filmnek mondanám. Hogy mit is jelent ez az ambient szócska? A néző saját maga döntheti el, hogy milyen mélységig merészkedik az alkotásban, szabad kezet kap az értelmezéshez. Mélyfilozófiai gondolatoktól a leghétköznapibb dolgokig, szinte bármi belefér, a műfaji korlátok szertefoszlanak.

Hogy is jön mindez egy meséhez? Ha azt mondom, hogy az Egon és Dönci egy olyan animációs film, amiben a két főszereplő elvétve szól egymáshoz (akkor is csak alig kivehető szövegfoszlányok formájában), akkor már kicsit közelebb kerülök az igazsághoz.

Egy mese, amiben nem beszélnek? Merész húzás, az egyszer biztos. Az előttem ülő apuka meg is kérdezte a fiától, hogy "Akkor ugye most legalább fél évig nem jössz velem moziba?", a válasz azonban elmaradt. Szavakkal ugyanis elég nehéz kifejezni a film 72 percét. Nem is egy film, sőt, nem is egy mese pereg szemeink előtt, akarva-akaratlanul egy nem mindennapi élmény részesei leszünk. És ez az, ami megkülönbözteti az Egön és Döncit hasonszőrű társaitól, ugyanis képes kiragadni a valóságból és Egon űrhajójával a mi gondolatainkat is világkörüli útra viszi. Teszi mindezt úgy, hogy a lélegzetelállító animáció mellett nem feledkezik meg a fiatalabb korosztályról sem. A verbális humor helyett inkább a vizuálisat részesíti előnyben, így a legkisebbek sem érezhetik magukat becsapva.

Azt ugye elfelejtettem mondani, hogy Egon és Dönci űrlények? Lehetnének akár a mi Wallace & Gromitunk is, csak egy bökkenő van, nem a Föld nevű bolygón látták meg a napvilágot. Én itt össze-vissza áradozok a párját ritkító képivilágról, aztán az egyszeri mozinéző lát két alig kidolgozott figurát a plakátokon. Némi ellentmondást vélek felfedezni a két dolog között. Azok a srácok, akik egy olyan étkezőasztalt tudnak csinálni, amin az ételek kidolgozása már majdnem fotorealisztikus, ott nem hinném, hogy a szakmai tudással van probléma. Lehet, hogy Egon és Dönci a két mesehős, de ez nem az ő történetük. Az igazi főszereplők mi vagyunk, de ez csak az utolsó pár percben lesz nyilvánvaló. Vagy lehet, hogy még akkor sem.

Már épp kezdtem leírni az idei animációs felhozatalt, Pixar ide, Simpsonék oda, sajnos egyre gyengébb színvonalú alkotások készülnek. Egy újabb animációs film már nem számít akkora kuriózumnak, mint régebben, évi 2-3 darab helyett közel tízszer ennyit mutatnak be. A mennyiség pedig a minőség rovására megy, itt nem lehet két perc alatt összecsapni a renderelést, mert az meglátszik a végeredményen. Ezért is emelem nem létező kalapomat az AEnima CGS előtt, mivel egy merőben szokatlan koncepcióval is képesek voltak világszínvonalú munkát alkotni és kinyitották a kaput a hazai egészestés 3D-s animáció előtt. Nem is kezdődhetne jobban a dolog. (honlap trailerrel)