kritika: the artist - a némafilmes (2012) |
aeon_flux 2012. február 22. 9:59:54 |
George Valentin (Jean Dujardin), a némafilm-sztár csillaga egyik pillanatról a másikra áldoz le, mikor a húszas évek végén beköszönt a hangosfilm korszaka, és eljő az új, beszélő sztárok ideje, köztük az elbűvölő Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), aki minap még csak egy volt a sok Valentin-rajongó között. A film kettejük kapcsolatáról mesél háttérben a filmtörténet egyik legnagyobb paradigmaváltásával.
A film, amelyről mindenki beszél, s melyet mindenki látni akar... no, de tényleg látni akarja? Tényleg váltsunk jegyet egy 4:3-as képaránnyal, ódon trükkökkel és a jelenetek közé beillesztett felirattáblákkal operáló fekete-fehér némafilmre, melyben kvázi nóném franciák exhumálnak egy olyan korszakot, amely már a rá következő évtizedben is ciki volt?
Feltétlenül.
Ez a film ugyanis több, mint egy egész estés mém ("látjátok, így is lehet!"), egy paródia, netalántán tisztelgés a húszas évek Hollywoodlandje előtt: ez a film nagybetűs Moziélményt kínál minden trendi trükktől, hamis ragyogástól mentesen - azt az adott és kapott örömöt, amely ezt az egész szórakoztatási formát elindította évszázados hódítóútjára.
Két kultikus Bond-paródiával a tarsolyában Michel Hazanavicius nem számított éppenséggel nagyágyúnak a francia filmgyártásban, de volt olyan elszánt, hogy a Fantomas-remake ötletével nála házaló Thomas Langmann producernek eladja régi álmát: egy fekete-fehér némafilm ötletét. Akkoriban egyszerű zsánerfilmben gondolkodott - olyasfajta kalandmatinéban, melyet a végül elkészült film kezdő képsoraiban láthattunk. Ugyanakkor voltak sokkal sötétebb tónusú tervek is, melyek a német expresszionizmust idézték volna meg őrülettel és halállal játszva, de Hazanavicius egy dologhoz ragaszkodott: nem akart ironizálni.
És így van ezzel a The Artist is: ugyan a film nem nélkülözi a humort, már csak azért sem, mert szíve mélyén egy könnyed love story hullámvölgyekkel és -hegyekkel, továbbá a megidézett filmes korszaknak is van egy magától értetődő bája, amely könnyen mosolyra fakaszt, ám ezekre a motívumokra Hazanavicius és kompániája nem kívánt rájátszani. Karikírozás helyett őszintén mesél, és van is mit mesélnie: a film legfőbb trükkje talán nem is a nyelvezete, hanem az, hogy eme nyelvezettel is képes univerzális, jól felépített, szellemes és érzelmes, és elejétől végéig magával ragadó történetet mesélni, amely már önmagában is teljesítmény, korunk patikamérlegen kiszámolt, ezer meg ezer filmes trükkel megtámogatott, hideg és profi filmes világában pedig főleg.
A színészek csodálatosak, élen Dujardinnel, aki egyik pillanatról a másikra képes sztárból színésszé alakulni, mármint azzá a figurává, aki az adott kor színészi kvalitásait képviselte - de Bejo (aki egyébként a rendező felesége) is elbűvölő: hogy miért nem megasztárok még saját hazájukban sem, az talány - vagy csak rossz évtizedben, évszázadban születtek?
És a film szimbólumrendszere is bámulatos: ahogy Valentin elhidegült felesége (Penelope Ann Miller) kifakad, hogy "miért nem vagy képes beszélni?", és ezzel nem csupán kihűlt házasságukra utal, vagy az a képsor, melyben az egykori sztár utolsó némafilmes próbálkozásának záróképsoraiban karrierjével egyetemben süllyed el a futóhomokban, vagy az a lépcsőházi jelenet (melyben, ha megfigyelitek, ugyanaz a néhány statiszta mászkál fel és alá), ahol Valentin lefelé halad, Peppy Miller viszont felfelé lépdel, vagy az a bizonyos - az év legjobb jelenete gyanús - szcéna, melyben Valentin leteszi a poharát az asztalra, és hirtelenjében minden megváltozik.
A történet, melyet a film elmesél, valóban nem hat újdonságként, mi több, Hollywood nagy átalakulásáról is készültek már komolyabb (Sunset Blvd.) és kevésbé komoly (Silent Movie) próbálkozások, és még a film cselekménye sem hibátlan (az utolsó harmadban akad egy fordulat, melyet jó előre ki lehet találni, és ezért nem is lehet fordulatként megélni), ám az egész vállalkozás pont azért működik, mert több mint egy kísérlet, egy demonstráció, egy film a filmmániásoknak: ez egy mozi-mozi, egy közérthető és a tömegek által szerethető blockbuster. Nem kis teljesítmény ez egy fekete-fehér némafilmtől.
Kommentek
Eddig 19 komment érkezett.
1.
Én tuti utazok, mert a Shame megéri a plusz befektetést és az időt. De lehet becsúszik egy The Artist is. :P
Viszont az még mindig fura, hogy mennyire túl van magyarázva, vagy mennyire nem is túl értékelve, inkább csak túlbonyolítva van a film, a széles közönséget illetően.
Komolyan néha az az érzésem, mintha úgy kezelnék ezt a filmet, ami feltalálta a fekete-fehér némafilm műfaját. Pedig már mennyire nem mostani a dolog. Vagy már senki nem emlékszik Chaplinre és a többiekre?
Vagy csak simán az átlag mozinéző megreked az elmúlt 5-10 év filmtermésén, és azt hiszi, hogy nem is készültek előtte filmek. Ezek szerint manapság már senki nem néz mondjuk egy Casablancát. Szomorú :(
3: Épp azért hangsúlyozzák sokan, hogy ez egy közönségfilm, hogy a közönség megértse, hogy itt nem egy köldöknéző művészakármiről van szó, hanem egy a Filmről. Egyébként rengeteg olyan trükk van benne, ami hangosfilmnél egyszerűen nem működne. Sőt, az egész koncepció lételeme a némaság. És mint olyan, erősen párját ritkító.
Kell, kell, nagyon-nagyon hangsúlyozni kell, hogy menyire közönségfilm. És ezt jó értelemben kell venni.
Némafilmmel egy ideig nem fogunk találkozni a mozikbanm de kíváncsi vagyok hogy mikor rukkolnak elő, egy, a film egész evolúcióját végig vevő filmmel, ami a 16 kocka per másodpercet a CGI-ig vezeti. :)
Kitűnő kritikáidat újra meg újra élvezettel olvasom. (Már-már kedvet kaptam a mozilátogatáshoz...)
Csak bátran! Felemelő két órában lesz részed, meglásd!
Szerintem nem éppen hibátlan a film és azért nem gyakran néznék némafilmet moziban (olyan csend volt helyenként, hogy korgó hasamat szerintem még mögöttem is hallották), de tény, hogy egy kellemes élmény volt ilyet is látni egyszer moziban. Sokan gondolhatták ezt, mert a közönség 90%-a 20 és 30 között volt.
Igen, a filmben van néhány szokatlanul csendes mozzanat, én csak ezekben a pillanatokban eszméltem fel arra, h mit is nézek valójában. :)
Te milyen hibákat találtál benne?
Fantasztikus volt! Minden percét élveztem. Az alkotók virtuóz módon játszottak ezzel a némafilmes dologgal, még a csöndben ülő közönséget is felhasználták, és a poénok némelyike is olyan, hogy azt csakis némafilmben lehet megvalósítani. Fantasztikus volt tényleg, igazi műalkotás.
Elképesztően rühelltem, és ha trend lesz a némafilm-revivalból akkor beruházok egy láncfűrészbe, megy egy repjegybe az alkotóhoz.
Bejo-ról nem tudok semmit, de Jean Dujardin igenis nagy sztár saját hazájában.
Aranyos film, jó film, de inkább stílusgyakorlat, mint önálló moziélmény. Sajnos 5 perc után el is lehet felejteni az egészet.
Amúgy érdekes, h az Akadémia mennyire rá van cuppanva a beszéd-témájú filmekre: a dadogós király után a beszédképtelen némafilmes :)
Bevallom, nem moziban láttam, de nehezen tudom elképzelni, hogy ami a neten lévő verzióban szélesvásznú, az a moziban 4:3-mas...
15: Moziban láttam a filmet, emlékeim szerint az 1.37-es "Academy" képarányra forgatták, mivel a némafilmes korszakban gyakorlatilag csak ez létezett. Kizárt, hogy szélesvásznú volt.
15-16: utánanéztem, tévedtem - az academy képarány csak a harmincas évektől kezdve volt használatos, előtte a némafilmek 4:3-ban forogtak. Azt továbbra is tartom, hogy az Artist emlékeim szerint 1.37-ben ment, valószínűleg ezzel is a harmincas évek átmeneti korszakára utalva.
15: A moziban 4:3-as volt.
15: én is a netes verziót néztem, szépen le is voltak vágva az évszámok, amikor kiírták őket. A screener készítője volt marha.
Van mondandód?
a szövegben sajna nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk.
ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
Remélem, nekem is legalább ennyire tetszik majd a film, ha egyszer láthatom...
(Lehet, hogy ismét esedékes egy pesti út?)