kritika: texas gyilkos földjén [texas killing fields] (2011)

TheHungarian
2012. január 6. 11:40:05

Kategóriák: mozi | 13 komment

Mindenkinek megvannak a maga filmes perverziói. Ha összeállnak a körülmények, akkor nálam is előtör a játékos elme: milyen volna az adott film magyar környezetbe helyezve? A Texas gyilkos földjén megfelelően unalmas ahhoz, hogy ilyesmi már negyedidő előtt motoszkálni kezdjen az ember agyában, a címszereplő, mocsaras vidék, melyre magában a műben csak "The Fields"-ként utalnak, éppen megfelelő alteregóra bukkanhat a Hortobágyban, amit a külföldi turistáknak "The Puszta"-ként igyekeznek eladni a hazai idegenforgalmi szóróanyagokban. Tehát az már megvan, hogy az Alföld gyilkos pusztáján nyomoz néhány zsaru valamiféle gyilkos után. És itt nagyjából meg is reked az átültetés, ám ennek oka egész egyszerűen az, hogy a film képtelen bármi egyéb markáns vonást produkálni az egyébként csak pár perc erejéig feltűnő ominózus helyszínen kívül, sőt mi több, alig képes összeállni működő mozgóképpé. Semmi ritmus, semmi fejlődés, egyszerűen csak vannak a jelenetsorok, amiket mintha egy vágószoba kukájából kotortak volna elő, hogy valahogy egymás mellé illesszék őket.

A rendezői tehetetlenség elég hamar kiütközik: alig telik el tíz perc, máris kapunk az arcukba egy szomorú dallal aláfestett "kemény az élet itten"-montázst, ami hétfő esti krimisorozatok végén szokott előfordulni. A két főszereplő teljesen kiforratlan, hol az egyik, hol a másik követi el a rendőri túlkapás vétségét, és még csak nem is jó zsaru/rossz zsarut játszanak. Jeffrey Dean Morgan bágyadtan vészel át minden jelenetet, Sam Worthington szeretne mutatni valamit, de nem hagyják neki (már megint), míg Jessica Chastain sokkal többet nyújt, mint a film megérdemelné, szemmel láthatóan küzd félig megírt és igencsak elhanyagolt karakterével. A ködösen felvázolt bűnügy ráadásul meglehetősen érdektelenné válik, nem csak a néző számára, mihelyst a fókuszpont a Chloe Grace Moretz által játszott kislányra terelődik, akit Morgan karaktere vesz a szárnyai alá.

Mivel igaz történet ihlette filmről van szó, az alkotók nyilván szükségtelennek gondolták, hogy akár csak a legcsekélyebb mértékben is filmszerű hitelt próbáljanak biztosítani egyetlen képkockának is; érezhetően egyedül a végkifejlet érdekelte őket, mert az legalább rendesen meg van komponálva, bár ez nem jelenti azt, hogy konkrétan kielégítő lenne. Az odáig vezető események, motivációk (bár manapság ilyesmire már alig-alig van szükség) felvázolásával, realizálásával küszködhettek rendesen, s ezzel már meg is találtuk a még szükséges rokonságot a hazai viszonyokkal: alighanem így nézne ki egy magyar sorozatgyilkosos krimi, amit csak az ambíciók fűtenek át, hozzáértés nem. Talán Michael Mann producer úrnak nem leányára kellett volna bíznia a rendezést.