kritika: csak tudnám, hogy csinálja [i don't know how she does it] (2011)

TheHungarian
2011. szeptember 23. 10:58:58

Kategóriák: mozi | 1 komment

Nincs szex, csak New York: mit tegyen a Huszonegyedik Századi Bizniszvumen, ha házasélete megindul lefelé a lejtőn, amint karrierje felfelé veszi az irányt? Hát filmet ne csináljon róla.

Vagy csináljon. Elvégre a Szex és New York sikere megmutatta, hogy Sarah Jessica Parkerre kíváncsiak a hölgynézők minden korosztályban. Ezzel párhuzamosan viszont folyamatos, válogatott módon űzött gúnyolódás céltáblája a színésznő, a South Park alkotóitól kezdve a sarahjessicaparkerlookslikeahorse.com fenntartóiig mindenki kivette a részét. De miért teszik ezt? Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, ám a külseje miatt ugyebár nem illik cikizni senkit. A probléma abban keresendő, hogy megannyi magazin, divatmárka, no és film segedelmével szép nőnek próbálják eladni. Ott van például Linda Hunt; ő sem külsejével hódít a vásznon, de ennek megfelelő szerepeket választ: Oscar-díját is egy férfi eljátszásáért kapta... De oké, oké, máskor meg arra panaszkodunk, hogy csak tökéletes külsejű hölgyek fordulnak meg a címlapokon, s mi lesz így a nem tökéletes külsejű (fiatal) olvasók önbizalmával? Fene tudja, talán Matthew Brodericket kéne megkérdezni az egészről...

...úgyhogy maradjunk a filmnél. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen kétgyermekes, szerető családanya, akinek a munkája miatt nincs elég ideje kifejezni ezen szeretetét. És akkor jön a nagy lehetőség, ami New York-i elutazásokkal jár...remélem érezzük az itt finoman megbúvó konfliktust. Ez a végtelen egyszerűség jellemzi a film egészét. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen munkáját és projektjét csak ködösen vázolják, épp csak annyira, hogy felfogjuk: itt valami nagyon komoly dologról van szó, de lényegében nem tudjuk meg, mi is ez az egész. Lehetne említeni az anyóst is, aki szerint egy feleség otthon nevelje a gyerekeket, mint ahogy ő tette a 18. században, pedig nem valami wyomingi farmházban vagyunk, hanem egy nagyvárosban, 2011-ben. Az anyósok már csak ilyenek, róluk még nem csinált senki a sztereotípiákkal leszámoló, kendőzetlen, új meglátásokban bővelkedő filmet. Biztos annak is eljön az ideje, s talán nem lesz olyan megkésett, mint a Csak tudnám, hogy csinálja!

A cselekmény folyását időnként megszakítják a kamerához intézett megjegyzések, panaszok, észrevételek, amik meglehetősen érdektelenek, sekélyesek, szimplák vagy csak gyerekesek, elég abba belegondolni, miféle férfi az, aki arra panaszkodik, nem fair, hogy neki alkalmasint meg kell pucolnia a cipőjét, a nőknek bezzeg nem. Vagy ott volt az a női mellékszereplő, akinek a fitneszteremben munkálkodva vagy ötször volt valami megosztanivalója, de még akkor sem tudnám egyik lényegét sem felidézni, ha Uwe Boll-filmmaratonnal fenyegetnének. A negyedik fal direkte módon történő áttörése (minden kimerevedik, Sarah Jessica Parker előrelép és megosztja velünk praktikáit) pedig még tovább bomlasztja a szerkezetet, bár lehet, hogy egy ilyen súlytalan komédiánál ez nem bűn. Más kérdés, hogy azért valamilyen maradandó tartalom elvárható lett volna egy ilyen kezdeményezéstől, de ehelyett csak a szokásosra futja: tippeld meg, hogy család vagy karrier lesz-e végül a befutó.

Mindezzel együtt azért a Csak tudnám, hogy csinálja! nem menthetetlen, elvégre a forgatókönyvet Az ördög Pradát visel, a 27 idegen igen és az Ébredj velünk! gyakorlott papírra vetője követte el - tény és való azonban, eddigi leggyengébb munkája kerekedett ki a dologból. Viszont nincs benne egyetlen rossz szándékú szereplő sem, nem offenzív, nem emészthetetlen, mint oly sok hasonszőrű társa, s a célközönség biztosan kedvét leli benne - más kérdés, hogy igazán azonosulni a főhősnővel az elfoglalt bizniszvumenek tudnának, akik -mint ahogy az a filmből is kiderül- nem érnek rá moziba menni. A kísérő férfiaknak ott van Christina Hendricks, Olivia Munn vagy Busy Philipps (google them!), hogy ne unatkozzanak, és egyébként ebből a felsorolásból is látszik, hogy mennyire nem Sarah Jessica Parkernek való a főszerep: kifejezett szépségekkel vették körül, emellett a forgatókönyv nem egyszer idióta helyzetbe hozza, hogy még csak véletlenül se tűnjön vonzónak, azt meg már csak zárójelben kellene megjegyezni, hogy a 46 éves színésznő -az alapul szolgáló regény szerint- egy 34 éves szerepét játssza. Na tessék, ide a végére már csak biztató szavakat szántam, mégis visszakanyarodtam az elejéhez. Akkor fejezzük is be ezzel: Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, mégis magazinok, divatmárkák, és talán még filmproducerek is nyúlnak utána a jövőben. Nem tudom, hogy csinálja. (Amiből egy engesztelésül jár a többszöri "nem az a kifejezett szépség"-ezésért, hiszen tudjuk mi, hogy minden nő az.)

Nincs szex, csak New York: mit tegyen a Huszonegyedik Századi Bizniszvumen, ha házasélete megindul lefelé a lejtőn, amint karrierje felfelé veszi az irányt? Hát filmet ne csináljon róla.

Vagy csináljon. Elvégre a Szex és New York sikere megmutatta, hogy Sarah Jessica Parkerre kíváncsiak a hölgynézők minden korosztályban. Ezzel párhuzamosan viszont folyamatos, válogatott módon űzött gúnyolódás céltáblája a színésznő, a South Park alkotóitól kezdve a sarahjessicaparkerlookslikeahorse.com fenntartóiig mindenki kivette a részét. De miért teszik ezt? Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, ám a külseje miatt ugyebár nem illik cikizni senkit. A probléma abban keresendő, hogy megannyi magazin, divatmárka, no és film segedelmével szép nőnek próbálják eladni. Ott van például Linda Hunt; ő sem külsejével hódít a vásznon, de ennek megfelelő szerepeket választ: Oscar-díját is egy férfi eljátszásáért kapta... De oké, oké, máskor meg arra panaszkodunk, hogy csak tökéletes külsejű hölgyek fordulnak meg a címlapokon, s mi lesz így a nem tökéletes külsejű (fiatal) olvasók önbizalmával? Fene tudja, talán Matthew Brodericket kéne megkérdezni az egészről...

...úgyhogy maradjunk a filmnél. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen kétgyermekes, szerető családanya, akinek a munkája miatt nincs elég ideje kifejezni ezen szeretetét. És akkor jön a nagy lehetőség, ami New York-i elutazásokkal jár...remélem érezzük az itt finoman megbúvó konfliktust. Ez a végtelen egyszerűség jellemzi a film egészét. A Huszonegyedik Századi Bizniszvumen munkáját és projektjét csak ködösen vázolják, épp csak annyira, hogy felfogjuk: itt valami nagyon komoly dologról van szó, de lényegében nem tudjuk meg, mi is ez az egész. Lehetne említeni az anyóst is, aki szerint egy feleség otthon nevelje a gyerekeket, mint ahogy ő tette a 18. században, pedig nem valami wyomingi farmházban vagyunk, hanem egy nagyvárosban, 2011-ben. Az anyósok már csak ilyenek, róluk még nem csinált senki a sztereotípiákkal leszámoló, kendőzetlen, új meglátásokban bővelkedő filmet. Biztos annak is eljön az ideje, s talán nem lesz olyan megkésett, mint a Csak tudnám, hogy csinálja!

A cselekmény folyását időnként megszakítják a kamerához intézett megjegyzések, panaszok, észrevételek, amik meglehetősen érdektelenek, sekélyesek, szimplák vagy csak gyerekesek, elég abba belegondolni, miféle férfi az, aki arra panaszkodik, nem fair, hogy neki alkalmasint meg kell pucolnia a cipőjét, a nőknek bezzeg nem. Vagy ott volt az a női mellékszereplő, akinek a fitneszteremben munkálkodva vagy ötször volt valami megosztanivalója, de még akkor sem tudnám egyik lényegét sem felidézni, ha Uwe Boll-filmmaratonnal fenyegetnének. A negyedik fal direkte módon történő áttörése (minden kimerevedik, Sarah Jessica Parker előrelép és megosztja velünk praktikáit) pedig még tovább bomlasztja a szerkezetet, bár lehet, hogy egy ilyen súlytalan komédiánál ez nem bűn. Más kérdés, hogy azért valamilyen maradandó tartalom elvárható lett volna egy ilyen kezdeményezéstől, de ehelyett csak a szokásosra futja: tippeld meg, hogy család vagy karrier lesz-e végül a befutó.

Mindezzel együtt azért a Csak tudnám, hogy csinálja! nem menthetetlen, elvégre a forgatókönyvet Az ördög Pradát visel, a 27 idegen igen és az Ébredj velünk! gyakorlott papírra vetője követte el - tény és való azonban, eddigi leggyengébb munkája kerekedett ki a dologból. Viszont nincs benne egyetlen rossz szándékú szereplő sem, nem offenzív, nem emészthetetlen, mint oly sok hasonszőrű társa, s a célközönség biztosan kedvét leli benne - más kérdés, hogy igazán azonosulni a főhősnővel az elfoglalt bizniszvumenek tudnának, akik -mint ahogy az a filmből is kiderül- nem érnek rá moziba menni. A kísérő férfiaknak ott van Christina Hendricks, Olivia Munn vagy Busy Philipps (google them!), hogy ne unatkozzanak, és egyébként ebből a felsorolásból is látszik, hogy mennyire nem Sarah Jessica Parkernek való a főszerep: kifejezett szépségekkel vették körül, emellett a forgatókönyv nem egyszer idióta helyzetbe hozza, hogy még csak véletlenül se tűnjön vonzónak, azt meg már csak zárójelben kellene megjegyezni, hogy a 46 éves színésznő -az alapul szolgáló regény szerint- egy 34 éves szerepét játssza. Na tessék, ide a végére már csak biztató szavakat szántam, mégis visszakanyarodtam az elejéhez. Akkor fejezzük is be ezzel: Sarah Jessica Parker nem az a kifejezett szépség, mégis magazinok, divatmárkák, és talán még filmproducerek is nyúlnak utána a jövőben. Nem tudom, hogy csinálja.(Amiből egy engesztelésül jár a többszöri "nem az a kifejezett szépség"-ezésért, hiszen tudjuk mi, hogy minden nő az.)