2011. február 17., csütörtök
- » kritika: a félszemű [true grit] (2010)
- 23:39 | mozi | daesu | 7 komment | főoldalra velem!
-
A TRUE GRIT-et bárki megrendezhette volna. Nem csak azért, mert Charles Portis regénye már negyven éve a könyvesboltok polcain várja, hogy másodszor is rátaláljon a filmvilág (a John Wayne főszereplésével készült első adaptáció már egy évvel megjelenése után elkészült), de történetének univerzalitása miatt is: a vadnyugat mocskossága ellenére a TRUE GRIT alapvetően egy magával ragadó kaland, egy olyan őszinte bosszútörténetbe oltott coming-of-age sztori, mely valamilyen szinten mindenkivel rezonál.
A TRUE GRIT-et így csak a Coen testvérek tudták volna megrendezni. Kritikusok és nézők tömegei állnak értetlenkedve a rendezőpáros választása előtt, mely szerintük az egyedi hangot háttérbe szorítva egy szimpla zsánerfilm kamerája mögé állította őket, de ez a mozi semmivel sincs jobban műfaji skatulyába szorítva, mint amennyire a vadnyugati környezet maga azt alapvetően megköveteli. Lovak, lasszók és sarkantyúk között játszódik ugyan, de a TRUE GRIT egy ízig-vérig Coen film.
A regény ismerete nélkül nehezen tudom megítélni, a forgatókönyv mekkora részét kell a testvérpárosnak tulajdonítani, de még ha a sorok Portis tollából származnak is, érdes-édes nyelvezete épp olyan bravúrosan egyesíti a kor- és helyrajzot a nyelvi szépséggel, ahogy azt egy Coen mozitól már-már kötelezően elvárjuk. A szöveghű adaptációt pedig a NO COUNTRY FOR OLD MEN után (a forgatókönyvírói Oscar ott leginkább McCarthyt illette volna, akinek sorait szinte érintetlenül vitték át a vászonra) senki nem vethetné a direktorok szemére.
Legyenek azonban a dialógusok bármilyen ügyesen megmunkáltak, ha a színészek nem tudnak nekik erőt kölcsönözni. Szerencsére a főszereplő trió brillírozik: Jeff Bridges, bár néha becsúszik a ripacskodás ingoványos területére, félelmetes karizmát kölcsönöz a szabályok felett szemet hunyó (elnézést, adta magát) rendőrbírónak, aki az apja halálát megbosszulni kívánó lánynak segít a gyilkos felkutatásában - a maga sajátos módján.
Rooster Cogburn (ilyen nevek is csak Coen filmekben vannak, még úgy is, hogy ez most nem az ő tollukból származik) valahol félúton van egy dilettáns alkoholista és egy ravasz, végtelenül cool akcióhős között - de azért az előbbihez közelít. Képzeld el, hogy a Dude a szőnyegét pisztolyokra cseréli, és nem jársz messze az igazságtól.
A film valódi sztárja azonban nem ő, hanem a minden jelölést maradéktalanul megérdemlő Hailee Steinfeld, akinek nagyszerű alakítása a kulcs ahhoz, hogy a kívülről végtelenül határozott, rendíthetetlen kősziklának tűnő Mattie törékeny gyermeki énje mindig csak akkor és annyira bukkanjon felszínre, hogy a karaktert mindenki közel érezhesse magához, miközben semmit sem veszít hiteléből (mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem próbálja hagyományos értelemben vonzóvá tenni a lányt).
Amellett, hogy a páros filmjeiben oly jellemzően fellelhető cinikus, éjfekete humor itt is csúcsra járatva pörög és a fantasztikus figurák is a már megszokott módon egyensúlyoznak az árnyaltság és a karikatúra között (különösen vices Matt Damon Texas Rangere, aki minden egyes levegővétel mellé elszaval pár mondatot dicsőséges munkájáról), a TRUE GRIT elsősorban a magával ragadó kalandról szól, amit a Mattie körül és nem utolsósorban benne lezajló események nyújtanak.
Bár a játékidő nagy részét pisztolyharc helyett inkább szópárbaj tölti ki, a testvéreknek és az állandó kollaboráns Burwell-Deakins kettősnek köszönhetően minden egyes képkockán kézzel fogható a vadnyugat állandó fenyegetettséget és végtelen lehetőségeket egyaránt sugárzó ambivalenciája. Mint az elmúlt években többször előfordult, ismét Deakins az egyik legérdemesebb az operatőri Oscarra: képei visszafogottabbak, kevésbé költőiek, mint a Jesse James esetében (bár a páratlan szépségú nyitósnitt ez alól kivételt képez), de ez egyenes arányban van a mű ambícióival.
A film legfőbb erénye, hogy semmivel sem akar többnek látszani, mint ami: helyét nem az életmű legfontosabb vagy legjelentősebb darabjai között fogja megtalálni, de egy pillanatra sem próbálta ott keresni – ebben az egyszerű szórakoztatásra való törekvésben rejlik igazi sikere. A TRUE GRIT elsősorban beavatástörténet, a felfedezés örömének és traumájának mozija – épp ezért oly elkeserítő a befejezés, mely álnok módon pár mondatnyi lelketlen narrációba sűríti a logikus végkifejletet, amire a karakterek összes addigi interakciója fel volt fűzve. A kevesebb néha kevesebb, kedves Coen testvérek – akármennyire is szerettek elhallgatni dolgokat, a hibátlan előkészítés után ezúttal illett volna lecsapni a labdát.
- Címkék: 8csillagos, adaptation, coens, daesu, jeff bridges, josh brolin, kritika, matt damon, remake, western
-
Eddig 7 komment érkezett (
)
-
aeon_flux:
2011. 02. 18. 7:42 -
kaamir:
2011. 02. 18. 9:20SPOILER
1: A befejezés először nekem is bökte a csőröm, de lássuk be: Coenék szeretnek játszani a nézővel. 10-ből kilenc rendező máshogy és máshol fejezte volna be a sztorit (hiszen annyira adja magát), na de a tesóknál nincs megváltás és főleg nincsenek megdicsőült hősök.
-
aeon_flux:
2011. 02. 18. 9:21SPOILER
2: Nekem mégis ez a befejezés tűnt elcsépeltnek.
-
Dealer:
2011. 02. 18. 9:28Nothing to add, nagyszerű írás.
Legfeljebb annyi, hogy mindemellett annyira belopta magát a szívembe, hogy megnyomtam a "leszarom" gombot, és csak azért is 5/5. Imádom.
Ráadásul egyáltalán nem érdekelt a film, még előzeteseket sem láttam, olyannyira, hogy amikor a folyóparton Josh Brolin megfordult arra a zenére, kiestem a fotelból; nem tudtam ugyanis, hogy szerepel a filmben. :)
Még valami; ezt meg akartam már kérdezni tőled, AE, hogy abban a bizonyos előzetesben, amelyikben a Cash dal szól, mi volt akkora spoiler, hogy nem is linkelted ide? Mert én a film után megnéztem, és nem esik le, mire gondoltál.
-
aeon_flux:
2011. 02. 18. 9:474: SPOILER
Abból az előzetesből úgy tűnt, hogy Tom Chaney megöli Mattie Rosst és az ő halálát kell a Félszeműnek megtorolnia.
Átverődtem. :)
-
Gecco:
2011. 02. 19. 21:10Matt Damon karaktere elképesztően vicces. Miközben minden hozsanna Bridges-ről és Steinfeld-ről zeng, Coenék fű alatt megint alkottak egy korszakos figurát... Mint mindig.
-
chris92:
2011. 02. 26. 17:11A Coen tesók pontosan úgy nyúltak a western nevű zsánerhez, ahogy azt ennek a filmnek a története megkívánta: Variálások és kifordítások nélkül, a régi tradíciók mentén, a legprofibb igényességgel és a legnagyobb tisztelettel. Akciók helyett a hangulat dominál, amit főleg a gyönyörű operatőri munka és a remek zeni aláfestés kombinációja ad meg, a tempó pont úgy van eltalálva, hogy ne legyen se kapkodó, se vontatott. A jelenetek kellően összerakott kombinációi a humornak, a feszültségnek, a történetkiépítésnek és a hirtelen kirobbanó erőszaknak, a színészi gárdáról pedig egy rossz szót nem tudok mondani, így a drámaibb momentumok is működnek. Éppen ezért kár az összecsapott, "nesze semmi, fogd meg jól" típusú befejezésért, aminél csak néztem: "Na ne már, tényleg ezzel akarják kiszúrni a szemem?"
8.5/10 (tényleg csak azon az öt percen múlott a kilenc)
van mondandód?
a szövegben sajna nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. (s ezt nem én találtam ki.) Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
-
aeon_flux:
Remek írás, remek film, remek figurák, remek alakítások.
Ugyanakkor nem csak a Coen-testvéreket, de engem is gondolkodóba ejtett az Akadémia részéről jött lehengerlő méltatás, de a 10 Oscar-jelölés részben betudható annak, hogy az Filmakadémia ajtaját először jól be kell rúgni, és ha egyszer ez sikerül, akkor onnantól kezdve bérelt helyed van a nomináltak között...
...a másik tényező viszont sokkal érdekesebb ennél. Talán nem kell túlragozni, hogy a Coen-testvérek egész életművüket arra fűzik fel, hogy jól ismert műfajokat vesznek sajátosan torz nagyítójuk alá és végső soron emberekre hajazó ufókkal teli zsánerparódiákkal állnak elő. Ez igaz a True Gritre is, ám míg korábbi műveikre a hideg méregetés és a lélek látványos felboncolása volt jellemző, ennek a filmnek akkora szíve van, hogy csak na.
Ugyanakkor az odafércelt befejezés pillanatok alatt visszasüppeszti egy szimpla cowboyfilm jól kiszáradt mederébe, ezért a részemről is "csak" 10/8.