kritika: élek és szeretek [me, too / yo, también] (2009) |
Rainbow 2010. augusztus 19. 6:52:43 |
Az igényes európai filmek kedvelőjeként tán nem meglepő, ha azt mondom, a hazai mozik meglehetősen mostohán bánnak a spanyol filmalkotásokkal, éppen ezért különösen nagy öröm a magamfajtának, hogy augusztus 19-étől a CornerFilm forgalmazásában a mozikba kerül a tavalyi év egyik legsikeresebb spanyol mozija az Élek és szeretek /Yo, también/, melynek mindkét főszereplője, Lola Dueñas /Volver, Melegkonyha/ és Pablo Pineda kimagasló alakításáért díjat nyert a San Sebastian-i Filmfesztiválon.
A két író-rendező, Antonio Naharro és Álvaro Pastor nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntöttek, egy Down-kóros színész főszereplésével - aki nem mellesleg Európa eddig egyetlen olyan Down-szindrómás betege, aki diplomát szerzett - forgatnak közönségfilmet, hovatovább egy nagyon víg játékot. Hiszen akár a már említett betegség, akár más egyéb fogyatékosság középpontba állítása egy egészestés moziban magában rejtheti annak a veszélyét, hogy a könnyed kikapcsolódásra vágyó mozinézők a magukkal hozott vélt vagy valós előítéleteik miatt nem tudják kellően élvezni a filmet. Ugyanakkor mindezt cáfolni látszik az Esőember, vagy a Forrest Gump –illetve megannyi hasonló témájú-film viharos közönségsikere.
Amiben azonban az Élek és szeretek ezekől a filmektől jelentősen különbözik, az az, hogy míg Dustin Hoffmann és Tom Hanks „csak” eljátszották a karaktereket, addig Pablo Pineda – és több más szereplő is –, ahogy már említettem, valóban Down-kórosak. Talán éppen ez a tény az, ami miatt az Élek és szereteket nézve másodlagossá szelídülhetnek az előítéletek és messze föléjük kerülhet a mozi valós értéke, a szív mélyéről a vászonra kiáltott életszeretet, vagy ha úgy tetszik, a spanyolos temperamentummal az átlagostól eltérő társainktól torkuk szakadtából felénk üvöltött szavak: vegyétek már észre, hogy mi is itt vagyunk és mi is tudunk úgy szeretni, mint ti!
A 34 éves Daniel (Pablo Pineda) frissdiplomásként egy segélyszervezetnél vállal munkát, ahol első látásra beleszeret a zűrös lelkivilágú és magánéletű Laurába (Lola Dueñas), aki bizonyos szintig nem is ellenzi Daniel közeledését, ám a kettejük közt kialakuló kapcsolatot környezetük egyeltalán nem nézi jószemmel.
Az Élek és szeretek talán legnagyobb erénye, hogy mer és végtelen természetességgel tud őszintén beszélni egy betegségről, ugyanakkor ahelyett, hogy mindezzel szánalmat ébresztene a nézőkben, észrevétlenül elfogadást generál bennük. Mindeközben pedig óvatosan egyensúlyoz a kőkemény realitás és a „fiú szeret lányt” filmek örök csapdájaként előbukkanó gicss között. Ha valamiért feddni kell a két írót, az éppen ennek az egyensúlynak az olykor a szentimentalizmus irányába való elbillenése, ami nélkül tán hitelesebb tudott volna maradni a történet.
Az Élek és szeretek igazi filmcsemege az igényesen szórakoztató filmek kedvelőinek, és egy hatalmas nagy boldogságigenlés, amiből tanulni nemhogy illik, de egyenesen kell! 
Kommentek
Eddig 15 komment érkezett.
Követeljük, hogy ne Esőemberrel, meg Forrest Gumppal vagdalkozzunk, ha egyszer van Európának Mifune utolsó dala is... Láma. Megmondtuk.
Szerintem Rainbow is, te is meg én is tudunk még legalább húsz olyan kitalált figurát mondani, aki ilyen meg olyan fogyatékkal bír (pl. Európánál maradva említhetted volna Christy Brown-t, a MY LEFT FOOT főhősét), de mint a legtöbb hasonlítgatós játékban, ezúttal is az a legjobb minta a hasonlathoz, melyet a legtöbben ismerhetnek - és az említett két figura közéjük tartozik.
A Mifune, bár kétségkívül jó darab, de messze nem Jensen legjobbja, jelen esetben inkább amolyan "nézzétek, én ilyet is tudok ám" szerű felvágás. :)
Ha megnyugtat, az írásban először ott szerepelt a Lélekben táncolok és az Egy kisebb Isten gyermekei -éééérted?-, de keveseknek mondott volna annyit, mint a végül az írásban maradt két cím. A Mifune -mivel nekem nem jött be- még gondolati síkon sem merült fel. Akkor már milliószor inkább a Repülés elmélete. Csak sajnos az sem lett volna mérvadó.
1.: De én tényleg elhittem, hogy a szentek nem reklámoznak :)
A "két legismertebb figura" egyben a két leginkább félrevezetőbb is -úgy érzem-, s tartok attól, hogy ez esetleg csalódást okozhat.
(A másik pedig, hogy a Mifune nem Jensenről szól, de ez csak olyan hajnali szőrszálhasogatás).
3.: Repülés elmélete ?! Egy kisebb Isten gyermekei?! Nem tudtam, hogy te ilyen vizekre is tévedsz... igaz, máskülönben nem írtál volna ilyen elkötelezett empátiával. Drakula!
Jó a kritika, érdekel a film. Ha beindul végre a helyi artmozi, mindenképpen le szeretném majd hozatni.
Amúgy ha már hasonló filmeket emlegetünk: ...És a nyolcadik napon. Ebben is Down-kóros a főszereplő.
6: Helyi alatt mit értesz?
Kaposvár. A régi, 1927-ben épült gyönyörű mozinkat most újítják fel Kulturális Központtá, viszont ismét lesz benne mozi is. A Filmklubot, amit eddig jobb híján a multiplexben tartottunk, szeretném átvinni majd oda. Apropó: csak e-cinema, vagy 35 mm-es kópia is van a filmből?
Kizárólag E-Cinema-forgalomban lesz bemutatva - így sokkal több helyre el tud jutni egyszerre a film.
(Tudom, minőségben nem tud versenyezni egy 35mm-es filmmel, ez utóbbiak azonban a legtöbb esetben használt, fesztiválkópia formájában jutnak el hozzánk, legalábbis a kis forgalmazóknál ez a gyakorlat, azoknál pedig azért jóval szebb.)
Amúgy tudtok még olyan filmet, melyben egy fogyatékost - legyen az testi vagy szellemi - egy valóban fogyatékos ember játszott el?
A már említett Egy kisebb isten gyermekein kívül, természetesen. :)
10: Az általam már említett ...És a nyolcadik napon című Jaco Van Dormael-filmben is valóban Down-kóros az egyik főszereplő.
Szegény Guillaume Depardieu, a Versailles-ban.
Vagy Andrea Rossi A ház kulcsaiban.
Még egy film: Ékszer - mindenkinek sok szeretettel ajánlom! :)
A mosogatók a Rigetből.
kekec: Abba a filmklubba én is jártam egy ideig.
Van mondandód?
a szövegben sajna nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk.
ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
Nem akarok szembe menni a "minden szentnek maga felé hajlik a keze" dolognak, így csak annyit jegyeznék meg, hogy a fogyatékkal élőkről szóló filmek közül nem csak azzal emelkedik ki a film, hogy a főszereplőt egy olyan férfi alakítja, aki maga is fogyatékos, hanem azzal is, hogy elkerüli az ezzel járó szentimentális csapdákat.
Persze, egy-két jelenet ismerősnek hathat más munkákból, de a természetesen szellemes párbeszédek, Lola Fuenas elképesztő kisugárzása és a könnyed rendezés miatt nem egyszerűen jó, hanem egyenesen magával ragadó ez a film.
Szóval egyetértek a kritika szerzőjével. :)