Georgia (Nia Vardalos) turistacsoportokat kísér Göröghon történelmi romjai között. Idegenvezet ő. Teszi mindezt céltalanul és kiégve, belefáradván a film frappáns alapmotívumának szánt felütésébe, miszerint a műveletlen tengerentúliakat jobban érdekli a metaxa, és Zeusz falloszának kulcstartóra optimalizált plasztik reprodukciója, semmint az ókori romok, a filozófiai bölcseletek, vagy a hellén mitológia. S miközben az újabb kaotikus, barbár csoport a végső lökést is megadja számára a felmondólevél megírásához, ugyanez a horda, élén a bájos nagyapóval (Richard Dreyfuss) vissza is rángatja őt az életbe, annak is vitathatatlan esztétikai epicentrumába, a bundesligás fürtök hullámzó örvényébe.

A film tökéletes példája a prekoncepció megvalósulásának. A főszereplő Nia Vardalos védjegyéhez méltóan túljátszik, a nem különösebben tehetséges direktor, Donald Petrie monoton módon leltározza le a zsáner minimumkészletét, a forgatókönyvet jegyző, Simpsonékon edződött Mike Reiss pedig igyekszik menteni, ami menthető, néhány, már-már vállalható dialógussal. Kockázat nélkül jelenthettük volna ki anno, ez bizony már a produceri asztalon sem ígért sok jót.

Az alkotás kritikájának szüzséje egyetlen igekötőbe koncentrálható: „túl". Az eklektikus turistacsoport tagjai túltipizáltak, egy-egy jellemzőjük túlexponált, ellenben ugyanaz a karakterisztikusságra épülő geg legalább négyszer-ötször visszajátszásra kerül, mert Petrie szerint a Foster's-t felböfögő ausszinál csak a Foster's-t kirókázó ausszi a viccesebb. A történet jobban belátható, mint a Hortobágy január közepén, és kiszámíthatóbb, mint a skót bajnoki cím. A műfaji kellékek közül semmi eredeti nem bukkan fel, a görög akkordok és tájak pedig egyedül kevesek, hogy elfedjék az ügyetlen tréfanepper kezét: itt bizony ugyanaz a szerény humorhalom van többször eladva. Az ötlettelenség különösen jól meglátszik a film utolsó harmada során, amikor is logika szerint legalább négyszer várható már az end credit, s bukkan fel ennek ellenére a nem visszatapsolt séf, sodrófával, nyújtódeszkával, meghosszabbítandó a nézői szenvedéseket. Az idegesítően tahó turistáknál ugyanis csak a szentimentálisan segíteni igyekvőek az idegesítőbbek.

Bár a produktum a filmek univerzumában nyilvánvalóan értéktelen, a nyári limonádék és agyatlan romkomok naprendszerében azért van helye. Akad benne egy-két valóban minőségi poén, és sikeresen elkerüli a mediterrán életérzés ezerszer elrebegett frázisainak ismétlését is. Vardalos magánszáma a görög munkamorálról és precizitásról pedig üdítően nem megalkuvó.

Van olyan, hogy a nézőnek ez és ennyi kell?