kritika: c'era una volta il west (1968) |
aeon_flux 2009. július 15. 13:20:26 |
A televízióval versenyző technicolor-cinemascope mozivarázs egyik leghálásabb műfaja a klasszikus amerikai western volt, melyet a cinikus szakzsargon hajlamos lóoperának is nevezni. Markáns stílusjegyek, márványba vésett klisék jellemezték a zsánert: fehér kalapos (jó) cowboyok a fekete kalaposok (rosszak), vagy éppenséggel indiánok ellen, porból épített városok a semmi közepén, a naplemente irányában poroszkáló Bronco kölyök, szófukar pisztolyhős a bárpultnál, kéztávolságban valami meghatározhatatlan összetevőkből álló, de jó tömény ital, s a zongorista, akit sosem lőnek le - ugye mind ismerős? S hová tűntek ezek a motívumok, ezek a figurák? Mi történt az amerikai mozi egyik sarokkövével?
Napjaink filmjeiben a sorozatgyilkosok hasonlítanak leginkább a westernek hőseire: magányos férfiak, idült, a társadalom által kivetett elvek sziklaszilárd követői, akik rengeteg emberrel végeznek, hogy végül nemezisük oltsa ki hitvány életük - a Sivár vidéken duhajkodó Kittől kezdve a Kaliforniába tartó könyörtelen Early Greyig mind-mind ilyen figurák. Nem túl bíztató szerepkör, de van ennél rosszabb is: Mickey Rourke a megmondhatója, a Marborlo Man és A por veszkócsizmás méregkeverője bizony rossz korba született, napjainkban cowboynak lenni egyenlő a vesztes archetípusával. Hiába készülnek évről évre nagyreményű zsáner-élesztő próbálkozások: a Nincs bocsánat is csak azért volt képes érvényesülni, mert fejfát állított, s az olyan filmek, mint A vadnyugat fiai és a Farkasokkal táncoló sikerei is szalmalánggal égtek. A western halott, s emiatt csakis az olaszok felelnek.
Mikor a hatvanas években olyan olasz rendezők, mint Gianfranco Parolini (a színészváltogató Sabata trilógia rendezője), Sergio Corbucci (A nagy csend), s a földig érő nagykabát mestere, Sergio Leone átértékelték a Vadnyugatról kialakult képet, a John Ford féle "hősök a pampákon" filmek többé nem tudtak labdába rúgni. A némileg rasszista módon spagetti westernként aposztrofált műfaj megszabadult az érinthetetlen hősöktől és a csinos ideológiáktól, hogy feltárja a cowboy-lét sötét oldalát.
Az 1968-69-es évek nem csupán a holdra szállás révén vonultak be a történelembe: ekkor trappoltak be a mozikba azok a lóoperák, melyek örökre megváltoztatták a műfajt. Innentől kezdve a westerneket szorongás, zihálás, vergődés jellemezte: Robert Altman McCabe és Mrs. Miller című deheroikus filmje vagy a későbbi Buffalo Bill és az indiánok című műfajtemető rendezése, Eastwood A fakó lovasa és a Nincs bocsánat mind-mind újabb rozsdás koporsószöget vertek a réges-rég halott műfajba. A hatvanas évek végén készült klasszikusok jelölték ki a western utolsó útját: gondolok itt Sam Peckinpah vérben tocsogó A vad bandájára, vagy minden idők egyik legkorábbi haverfilmjére, a Butch Cassidy és a Sundance Kölyökre.
S ekkor készült el Sergio Leone időtlen westernje, a Volt egyszer egy vadnyugat is.
A műfaj legfontosabb képviselőjének tartott, az olasz rendezőzseni életművének meghatározó filmjeként kezelt Volt egyszer egy vadnyugat nyögvenyelősen jött világra. A Dollár-trilógiát követően a vadnyugatba belefásult rendező vonakodva fogott újabb, a Mississippin túl játszódó filmbe. A hatvanas évek derekán azért jött Amerikába, hogy másik kedvenc témájával, az 1920-as évek bandaháborúival foglalkozhasson. Ez lett volna a Volt egyszer egy Amerika. De a Clint Eastwooddal forgatott filmek világméretű sikere, a végtelenségig prolongált előadások, Eli Wallach lelkesedése és a Paramount stúdió ajánlata (forgasson még egy westernt, s aztán jöhet az a maffiafilm) meggyőzte arról, hogy akad még keresnivalója a Monument völgyben.
A Volt egyszer Vadnyugat négy ember történetét meséli el: a bosszúálló, a törvényen kívüli, az aranyszívű kurva és mindnyájuk nemezisének találkozását. A film gyűlöletről, kapzsiságról, vágyról és becsületről szól, szóval túl sok újdonsággal nem szolgál. Leonének nem is állt szándékában felforgatni a zsánert, saját bevallása szerint részben John Ford életművének kívánt emléket állítani: ezért forgatott Ford-filmek kedvenc helyszínein (s micsoda nagytotálokkal!), ezért dolgozott a klasszikus westernek megszokott figuráival, s ezért akarta mindenáron megnyerni filmjének a klasszikus amerikai hősök (Wyatt Earp, Abraham Lincoln) megtestesítőjét, Henry Fondát. Persze, az olasz filmes mást is forgatott a fejében, de erről majd később.
Halott pisztolyhősök nevét viselő, harmonikán játszó férfi (Charles Bronson) száll le a vonatról. Franket (Henry Fonda) keresi, ám helyette csupán három pribék várja hátrahajtott kabáttal, félreérthetetlen szándékkal. Négy pisztolylövés dördül, mind a négyen kifekszenek, ám kis idő elteltével Harmónika feláll. Mint a későbbiekben láthatjuk, Frank nem ér rá holmi idegenekkel foglalkozni: a könyörtelen vasútépítő Morton (Gabriele Ferzetti) megbízásából cselekszik, s félretesz minden olyan apróságot, amely a vasúti sínek útjába állhat. Apróságokat, mint például egy teljes ír családot: az apát, fiút, leányt és végül a 8-9 éves kisfiút, aki hallotta nevét. Apróságokat, mint a szívében megbújó érzéseket: a vágyat, melyet Jill (Claudia Cardinale) iránt érezhet, vagy önmaga kapzsiságát, amelyet Morton íróasztalánál helyet foglalva érez.
Jill egy becsületes ír farmer újdonsült feleségeként érkezik a Sweetwater farmra, hogy végre megismerkedhessen férje családjával is. Ám csak holttesteket talál: apa, fiú, leány és a 8-9 éves forma kisfiú mind halott. A seriff szerint a mészárlásért a törvényen kívüli Cheyenne (Jason Robards) tehető felelőssé, ám a szíve mélyén becsületes bandita tagadja a vádat, s szövetkezik Jill-lel és Harmónikával, hogy leszámoljanak a gaz vasútépítőkkel.
A nem túl összetett történet, továbbá a bejáratott karakterek tologatása csupán a felületes western-rajongók szórakoztatására szolgáltak. Mint említettem, Leone a Volt egyszer egy Vadnyugattal a mozi nagy kézműveseinek, John Ford, Howard Hawks vagy éppenséggel Akira Kurosawa munkáinak állított emléket: széles látószögű, sokszereplős képekkel dolgozott, a film hősei pedig nem hétköznapi emberek, hanem ikonok, a Vadnyugat vastag ecsetvonással megrajzolt típusfigurái. Az "hommage" mellett azonban kritizálta is ezeket a filmeket, ideológiájukkal nem értett egyet. Leone szerint a westernhősök nem céljaik beteljesülése végett építkeztek, hanem egy olyan világot alapoztak meg, ahol nekik már semmi keresnivalójuk. Ezzel még a kegyetlen és ambiciózus Frank is tisztában van, nincsenek illúziói: saját korlátait ismerve a háttérbe húzódik, s hagyja, hogy Morton, a korrupt vasútépítő irányítsa a dolgokat. Morton azonban még legalább annyira kilóg ebből a korból, mint ahogy Frank már képtelen beilliszkedni: mindkettőjük bukásra ítéltetett. A szép új világ, a nyugat győzelmének eredménye végül a Morton féle kapitalista tolvajbárók, sőt a film végi képeket elnézve, a nők irányítása alá tartozik majd. Ebben az új világban pedig Harmónikának, Cheyenne-nek és Franknek semmi keresnivalója.
Harmónika sokak szerint egy fuldokló ember zihálására emlékeztető játékát (amely rossz nyelvek szerint pedig vegytiszta macskazene) elnyomja a megállíthatatlanul robogó mozdony sípja: a vasszörnyeké, s az őket kontrolláló üzletembereké a jövő.
Leone filmje 35 év távlatában még erőteljesebb, mint bemutatása idején volt: ma már látjuk, hogy ezzel a filmmel a western megkapta a kegyelemdöfést, innentől kezdve már nem volt mit elmondani erről a korról. Leone tehát nem csupán a Vadnyugat haláláról csinált filmet, hanem a western, mint műfaj végzetéről is.
Mikor a film mozikba került, nem aratott túl nagy siker: Amerikában mind a kritika, mind a közönség mérsékelt lelkesedéssel fogadta, Európában viszont szinte felrobbantotta a mozikat, s Olaszországban, Németországban, de elsősorban Franciaországban hatalmas sikerrel futott. Amerikának évtizedekre volt szüksége, hogy nemzeti gőgjéből kiszakadva végre felismerje a film nagyságát, amely azóta világszerte legendává érett. Ritkán találkozom olyan filmmel, amelyben minden ennyire helyén van, valamennyi apró részletnek megvan a maga szerepe: hiába a közel háromórás játékidő, a Volt egyszer egy Vadnyugat egyetlen másodpercig sem unalmas; nincs egy fölösleges szereplő, egy levegőbe eleresztett mondat vagy felvont szemöldök. Sőt, messzebb megyek: a Volt egyszer egy Vadnyugat még részleteiben is klasszikus. Húnyd be a szemed, s gondolj Ennio Morricone tört másodpercek alatt beazonosítható zenéjére, amely a westernek történetében talán először adott igazán elégikus hangot a stílusnak, vagy képzeld magad elé a monolit arcú Charles Bronsont, ahogy felvillantja összeszűkült, merev, de messze nem élettelen tekintetét széles kalapja alól, s AZT a dallamot játssza harmonikáján. Gondolj arra a jelenetre, mikor Harmonika megérkezik: a világ talán leghosszabb főcímét láthatod magad előtt, melynek végén, a legendás lovas szóváltást követően Harmonika leszámol a fogadására kiküldött trióval: Leone e rövidke szerepre szerette volna megnyerni előző sikerfilmjének, A jó, a rossz és a csúf címszereplőit: Eli Wallach-t, Clint Eastwoodot és Lee Van Cleefet. Szégyen, hogy nem vállalták.
A film legemlékezetesebb pillanata mégis az, amelyben Henry Fonda feltűnik, s miután megtudjuk filmbéli nevét, lő. Egy egész világ rezgett halálra váltan a sokktól: Fonda, az "all-american hero" elsőszámú megtestesítője, kinek csecsemőkék tekintete egyenlő volt a bizalommal, őszinteséggel, s valamennyi olyan ősamerikai nézettel, melyet ildomos belefoglalni a vacsora előtti imába. Fonda eleinte ódzkodott a szereptől, aztán mikor Eli Wallach lelkesedése hatására beadta derekát, fekete kontaktlencse és bajusz mögé bújva jelent meg a forgatáson, ám a rendező azt akarta, hogy a néző azzal a tiszta kék szempárral szembesüljön, mikor Fonda végez a kisgyermekkel. Meghalt a király: éljen a király! Hollywoodban azóta sem volt példa ehhez fogható szerepváltásra.
Számos öntudatos produkció omlott már össze a saját jelentősségének tudatától: Sergio Leone rendezői zsenije azonban nem csupán összetartotta, de a legnagyobbak közé emelte ezt a filmet. Méltóan intett búcsút a westernnek - a zsáner legjobb filmjével.
Kommentek
Eddig 13 komment érkezett.ae, te kritikát is írsz? :)
Nagyon jó kritika, méltó ehhez a remekműhöz.
Csatlakozom, remek írás, jó volna a premier filmekről is hasonló terjedelemben olvasni néha. :)
A cikk végére el is döntöttem, mit fogok megnézni ma este.
de jó lenne, ha annyi szabadidőm lenne most is, mint akkoriban, mikor ez az írás született. mondjuk, annyira nem bánom, hogy van munkám. :)
Hát, akármikor is született, nagyon tetszik! Az írás is, meg a film is, persze. :)
Hát, nem tudom. Ha nagyon AKARJUK, ma is csinálhatunk jó westernt. Csak kérdés, hogy akarjuk-e. A boy-meets-girl téma még leharcoltabb, mégis lehet csinálni Amelie-t, My Sassy Girl-t, In The Mood For Love-ot, Once-ot.
Kétségtelen, hogy a western már túl van a maga Mozartján és Beethovenjén, a romantikusokról nem is beszélve, de pl. Bartókok bármikor jöhetnek.
Ami akadály lehet, hogy ma már a minőséghez kell a költségvetés. Egyrészt az elvárt technikai színvonal miatt, másrészt mert ma már a statisztalovak is felszámolnak minden egyes horkantást. (De ha ők nem, akkor a közvetítők, menedzserek, ügynökök egész biztosan.) Nagy költségvetést akárki nem kaphat. Aki kaphatna, az már nyilván bizonyított - a pénztáraknál. És aki manapság a pénztáraknál bizonyít, az aligha utazik minőségben. Sem előzőleg, sem egy újabb, nagypénzes projekt esetében. (Arról ne is beszéljünk, hogy egy ilyen, Amerika esszenciája, jelképe műfajhoz olyan alkotó kell, aki a személyes háttere révén eleve idealizált jelképekben látja Amerikát. Vagyis külföldi.)
Ami a Vadnyugatot illeti, és hogy mennyire össze van rakva: A nyitójelenetben Bronson késleltette belépője egyszerre növeli a feszültséget, helyezi egyetlen dallammal középpontba az addig csendes-zajos filmben a zenét, és mellékesen teljesen realista lebonyolítást is teremt a lényeghez, a párbajhoz. A 3 bandita nem amatőr - ez látható - ezért okosan a peron három különböző pontján helyezkedik el. Ha így maradnának, Bronson csak egy mesefilmben tudná lelőni őket. Viszont mivel indulóban vannak, ezért teljesen normális, hogy összegyűlnek - lehetővé téve ezzel a piffpuff hihető kimenetelét.
"a nők irányítása alá tartozik majd"
Itt inkább (a cowboy-telepes ellentétből) a Telepest szimbolizálja Cardinale nem a Nőt. A western szokásos szimbólumainak egyike az a női karakter, amely a letelepedést, megállapodást, a hódítás utáni életteremtést testesíti meg. (Ráadásul a cselekmény szerint is ő a betelepülő. Szemben a már ott lévő többi archetípussal, a cowboyokkal és a pionír Mortonnal.)
Frank íróasztalnál üldögélése a lehetőségről szól, amelyet szabadon választhatna. Ennek a választásnak akkor jön el a pillanata, amikor a végén Morton a földön kúszik. Frank nem lövi le, hanem köp egyet. Ezzel a döntése mellett a megvetését is kifejezi a "businessman" világ iránt - na, meg azt is, hogy inkább a pisztolypárbaj most, mint hogy később esetleg ő is hasonlóan a földön kúszva végezze.
Valóban mestermű a film és nyugodtan mondhatjuk, hogy a legjobb western. Utánozhatatlan hangulata van. Az én kedvenc jelenetem az, amikor Cheyene emberei vonatjegyet vesznek. Az még csak hagyján, hogy rossz arcúak, de a vasutasnak is olyan feje van, hogy az ihaj. :) A szöveg pedig mindent üt: "Two tickets amigo. One way only". :D
Kösz az írást. Nálam ez az alltime No. 1. Nyilván sokat nyom a latban, hogy kiskamasz koromban láttam először és akkor ugye fogékonyabb az ember, de az azóta lezajlott legalább húsz megtekintés csak megerősített ebben. Ez az a mű, ami minden ízében film, fogalmazhatunk úgy is, hogy ez hozza leginkább azokat az elvárásokat, amit egy filmtől várok: lenyűgöző operatőri munka, hibátlan, tizedmásodperces vágás, a kép és a zene szimbiózisa, és legfőképpen baromi erős forgatókönyv. És igen, ez a film olyan melankóliával és olyan hatásosan mesél az elmúlásról, mint nagyon-nagyon kevés más alkotás.
(Az egy nagy fájdalmam csak az, hogy huszonegynéhány évet kellet várnom, hogy az eredeti hosszában lássam, mert anno a moziban és a tv-verzióban is maradtak ki belőle jelenetek.)
orion: a western régóta halott, pontosabban feloldódott más műfajokban, de azért még mindig születnek jobb és rosszabb próbálkozások, csak ezek már mutánsok: akciófilmek (3:10 TO YUMA), szürreális (THE PROPOSITION, JESSE JAMES) vagy egzisztencialista (APPALOOSA) drámák. az utolsó vegytiszta western szerintem az OPEN RANGE volt.
klogg: újra meg újra szembesülök a szomorú ténnyel, hogy a filmek képtelenek megőrizni szavatosságukat. ma néztem újra hitchcocktól a THE BIRDS-öt, s az a film sajnos nem működik. rosszak a színészek, gyatrák a vágások, az optikai trükkök fájnak, s avilágvége hangulatot pedig hazavágja a katasztrófát egy helyre sűrítő rádiós közvetítés. kár érte. :(
a WEST viszont 40 év távlatában is hibátlan.
"Méltóan intett búcsút a westernnek - a zsáner legjobb filmjével." Egyetértek. Örök kedvencem ez a film.
Nagyon jó írás a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásáról.
Van mondandód?
a szövegben sajna nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk.
ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
Részemről is 10 csillag a cikkért/kritikáért! Jó volt olvasni.