kritika: the boat that rocked (2009) |
daesu 2009. június 29. 12:22:48 |
1968 novemberében az akkor 11 éves Richard Curtis olyat tett, amit kevés iskolás vállalna be enyhe idegösszeroppanás nélkül: a megszokottnál egy órával korábbra állította az ébresztőt. A vakmerő lépés hosszútávon kifizetődő volt: miután hatvan percig állt a radiátor mellett, a bentlakásos iskola felügyelője láz gyanújával kiírta az aznapi tanítás alól. A drasztikus lépés oka: a Beatles White Albumának megjelenése.
41 évvel és számos kasszasikerrel később Curtis neve egyet jelent a modern britcom fogalmával, de a BOAT THAT ROCKED láttán világos, hogy az a lelkes kisfiú nem tűnt el: a film (hatalmas) szíve végig a hatvanas évek slágereinek ritmusára lüktet, és elég egyetlen pillanat, hogy az egyszeri zenekedvelő néző is a moziteremben dobolja a lábával a legendás taktusokat, melyeket a Radio Rock kalózrádió sugároz – a BBC ugyanis akkoriban kevesebb, mint két óra popzenét játszott naponta.
A dalok között felsejlő sztorira tekintve már meglátszanak az esztendők: az iskolából kicsapott, a hajóra érkező tizennyolc éves Carl kalandjaiban nem nehéz felfedezni egy fiatalkorára visszatekintő ember emlékeit és meg nem valósított álmait: nők, bulik, az első szex körüli ügyetlenkedés, és persze a rock ’n’ roll minden mennyiségben.
Az előbbi felsorolás nagyvonalakban ki is meríti a cselekményt: ugyan van némi fenyegető jogi veszély a Kenneth Branagh által vezetett kormányzati erők részéről, de hőseinket ez nem izgatja – és amíg ők jól érzik magukat, addig mi is. A szedett-vedett csapat jó curtisi szokáshoz híven minden, a forgatás idején ráérő brit komikust (és egy Philip Seymour Hoffmant is) magában foglal: a rengeteg karakter ugyan jótékony hatással van a poénforrásokra (gyakorlatilag minden slágerre jut egy hangosan nevetős darab), de kidolgozott figuráknak vagy kapcsolatoknak nem enged teret még az igen vaskos, két óra fölötti játékidő ellenére sem.
A filmből ki-be járkáló szereplők (mely a tenger közepén különösen vicces), a kissé túl komolytalanra vett kormányalkalmazottak és az egyhelyben toporgó cselekmény ellenére a BOAT THAT ROCKED igazi feelgood varázslat: bájos, gyermekien naiv humora és a kizárólag szerethető idiótákból álló csapata mindenkiben felébresztik a vágyat, hogy legalább egy kis időt abban a bizonyos arany évtizedben töltsön el. A soundtracket pedig lejátszhatják a temetésemen. 
Kommentek
Eddig 7 komment érkezett.tényleg. futás a moziba be.
(vissza ne merd rakni azt a dm-cikket! :)
Ha már zenés brit komédia, ha már Bill Nighy és ha már temetésen játszott soundtrack, akkor ajánlom mindenkinek az Újra a régi (Still Crazy) c. művet. Nagyon jó! Ízelítőnek aki akar, keressen rá a "The Flame Still Burns with lyrics"-re a YouTube-on. Golden Globe-jelölt film és betétdal, anyway.
A Rockhajó egyébként nálam is ezen a szinten mozog. Kellemes időtöltés, méghozzá jó hosszú. Amerikában meg is vagdalják novemberre.
Z: épp a Balatonra tartok, de este kimegy. Addig a változatosság kedvéért írhatsz egy 6 oldalas csupapozitív éltetést. :) Ae egyébként még nálam is rosszabb véleménnyel volt róla.
Szerintem még jobb is. Engem nagyon elkapott a film hangulata. Hoffman baromira nagyon jól játszott a többiek pedig szuperül. Zseniális film.
csak beérett. :)
Van mondandód?
a szövegben sajna nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk.
ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP-címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
tényleg ennyire jó? :)